Szabad Földműves, 1983. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-04-30 / 17. szám

/

1983. április 30.

.SZABAD FÖLDMŰVES.

Régi, harcos május elsejékre emlékezve, proletárdal foszlányai csengnek a fülemben“ „ ... Ha az elsők összerogynak, áll helyükbe száz ...“ Kik voltak ezek az elsők? Hát a forradalmi eszméktől hevített, a vérvörös zászlót magasra tartók, fennen lobogtatók, a soha meg nem hátrálök. Ök voltak a legöntudatosabbak, a legbátrabbak, a harced-zett munkásosztály és az agrárproletariátus színe-java. Vajon ki tartja ma számon, hányán néztek farkasszemet a tíjkés rendszer állig felfegyverzett csendőreivel, kopóival — fegyvertelenül, csupán a kemény öklüket magasba emelve, proletár meggyőződéssel.

Hányszor folyt munkásvér a tömegtüntetések, sztrájkok alkalmával?

S hányán kerültek penészes börtönökbe, majd később koncentrációs vagy haláltáborokba, ahonnét élve alig került ki valaki. A kegyetlenség nem ismert határt. A Horthy-fasizmus kakastollasainak válogatott kínzásait kellett kiállniuk azoknak, akik a lenini eszméket vallották magukénak. Am a munkásosztály, a kommunista párt ügyét mégsem árulták el (lásd a proletár vértanúk példáját, halált megvető bátorságát, a tízszer, százszor megkinzottakét... 1) Ajkuk néma maradt, ha a pártsejt felgöngyölítése volt a kopók célja, vagy ha valamely munkásvezér hollétét tudakolták ... Vagy a pártszervezet vörös lobogója ritán kutattak. így maradhattak fenn в proletáriátus ereklyéit képező tagkönyvek, megsárgult újságok, melyek a párt igazát hirdették, harcra buzdítottak, g nem egy vörös lobogó, amely alá sorakoztak a szervezett munkástömegek, amikor munkát, kenyeret követeltek, vgy az emberségesebb bánásmódért, nagyobb bérért szálltak síkra.

Erre vonatkozólag számos konkrét példát említhetnénk, köztük Krompachyt, a kosúti sortüzet, s az éhségmeneteket, aratósztrájkokat.

A haladó munkáshagyományok szép példája honosodott meg Gútán (Kolárovo), ahol a fiatal nemzedékek sereglenek össze, hogy a proletár mártírok emlékművénél tegyenek hitet ■ kommunista párt politikája, a szocializmus, a béke mellett. Az ilyen öszszejöveteleken elhangzottakból a mai fiatalok képet alkothatnak arról, mit

tettek harcos elődeik azért — a csendőrszuronyokkal is szembefordulva, vállalva a sok-sok megpróbáltatást, kfnzást, börtönt —, hogy ők szabadon, kizsákmányolóktól mentesen, szabad hazában, teljes jogú honpolgárként élhessenek és alkothassanak.

Mert arany igazság rejlik a következő, eléggé újkeletű közmondásban: Ismerd a múltat, hogy becsülni tudd a jelent! Ezért minden eddiginél többet kell tennünk, hogy az ifjúság tudjon különbséget tenni a társadalmi rendszereket illetően, osztályszempontból ítélni. Igenis, tudjon helytállni szívósan, öntudatosan, s képes legyen áldozathozatalra is, ha a helyzet úgy kívánja. Az ifjúság — harcos elődeinek példamutatása nyomán — legyen korunk meggyőződéses zászlóvivője. Mint ahogy azok a munkásosztály, a szövetkezeti parasztság legjobbjai; a szocialista brigádok, a különböző versenyek győztesei, az újítók, ésszerfisítők, feltalálók, akik az átlagnál többet adnak a társadalom asztalára__— tehetségük, tudásuk, szorgalmuk teljes latbavetésével.

A szocializmus zászlóvivői azok, akik vasakarattal, s cselekvőén járulnak hozzá a fejlett szocialista társadalom építéséhez, elszántan küzdenek azért, hogy a CSKP kongresszusi, valamint KB plénumhatározatal a gyakorlati életben testet öltsenek, a népgazdaság valamennyi szakaszán, így szocialista mezőgazdasági nagyüzemeinkben Is.

Korunk zászlóvivői — a termelési és termésbetakarftási versenyek élenjárói, s mindazok, akik a tervfeladatok teljesítését, sőt túlszárnyalását szívügyüknek tartják. Mezőgazdasági nagyüzemeinkben évről évre gyarapodik azok száma, akiket az élenjárók,

a példamutatók sorában említenek, köztük, sokak mellén ott látható — májusi felvonuláskor — az erkölcsi elismerést példázó miniszteri vagy állami kitüntetés. A tisztelet és megbecsülés jelképe ez, túl azon, hogy az igyekezet kellő anyagi jutalommal jár.

Miért szólunk erről éppen most? Mert a munka nemzetközi ünnepén, május elseje alkalmából illik, s kell is erről szólni. Mert ahol nem tesznek különbséget a jól és rosszul végzett munka között, ott az eredményeket is hiába várják ... Ezernyi példa bioznyítja: ahol a gazdaságvezetők — bokros teendőik ellenére is — ügyelnek arra, hogy a munkahelyi légkör jó legyen, ne hiányozzék a munkakedv, az emberközi kapcsolatápolás szinte napi szükséglet, az elvtársi segítőkészség nem csupán kívánalom, hanem gyakorlat, ott az eredmények sem váratnak sokáig magukra.

Köztudott, hogy a szó felemelhet és sújthat. Tehát ne zsugoriskodjunk vele, ha a jó munka elismeréséről van szó. Éljünk ezzel a nagy lehetőséggel, főleg taggyűléseken, a nyilvánosság előtt. Akkor sújtsunk a szóval, ha egyéb ráható eszközök, eljárások nem bizonyultak eredményesnek. Mert a sebzett szívnél nincsen sajgóbb, fájóbb.

Május elseje alkalmából, hadd kőszöntsük a példás, élenjáró és kitüntetett dolgozókat, munkaközösségeket, szövetkezeteket, állami gazdaságokat! Köszöntsük a lelkes fiatalokat, as „aranykezű“ lányokat, asszonyokat, a dolgos férfiakat, a még dolgosó és a már megérdemelten pihenő nyugdíjasokat! Mindazokat, akik két kezükkel vagy szellemi tudásukkal járultak — s járulnak — hozzá a munkás-paraszt

hatalom szilárdításához, a fejlett szocialista társadalom építéséhez!

Ojabb májusi seregszemle küszöbén állunk. Tegyünk meg mindent azért, hogy szervezetten, fegyelmezetten, minél többen vegyünk részt az idei májusi menetben. Legyen ez az idei május elsejei felvonulás munkasikereink, országépítő eredményeink méltó ünneplése, töltse be tereinket, utcáinkat a jól végzett munka öröme, gyermekeink kacaja. Ha csupán lélekben is, de szorítsunk kezet mindazokkal, akik a kizsákmányolás, a tőkés uralom igája alatt nyögnek. S legyen ez a május elseje alkalom arra is, hogy hallassuk szavunkat: Nem akarunk Eurosimát! Félre az MX-rakétákkal, a persingekkel! Békét, békét, békét! N. KOVÁCS ISTVÁN

Élenjáró

borjógondozók

A Királyhelmecl (Kráľovský Chlmec) Állami Gazdaság bélyi (BieT) állattenyésztő telepén vagyunk. Mivel éppen delet jelez a harangszó, Rudik Péter telepvezetővel a szociális épületbe megyünk, hogy a dolgozók példásabbjalval szót válthassunk.

Hárman ülnek az egyik asztalnál. Asszonyok, akik eléggé közlékenyek. Leskó Márta már tizennégy, Rab Erzsébet tizenkét és Lesko Ilona négy éve dolgozik az állattenyésztésben. Borjúgondozók.

— Szinte alig hihető — szólal meg az elsőként említett —, hogy már három évtized múlt el, amióta a mezőgazdaságban vagyok. Közben felneveltem négy fiút és egy lányt, s hét unokának örülhetek.

A közbülső nö azt hangoztatja: érdemes jól dolgozniuk, amiért prémium jár. A fizetség Is a munka eredményességéhez és minőségéhez Igazodik. Rab Erzsébetnek három fia van.

— Nem bántam meg, hogy Ide jöttem dolgozni — vallja munkájáról Ilona, a legfiatalabb. Nekem Is három fiam van. Ha az Itteni munkához még hozzáadom az otthonit, hát nem éppen irigylésre méltó a helyzetem.

— Akadnak-e Irigyel?

Elmosolyodik, majd talpraesetten válaszol: — A munkát, azt nem lrlgyllk ... Csak akkor öli őket a sárga Irigység, amikor vastag a boríték. De ha egyik-másik falusi asszony bejön az Istállóba, orrát fintorgatva hamarosan távozik, felvetve a kérdést: „Hogy bírják ezt a munkát?“ Ezt Is meglehet szokni.

Mint ahogy már meg is szokták. S nagy felelősségérzet fűti ókét. Különösen, amikor szopós borjak kerülnek hozzájuk. Ezeket meg kell tanítaniuk „cucllzni“, hogy felerősödjenek.

— Miért vállalták ezt a munkát?

— A kereset miatt. Mert kell ám a pénz... — mondják csaknem egyszerre. — Aztán meg napközben azért akad néhány óra szabadidő. Ez idő alatt végezhetjük a háztáji tennivalót, vagy kapálást vállalunk.

A telepvezető olykor fejbólintással Jelzi: amiről beszélgetünk, az bizony úgy Igaz.

Arról meg személyesen Is meggyőződhettünk, hogy a gondjaikra bízott száztíz borjú tiszta, jól ápolt, az Istállóban rend tapasztalható.

(A szerző felvétele)

— Két évvel ezelőtt neveztünk be a szocialista brigád megtisztelő címért folyó versenybe — újságolja Lesko Márta, a vezető. — Vállaltuk, hogy gyarapítjuk szaktudásunkat: megszereztük az állattenyésztői okmányt, sikeresen vizsgáztunk. A tanultakat jól tudjuk hasznosítani a napi munkánk közepstte. Tavaly csupán négy kisborjú hullott el. Az Időn azon fáradozunk, hogy egyetlen elhullás se következtessék be. A borjak napi súlygyarapodási átlaga? Nyolcvan deka, borianként.

Hogy ez a súlygyarapodási napi átlag jó-e? Ez tűnik ki abból, hogy például tavaly a tervezett 55 dekäs súlygyarapodást 82 dekára teljesítették, így a kötelezettségvállalásukat Jócskán túlteljesítették.

Mindhármuk példás borjúgondozó, nemcsak a gazdaságon belül, hanem a tóketerebesl (Treblšov) járásban Is. Derekas helytállásukat, személyes példamutatásukat és önzetlen áldozatkészségüket a gazdaság igazgatósága is nagyra becsüli.

(illés)

Huszonnégy tagú a nyitrai (Nitra) AGROKOMPLEX Mikov Dvor i dohánytermesztő szocialista brigádja. Ez az aranyérmes brigád öszszesen 30 hektáron termeszt az idén dohányt, s mintegy 60—70 tonnányi szárított termésre számit.

A felvétel még a tápkockázást szemlélteti, azóta már a dohánypalánták egy része szabad földbe került.

Kép és szöveg: Matts Pavel, Nyltra (Nitra)

ее

Öreg kovácsműhely állt az országút szélén, ott, ahol a közeli kisváros felé kanyarodik az út szülőfalumba. A műhelyben szürkeség honolt; por lepte a falakat, ablakokat. A bágyadt fényben alig volt látható a szövetkezet kovácsmestere, KOVÁCS JÁNOS bácsi. Lassan tagolua a szót, mesélni kezdett. Az életéröl.

— Tizenhat évesen már kovácssegéd voltam a szomszédfalust Nagy Péter mesternél. Szép szakma ez. De már nincs utánpótlás, a fiatalok nem nagyon tolongnak éne, ha pályát kell választaniuk. Két éve гай', hogy egyedül dolgozom ...

RIPORT A

KOVÁCSMESTERROL

Húsz évvel ezelőtt hangzott el a beszélgetés. A kovácsmesterség már akkor sem volt a régi. Elfogytak a lovak — sokat elpusztított a háború. Ami megmaradt, fokozatosan kiszorult a gépek térhódításával a mezőgazdasági termelésből.

Azelőtt? Reggeltől estig csak patkóit János bácsi. Nosztalgiával beszél a különféle patkókról, patákról, arról, hová kell verni a patkószöget.

— Valamikor egy vasdarabból a kovács maga készítette a patkót. Meghajtottuk, befalcoltuk, lyukasztottuk, formáltuk. Később meg már félkészen kaptuk... Ilyenek, ni — mutatott néhány U-alakra hajtott vasdarabot.

rektntetem körbejárt a műhelyben. Egy állványon kisebb-nagyóbb kalapácsok sorakoztak, különböző küldetésűek. A sarokban vénséges vén fújtató terpeszkedett. Pakereten bőr, szegekkel körbeverve, kézzel volt mozgatható az egész. Még akkor is üzemképes. Alatta villanymotor állt, már az dolgozott helyette.

— Nem szerelem le a jújtatót, amíg dolgozni bírok. Ha nincs vtllany, legalább azzal dolgzohatok. Öreg már, van vagy száz éves. Az a fúrógép, ott a műhely közepén talán még a fúftatónál ts öregebb.

Valóban, szokatlan formájú, ósdi szerkezet volt. Fogaskerekein jól látszottak a kézi megmunkálás nyomat. Előtte kts szerszámos asztal, rajta durva fogú ráspoly, körömfogó, patkószeghúzó, patafaragó kés látszott. Patkoláskor az egészet kivitte a mester a műhely elé.

— Kevés a ló — siránkozott a kovácsmester csupán néhány pár nyerít, to. porzékol a közös Istállófában. Azokat évente négyszer patkolom, meg néhányat mén, amit hoznak a faluból, meg a környékről.

в ekapcsolta a fújtató alatti villanymotort, füstölni kezdett a kihűltnek vélt tűz, előbb csak-^kékes. átlátszó füstöt engedett, később sűrűt. Pár perc múlva izzott a parázs.

— Kőszén, kicsit kénes. Régebben faszénnel dolgoztunk, ma már nem használjuk.

Életlen baltát tett a tüzbe. Szakértelemmel igazgatta, betakarta apró szénnel, majd vízzel locsolta. Szótlanul néztem miiliószor végzett mozdulatait. Fogóért nyúlt, fordított a pirosló baltán. Nemsokára kiemelte, bal kezével az üllőre tette, jobbal kalapácsért nyúlt. Odakoccintott az üllő szélére, keze felvette a ritmust és ütni kezdte az izzó vasat. Élezte a szerszámot.

Csodálatos volt ez a zene. Erces, majd tompa, megint érces, megint tompa ütések. Kts szünet után fordított a vason, s újból kezdődött a zene. A baltát újfent a parázs rejtette el. Izzott még egy darabig, aztán lehűtötte.

— Készt — mondotta a mester örömujjongva, dagadó büszkeséggel. — Ilyen a kovácsolás. Egyre kevesebb. Ma is kocsit javítottam. Láthatta a műhely előtt, szétszedetten.

fi Hőre állított kalapácsa nyelére táti maszkodott. Arcán a ráncok fanyar ** mosolyba simultak.

— Az Ajax kalapácsgép — mutatott a különös gépre. Kapcsolt egyet a villanymotorján és rálépett a félkör alakú pedálra. Dübörgő csattogással ütött a gép, döngött a föld. Emelt a pedálon, csak a hajtószíj sustorgott. — Ez elég gyakran megy. Ezzel nyújtjuk, alakítjuk az alakítandót — aztán kikapcsolta a motort, csend ült a műhelyre. Szürkeség és csend. Fél hatig.

. —• —

öreg kovácsműhely állt az országút szélén, ott, ahol a közeli kisváros felé kanyarodik az út. Benne a fél hatot várta Kovács János bácsi, akinek nemcsak a neve jelezte mesterségét, hanem a munkája bizonyította legfőképp, hogy mester volt a javából. De miért is írtam le a fenti kis történetet?

A napokban váratlanul egy rég látott falumbeli ismerőssel találkoztam. Az említette többek között:

— Emlékszel még az öreg Kovács bácsira? A falu kovácsmesterére? Bizony, az idei tavaszon az ts elment... Kiköltözött a madárdalos, gesztenyelombos múlandóság kertiébe, a feleségé mellé... Nem üti már többé a vasat...

/gaz, régóta már nem is lenne hol. Az öreg kovácsműhelyt évekkel ezelőtt lebontották. Helyén a szövetkezet gépjavító műhelye üzemel.

Kanizsa István