Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1983-12-24 / 51. szám

1983. december 24.

SZABAD FÖLDMŰVES

13

növelése - az agrokotnplexum fejlesztésének alapfeltétele

JÄN PLESNlK AKADÉMIKUS,

a Nyitrai Állattenyésztési Kutatóintézet igazgatója

Mezőgazdaságunk egészében véve sikeresen teljesíti évi termelési feladatait, viszont az évelő takarmányok száméra átszámított hozama csupán az eredetileg tervezett mennyiségnek 74 százalékát adja.

\z 1982/83-as gazdasági évben igen kedvező volt a tömegtakarmány-ellátás, ami lehetővé telte, hogy az tdén Jelentősen növeljük az állattenyésztési termelést. A fejlődés olyan lendületes volt, hogy a mutatók többsége esetében már az 1984-re szóló terv irányszámait is túlszárnyaltuk. Szlovákiában tavaly 3017 kg volt az átlagtejelékenység, az idén legalább 3200 kilogrammos átlagra számítunk, Ugyanakkor a fejlesztési terv 1984-re 3140 kg-os tehenenként! tejtermelés elérését tűzte ki. Nyolcvanegyben még 270 gramm erőtakarmány felhasználásával termeltünk egy liter tejet. Tavaly a termékegységre számított abrakfogyasztés 250, az idén háromnegyedévben pedig mér csupán 230 gramm volt.

Sajnos, kevésbé kedvező a helyzet a marhahústermelésben. Szlovákiában az idén — 1,81 kg átlagos abrakfogyasztás mellett — 670 gramm körüli napi és darabonkénti felhízási átlagot tudunk elérni. Igaz, hogy abrakból 400 grammal kevesebbet fogyasztunk, mint 1981-ben, viszont a marhahústermelést többé-kevésbé extenzívnek kell minősítenünk.

Valamivel jobb eredményekről beszélhetünk a sertéstenyésztés vonatkozásában. Az előhlzlaldákban és a hizlaldákban együttvéve 1982-ben 465 grammos átlagos napi és darabonkénti tömeggyarapodást értünk el, miközben 3,86 kg tápot használtunk fel egy kiló élőtömeg előállításához. Feltételezzük, hogy az idén az átlagos felhízás 481 grammra növekszik, a termékegységenkénti abrakfogyasztás pedig 3,76 kg-ra csökken.

Megközelítőleg hasonló a helyzet a baromfihizlalásban. Szlovákiában 1982-ben 2,84 kg keveréktakarmány felhasználásával termeltünk egy kiló baromfihúst. Most, a háromnegyedévi eredmények ismeretében 2,70 kg-os átlagfogyasztásról beszélhetünk.

Az állattenyésztési ágazat vázolt fejlődési irányzata komoly igényeket támaszt a takarmány minőségével szemben. A megtermelt szemesek 65— 70 százalékát az állattenyésztésben hasznosítjuk, ennek felét speciális keveréktakarmányok formájában etetjük fel. A gyakorlati és a kutatást eredmények egyaránt igazolják, hogy a felhasznált szemeseknek 71—72 százalékát kellene keveréktakarmány

formájában adagolni. A valós eredmények összehasonlításából kiderül, hogy Csehszlovákiában a keveréktakarmányok 1982-ben 67 százalék

(CSSZK 67,2 %, SZSZK 66,5 %], 1983- ban pedig 69,2 százalék (CSSZK 7q,8 %, SZSZK 65.7 %) gabonafélét tartalmaztak. Mivel a CSSZK-ban biztosítani tudták a szemesek és a fehérjedús takarmányok kedvező arányát (persze nem a kívánatos növényi összetételben), 1983 első negyedévében az előző év valóságához viszonyítva a hízómarháknál 100, a hízósertéseknél pedig 26 grammal nőtt az átlagos napi és darabonkénti felhízás. Szlovákiában éppen fordított volt a helyzet: a mi tápjainkban a kelleténél kevesebb gabonaféle volt, következésképpen csökkent a szarvasmarhák és a sertések tömeggyarapodása. Az elmondottak egyértelműen arra utalnak, hogy a szemesek és a fehérjés összetevők vonatkozásában olyan feltételeket kell teremtenünk, hogy a takarmányipar egész évben optimális mennyiségben és arányban használhassa a keveréktakarmányok összetevőit.

Az állattenyésztés Intenzitásának növelésével párhuzamosan mindinkább előtérbe kerülnek az erőtakarmányokkal, a kapásokkal és a szárítmányokkal szemben támasztott követelmények. Csehszlovákiában 1982-ben 9 millió 296 ezer tonna koncentrált takarmányra volt szükségünk. Ez a fogyasztás az idén 9 millió 358 ezer tonnára nőtt, 1984-ben pedig 9 millió 440 ezer tonnás fogyasztást tervezünk. Pozitív eredményeket érünk el a saját takarmánytermesztésben, hiszen Csehszlovákiában az évi szükségletet 1982-ben 61,2, (SZSZK 58,8 százalék), 1983-ban pedig 67,6 százalékban (SZSZK 89 %) saját forrásbői biztosítottuk. A terv szerint 1984-ben a szükséges erőtakarmánynak 75,4 százalékát kell magunknak megtermelni (SZSZK 74,7 %). Csehszlovákiában 1982-ben 573 ezer 900 tonna, 1983-ban pedig 209 ezer 200 tonna koncentrált takarmányt kellett nélkülöznünk, 1984-ben pedig várhatóan 4800 tonna erőtakarmány fog hiányozni.

A fentebb emlltétíekből következik, hogy amennyiben mindenekelőtt saját takarmányok felhasználására szeretnénk alapozni a tej- és hústermelést, akkor 3500 kilogrammos évi tejelékenység esetén a táplálóanyagok 70 százalékát, a szarvasmarhák 1 kg-os napi felhívása esetén 65 százalékát, az üszők esetében pedig 6 hónapos kortól a vemhesség 5. hónapjáig a

tápanyagok 80 százalékát tömegtakarmányok juttatásával kell fedeznünk. Ez annyit jelent, hogy Csehszlovákiában a takarmánytermesztést úgy kell szervezni és fejleszteni, hogy 1985-ben egy számos állatra 4,5 tonna száraz anyagot — ebből 3,7 tonna hasznosítható száraz anyagot — termeljünk.

A szarvasmarha-tenyésztés fejlesztési feladatainak teljesítése jórészt a rendelkezésre álló tömegtakarmányok mennyiségének és minőségének függvénye. Ugyanakkor javítanunk kell a takarmány kihasználásának hatékonyságát. Korábban napi és tehenenként átlagban 5,8 kg tejet termeltünk tömegtakarmány felhasználásával. A tervidőszak végéig el kell érni, hogy napi és darabonkénti átlagban 0,25 literrel több tejet termeljünk tömegtakarmánnyal. Ha ezt elérjük, akkor a meghatározott abrakfogyasztási norma (0,25 kg/liter) megtartásával is teljesíteni tudjuk tejtermelési feladatainkat. Hasonló a helyzet a marhahústermelésben, ahol napjainkban körülbelül 300 grammos napi felhízást tudunk tömegtakarmányok révén biztosítani. Ezt az eredményt legalább 400 grammra kell javítanunk. Ez lehetővé tenné, hogy egy takarmányozási nap átlagában 0,40 kg-al csökkentsük a takarmányfogyasztást és egy vágóállat átlagában megtakarítsunk 220 kg erőtakarmányt. Magától értetődő, hogy a juhtenyésztésben szintén a tömegtakarmányokra — nyáron a legeltetésre — alapozunk.

AZ energiahelyzetre való tekintettel, újra értékeltük a tömegtakarmányok előkészítésének, tartósításának és tárolásának módszereit. Mivel a tömegtakarmány 67 százalékát tartósítjuk és tároljuk, ezen a területen kell keresnünk a takarmányok jobb hasznosulását segítő tartalékokat. A nagy fehérjetartalmú szilázsoknál olykor 30—50 százalék a táplálóanyagveszteség. Ezeket a veszteségeket feltétlenül csökkentettünk kell. A 7. ötéves tervidőszakban alapvetően a Silostan konzerváló anyag használatát javasoljuk, azzal a kitétellel, hogy folyamatosan meg kell teremteni a hangyasav felületi alkalmazásának feltételeit.

A különféle szárítmánlyok egy hányadát progresszív eljárások alkalmazásával készített szénával kell pótolni. Évi 800 ezer tonna szárítmányt tervezünk készíteni a forrólevegős takarmányszárítókban [ebből 270 ezer tonna az SZSZK-ban). Nagyon fontos követelmény, hogy mindenütt a biológiailag legértékesebb takarmányok kerüljenek szárításra. A mesterséges eljárással készülő szárítmányok gyártásától az energiagondok ellenére sem állhatunk el teljesen, mert ha az állatoktól megvonjuk ezeket a szárítmányckat, akkor a megfelelő takarmánykészlet biztosításához lényegesen nagyobb földterületre és jóval több szemesre lenne szükségünk.

Az állandó réteknek és legelőknek a jövőben lényegesen nagyobb

szerep jut a szükséges takarmánykészlet megteremtésében. Esek a növények mintegy 25 százalékát foglalják el a mezőgazdasági földterületnek, de csupán ötven százalékuk (kb. 850 ezer hektár) van kihasználva. A tapasztalatok szerint jól beváltak az öntözött, Időszakos tehénlegelök. A zöldtakarmányoknak szintén szerepet kell vállalniuk a tej- és hústermelés energia-igényességének csökkentéséből. A zöldtakarmányozás Idejét termelőkörzetenként 3—4 héttel meg kell hosszabbítani.

Különös figyelmet érdemel az egyes szarvasmarha-korcsoportok takarmányadagja' energia-kiegészítésének megoldása, főleg a hegyi és hegyaljai körzetekben. Ezt a problémát elsósorban a kapások termelésének növetésével dldhatjuk meg. Úgy tervezzük, hogy 1985-ig — száraz anyagban számítva — 390 ezer tonnára növeljük a kapások, évi össztermelését.

A sertéstenyésztésben továbbra ts

túlsúlyban a komplett keveréktakarmányokra alapozunk. Számolunk azonban a tömegtakarmányok és a kiegészítő adalékok nagyobb mértékű kihasználásával.

A sertéshlzlalásban intenzívebben kell foglalkozni a fehérjedús takarmányok problémájának megoldásával. A kiutat a hüvelyesek fogyasztásának növelésében látjuk, persze kombinálva a szintetkus L-lizin felhasználásával. A sertéstenyésztésben csökken a szemcsézett tápok etetése és nagyobb teret kap a nedvesített keverékekkel való takarmányozás.

A baromfitenyésztés kizárólag a minőségileg kifogástalan keveréktakarmányokra alapozódik. Itt is több intézkedést foganatosítunk. Egyebek között el szeretnénk érni, hogy a juttatott táplálék az állomány termelési intenzitásának megfelelő . mennyiségű és minőségű táplálóanyagot tartalmazzon. Olyan új takarmányozási módszerek bevezetését lógjuk szorgalmazni. amelyek lehetővé teszik a takarmányfogyasztás ésszerűsítését és a nem hagyományos takarmányforrások kihasználását. A számítógépes takarmánykeverék-gyártás lehetőséget kinél arra, hogy felmérjük a rendelkezésre álló takarmányforrások kihasználásának gazdaságosságát és hatékonyságát.

Napjainkban Igen komoly figyelmet kell szentelni a takarmányozás tudományos irányításának. Minden járásban létre kell hozni és szüntelenül fejleszteni kell a szarvasmarhák irányított takarmányozását szervező központot. Ezek a központok azután — szorosan együttműködve az épülő körzeti mezőgazdasági laboratóriumokkal, kihasználva a takarmányadagok optimalizálásának számitógépes rendszereit és a takarmányok táplálóértékének központi adatbankjait — kötelesek biztosítani a növénytermesztés és az állattenyésztés célszerű összehangolását, a nem hagyományos táplálékforrások kihasználását és a termelési feladatok teljesítését szolgáló takarmányok hatékony (biológiai é* gazdasági] transzformációját.

Befejezésképpen még annyit: a takarmányok hatékony kihasználására törekvés megköveteli, hogy sokkal aktívabban törekedjünk a talaj, a növénytermesztés és az állattenyésztés kacsolatainak megoldására. Komoly tartalékaink vannak a technológiai fegyelemben, a takarmányokkal való gazdálkodásban és a takarmányozás szervezésében. A CSKP KB 8. és 9. ülésének határozata szellemében, mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy mozgósítsuk tartalékainkat és mindenekelőtt a saját forrásainkra alapozva biztosítsuk a feladatok teljesítéséhez nélkülözhetetlen takarmányalapot.

ANTON PIRŠEL AGRÁRMÉRNÖK,

a Piešťany! Növénytermesztési Kutatóintézet igazgatója

Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben jelentős sikereket értünk el a növénytermesztés szakaszán. A fejlődés üteme legjobban a gabonatermelés színvonalán érzékelhető. A hatvanas években, amikor hektáronként a két tonnás átlagot sem tudtuk elérni, nehéz lett volna elképzelni Is a négy tonnát meghaladó hozamátlagot. Pedig az 1980-ban elkönyvelt 4,53 tonnás hektárhozammal Európa fejlett tőkés országainak színvonalára zárkóztunk fel.

Érdemes közelebbről elemezni, mi ts eredményezte a gabonatermelés gyors fellendülését? A kimagasló hozamok elérésében több tényező játszott közre, ám az eredményt döntó mértékben a fajtanemesítés, vagyis a biológiai anyag határozta meg.

A hatvanas években messzemenő előrehaladás volt tapasztalható a gabonafélék termesztési technológiájának fejlesztésében. Megoldódott a gépesítés. ezáltal a tajalmüvelés és az agrotechnikai határidők betartásának kérdése. Növekedett a talajba juttatott műtrágyák mennyisége és kiszélesedett a hatékony növényvédő szerek választéka. A hektárhozamok mégiscsak igen lassú ütemben növekedtek. A döntő fordulatot a szovjet nemesítésű búzafajták alkalmazása hozta magával. Ez volt abban az Időszakban a gabonatermelés fellendülésének döntő tényezője. Míg 1966-ban a hazai, fajtákra alapozva mindössze

3,44 tonnát takarítottunk be hektáronként, addig 1969-ben — amikor a szovjet fajták részaránya elérte a 90 százalékot — az átlaghozamok 3,16 tonnára, 1974-ben pedig — amikor a szovjet fájták úgyszólván 98 százalék ban részesedtek a fajtaválasztékban — 4,81 tonnára növekedtek. Ezt követően a hazai nemesítésű fajták hódítottak egyre nagyobb teret. A szovjet fatják felhasználásával több kiváló, nagy hozamú fajtát hoztak létre, amelyek a fajtaválasztékban ma 74 százalékos arányban részesednek.

Persze igen egyoldalú képet kapnánk, ha a növénytermesztés fejlődését csupán a gabonatermelés színvonalán mérnénk le. így sajnos valamivel kedvezőtlenebb kép tárul elénk. Bár a hozamok a többi növénykultúra, így a kapás- és takarmánynövények esetében is jelentősen növekedtek, ezidáig nem sikerült elérnünk a kívánt szintet. Tény, hogy a kapásnövények termesztése agrotechnikai szempontból sokkal igényesebb, mint a gabonaféléké és még a közelmúltban is jelentős kézi munkát igényelt. A gépesítés fejlesztése messze elmaradt. Ez persze a hozamok alakúié sában is visszatükröződött. A cukorrépa termesztésében például míg a fejlett tőkés országokban — az 1980-as év eredményeit összehasonlítva — 43-tól 56 tonnáig terjedő hektárhoza mókát értek el, addig hazánkban mindössze 33,3 tonnát. A burgonya termesztésben pedig a 24—36 tonnás hozamokkal szemben csupán 14.2 tonnát takarítottunk be. E néhány össze hasonlító adat ts világosan jelzi e fontos növénykultúrák termelésében rejlő tartalékokat.

A kukorícahibridek termőképességét sem használjuk ki teljes mérték ben. Hiszen még a legjelentősebb kukörlcatermő járásokban — mint például a komáromi (Komárno), a dunaszerdahelyl (Dunajská Streda), a galántai — sem értünk el a szemes kukorica termesztésében biztonságosabb hozamokat, mint a búzatermesztésben. Ennek egyik oka az, hogy a kukorica különösen igényes a természeti feltételekre, amelyeket megfelelő agrotechnológiával kel! ellensúlyozni. Ennek lényege pedig a termelési rendszerek alkalmazásában rejlik. Jelentős tartalékainkról fényes bizonyíté kul szolgál a vágsellyei (Šaľa) kooperációs körzetben alkalmazott Bábolnai 1KR rendszer. A taggazdaságok átlagban 1—1,5 tonnával nagyobb hozamokat értek el, mint a hagyományos természeti technológiát alkalmazó mezőgazdasági üzemek.

Több oka van annak Is, hogy ezidáíg nem sikerült megteremtenünk a

kellő tömegtakarmányalapot. Közülök elsősorban az évelő takarmánynövények, főleg a lucerna és a vöröshere alacsony részarányát kell említeni. A lucernatermesztésben ezt sokszor a vetőmaghiány idézi elő. A helyzet javítása a lucernamagtermesztés összpontosításban és a szakosításban, valamint a megfelelő termelési rendszer alkalmazásában rejlik.

A tömegtakarmányok termelésében az esetek többségében nem is annyira a mennyiséggel, mint inkább a minőséggel van baj. Ennek következtében a beltartalmilag értéktelenebb takarmány hasznosítása is kedvezőtlenebb. Alapvető feladat tehát, hogy valamennyi tartósítási technológia esetében az elvárt minőség elérésére törekedjünk.

Tudatosítani kell, hogy a növénytermesztés mai szintjén a továbbfejlődés követelményei sokkal igényesebbek. bonyolultabbak. Ha a hatvanas években a hozamok alakulása szempontjából a fajta volt a döntő tényező, akkor ma a biológiai és agrotechnikai tényezők együttes hatása Játssza közre a határozó szerepet. Persze az agrotechnikát ma összetettebb, növénykultúrák szerint kidolgozott termelési rendszerekbe összevont intézkedésekként értelmezzük. S éppen ezek azok a belteriesítő tényezők, amelyek segítségével a növénytermesztés fejlesztését leginkább befolyásolhatjuk.

Bátran állíthatjuk, hogy ma a mezőgazdasági üzemeknek elegendő, nagy termőképességű fajta áll a rendelkezésére. Az utóbbi öi esztendőben úgyszólván valamennyi jelentős növénykultúra esetében az újnemesítésű fajták, illetve hibridek egész sora került elismerésre. Viszont a gyakorlatban nem használják ki kellőképpen termőképességüket.

Jelenlegi ismereteink alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a növénytermesztés legfontosabb belter;esítő tényezőjének a talai termőképességét kell tekintenünk. Ezen a téren a jövőben több kérdés vár megoldásra. Közülük hadd említsük meg legalább a legfontosabbakat:

■ az utóbbi években jelentősen elterjedt az istállótrágyázás nélküli szemeskukorica-termelés, miközben a vegyszerezés mértéke sokszorosan növekedett, ami végső soron kedvezőtlenül begfolyásolja a talaj termőképességét;

M a talaj fizikai tulajdonságai jelentősen leromlottak, főleg a nehéz talajművelő és erőgépek gyakori taposási kára következtében;

■ rohamosan, növekszik a savanyú kémhatású talajok részaránya, főleg a közép- és kelet-szlovákiai kerületben, ami nagymértékben hátráltatja a hozamok növekedését;

M a pillangós takarmánynövények alacsony részaránya következtében nem érvényesülhet kellő mértékben a vetésforgóban ezek talajjavító hatása:

■ Szlovákia egyes körzeteiben az elégtelen szarvasmarha-állomány következtében kevés Istállótrágya termelődik. Ez a hátrány főleg a Keletszlovákiai-síkság területén domborodik ki.

Mindezek a tényező a víz- és a szélerózióval, továbbá a felszíni és a talajvíz szennyeződésével együttvéve a talaj termőképességének csökkenését eredményezik.

A felsorolt tények eléggé hiteles képet adnak a növénytermesztés belterjesítésének jövőbeni feladatairól. Igaz, egyszerre valamennyit lehetetlen megoldani, ezért célszerű ezeket rövid és hosszú távlalú feladatokra bontani. A rövid távlatú feladatok közül elsődlegesnek kell tekinteni a talaj kémhatásának módosítását. Hazánk mészkőzetekben igen gazdag, ezért nehezen érthető, hogy talajaink többsége miért savanyú kémhatású. Világ viszonya tban a talajjavítási munkák fontossági sorrendjében az első helyen a meszezés áll, mert ez a befektetés hatszorosan megtérül. További igen komoly feladat a talajok gyommentesítése. Az utóbbi években ugyanis egyes gyomnövények veszedelmesen elterjedtek, s évente jelentős mértékben csökkentik a hozamokat.

A jövőben ugyancsak megkülönböztetett figyelmet kejl szentelni az istállótrágya termelésének, kezelésének és hasznosításának. E tekintetben követésre méltó példával járnak elöl a dunnszerdahelyi járásban. Hosszú távlatú feladataink közé tartozik ezen a téren a szarvas-marha-állomány növelése, valamint az olyan tartási technológiák kifejlesztése, amelyek a lehető legnagyobb menyiségű istállótrágya kitermelését teszik lehetővé.

Feltételezhető, hogy az említett tényezőknek döntő jelentőségük lesz a növénytermesztés további belterjesitésében. A megfelelő vetésforgó kialakítása, az agrotechnikai határidők és az egyéb agrotechnikai intézkedések betartása magától értetődó követelmény. Betartásukért vagy elmulasztásukért pedig — az emberek felelősek.