Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1984-09-22 / 38. szám
1984. szeptember 22. .SZABAD FÖLDMŰVES. RÁCZ OLIVÉR: VmfllR // [1] Tegyük fel talán így a kérdést: ml közöm nekem, a magyarnak a szlovákokhoz? Semmi. Az egyik anyai dédapám állítólag cseh származású volt, de ez nem ugyanaz. (Fenét állítólag: amikor az anyám nyugdtlához is be kellett szerezni a származását igazoló okmányokat, körbélyegzövel ellátott, hatósági okiratból tudtuk meg, hogy az egyik nagyapja cseh volt.) De hát ez sem jelent semmit: volt nekem Uköm-ósöm francia meg olasz is — ez is származásigazolások alkalmából derült ki —, kit érdekel különösebben. Azért még sem Mussolinihoz, sem Pétainhez nincs közöm. Viszont — ezt meg a büszke családi hagyományokból tudtam — valamelyik dédapám Garibaldi oldalán harcolt, s lehet, hogy valamelytk távolt atyámfia most éppen a maquisardóknál buzgólkodik. Hát ezekhez szívesen lenne közöm. De itt most a szlovákokról van szó. Kölyökkoromban furcsa volt, nem mondom, hogy egy utcából, sőt, olykor ugyanaból a lakóházból, különböző iskolába jártunk, srácok. Ebből néha — nem sokszor, és rendszerint kinyomozhatóan és bebizonyithatóan felnőtt, szülőt, családi felhangok hatására — akadtak súrlódások, buta tót, hülye vadmagyar szinten, de ez nem volt érdekes. (Nálunk, az otthoni kör közelében, tlyesmi különben sem fordult volna elő: apám nem szenvedhette a nemzetiségi, sem a felekezeti bakafántoskodásokat, még az említett szinten sem — szájon vágott volna érte. Hogy anyám fakanaláról ne ts beszéljek.) Általában jól megvoltunk egymással, srácok s minél messzebb távolodtunk időben a Monarchia szellemi örökségétől, annál időtlenebbnek és bárgyúbbnak találtuk az idősebb korosztályok tmitt-amotti berzenkedéseit. Meg aztán ott voltak a lányok is. Mindkét félről. Séták. Táncok. Szerelmek. Dtákbálok itt, diákbálok ott. Jégpálya. Nyáron a drága Hernádpart. Nem voltunk egymástól élesen elhatárolt nemzetek és nemzetiségek. Nem volt hézag a felnőttekkel létrejött kapcsolatainkban sem. — lani bácsi, vihettük a lasztit? Ujo Fero, dáte nám loptu? — Mert két szertárosa volt a várost focipályának: az egyik magyar, a másik szlovák. Az egyik magyarul adta ki a lasztit, a másik szlovákul a loptát. Emlékszel a halhatatlan nagy Kartnthy-mondásra? „Valamennyien egyformák vagyunk. Egyikünk ilyen, a másik olyan ...“ Így volt. Tanárainkkal is. Cvrček úr a szlovák glmiből baráti hospitálásokra járt a mi Kadleckg tanár urunkhoz. Es Drenner Miki csengetés után főtt meg valahonnan, és nem tudta hogy Cvrček úr, szokása szerint, a háttérben a kályhát támogatja. Drenner Miki csak Kadleckg tanár úr hátát látta, mire katonás léptekkel, kőtelességtudóan, gépiesen beintette Kadleckg tanár úr hátának a nemzetközt egyezményest. Nem csúfságból, csak éppen a rend kedvéért. Fuldokoltunk a visszafojtott röhögéstől. De Cvrček úr fanyarul elmosolyodott, és ahelyett, hogy botrányt csapott volna, fölényesen megmentette a helyzetet. — Maga készül policájnak, fiú, hogy itt hadonász?... Szerettük Cvrček urat, és szerettük Kadleckg tanár urat ts. ö, a mi szentségesen szép röhögéseinkI Emlékszel a tornaóráinkra? Osztályozó konferencia, félévi bizonyít vány oszt ás után. — Tanár úr, kérem, én miért kaptam tornából kettest? Lapozás a tanári noteszban, ünnepélyes ítélethirdetés: — Maga Karczag? Mondom meg. Maga nem tudja bordásfalrul leugrani terepszőnyeg tizenmásodlk fogról. Nem kaphatja jobb, csag kettősI Mert Cebecauer tanár úr (Bizony Isten, ilyen szép szlovák neve volt, és ha él valahol, amit szívből kívánok neki. kérd meg a nevemben, bocsássa meg. hogy kiírtam a nevét j modern pedagógus volt: mindig megkérdezhetted, mtért kaptál tornából ilyen vagy olyan legyet. En le tudtam ugrani a terepszőnyeg tizenmásodik fogrul, bordásfalrul, volm tam előtornász, „volt jegyem jeles“. De akinek „volt jegye kettős" (roszszabb jegyet ritkán adott Cebecauer tanár úr), az is szerette Cebecauer tanár urat. Vitte minket kirándulás, sportpálya, télen lyžovať — sssízni. Szerettük •— tizenmásodik foggal, bordásfallal, terepszőnyeggel egyetemben. Vagy ott volt a Dobravec tanár úr — rá csak emlékszel. Rajz, ábrázoló. Valahányszor felbosszantottuk, elbődült, hogy zengtek a falak. — Szégyent Gyalázati Becsületes magyar gyerek ilyet nem tesz! Dobravec tanár úr becsületes szlovák gyerek volt. Egyszer a hülye Sírnék meg is kérdezte tőle, csak úgy, heccből, de Dobravec tanár úr komolyan válaszolt: — En szlovák vagyok, de tik magyarok vagytok, és én szeretnék belőletek becsületes magyar embereket nevelni, ha hagynátok, ti gazfickóki ... Nem tudom, mennyire sikerült Dobravec tanár úrnak becsületes, magyar embert nevelni belőlünk, de a mondás évekig szállóigévé vált berkeinkben valahányszor eloroztad a körzőmet, elcsórtad a lábszárvédőmet focizás előtt, vagy elcsentem a padodból a fél tízóraidat — na minek soroljam: „Szégyen! Gyalázatl Becsületes magyar gyerek ilyet nem tesz!“ Róka Ferivel például már négy éve nem láttuk egymást, amikor a huszonegy per egyben véletlenül összefutottunk a laktanya udvarán, de az első csataüvöltésünk egyszerre harsant fel: — Róka, te marha! Becsületes magyar gyerek ilyet nem tesz!... — (Soha még időszerűbb csatakiáltás nem harsant fel a laktanya udvarán azokban az években.) De hát Róka Feri — Szegény! Gyalázatl Becsületes magyar gyerek ilyet nem teszi — két héttel később elvonult a Donkanyarba, és elesett. Es ha már a tanárainkról kezdtél fecsegni — rendben van; én kezdtem, nem mindegy? — csodálatosképpen Zábereczky tanár urat szerettük a legkevésbé (ni, neki meg milyen szép, tősgyökeres magyar neve volt), pedig neki minden szavából harsogott az ádáz magyar nemzeti öntudat. Vagy talán éppen azért, mert túlságosan harsogott? De voltak nekünk német nevű tanáraink is: Géza bácsinak a neve például akár a Reichben is m’egállta volna a helyét (a nézetei nem), és pontosan ö tanította a magyar irodalmat, és pontosan őt imádtuk a legjobban. Vagy. ott volt Slpecky, Brezovics — magyarok; Fekete, Jánosi — szlováко. Na menj a fenébe a nevekkel, ősökkel Közép-Eyrópának ezen a táján semmire sem megyünk. Főiskola. Voltak közöttük fafejúek, s voltak vagány srácok. Ügy mint közöttünk. De azokban az egyesületekben, ahova közösen jártunk, ahol összefutottunk, a kutya sem kérdezte a másikról, ki fia-borja, és milyen nyelven Óbégatott élete első perceiben anyatej után. (Rendben: pontosan ezek miatt az egyesületek miatt buktam le katonai pályafutásom kezdetén, na és?) Es aztán — de ez már a müncheni döntés és a kormányzói bevonulás után történt — ott volt a szlovák iskola, ahol még oklevél nélkül, főiskolás fejjel tanítani kezdtem. — Főigazgató úr, kérem, de én nem tudok olyan jól szlovákul, hogy szlovák tanítási nyelvű iskolában taníthassak — tiltakoztam szabatosan. — Az lehet. De egészen biztosan jobban tudsz, mint azok, akik Jászberényből meg Szegedről jöttek ide — monda a főigazgató úr még szabatosabban. Hát aztán tanítottam. (Nem sokáig: valaki éber fölöttesem itt is felfedezte a bűnös főiskolás múltamat, meg azóta felszaparodott egyéb vétkeimet, de ez most nem tartozik ide.) Tanítottam. Volt két állandó „tanársegédem“ az osztályban: ezek tudtak magyarul. Valahányszor elakadtam, belesültem, s két srác segített ki. Modhattam az első hetekben bármilyen képtelen marhaságot — az osztályban senki sem röhögött, a szemembe. Két hét múlva már politizálgattunk is. Óvatosan, de félreérthetetlenül. Összeédesedtünk. , Vagyis általában — kedvelem a szlovákokat. Különösen, most hogy kevésbé viszketett a nyakam. „Hojdána, hojdána ...“ De persze, ha jól belegondolok, irigykedtem is rájuk. Egy maroknyi kis nép, és packázik a germán istenekkel. Csak úgy. Hát ezeket a szlovákokat kedvelem én. Szeretem a szlovákokat. Ezeket a szlovákokat. Meg irigykedtem is ezekre a szlovákora. Azt mondja: szlávok. Azt mondja: egy maroknyi nép egy fél világnyt rokonsággal. Hát a te rokonságod hol van, öcsi? Itt, ott, amott... (A srác vacogott egy sort álmában.) Igen, Trianon Óta, a Kárpátalját beleszámítva, négy szomszédos országban. Meg még a Lajta bánságban — az osztrák Burgenlandban — is... (Nekik például milyen érdemeikért, vagy miféle létfontosságból járt ez, az istenbe is!/ Na igen, Trianon asztalainál még kísértett a Tanácsköztársaság baljós árnya — minél kisebtj, annál jobb ... (Igaz, Kormányzó Or aztán — külhoni segédlettel — felszámolta a Tanácsköztársaságot, csakhogy akkor meg a Prónay-különítményeknek, Héfjas-különítményeknek. 1 Ostenburg-különítményeknek. Gömbös-különítményeknek meg magának a Kormányzó úrnak már olyan rossz híre volt még antibolsevista körökben is, hogy a trianoni nagyok rálegy int ettek: maradjanak csak azok a megrajzolt határok... Minek új térképet rajzolni?) Itt, ott, amott. . . Azt mondják, Clevelandban meg Chicagóban is sok a magyar. Nyomor elől kivándorolt magyarok. De Cleoelapdben meg Chicagóban bőven akadnak nyomor elől kivándorolt szlovákok is. Meg egyéb nációk. Csak hát engem — minket — a kutya sem kérdezett. Sem a kivándorlás, sem Trianon, sem München ügyében. Hát akkor? Szláv, finnugor. Rokonság. Rokontalanság. Meg: rokontalan nép. Betévedt Európába Aztán hol ide, hol oda. Velencés Péter. Anjou-királyok. Habsburgok. Na, menj a francba: kell itt valami egyéb kapocsnak is lennie. Kell. Anyanyelv? Anyanyelv. Egyszer volt egy nagyon szép szerelmem. Egyetlen szót sem tudott magyarul (szlovákul sem: mi közöd hozzá?!) De valahányszor a szépségek szédítő perceiben dadogva kicsúszott a számon egy szó az anyanyelvemen, csak ennyt: ,Szeretlek..,. Vagy csak enynyl: „Te kedves...', könnybe lábadt a szeme a boldogságtól. „Most, most tudom, hogy valóban szeretsz t- suttogta az 6 anyanyelvén. Anyanyelv. Örök szerelmem, szerelmetes, gyönyörűséges béklyóm, bilincsem, ékességes szép fegyverzet tem, örök igézetem. Anyanyelv. De Szálasi és Jaross Andor is ezen a nyelven beszélnek, és én mégsem akarok szót érteni velük, fők sem velem.) Viszont Tiso szót ért velük. (Igaz, Tiso beszél magyarul. Apám emlegette — fiatal korában Bánban volt tanító —, hogy március 15-én mindig az ifjú Tiso káplán mondta a szép, hangzatos, magyar ünnepi beszédet. Hiteles családi krónika.) Kell itt valami egyéb kapocsnak is lennie... Kell. Valami egyéb rokonságnak. A srác álmában, vacogott mellettem egy sort. Az asszony hangosan, hosszan felsóhajtott álmában. Megreccsent alatta a tábori ágy. Valami egyéb rokonságnak. Az aszszony. Talán 6 tudja. Vagy talán a férfi. A férft a forgópisztollyal, a Hang a sötétből — talán 0 tudja. Es Valenciáner gyógyszerész úr — 0 ts biztosan tudja. Es aztán végre elaludtam. emberközpontúságát, életszerűségét, mély humanizmusát. Az pedig már sajnos szükségszerű, hogy ez a Pirx viselkedésében, ha lehet, még távolabb él a lemitől: teátrális pózok sorozatát produkálja, szalontársaságbeli műfelháborodással szaladgál egy veszélyes küldetést teljesítő űrhajó parancsnoki kabinjában; Ilyennek kénytelen látni a mai gyermek vagy serdülő a harmincadik század űrhajósát. Ezek után mér szinte meg sem lepett, hogy a film készítői a novella poénját, vagyis a tulajdonképpeni eszmei mondanivalóját is — tapintatosan szólva — megreformálták. Nem vitás, hogy prózai művek filmrevitele olykor megkövetel néhány, az eredetitől eltérő megoldást, bár Spielberg filmje, a Harmadik típusú találkozások azt bizonyítja, hogy tökéletesen „szinkron“ átirat még scl-fi esetében is lehetséges. Lem novellája számára viszont a képernyőn egy ALAPVETŐEN MÄS befejezés kreáltatott, amelyre, gyanítom, maga a szerző is alig ismerne rá. Idézzük fel először, milyen poént tálalnak elénk a film alkotói. A robotok és az emberek csendes, ám életre-halálra menő háborújában a Д tudományos-fantasztikus irodalom világviszonylatban is egyik legjobb művelője a lengyel Stanislaw Lem. Nagyobb lélegzetű regényei — Asztronauták, A Magellán-felhő — csakúgy, mint elbeszéléskötetei és kisregényei [Kiberiáda, Álmatlanság, Szénanátha) méltán sorakoznak fel Isaac Asimov, A. C. Clarke, John Wyndham vagy Kurt Vonnegut művei mellé. Örömmel ültem tehát szeptember első vasárnapjának délelőttjén a tévé elé, hogy megnézzem a Pirx »pilóta kalandjai című elbeszéléskötet egyik epizódjából készült tévéfilmet, bár eleve motoszkált bennem némi gyanú; mit keres ez a film a délelőtti gyermekműsor blokkjában, közvetlenül Winnetou, Old Shatterhand és Sam Hawkins után? Sajnos, azoknak lett igazuk, akik oda sorolták. Mást nem is igen tehettek, ha a Magyar Televízió munkatársai így értelmezték Lem nbvelláját. Arról nem is beszélve, hogy ifjúságnak szóló filmként legalább úgy megkérdőjelezhető, mint... De menjünk sorjában. A „gyermekműsor“ címke senkit nem mentesít az igazmondás alól. Tévedés ne essék: igenis legyenek tündérek, manók, boszorkányok, hétvagy akár több fejű sárkányok is a mesefilmekben. A gyermek ezekről TUDJA, hogy nem léteznek, és öntudatlanul is megérti, hogy valamely jó vagy rossz, követendő vagy elítélendő tulajdonság, magatartás hordozói. Nem a jövőt, még csak nem is a múltat jelképezzük velük; létük gyermekszemmel sem több fikciónál, veszélytelenül és kockázatmentesen szolgálhatják tehát a célt. Bizonyos nézőpontból a távoli jövő űrhajósa sem több mesealaknál, hiszen nem létezik. Csakhogy végzetes hibába esnénk, ha valóban így értelmeznénk: ugyanis LESZ, sőt — nézzünk fel az égre — VAN. Személyén keresztül tehát, éppen jövőbeli realitásának folytén a tudományos-fantasztikus mű alkotója — vagy adaptálöja — kénytelen, akár keretként, akár mondanivalója lényegeként PROGNÓZIST ADNI a jövő társadalmáról. Ez az előrejelzés pedig lehet optimista vagy borúlátó, sőt akár tragikus is, csak egyféle nem lehet: irreális. Legkevésbé akkor, ha az ifjúságnak szánják. Stanislaw Lem olyannak alkotta meg Pirx alakját, mintha kortársak lettek volna a XXX. században. Abban a korban, amelyben körülbelül annyira lesz hős mondjuk egy Föld—Mars ingajáratban közlekedő űrhajó parancsnoka, mint ma egy tehergőzös kapitánya Rotterdam és New York között. Pirx sem hős, annak ellenére, hogy kétségtelenül rendkívüli cselekedetek egész sorát viszi véghez az említett elbeszélésekben, vagy legalábbis — ahogy mondani szokás — mindig történik vele valami. Sőt, a deheroizálás veszélye nélkül elmondhatjuk, hogy sokszor akaratlanul csöppen olyan helyzetbe, amelyben kénytelen valami „hősieset“ cselekedni; olyasmit például, hogy sugárpisztollyal leterlt egy bomlott agyú robotot, amely százak — köztük az ő — életét is veszélyezteti. Amikor viszont nincs szükség semmiféle hőstettre, éppen olyan „hétköznapi“ űrpílóta, mint ezer meg ezer kollégája: a szigorú tilalom ellenére különféle játékokat csempész fel a fedélzetre a magányos repülések hosszú óráira, majd ezt is elunva egyre képtelenebb fintorokat vág a műszerfalra szerelt tükörbe, sőt még ócskavasgyűjtést is vállal, afféle „naprendszeri nagytakarítást“, egy valószínűtlenül rozoga rakétán. Sőt, nemcsak hogy nem hős, de olykor inkább megmosolyogni való, különc figura, afféle „űr-Colombo“, s a legtöbbször ő is ugyanúgy — mondhatnánk, szinte „véletlenül“ bogozza ki a rejtelmesebbnél rejtelmesebb ügyeket, mint a népszerű, ballonkabátos tévéfelügyelő. Ehhez képest bizony igencsak hamis Pirxet láthattunk a képernyőn. Azzal kezdhetnénk, hogy Lem Pirxe egyáltalán nem sudár termetű, ruganyos léptű, acélos tekintetű tévévagy moziídeál. Már a kadétiskolában irigykedve tekint „ürhajóskinézésűbb“ társaira, bosszantják elálló fülei, nagy orra, az előadások alatt a pattanásait nyomogatja; Lem már itt megkezdi a hétköznapi, az EMBERI Pirx-kép kialakításét. A film alkotói EBBŐL a Pirxből csináltak tipikus „superman“-t, eleve érzékelhetetlenné téve ezzel Lem novellájának „Hojdána, hojdána.. .* (Folytatjuk) nő téve robotok felülkerekedni látszanak. Az emberinél sokkal nagyobb kapacitású és teljesítményű pozitronagyuk hihetetlenül rövid idő alatt elkészíti — matematikai pontossággal — a Tökéletes Tervet. Az emberek számára egyszerűen nincs menekülés; annak legkisebb lehetőségét is könyörtelen logikával kiküszöbölték a képletből. Mégis Pirx, az esendő ember — illet» ve Pirx, a Hősi — győzedelmeskedik; túljár a robotok eszén, méghozzá egy hallatlanul agyafúrt trükkel: öt perccel előbbre állítja az űrhajó óráját. Ezen aztán megfeneklik minden, a robotok abszolút körültekintéssel kimódolt terve tökéletesen dugába dől, mit sem segít a másodpercenként millió logikai műveletet tudó kompu* teragy. Körülbelül annyira hihető az egész, mint hogy egy általános iskolás tanuló fejszámolásban legyőzzön egy számítógépet. Most pedig nézzük, hogyan fejezte be novelláját Stanislaw Lem. A robotok valóban tökéletesebbnek akartak bizonyulni a próbaút során az embernél. Valóban megalkották a tervet, amely szerint az utat csak a robotok élhetik túl, az emberek nem; erre a novellában és a filmben egyaránt szerepel, illetve elhangzik a „matematikai klvégzőgép" kifejezés. Igen, halálos képlet volt ez, amelynek miúden műszaki paráWiéterét és együtthatóját tévedhetetlen pontossággal kiszámították, de volt egy „nem műszaki“ is; a parancsnok viselkedése a sorsdöntő pillanatban. Itt be kellett érniük a 99 százalékos valószínűséggel: hogy az a parancs hangzik el, amely a logika és a józan ész szabályai szerint egyedül lehetséges, s amely egyrészt Pirx és a többi ember biztos halálát jelenti, másrészt mentesíti a robotokat minden gyanú alól. Pirx azonban a sorsdöntő pillanatban — néma maradt. Nem hangzott el a parancs, nem ugrott be a képletbe az utolsó — biztosra vett — tényező. S hogy miért nem? Egyszerűen azért, mert Pirx — képtelen volt megszólalni. Tudta, mit kellene mondani, s ez természetesen azonos volt azzal, amit a robotok előre láttak és vártak. Az űrpilőta sok éves tapasztalatait azonban egy pillanatra elnyomta valami, amit így nevezhetnénk: ösztön, megérzés, intuíció. A könyörtelen forgatókönyv szerint zajló események közepette egyszerre csak beugrott egy homályos sejtelem, az emberi agy ösztönös vészjelzése: ITT VALAMI NINCS RENDBEN. Nem több és nem is kevesebb. Csupán ahhoz elég, hogy ne tudja kiadni a végzetes parancsot, de ahhoz már nem, hogy ezt meg is tudja indokolni. A robotok ilyen logikátlan, ennyire „emberi“ magatartással nem számoltak, nem is számolhattak. Tökéletes precizitással kiépített tervük olyasmin bukott meg, amit kristályagvuk soha be nem fogadhat: az emberi sejtekben millió éves tapasztalatokat átörökítő megérzéseken, ösztönökön. Azon — s ez már Lem vallomástétele —, amitől az Ember mindig több lesz a robotnál, ami az emberi szellemet mindig a gépi értelem fölé fogja emelni. Ezt akarta nekünk tolmácsolni novellájában Stanislaw Lem, sőt ELSŐSORBAN ÉS MINDENEK FÖLÖTT EZT; s éppen ennek nem maradt az átírás után nyoma sem a képér» ПУ0П- VASS GYULA’
