Szabad Földműves, 1983. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-02-12 / 6. szám

1983. február 12. SZABAD FÖLDMŰVES 7 sokat osztogat néhány szorgalmasan sürgő-forgó fiatalnak. Elrendezik az alacsony, hosszú zsámolyokat, még egyszer kipróbálják a mikrofont, kis­sé lejjebb eresztik a zsinórpadlásra függesztett díszletet. Már foltokban sötétlik a nézőtér, amikor az énekkar tagjait szállító autóbusz bekanyarodik a művelődési ház előtti térre. A szívélyes üdvözlé­seket követően az énekkar tagjai be sem vonulnak az öltözőbe: rögtönzött „akusztikai próbát“ tartanak. Azután összecsapódik a függöny, és az im­már zsúfolásig megtelt nézőteret bir­tokába veszi az ünnepi várakozás jel­legzetes izgalma. Talán senki nem tudatosította, hogy már néhány perc­cel el is múlt hét óra, a fellépés kezdetének meghirdetett időpontja, amikor a nézőtér csöndes zsongásá­ban szinte nesztelenül szétnyílt a függöny, és a fényben úszó színpa­don ünnepi öltözékben ott álltak ma esti vendégeik: a Csehszlovákiai Ma­gyar Tanítók Központi Énekkara. Ugyanúgy, ahogy tavaly valameny­­nyi országos kulturális rendezvény, Gombaszög (Gombasek), Zseliz (Že­liezovce) színpadán álltak. Ugyanúgy, ahogy bulgáriai útjuk alkalmával ti­zenhét alkalommal, sikert sikerre halmozva. Ugyanúgy hangzottak fel ezen az estén a nagykéri közönség előtt a Mátrai képek Kodály Zoltán­tól, Farkas Ferenc Göcseji madrigál­jai, vagy újdonságként az idénre ter­vezett olaszországi fellépéssorozatuk alkalmából betanult Monteverdi-kóru­­sok. Tisztán csengve, szabadon szár­nyalva, egyszer pattogó frissességgel, máskor lágy hullámzással, szétáraszt­va mindenkiben a dal örömét. És az utolsó akkord fátyolosán szétoszló hangja után ugyanúgy csattant fel a taps a nagykéri kultúrotthonban Is, mint néhány évvel ezelőtt Middles­­bourgh koncenttermében. Az énekkar hatvanegynéhány tagjának arcáról, csakúgy, mint vezetőikéről: Janda Ivánéról, Dunajský Gézáéról és Vass Lajoséról, őszinte, maradéktalan bol­dogság sugárzott, joggal; hiszen érez­hették valamenylen, hogy egy újabb felejthetetlen estét sikerült szerez­niük. VASS GYULA A MATESZ februári műsorterve február 12, Ragyolc (Radzovce): S. O. S. február 13, Ipolynyék (Vinica): S. 0. S. február 16, Csilizradvány (Cil. Radvaü): S. O. S. február 17, Udvard (Dvory nil.): S. O. S. február 19, Marcelháza (Marcelová): S. O. S. február 20, Szôgyén (Svodín): S. O. S. február 23, Dióspatnny (0. Potflň): Szeretve mind a vérpadig február 25, Kumárom (Komárno): február 26, Bátorkeszi (Vojnice): február 27, Csenke (Cenkovce): Szeretve mind a vérpadig Szeretve mind a vérpadig Szeretve mind a vérpadig Valamennyi előadás 19.00 órakor kezdődik. Engedtessék meg nekem, hogy ez egyszer egy szigorúan kulturális té­májú írást némileg meghökkentő mó­don, pársoros sport-eszmefuttatással vezessek be. Azért merem ezt tenni, mert rövidesen meggyőződhetnek ró­la, hogy a hasonlat nem is olyan tá­voli. Mert a sport világát — ágaza­taitól függetlenül — minőségileg ugyebár két nagy csoportba sorolhat­juk: a tömegsportra és az élsportra. Az előbbi a legszélesebb tömegbázis­ra épül, az utóbbi — a csúcsot jelen­ti. Reprezentálja azt, amiből kifejlő­dött, egyszersmind példaképül, ösz­tönzésül — hadd mondjam így, biz­tatásul — is szolgál. Anélkül, hogy sablonosságtól vagy durva általánosítástól kéne tartanom, bátran ki merem jelenteni, hogy az elmondottakat kulturális életünkre is érvényesnek tartom. Az a bizonyos tömegbázis itt nem más, mint a falu­si-városi műkedvelő színjátszó együt­tesek, énekkarok, folklór- és tánc­­csoportok örvendetesen gyarapodó, egyre több embert mozgósító tábora. Hogy ezek egyike-máslka a szigorúbb mércével mért művészi színvonal te­rén Inkább a „skála" alsóbb régiói­ban mozog? Tulajdonképpen nem ez a lényeg, mint ahogy egy „örömfo­­clznl" összeállt falusi öregfiú-csapat­­nak sem Jut eszébe megpályázni a világbajnokság huszonnégyes mező­nyét. A tennlakarás, a lehetőségek­hez és a képességekhez mért aktív részvétel a fontos mindkét esetben. Senki sem vádolhat elfogultsággal, ha kijelentem, hogy nemzetiségi kul­­túrmozgalmunknak is vannak Ilyen reprezentánsai, méghozzá világszín­vonalon. Mert miért lenne túlzás ez a jelző egy olyan csoport esetében, amely évek óta őrzi arany koszorús minősítését, ma­gáénak mondhatja a Szlovák Zenei Alap nagydíját, a mely Európa több országában, ^gy például Nagy-Brl­­tanniában is elis­merést vívott ki nemzetiségi kultú­ránk számára? Bi­zonyára sokan ki­találták már: a Csehszlovákiai Ma­gyar Tanítók Köz­ponti Énekkaráról van szó. „Ftgyeleml Légzőgyakorlattal kez­dünk. Mély belégzés — egy, két — kilégzés, három, négy. Még egyszeri" — A pódiumon az „ügyeletes“ kar­nagy, aki maga is az énekkar tagja. Az érsekújvári (Nové Zámiky) Czu­­czor Gergely Alapiskolában vagyunk, az énekkar szokásos havi összponto­sításainak egyikén. Janda Iván és Du­najský Géza, a két karnagy egyelőre a háttérből figyeli a most „civilbe öltözött“ énekkart. A légzőgyakorlatok után a szolmizációhoz készülnek ép­pen, amikor befut a triumvirátus har­madik tagja: Vass Lajos vendégkar­nagy. A próba folyik tovább, illetve tu­lajdonképpen csak most kezdődik. A három karnagy egymást váltja a pódiumon, az énekkar tagjai is egyre jobban „bemelegednek“. A szolmizá­­cló szökellései egyre könnyedebbek, pontosabbak. A közbeiktatott népda­lok pedig már igazi játékká, felsza­badult örömmé oldják a próba izgal­mát Előkerülnek a partitúrák, a holnap esti fellépés számaival. Az énekkar csoportokra oszlik. Szólamok szerint külön tanterembe vonulnak, a karna­gyok vezetése alatt. Jócskán leszállt már az este, amire újra feláll együtt a csoport, ezúttal már úgy, ahogyan a szólamok szerinti beosztás megkí­vánja. Kezdődik a közös éneklés, és tulajdoniképpen csak most látni iga­zán, milyen komoly és nehéz munka folyik itt. Janda Iván legtöbbször ko­moly arca most még a szokásosnál is komolyabb: összehúzott szemmel fi­gyel minden hangra. Olykor erélyes mozdulattal vágja ketté a látszólag hibátlanul ^csengő dallamfüzért: Nem Prúba .., A pódiumon Vass Lajos jó! Elölrőll Vass Lajos a tőle meg­szokott lendülettel vezényel. Homlo­kán Izzadtságcseppek gyöngyöznek, de a lassan hibátlanná váló dalok hallatán egyre gyakrabban tűnik fel a televízió képernyőjéről is jól is­mert, szinte kamaszos mosolya. Ez már jó volt, de azért még egyszer.. .1 Mi tagadás, az énekkar tagjainak ar­cáról is leolvasható a fáradtság. Olyan is akad közöttük, aki mögött négyszáz kilométer utazás áll már ezen a péntek délutánon. A három vezető rövid tanácskozás után úgy dönt, mára elég. Pihenni is kell a holnapi fellépés előtt A nagykéri (Mllanovce) impozáns kultúrpalota nagytermének ^nézőtere még üres. A helyi hangszóróban többször meghirdetett, falragaszokon is hírül adott ünnepi műsor kezde­téig még egy jó őrá van hátra. A színpadon a CSEMADOK helyi szer­vezetének elnöke és titkára utasítá­я tavalyi gombaszögi kulturális ünnepségeken Könözsi István és Nagy László felvételei PRÓBÁTÓLFELLÉPÉSIG .XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX-Annak idején soha nem gondoltam arra, hogy mit és mekkora gondot jelent egy nagyvárosban a lakáski­utalás és az ezzel szorosan Összefüg­gő hercehurca. Otthon, a családban nagyon vártuk december negyedikét és március kilencedikét, mármint 1975-ben, illetve 1976-ban. Ugyanis majdnem egyévi bejárás után — ami­kor Is naponta nyolcvan kilométert utaztam Pozsonyba és vissza — 1975. december negyedikén megkaptuk a Fővárosi Nemzeti Bizottság végzését arrröl, hogy a Dolné Hony-i lakótele­pen kétszobás állami lakáshoz jutot­tunk. De még jobban örültünk 1976. március kilencedikének, ugyanis ezen a-napon kaptuk meg a nagyon várt kulcsokat a lakáshoz, s ezt kővetően készülődhettünk a költözködéshez. A lakásban ekkor már volt villanyáram, annak ellenére, hogy a villanyórát csak később szerelték be. A gázórá­kat egyszerre szerelték be a lakások­ba, előzetes írásos figyelmeztetés alapján. Arról az idegességről, a sok-sok te­lefonhívásról, ami a kulcsátadás előt­ti három hónapban történt, inkább nem Is beszélek. Annál érdekesebb volt az illetékes lakáshívatal indok­lása, ktbeszélése. Érdeklődésünkre az esetek többségében azt felelték, hogy a lakásokat azért nem tudják átadni, mert még hiányoznak a bejárati lép­csők. Akorlban ezt még nem érthet­tem meg, ugyanis még 1982 decem­berében sem lehetett járnt az említett lépcsőkön. Végül is a problémák ellenére már­cius második felében beköltöztünk a lakásba. A kétszobás lakás, amelyben a két lakószoba alapterülete együtte­sen mindössze 26 négyzetméteres volt, 1979 óta kezdett kicsi lenni szá­munkra, ugyanis tavassszal megszüle­tett második gyermekünk. Ekkor el­határoztam, hogy beadom a kérvényt a Szlovákiát Saltá- és Információs Hivatal mellett működő lakásbizott­sághoz — lakáscsere, Illetve nagyobb lakás kiutalása céljából. Kitöltöttem az ilyenkor nélkülözhetetlen papiro­sokat, amelyeket eljuttattam az em­lített bizottsághoz, majd vártam és vártam, egészen 1982 év elejéig. Köz­ben a lakásbizottságon több ízben ér­deklődtem a lakáscseréről, de mind­hiába. 1982 év elején a lakásbizottság elnökénél érdeklődtem, amikor is ki­derült, hogy feleslegesen várakoztam — a papirosaim valahol elkallódtak. Közben több alkalommal reagáltam hirdetésekre, de amikor a cserepart­nernek közöltem, hogy a lakás me­lyik lakótelepen van, egyszerűen nem voltak hajlandóak a cserére. Tudni­illik a Dolné Hony-í lakótelep nem messze terül el a SLOVNAFT nemzeti vállalattól, amely aránylag sok bosz­­szúságot okozott és okoz a lakótele­pen élő lakosságnak. Más választásom nem maradt, áp­rilisban újra megfogalmaztam a kér­vényt, kitöltöttem a szükséges papi­rosokat és ismét vártam. Ekkor ugyanis a fiam már 11, a leántmm pedig már 3 éves volt. Szerencsére most már nem kellett évekig vár­nunk, és ami még fontosabb, nem kellett feleslegesen várnunk, mint korábban. őszintén megmondva, nagyon meg­lepődtem a Szlováktat Sajtó- és In­formációs Hivatal 1982. szeptember 13-1 keltezésű levelén, amelyben kö­zölték, hogy ~a lakásbizottság java­solja számunkra egy négyszobás álla­mi lakás kiutalását. Ezt követően még két kérvényt kellett eljuttatnom az említett htvatalba és a Fővárosi Nemzeti Bizbttság lakásosztályára. Az ügyintézés ekkor meggyorsult, s 1982. szeptember 23-án már megkaptuk a Fővárosi Nemzeti Bizottság végzését az új négyszobás állami lakás kiuta­lásáról a Lúky ll. lakótelepen. Nos, ezt követően talán még több bosszúság ért bennünket, mint 1975- ben, illetve 1976 ban. Ismét megkez­dődött az „információs hadjárat“, a lakáshívatal itt is felvonultatta a leg­különfélébb indoklásokat: még nem távolították el a kollaudációs hibákat, még nem kapcsolták rá az épületet a villanyhálózatra, hogy csak a leg­fontosabbakat említsem. Több ízben •s azt válaszolták, hogy hívjunk a hél második jelében, a jövő héten, két hét múlva... Így ment ez ismét de­cember nyolcadikáig, amikor is vég­re megkaptuk a kulcsokat. De ennek borsos ára volt. Egyrészt azért, mert az új házra, holott még a régiben laktunk, december elsejétől kellett kifizetnünk a lakbért, másrészt pedig azért, mert a lakásban sem villany­áram, sem gáz nem volt. Így csak nappal tudtuk megnézni a lakást. Ter­mészetesen, mint 1976-ban, most sem jött a lakásra — átadáskor — a la­káshivatalból senki. A villanyáram hiánya nagy hátrányt jelentett, mert mindjárt szerettünk volna hozzálátni a takarításhoz, hogy minél előbb be­költözhessünk az új lakásba, felsza­badítva a régit az új lakóknak... December kilencedikén a villamos­­művek Thoréz utcai kirendeltségén reggel 7 órakor már sorban álltam, ugyanis Itt kellett bejelenteni laká­sunknak villanyhálózatra való kap­csolását. A villamosművek egyik sze­relője beírta a nevemet és a pontos címet, majd közölte, hogy szombaton, azaz tizenegyedikén reggel 9 órától 13 óráig tartózkodjam a lakásban. Közben a kezembe nyomott egy vil­lanyórát, hogy én vigyem magammal, mert ök állítólag nem tudják széthor­­daní. Ezen ktssé meglepődtem, de amikor a takarításra gondoltam, be­letörődtem sorsomba. Még ugyanaz­nap, hónom alttt a villanyórával, tud­niillik táskát sem vittem magammal, elmentem a Kaltnytn utcába, ahol is­mételt sorban állás után bejelentet­tem lakásunknak gázhálózatra való kapcsolását. A gázművek diszpécsere ismét beírta a nevemet, a pontos cí­met, majd közölte, hogy a jövő hét csütörtökén, azaz december 16-án reg­gel 9 órától 13 óráig tartózkodjam a lakásban. A villamosművek szerelője az em­lített napon 11 órakor meglátogatott, beszerelte a villanyórát, s kitöltötte a szükséges okmányokat. Nem így a gázmüvek szerelője, akire délután fél háromig hiába vártam. E csalódás és idegfeszítő várakozás után telefonon felhívtam a gázmüveket, ahol sajná­lattal közölték velem, hogy a szerelő gépkocsija meghibásodott, ezért nem tudtak hozzánk eljönni. A gázórát a változatosság kedvéért a szerelő hoz­ta magával. Ekkor valahogy meg­egyeztünk, hogy másnap reggel 9 órától 10 óráig ismét tartózkodjam a lakásban. Már 10 óra is elmúlt, a sze­relőt már a ház előtt vártam, s fél­tem, hogy megismétlődik az előző napi eset. Végre 11 előtt megérkezett a szerelő, beszerelte a gázórát, kipró­bálta a gáztűzhelyet és kitöltötte a szükséges papirosokat. Ekkor már kissé fellélegeztem, hi­szen volt a lakásban villanyáram és gáz. Pedig az igazi kálvária még csak most kezdődött. Közben megrendeltük a bútorszállító kocstt, ahol két idő­pontot ajánlottak — december 23 át vagy január elejét. Az ünnepkre va­ló tekintet nélkül elfogadtuk az elő­ző Időpontot, hiszen ekkor már csak egy célunk volt, minél elöbß beköl­tözni az új lakásba. December 17-én a Dolné Hony-i la­­káshtvataltól egy ajánlott levelet kap­tunk, amelyben röviden ezt olvashat­tuk: a régi lakástól azonnal adjuk át a kulcsokat. A levél elolvasása után nagyon ideges lettem, s viccesen meg is jegyeztem: holnap körülbelül kila­koltatnak bennünket. Másnap reggel felhívtam a lakáshivatal vezetőjét, akivel tisztáztam a körülményeket, s közöltem vele azt is, hogy 23-án köl­tözködünk, és ezen a napon — a la­káshivatal illetékes dolgozójának je­lenlétében — szeretném átadni a kul­csokat, a lakást. Az időpontban is megegyeztünk. Közben a posta pénzbeszedői rész­legéről Igazolást kellett kérni, hogy véletlenül nincsen tartozásunk a lak­bérrel kapcsolatban. Az igazolást, amely a lakás és a kulcsok átadásá­nak egyik feltétele volt, csak a de­cemberi lakbér kifizetése után adták át. Tudniillik a decemberi lakbért ja­nuárban kellett volna amúgy kifizet­ni. A költözködésig még hátralevő néhány nap folyamán hozzáláttam a régi lakás felújításához, többek kö­zött betömtem a lyukakat és repedé­seket, kimeszeltem a falakat, röviden: a régi állapotba hoztam a lakást. Ter­mészetesen, időközben személygépko­csimmal az apróbb dolgokat, a köny­veket, a ruhákat elszállítottam az új lakásba. Végre elérkezett december huszon­harmadika. A bútorszállító kocsi már 7 óra után megállt a ház előtt, fél kilencre bepakoltuk a bútorokat, s irány az új lakás. En útközben még megálltam a lakáshivatalban, hogy ki­hívjam az illetékes dolgozót, és át­adjam a lakást a kulcsokkal együtt. Sajnos, ez a személy 23-ára szabad­ságot vett ki, annak ellenére, hogy előzőleg megegyeztünk az időpont­ban. Más nem maradt hátra, a la­káshivatal vezetőjével egy új napban egyeztünk meg, hiszen — mint ahogy ő mondta — december végéig már kifizettem a lakbért. 4. Mire hazaér­tem, a bútorok java része már az új lakásban volt. Tizenegy órára végez­tünk, s hozzáfoghattunk a rakodás­hoz. December 29-ig, a régi lakás átadá­sáig még voltam a villamos- és gáz­müvekben, ahol bejelentettem az új címet, valamint a villanyáram- és gáz­­fogyasztást, s átjelentettem a rádtó- és televízió-előfizetést. December 29- én reggel nyolc órakor megérkezett a lakáshívatal dolgozója, akt tüzete­sen átnézte, átellenőrizte a régi la­kást, majd kitöltötte az okmányokat, és átvette a kulcsokat. Ezzel tulaj­donképpen be is fejeződött a lakás­csere, a régi lakás végleges átadása, amelybe egy újságíró-házaspár költö­zött be. Az elmondottakból arra következ­tethetünk, hogy a lakáscsere, az új lakás kiutalása még napjainkban is nehézkes, sok a bürokratikus és fe­lesleges ügyintézés. A sok-sok sorban állásról, az idegességről, a huzavo­nákról nem is beszélve. Az ember jelenleg csak egyet tehet: idegileg és testileg alaposan felkészülni a várha­tó megpróbáltatásokra! —blm a kor követelményeivel ellentétben допШжкш

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents