Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-24 / 51. szám
1983. december 24. •SZABAD FÖLDMŰVES D aAtiróIatak valá // Korhűen berendezett, pozsonyi borozó „Erdei vadszőlő (Vltls vinifera silvestris). Már a harmadkorban ismert volt. Erős vesszejével fákra kúszott, olykor három méteres magasságig. Apró bogyóit ember és állat egyaránt szívesen fogyasztotta.“ Aztán eltelt néhány ezer év, és ennek a fára kúszó-mászó, apró bogyókat termő növénynek — történelme, irodalma, kultúrája lett. Betakarítása szertartássá vált, annyira, hogy kitaláltunk rá egy gyönyörű kifejezést: szüret. A szőlőből készült nemes Ital tüzét, zamatát költők egész sora énekli meg, az ókori Rómától egészen napjainkig. Egy szó mint száz, már elődeink is szerették a jó bort. S ha az elődeink alatt a Kis-Kárpátok lejtőin évszázadod óta szőlőtermesztéssel foglalkozó földműveseket értjük, akkor hozzátehetjük, hogy azt is tudták, miből és hogyan lesz. Szavaimat bizonyítandó, rövid sétára invitálom olvasóinkat. Oticélunk a bratislavai Öváros egyik hangulatos utcácskája, a Városháza utca. Itt található az építészeti műemléknek számító Apponyipalota, amelynek földszinti helyiségeiben és pincéjének zegzugos kazamatáiban kapott helyet a szőlészeti és borászati múzeum. —— A borgazdálkodás kezdetei a mai Szlovákia területén a római korig nyúlnak vissza. Erről tanúskodnak az Itt talált első tárgyi emlékek, egyebek között az agyagból készült amfora, egy „kantharos“-pak nevezett királyi ivőkupa, valamint egy — borozgatási jelenetet ábrázoló — díszes római 16. század végi kori sírkő. A Nagymorva Birodalom idejéből (9—10. század) származó írásos és tárgyi dokumentumokon már határozottan érződik a . szláv jelleg. Ezt bizonyítják a különféle munkaeszközök, a szláv stílusú, szőlőmotívumokkal díszített edények. Hogy ezen a vidéken már ezer évvel ezelőtt is komolyan vették a bort, mi sem bizonyítja jobban, mint az a — 9. századból származó — Írásos dokumentum, amely ekképpen foglalja össze a szőlőtermesztő imáit: 1. Imádság a szőlő kiültetése előtt, 2. Imádság szüret előtt, 3. Imádság az erjedő bor fölött. Ugyanez az írás tartalmazza „a bortól lerészegedőkre kiszabható négyféle büntetést“ is. [Nem árt megismételni: az ezer évvel ezelőtti időkről beszélünk . TÖRTÉNETEK szárazon és vízen Aminap a padláson kutatva, rábukkantam nagyapám ütöttkopott bőröndjére, amellyel a húszas évek elején megjárta Amerikát. Pontosabban, ezzel jött haza onnan, ez az egyetlen szerzeménye az „új világból“. Mert Igaz, hogy mindössze három évet töltött a „nagy vízen“ túl, de ugyanolyan szegényen jött haza, mint ahogyan elment. Egyedül talán a szegényes batyuját sikerült felcserélnie díszes, pléhveretes utazőbőröndre. Gyermekkorom hosszú téli estéin sok érdekeset hallottam tőle tengerentúli útjáról, amikor az összegyűlt szomszédoknak, ismerősöknek idézte fel ottani élményeit. Bizonyára ki is színezte egy kicsit azokat (messziről jött ember mondhat, amit akar), nem csoda tehát, ha a falujukból soha ki nem mozdulók úgy lesték minden szavát, mintha a hegyi beszédet hallgatták volna. — Hej, a tenger, a tenger nem a Duna, Amerika nem figura — kezdte legtöbbször az élménybeszámolót. Aztán következett a hosszú, viszontagságos tengeri út hátborzongató eseményeinek ecsetelése, amelynek hallatán megfogadtam magamban, hogy a „nagy víznek“ még a közelébe se megyek soha. Pedig derűs történeteket is hallottam a hetekig tartó hajőutakról, különösen akkor, ha több „amerikás“ verődött egybe, és egymást túllicitálva mesélték hihetetlenebbnél hihetetlenebb „igaz“ élményeiket. — Félúton lehettünk hazafelé, amikor hirtelen elhallgattak a hajómotorok, és megálltunk a nyílt tengeren — mesélte egyszer Marjai, a géplakatos, és hatásos szünetet tartva, végigtekintett az egybegyűlteken. — Napokig vesztegeltünk egy helyben, hajónk se előre, se hátra. Néhány nap múlva megmondták, hogy a motorokat nem tudják megjavítani, meg kell várni, míg egy másik hajó erre jár, hogy átszállhassunk. A bejelentés után akkora pánik tört ki, hogy a nagy futkosástól majdnem felborultunk. Mindenki csomagolt és a korláthoz készített bőrönddel leste, hogy mikor jön végre egy hajó. Jómagam is felkészültem az átszállásra, de hamarosan eluntam a látóhatár fürkészését, és a hajón kezdtem nézelődni. Lementem a gépházba is, ahol csak az elhagyatott gépek voltak, ember, egy teremtett lélek se sehol. A kapitány, a gépész, a fűtők mind elmentek csomagolni. Nézelődtem és gondoltam, valamit hazaviszek ajándékba a gyerekeknek innen, hiszen úgyis hasznavehetetlen az egész. Hát amint elkezdtem csavargatni az egyik fényes micsodát, hangos sistergéssel beindultak a motorok és elindult a hajó! Mondanom sem kell, hogy keletkezett akkora üdvrivalgás, hogy talán még a halak is megsüketültek. Rohant le a lépcsőn egymást taposva kapitány, gépész, de talán még a szakács is, hogy megnézze a A továbbiakban áttekinthetjük a bratislavai bortermesztés történetét egészen a 18. századig. Ezen a részlegen jól nyomon követhetjük a szőlőtermesztés korszerűsödését, egyre célszerűbb eszközeit, amelyek között a formájukban máig sem sokat változott borlopó edényektől kezdve a korabeli szőlőcsőszök öltözékéig és fegyveréig; az írások közül néhány értékes királyi adományozólevél érdemel említést. A következő helyiségekben lassan elérkezünk napjainkhoz. Megjelennek a nagyüzemi szőlőtermesztés eszközei, áttekinthetjük a szőlőtermő vidékek népviseletét, s végül a szocialista nagyüzemi gazdálkodást — így a szőlőtermesztést is — szemléltető fényképfelvételek és egyéb dokumentumok zárják az első részt. A borászati részleg már az elhelyezésénél fogva is háTigulatosabb, nem is szólva arról, hogy — itt, a pincében — már minden közvetlenül a borhoz, a boriváshoz kapcsolódik. Prések, hordók, kádak, puttonyok Idézik fel a régi pincék hangulatát, és szinte megcsapja a látogatót az erjedő must jellegzetes illata. Mire a harmadik pincéhez ér, tán még az is megbocsátható lenne, ha helyet foglalna a díszesen faragott székek egyikén, s megemelné az asztal közepén elhelyezett ónkupát: kotyog-e benne jóféle nedű? Mert valóban csak a bor zamata hiányzik az itt berendezett, 18. század végi borozó hangulatából. A következő pincezug „Az Arany Naphoz" nevet viseli; kerek asztala körül tizenhármán foglalhatnak helyet, s borkóstoláshoz, kvaterkázáshoz stílusosabb környezetet még elképzelni sem lehet. Itt tudhatjuk meg egyébként azt is, hogy „Quinque eunt csoda okát, amikor megláttak majd szétszedtek örömükben: szorongatták a kezem, veregették a vállam. majd az utasok előtt nyilvános dicséretben részesítettek. A kapitány maga mellé ültetett az ebédnél, mindenki a kedvemben járt a hátralevő napokban. Kis szünetet tartott, ezalatt az emberek, akik eddig lélegzetvisszafojtva hallgatták, hátradőltek a széken, végre levegőt vettek, becsukták csodálkozástól nyitva felejtett szájukat, és összebólogattak szomszédjukkal: — Ez igen! — Hazafefé velem Is történt egy érdekes eset — terelte magára a figyelmet a másik „amerikás“. — Az óceánt szerencsésen átúsztuk. kikötöttünk, Itt már baj nem lehet, gondoltam. Innen, ha muszáj, még gyalog is hazamegyek. Jól mondják azt, hogy ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik, hát majdnem úgy volt, hogy gyalog kellett hazakutyagolnom. Mér második napja robogott velünk a vonat, a kopár, sziklás hegyeket elhagytuk, amikor a nyílt pályán hirtelen csikorogva lefékezett a szerelvény. A bóbiskoló utasok egymásnak estek, a csomagok a polcokról lepotyogtak. Mindenki az ablakhoz rohant, megtudni, ml történt. Jómagam kiszálltam, gondoltam megnézem mi baj a mozdonynyál, mert akörül csoportosultak az causae blbendl“, vagyis „öt az Ívás oka“. Hogy melyek? Á falra szögezett tábla szövege szerint „1. Vendég érkezése; 2. Öröm; 3. Bánat; 4. Most kínzó vagy eljövendő szomjúság; 5. Bármi más egyéb“ ... Szé ami szó, mégiscsak fejlődtünk, legalábbis az ivásra késztető indokok számában__ Hat-hétszáz literes, díszes fenekű hordók niellett haladunk el a pincefo,.Mátyás hordója“ (A szerző felvételei) lyosón, az egyiken Mátyás király neve. Ugyanitt találhatók a pozsonyi pezsgőgyár megalapításáról (1825) szóló dokumentumok is, amely Franciaország határain túl az első volt Európában. S ezzel lassan múzeumi sétánk végére is értünk. Az udvaron még megtekinthetünk néhány olyan darabot — gerendás szőlőprés, szőlőzúzalék-szállító kocsi — amelyek méreteiknél fogva itt nyertek elhelyezést, azután megállhatunk a zegzugos óvárosi sikátorok hangulatos borozóinak egyikében, két deci „Kárpátok aranyágra. Mert hogy gusztust kaptunk rá, az biztos. VASS GYULA utasok. De volt Is mtt nézni: a gőzös első kereke darabokra tört, az orra a sínekre billent. A jelenlevők egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatták a történetet, . hiszen legtöbbjük még nem is látott, vbnatot, nemhogy utazott.. volna rajta. Számukra a szekér volt- az egyetlen ismert jármű, noha többen már látták a szomszéd községben élő grófnő automobilját is. — Mindenkinek volt valamilyen Javaslata, hogyan lehetne megcsinálni, hogy tovább mehessünk, de a végén kiderült, hogy egyik sem ér semmit. S ekkor ajánlkoztam én, hogy majd tartom a mozdony tengelyét, amíg a legközelebbi állomásra beérünk. Mindenki beszállt, a masiniszta lassan indított, én pedig a tengelyt tartva futottam a töltésen. Így értünk be a legközelebbi állomásra, ahol a türelmetlenül várakozó utasok tömege ugyancsak elcsodálkozott, hogy vonatuk nemcsak késve, de emberi lábon „futott“ be az állomásra. Mondani sem kell, hogy a hallgatóság csodálkozása a tetőfokra hágott, bizonyára sokan sajnálták, hogy nem lehettek olt, nem láthatták saját szemükkel mindezt. Csak Marjai, az Amerikát-járt géplakatos' mérte végig gúnyos mosollyal a cingár „mozdonycijjelőt“, miközben megjegyezte: — Hát, komám, azt még elhiszem, hogy szaladtál a vonat mellett, de hogy a tengelyét is tartottad ... — Pedig legalább annyira igaz, mint ahogy te a hajót elindítottad — mondta az eszmélő hallgatóság nagy derültsége közepette. BOJTÖS JÄNOŠ A falu végén Gondoltam, ha már ttt járok, klbaU lag ok a falu végére. Arrafelé jő nagy dombok ágaskodnak, amelyek a viharokkal érkező nagy havat felfogják, nem engedik be a faluba. Régi ismerősöm. az öreg Bőka Józsi bácsi, az állami gazdaság juhásza talán még ott lakik ... Költözködés közben találtam." I — Megyünk beljebb — mondta egykedvűen. — A fiam meg az unokám emeletes házat épített bent a faluban. Mindenki meguen befelé. Öszehfizódnak az emberek, mint a barom a nagy meleaben. Pedig valamikor, aki csak tehette, egyre kijjebb és kijjebb telepedett, közel a tágas határhoz, ahol nem volt probléma a téli tüzelő, a krumpli meg a kukorica megszerzése a nagy uradalmi földekről. Sóhajt egyet, aztán csak folytatja: — Hű, micsoda világ volt azt 'A cselédsorban laktunk. Az első asszonyom nagyon fiatalon' meghalt. A Piroska férjét is eltemettük. így azon a naqy téli hajnalom kettesben indultunk Piroskával, az uradalmi erdőbe karácsom/fának vgló fenf/ögaHyért. Manapság pór koronáért takaros karácsonyfát árulnak, senkinek sem kell lopáson törnie a fejét. — Mégis visszasírják azt a világot. — Hát.:, az volt a mi világunk, akkor voltunk fiatalok. Hajnalban megkocogtattam a Piroska ablakát. — Jaj, kt az? — suttogta odabentről. — Semmi, csak én — dünnyögtem. — Ml baj? — Jössz fenyőgallyért, Piroska? — Megyek hát. várj egy kicsit. — Aztán jól öltözz fel, nagy a hideg, nagy a hó. — Felveszem szegény uram bekecsét, az jó lesz?-Aztán csak ballagtunk a baltával. A hó már -/ól 'btegfd'gyott, nem rogyott be alátfiihk b-hóffídáSölc teteje sem. Azóta sem volt olyan kemény telünk, de hóból sem hullott annyi. Az erdőhöz érve, magamhoz húztam Piroskát. — Ne csináld már — mondogatta szelíden —, még melegem lesz ebben a nagy hidegben, akkor meg mit esinálunk? Meghütözünk ebben a zimankóban. — Meghütözünk? Ugyan már. ledobtam a báránybéléses nagyujjasomat a kemény hóra s minden teketória nélkül, ott helyben megteremtettük a fiamat. Amikor már látszott Piroska terhe, össze is, álltunk törvényesen. Mit kell erről annyit beszélni? A szép idők, sajnos, elmúltak. Bárha megélhetnék még egy olyan nagy telet, láthatnék ismét nagyhavas, fagyott dombokat, mint akkori Elmélázik, aztán még hozzáteszi: — No de ... az ember már csak défnyBg. Összeszedi a cyccát, s megy a fiatalok után befelé. Ha csak egy éjszakára megismétlődhetne az a szép, hajnalba hulló, fagyos-tüzes gyönyörűség ... De csak megyünk már ml is befelé... ILLÉS BERTALAN \ BABITS MIHÁLY: Karácsonyi lábadozás Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy állatban, emberben. öregek mondják, hogy ritkán láttak Ily nagy telet decemberben. A hó szőnyegébe puhán süpped a láb, mintha dunyhán menne. Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ milyen édes lenne!... .| A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypál. ^ futja hótalpakon, JP||r akármennyit zuhan, puha combocskájbfyr nem üti meg nagyon. jt~A És az állástalan szegény ember, airiOg* nem mer még meghalni, í/CSr örül, hogy reggeltől estig szab<p w?kl havat lapátolni. Végig a városon nem csilingel a szán, mint gyermekkoromba. Nem gőzölög a hő fázó lovak hátán. A kocsit gép vonja. Angyalok elszálló csengője se csenget a fehér utcákon. Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez gazdagok házában. Nem édes a világ, de mégis szép látni.., És én már gyógyulok ... Csupa szomj vagyok már, mindenre kíváncsi; mindent elgondolok ... Mindenfélét már hogy lássam Is, 'hogy nézzem ... j-gfSpintom tagjaim ... ~ vagyok halott, és mindent túléltem, s vár a fény odakinn .“.. lsem, aki annyi rémtől védtél, jere, add kezedet: a fagyba, hidegbe, már nem rémít a tél. vezess ki engemet! Nem édes a föld, de mégis szép a hótul. Én megyek ... indulok ... s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul ha én meggyógyulok. amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles, kék jégkörmivel. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Karácsony Ezüst esőbe száll le a karácsony, a kályha zúg, a hóesés sűrű; a lámpafény aránylik a kalácson, a kocka pörg. gőzöl a tejsürű. Kik messze voltak, most mind összejönnek a percet édes szóval ütni el, Fenyőszagú a lég és a sarokba ezüst tükörből bókol a rakott fa, a jó barát boros korsóihoz von. És.zsong az ének áhítata zöngve ... Csak a havas pusztán, a néma csöndbe sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony. J f *
