Szabad Földműves, 1983. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-03-26 / 12. szám

1983. március 26. SZABAD FÖLDMŰVES mwilönös véletlen, hogy a taní- K tők napfa egybeesik a szülét és­­** napommal. De abban az eszten­dőben, amelyre az alábbiakban sze­retnék visszaemlékeznif még különö­sebben alakult a csillagok állása. Egy napon volt ugyanis nemcsak a tani­­tónap és a születésnapom, hanem a húsvét vasárnapja Is. Az ünnepet megelőző szombaton megtisztelő fel­adatot kaptam. Az akkori Ipolysági /Sahyl járás pedagógus szakszerve­zetének megbízásából egyik fiatal kolléganőm társaságában sorra kel­lett látogatnom a járás nyugdíjas pe­dagógusait és ajándék kíséretében tolmácsolni a szakszervezet jókíván­ságait a pedagógiai munka veteránjai­nak. Azért esett rám a választás, mert a megtisztellek között szlovák és ma­gyar anyanyelvű kartársak egyaránt voltak, s jómagam mindkét nyelvet jól beszélem. Bájos kísérőm, a szlo­vák tannyelvű alapiskola kezdő pe­dagógusa akkor még csak Ismerke­dett a magyar nyelv alapjaival. Reggel nyolc órakor kényelmesen elhelyezkedtünk a szolgálati gépko­csiban, és elindultunk. Nem tartozom azok közé, akik „zajosan“ szokták ünnepelni a születésnapjukat, a peda­gógusnapot sem tartom semmiféle ürügynek efféle „önünneplésre“, s a húsvét sem jelentett számomra rend­kívüli élményt, hiszen már tizennégy éves koromban makacs elhatározással befejezettnek tekintettem életem „lo­­csolkodási időszakát“. (Nőrokonaim és -ismerőseim ezért bizony számta­lanszor nemtetszésüket fejezték ki, ám én a locsolkodás dolgában hajt­hatatlan maradtam.) Ezen az emléke­zetes húsvét előtti szombaton azon­ban szinte már érthetetlen ünnepi hangulat lett úrrá rajtam. Talán meg­­éreztem, hogy pedagógusi pályám egyik legkedvesebb epizódjának nap­ja virradt fel rám. Gépkocsink, amely már akkor mu­zeális értékű veteránnak, számított, „szédületes“ ötven kilométeres sebes­séggel nyelte a kilométereket. Hama­rosan elérkeztünk az első ünnepelt­­hez, majd sorban a többiekhez. Nyug­díjas pályatársaink meghatottan kö­szönték meg a megemlékezést, és a húsvétra készített finomságok minde­nütt lehetővé tették a pedagógusnapi bőséges megvendégelést is. Egyik idős, kedves tanító bácsi még a hús­véti sonkát is fel akarta tálalni a kedvűnkért, de szűkös időnkre hivat­kozva kénytelenek voltunk visszauta­sítani a szíves invitálást. Déltájban érkeztünk érdekes utazásunk utolsó állomására, egy dombok közé szorult kis szlovák faluba. A gépkocsivezető takaros családi ház előtt fékezte le jó öreg járművét. A házban ősz hajú idős aszony fo­gadott bennünket. Elnézést kért, és zavartan egyre csak ezt ismételgette: — Nem tudom, a férjem tudja-e fogadni önöket, ugyanis két hete gyengélkedik, most ágyban van. A beszélgetést hallva, kiszólt az egyik szobából a beteg: — Ki jött? A felesége bement a szobába, majd rövid idő elteltével visszajött. „ — Kérem, foglaljanak helyet. A fér­jem a telkemre kötöttte, hogy el ne engedjem magukat. Felöltözik és mindjárt jön. Sütemény, likőr, sonka, tojás került az asztalra és itt már nem volt par­don, ennünk kellett a sonkából, to­jásból is. Aztán nyílt a szoba ajtaja és be­lépett az, aki élménnyé tette szá­momra ezt a napot. Ezt persze ab­ban a pillanatban még nem tudtam. Nyolcvan év körüli magas, szikár, meleg szemű, mosolygós arcú öreg­ember volt a tanító bácsi. Sötét ru­hát, fehér inget, gondosan megkötött nyakkendőt viselt. Mosolyogva tárta szét karjait: — Üdvözlöm kedves vendégeimet! Igazán nagyon örülök ... Sajnos az egészségi állapotom már nem a ré­gi... Megilletödve • álltam elébe, jobbo­mon Aniékával, aki az ízlésesen fel­díszített, bíborszínű, ciklámenekkel teli virágkosarat tartotta a kezében. Elmondotta jövetelünk célját, átadtam a kollégák és a pedagógus szakszer­vezet tisztségviselőinek tanítónapi üdvözletét. Szemmel látható megha­tottsággal, könnyekkel a szemében mondott köszönetét, kezet adott, majd megölelt, megcsókolt, ugyan­úgy AniCkát is. Hellyel kínált, maga is helyet foglalt az egyik fotelban, percekig nem szólt, csak nézegetett bennünket, fiatal pályatársait. Aztán kérdezősködni kezdett, hol tanítunk, lalkozás, nem egyszerűen csak ke­nyérkeresés forrása. Nem. A tanítás, kedveseim, hivatás a szó legnemesebb értelmében... Kis szünetet tartott, töprengett el­merengve, majd fellelkesülten foly­tatta: — Tudják, micsoda feledhetetlen érzés volt számomra az, amikor — vagy hatvan esztendővel ezelőtt — először álltam a katedrán, szemben a csillogó gyermekszemek, kipirult, kí­váncsi, pajkos és mégis nagyon-na­­gyon szeretetreméltó gyerekarcok tengerével? Elmosolyodott. — Tudják, mire gondoltam akkor? Volt egy költött elméletem. Mégpedig aiz, hogy g tanító tulajdonképpen Gulliver, az a Gulliver, aki oly szó­szemembe. Eszembe jutott John Locke elmélete. Maguk is bizonyára jól is­merik: a gyermeki lélek „tabula rasa“, azaz tiszta, tele nem írott tábla, s az én munkámtól is függ, mi minden kerüt majd bűvös, emberformáló va­rázslatként erre a táblára. Talán meg is ijedtem volna a feladat nagyságá­tól, ha nem jut eszembe egyik egy­kori tanítóm gyakran ismételgetett mondata, aki a tanítóképzőben szám­talan alkalommal ezt mondta nekünk: Szeretni kell a hivatásukat, szeretni kell a gyerekeket, akkor nem lehet semmi baji Idős pályatársunk kts szünetet tar­tott, majd folytatta: — Hát én szót fogadtam egykori tanítómnak, szerettem a hivatásomat, szerettem a gyerekeket. Es az már anítónapi milyen tantárgyakat, hány esztendeje vagyunk a pályán. Elmondtam, hogy ötödik esztendeje tanítok, Anička sze­mét lesütve, kissé pironkodva árulta el, hogy ő még csak az első eszten­dejét tölti az iskolában. Amikor azt is elmondtam, hogy magyar tannyel­vű iskolában tanítok, bólintott. — Nagyon helyes. Ennek így is kell lennie, kedveseim. Hiszen éppen a mi nagy Komensktjnk tanított meg bennünket, meg az egész világot arra az aranyigazságra, hogy a tudomá­nyok alapjait az iskolában csakis a saját anyanyelvükön ismerhetik meg a diákok. Belepirultam a dicséretbe, melyben hibátlan szlovák nyelvtudásomért ré szesített, aztán mindkettőnket meqdi csért: — Nagyon helyesen választottak élethivatást maguknak. Mert a taní­tás, a pedagógiai munka, az nem fog­nalmasan és mulatságosan esendők­nek, parányiknak látja a liliputiakat, a kis emberkéket, amikor országuk­ban jár. De ezek a gyerekek, bár kis emberkék, nem kicsinyített felnőttek, mint a liliputiak. Azért kicsik, mert gyerekek. Hogyan is neveztem a kis butácskákat? Megvan! Butuliknakt Ügy van, butuliknakt S én, Gulliver, itt állok most a szellemi képességei­ket tekintve pirinyó „butulik“ előtt, hogy elvezessem őket a tudomány földjére. Nem nevetnek ki? Mert én ezt halálosan komolyan gondoltam okkor. Nagyszerű érzés volt arra gon­dolnom, hogy ezek a kíváncsi tekin­tetű emberpalánták majd az én szor­gos munkám nyomán válnak a világ és a természet ezernyi titkát és csu­dáját értő és megértő emberekké, s amikor erre ott, harmincöt szempár szeretetet és érdeklődést sugárzó fé­nyében rádöbbentem, éreztem, hogy a meghatottságtól könnyek tolulnak a úgy szokott lenni, hogy a szeretet — szeretetet szül. Az én kis „butulialm“ tmegérezték, hogy én, „Gulliver“ — 'képletesen szólva — a tudomány ten­gerén ismereteim bárkájában hajózva mindent csak értük teszek, minden lépésüket, gondolatukat csak azért fi­gyelem szeretettel és aggodalommal, mert a javukat akarom. S amint er­re rájöttek, ahol és bmikor csak le­hetett, a maguk módján kinyilvání­tották irántam érzett szeretetüket. Volt, aki a tízpercben egy szem cu­korkát tett le az asztalomra, a másik a tízóraira hozott almái közül a leg­szebbet, legpirosabbat tette le elém, volt, aki érzelmeit egy visszatartha­­tatlan felkiáltással fejezte ki: „A ta­nító bácsi olyan jól“ Amikor pedig — ibolyanyíláskor — elérke­zett a születésnapom, huszonkét ibolyacsokor illatozott az asztalo­mon. Máig sem tudom, kitől tudták meg, mikor van a születésnapom. Az alábbi eset az ötvenes évek elején történt egy kis, kétosztályos falusi iskolában, ahol két fiatal és iigybuzgó tanító oktatta-nevelte a tu­dományra bizony nem mindig szom­jas nebulókat. Csizmadia igazgató elvtárs a pár évvel idősebb és tapasztaltabb fölé­nyével vezette az iskolát és Palás tanító elvtársat, akinek háromnegye­des termeténél, természetrajongásá­nál és a művészetek iránti vonzalmá­nál csak a tréfacsináló hajlama volt nagyobb. Így történhetett meg vele ez az eset, amely abban az időben túlzás nélkül egyedülállónak volt ne­vezhető. A járási tanfelügyelő módfelett szi­gorú ember hírében állt. Emiatt ne­vezték el Dorgáló-nak. Rá is illett ez a név, mert volt ám nemulass, ha ellenőrzései alkalmával előkészü­let nélkül, „rögtönözve“ kapott rajta egy-egy fiatal tanítót. Felettese, Vigyázó elvtárs, minden ellenőrzésre árnyékként kísérte. A becenév az ő esetében is rendkívül találó volt, mert nem kerülte el a figyelmét sem­miféle csekélység, ami az iskola szer­vezési és nktató-nevelői feladataival összefüggött. A hetente háromszor is összehívott járási értekezleteken pi­rulhatott az, akit Vigyázó elvtárs va­lami mulasztáson ért. Az észlelt hiá­nyosságot ötdioptriás szemüvegén ke­resztül ötszörösére felnagyítva tárta okulás céljából az önérzetükben na­gyon is „csikladós" fiatai néptanítók felé. Nem csoda, ha a tanítók, a meg­szégyenítéstől való félelmükben oly­kor különböző furfangokkal próbálták kijátszani Vigyázó és Dorgáló elvtár­sak figyelmét. Ilyesmihez folyamodott Palás kolléga is, aki kezdő is volt, szűkében a tapasztalatoknak, ráadá­sul összevont osztályban tanított, nem csoda hát ha lassan haladt a tan­anyaggal. Amikor megtudta, hogy jön az ellenőrzés, érezte, hogy csak a csel segíthet rajta. Lelkűkre kötötte a gyerekeknek, hogy ha a tanfelü­gyelő elvtárs benn fog ülni az órán, akkor akármit fog kérdezni 3, már­mint Palás tanftó elvtárs, mindenki jelentkezzen, akár tudja a választ, akár nem. Viszont aki tud válaszol­ni, az a jobb kezét tartsa fel, a töb­biek pedig a balt. Néhány „gyakor­ló“ óra során a tanulók kitűnően el­sajátították a jelentkezés fortélyát, ami lehet, hogy nevelési szempontból elítélendő, viszont annál megfelelőbb­nek ígérkezett az adott esetben a valós állapotok megszépítésére. „No, most már jöhet a tanfelügyelő!“ — bátorította magát Palás kolléga. Jött is nemsokára. Egyedül, mert kiadós zápor áztatta a Garam és az Ipoly menti szomjas talajt. A rossz idő miatt Vigyázó elvtárs a járási székhelyen maradt, rábízva az ellen­őrzést kollégájára, Dorgáló elvtársra. A tanítási órák a tanfelügyelő je­lenlétében szép simán peregtek egy­más után. Meglátszott a „gyakorlati órák“ eredménye: Palás tanító elvtárs kérdéseire kivétel nélkül minden ta­nuló keze a magasba lendült. A vá­laszok is szépek meg okosak voltak, mert természetesen csak a jobb ke­zükkel jelentkezők lettek felszólítva. A furfangos tanító csak a kiérté­kelésnél bukott le. A tanfelügyelőt ugyanis annyira fellekesítette az osz­tály rendkívüli aktivitása, hogy az órák után sorbaállította a tanulókat és cukorkát osztogatott nekik. Egy hátul álló kis elsősnek — aki egyéb­ként mindig a jobb kezével jelentke­zett — nem jutott cukor. Persze, hogy nem hagyta annyiban a dolgot: — Fantelülelő eltáls! Nen isz futott mintenti, cak asz, ati a szöppik te­­zive jelöntözött — követelte jogos jus­sát az apróság. így aztán szépen kiderült a három­negyedes kolléga egész embert is meghazudtoló furfangja. Egyébként még ma is nagyra becsült tagja szo­cialista iskolánk tanítógárdájának, de persze az ilyen furfangokról már rég leszokott. TÉGLÁS FERENC Amikor pedig eljött az első tanév vége, először fogott el az a kelle­metlen érzés, melyet azután is min­den nyárt vakáció elején éreztem. Valami nagy-nagy hiányérzetem tá­madt, amikor lassan besétáltam az üres tanterembe. Ez nem a megszo­kott tanterem volt. Ott voltak a ko­pott fapadok, a katedra, a fekete tábla, a faliképek, a tanterem kitárt ablakai. Csak éppen azok nem voltak ott, akik számomra iskolává telték az iskolát — a gyerekek. Nagyon hiá­nyoztak nekem, s akkor, az első nyá­ri szünidő elején ugyanúgy, mint a további nyári vakációk kezdetén is, еду-két hétig szomorúan jártam kel­tem az üres padok között, mert hiá­nyoztak belőlük a szőke és barna gyerekfejek, hiányzott a kacagás, a jókedv, hiányoztak mindennapi mun­kám eredményességének vagy kudar­cának „örökmozgó“ kis tanúi... Az idős pályatárs arca elkomolyo­dott. Aztán tovább beszélt: — Nagyon rossz volt ez a minden vakáció elején jelentkező hiányérzet, s egyben jó érzés is volt. Mert azt jelezte a számomra, hogy szeretem a hivatásomat, szerelem a gyereke­ket ... Felemelte a kezét, és amolyan „ta­nítóbácsi“ hangon folytatta: — Mert enélkül, kedveseim, a mi hivatásunkat jól végezni nem lehet. Csalódhatunk, maguk is csalódhatnak majd mindenben és mindenkiben, de a gyerekekben, hivatásunk szereteté­­ben — soha! Elkeserítettek intrikák, irigykedő és féltékenykedő kollégák, izgága szülök, elfogult tanfelügyelők, át nem gondolt, elhamarkodott intéz­kedések, eltúlzott és értelmetlen kö­vetelések. Elszomorított, amikor lát­tam, hogy akadnak emberek, akik nem értékelik eléggé a munkánkat. De mindig volt minderre egy igen ha­tásos gyógyír: az iskola, jobban mondva, a gyerekekI Elhallgatott. Szemmel láthatólag el­fáradt. Aniökára pillantottam. Csillo­gó szemmel, kipirult arccal szegezte tekintetét idős pályatársunkra, s ez a tekintet tiszteletet, elismerést, ta­lán némi csodálatot is kifejezett. Ma­gam is úgy éreztem, nem mindennapi emberrel hozott össze a sors. Mert ez az idős ember máig is rajong a hi­vatásáért — gondoltam csodálattal és talán némi irigységgel is. Aztán to­vább beszélgettünk. Miután megtudta, hogy szlovák szakos vagyok, odatipe­gett a könyvszekrényéhez, majd fe­lém fordulva kérdezte: — Ki a kedvenc szlovák költője? — Andrej Sládkovlč — vágtam rá nyomban, s elmeséltem főiskolás ko­rom egyik kedves élményét, amikor a költő sírjánál szavaltam el néhány részletet a Marinából, egy tanulmányi kirándulás során. Szép kötésű könyvet vett ki a könyvszekrényből. Felütötte, és kissé tétova betűkkel ajánlást írt bele: „Ne­héz pálya a miénk — és mégis köny­­nyű ... Csak szeretni kell a hivatá­sunkat — és a gyerekeket isi“ A könyvet — Andrej Slädkovič Mariná­­ját — nekem ajándékozta. Amikor meleg kézszorítások, baráti ölelések után búcsút vettünk egymástól, vala­hogy úgy éreztem, ez a találkozás egyszerre volt számomra pedagógus­napi, születésnapi és húsvéti aján­dék ... Az öreg gépkocsi jókedvűen „robo­gott“ velünk vissza, Ipolyság felé. Anička percekig szótlanul ült mellet­tem a hátsó ülésen. Csak nagyéo­­kára szólalt meg: — Csodálatos ember ez a tanító bácsi... Beleegyezően bólintottam. Hiszen rövid félóra alatt olyasmit tanultunk meg tőle, amit könyvekből egy éle­ten át sem tanulhat meg az ember: a hivatás igaz szereletét. SÄGI TÖTH TIBOR SZABÓ GYULA: Lemegy a nap... LATOR LÁSZLÓ: AZ UDVAR Arvacsalán, kásás-méz-közepfi kamilla, pásztortáska, perjefü, ín-bordás méregzöld lapu, buja porcfű, Iúdhúr, szívós taraebuza, halvány-heges levelű lóhere, s tlprott föld koldus növényzete. A reves, gombás palánknál, odább, tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág, égboltja a köszvényes bodzafa homályszivQ tömör lombozata, de tömbjében váratlan tűző rés: mozdulatlan ametiszt remegés. Egy halom gurdaly. Agon dróthorog. Csorba téglákon zöldbolyhos mohok. Megszikkadt, ráncos héjú gallyakon üvegcsillám: kanyargó csiganyom. Az ól végében a két gömbakác belsejében angyalzöld ragyogás, a láthatatlan forrású smaragd fényben ezüstláng-hártyás bogarak. A cserepes, sajgó kéreg alatt formátlan fürtös létek rajzanak, még névtelen, még el nem különült sejtek, csírák bolyongják be az űrt, millió közt keresik azt az egy formát, amely nekik rendeltetett, tétova csápjuk mohón tapogat alakokat, színeket, szagokat, s a mélyvilág homályos, méhmeleg üregeiből feltüremlenek: árvacsalán, kásás-méz-középű kamilla, pásztortáska, perjefü, ín-bordás méregzöld lapu, buja porcfű, Iúdhúr, szívós taraebuza, halvány-heges levelű lóhere. Általuk él az udvar négyszöge, árad, mozog reggeltől esteiig, a legbensőbb rétegig megtelik a mindenség nyers áramaival, barlangjaiban hangtalan vihar, szakadatlan sokszorozza a lét tajtékos-örvényes tenyészetét, hogy éjjel meleg szemhéjad alatt szilánkjai még tovább izzanak, hogy álmaid legbelső kapujáig valami égi derengés sugárzik. (A Hét évszázad magyar versei című gyűjteményből)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents