Szabad Földműves, 1982. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-07 / 31. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1982. augusztus 7. VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÁSZAT » A vadon éld állatok a nagy táblás mezőgazdálkodás, valamint a mező- és erdőgazdaság új módszereinek a bevezetésével, illetve elterjesztésével úgy átalakultak, hogy az állatvilág életmegnyilvánulása is változott. A korszerű tenyésztési eljárások ismerete nélkül tehát nem érhetnénk a célhoz. Az elavult módszerekkel tehát csak nagy anyagi áldozatok árán, legfeljebb részeredményeket érhetnénk el. Az utóbbi két évtized alatt Szlovákiában lényegesen változtak a vad életkörülményei. A régi eljárások tehát már nem alkalmazhatók. Egyes lokalitásokon teljesen új vadfajok tűntek fel, másutt viszont az életmód változott meg, a további területeken azonban lehetetállapítottam meg. Az állomány sűrűsége tehát olyan alapvető tényező, amely így vagy úgy befolyásolja az egyedek minőségét. Az ivararány is nagy hatással van az állomány értékére, s ez azt sürgeti, hogy a csapatokban ne legyen több suta, mint bak. A suták túlszaporodásának az a következménye, hogy a 13 hónapos korban ivarérett, de még fejletlen bakok is sutákhoz juthatnak. Az ilyen bakoknak a kirekesztése a párzásból lehetővé tenné a jó testi erő és a teljes kifejlődés elérését. Ahol viszont több a bak. mint a suta, ott a párzás előtti verekedések nagyok. A párzás előtti és alatti mozgás viszont a természetes vérkeringést és azt segíti, hogy az erősebb bakok elverik a gyengébA természet titkai ÄS IDEJÉN lenné vált a vadállomány megmaradása. A síkságon, a nagy kiterjedésű kukoricásokban gyakran fedezhető fel szarvas és vaddisznó. Az őzek viszont a mezőséget részesítik előnyben. Ezért sokan mezei őzről beszélnek és írnak. Legyen szabad megjegyeznem, hogy a megjelölés pontatlan. Az őznek ugyanis csak egyetlen válfaja létezik. Ha viszont az élet teret vesszük számításba, akkor beszélhetünk a mezőn vagy az erdőn élő őzről. Az őz egyik jellemző tulajdonsága, hogy aránylag kis területet jár be Télen viszont a mezőn csapatokba verődve naponta az élelem felkutatása miatt nagy távolságok bejárására kénytelen. Az őz mozgási körzetében a szomszédos törzsek minősége között rendszerint eltéréseket figyelhetünk meg. Leginkább a testsúly eltéréseit veszszük észre. Mivel az eltérő adottságú területek vadeltartó képessége különböző. Az erdőszélek dús növényzete tarthatja el a legtöbb őzet, ennél kevesebbet a mezők, a legkevesebbet viszont az erdei területek. A nagy őzcsapatok állománysürűsége jó támpont a megfigyelésekre. Olyan állománysfirűség esetén, amikor egyegy csoportban 20-nál több őz él, mintegy 65 százalék selejtet észlel tem. Közepes állománysűrűségben (10—15 őz) 50, a kis állományokban pedig (3—4 őz) 30 százalék selejtet beket, a suták befedezésével pedig további viszik a jó tulajdonságokat. Ahol tehát több a bak a sutánál, ott ritkaság egyetlen baknak hosszú ideig történő uralma. Ha tehát egy bak évente a kelleténél több sutához jutna, akkor a párzás soráo rendkívül kimerülne, tehát gyenge agancsot növesztene. Az illetékesek megfigyelték, hogy l:3-nál rosszabb ivararány esetén a következő évben gyengébb az agancs növekedése. A kelleténél több suta tehát egy-egy csapatban természetellenes, hiszen 1—5 ivararány esetén 30 napig is elhúzódhat a párzás. A bakok így rendkívüli módon legyengülnének. A bak nemi-hormon-képződése korlátozott, s ha párzás idején túlságosan kimerül, akkor kedvezőtlen az agancs növekedése, előnytelen a következő év agancsfejlődése is. A korelosztás helyessége, illetve a bakok öregedése szintén fontos tényezőnek számít. A helytelen korelosztás eredménye például, hogy kevesebb a lőhető díjas bak. Így a jövedelem is szerény. Elfiatalodás esetén viszont általános a jövedelem csökkenése. A helytelen korelosztásnak gazdasági következményei mellett tenyésztési hatásai is lehetnek. Túlzott fiatalodás esetén a fejletlen bakok sutát kapnak, és az utódok gyenge minőségűek iparadnak. Ezzel szemben a lasabban fejlődő, ám kiváló tenyésztési tulajdonságokkal rendelkező bakok érett korban sem jutnak kellő mennyiségű sutához. Megfigyeléseim szerint az elfiatalodás tulajdonképpen az állomány nemkívánatos túlszaporodásának az eredménye. A korosztály-eltolódás miatt elmarad a kívánatos párzási mozgás, tehát a fokozott vérkeringés. Ha viszont a bakokat nem hagyjuk megöregedni, akkor nem is állapíthatjuk meg, hogy az agancs növekedésében mire lettek volna azok képesek. Az őzbak agancsa évente nem úgy fejlődik, mint a szarvasoké. Tehát fiatal korban történő kilövésük alkalmával nem állapítható meg teljes biztonsággal az agancsnevelő képesség. Előfordulhat, hogy a következő év jobb viszonyaiban a bak könnyen kijavíthatja az előző hibákat. A terület nyugalmának a fontosságát ugyancsak tapasztalatokkal támaszthatom alá. A gyakran zavart őzek testtömegben gyengébbek lettek, és agancsuk is rosszabb minőségű volt, mint például azoké, amelyek zavartalanul élhettek. A zavarást nemcsak a nyugtalanítás, hanem az élősködők is előidézhetik. Kullancs- és szúnyoginváziós években figyeltem meg, hogy a gidák lényegesen gyengébben fejlődtek, mint olyan években, amikor semmi sem zavarta nyugalmukat. A takarás lehetősége ugyancsak fontos az őznek. Ahol nincs jó takarás. ott nagy távolságokat kell bejárnia az élelem után. Takarás hiányában nem ehet, nem pihenhet nyugodtan. Zavarás esetén nem lel megfelelő búvóhelyre. Az ökológiai tényezőket a vadgazda mesterséges úton befolyásolhatja. Vadföldekkel javíthatja a takarmánykészletet. Takarást biztosító növényzet telepítésével rejtekhelyét készíthet az őznek. Téli etetéssel átsegítheti őt az ínséges időszakon. Befolyásolhatja az állomány fejlődését, válogatással és jó minőségű tenyészanyag tartásával, s a nem megfelelő selejt egyedek kilövésével. Az állomány minősége javításának, illetve a selejtezésnek fontos alapelve, hogy a törzsből minden selejt egyedet kilőjünk, és a jó törzsegyedeket továbbtenyésztés szempontjából meghagyjuk. Kedvező években a közepes minőségű egyedekből sokat, a kedvezőtlen adottságú esztendőkben viszont keveset lőjünk ki. J. M. HABROVSKÝ A vadászok kíváncsian várják, hogy a már kora nyáron beköszöntött kánikula — a múlt tél szokottnál zordabb időjárása után is —■ előbbre hozza-e erdő-mező évente nagy érdeklődéssel várt vadászeseményét, az özhívást. Ez hamarosan kiderül az őzek — július második felétől augusztus derekáig elhúzódó és ezen belül az egyes vadászterületeken kéthárom hétig tartó — párzási időszakának elérkeztével. Ennek kezdeményezői mindig az őzsuták. Biológiai folyamattól, elsősorban neteleválásoktól függően hajlandók a párosodásra; ezért szokott viselkedésüktől eltérően, gidáik magukra hagyásával, vágvakozó hangjuk hallatásával, gyakoribb nappali járás-kelésükkel és az őzbakok vágyát felkeltő mirigyváladékuk hátrahagyásával nyilvánítják ki. Az őzbakok a mirigyváladék „illatát“ megorrontva gerjednek be. és reagálnak a hívó hangra. De nemcsak a hívó hang vonzza őket. Az őzsuta ugyanis, ha gavallérja túl hevesen, gorombán ostromolja, panaszhanggal; ha partnere túl goromba, vészsirámmal hirdeti sérelmét. A párzás időszakában azonban nemcsak az őzsut-a ad hangot. A magára hagyott őzgida is elég gyakran sopánkodik anyja után. Hangjára a sutát az anyai ösztön minden esetben gidájához készteti, és ilyenkor a vele' levő bak is befut. E hangok élethfl utánzásán alapszik az őzhívás sikere. De csak akkor és ott próbálkozzunk vele, amikor és ahol már elkezdődött az üzekedés. Ezt az őzek gyakori járás-keléséből, együtt levő vagy kergetőző őzpárok, földre szegezett orral szagot kereső bakok, magányos gidák látásából, valamint a már említett hangok bői állapíthatjuk meg. Ugyancsak biztos jelei a párzási idő elérkeztének az őzek élőhelyén szembe tűnő „ördöggyűrűk“. Ezek pár méteres átmérőjű, szabályos körök, melyeket az őzpárok betelje sülés előtti kergetőzésük során hagynak maguk után. A sikeres őzhíváshoz az élethű hangutánzáson kívül még tudni kell a cserkésző és lesvadászat követelményeit is, hiszen cserkészve jutunk el a hívásra kiszemelt helyekre, ott pedig „lesen“ ülve kell imitálnunk a kívánt hangokat. A párzási időszak kezdetén és vége felé — mikor még, vagy már csak kevés suta üzekedik —■ a hívó hang a legmegfelelőbb, míg a párzási időszak közepe táján, amikor majd minden bak már sutával van, a féltékenységre gerjesztő panaszhang, vagy vészsirám használata a legcélszerűbb. Tudnunk kell azt is, hogv szélmentes időben a suta hívó hangjának és a gida sopánkodásának mintegy 300, míg a panaszhangnak és a vészsirámnak kb 400 méter a hallótávolsága. Az esetleges ellenszél — erőssége szerint — kisebb-nagyobb mértékben csökkentheti a hallótávolsá-Hát ez az „őzhívás“, melynek jelentősége nemcsak vadászszórakozás hanem vadgazdálkodás te kintetében is lényeges. Egy-egy vadászterületen ugyanis — köze pes őzállomány mellett — naponta 15—20 bakot is behívhatunk, szemrevételezhetünk, a gidahangra befutó sutával jövő bak minőségéből pedig mintegy 90 száza lékos biztonsággal következtethe tünk a suta jövő évi gldáipak atyai „örökségére“, (В. I.) HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT 9 HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT ® Hazánk párt- és állami szervei az eltelt időszakban gyakran, s főleg érdemben foglalkoztak az önellátás, s ezen belül a közélelmezés rugalmasabbá tételének kérdéseivel. Nyomatékosan hangsúlyozták a belső erőforrások hasznosításának, tehát a tartalékok mozgósításának a szükségszerűségét. Ez mindennél jobban bizonyítja, hogy nem kevesebbről, mint a társadalmat élénken foglalkoztató, kiemelt politikai feladatról van szó, s ennek gyakorlati kivitelezésében az intézmények sokaságának akad tennivalója. Időszerű és sürgető feladatok ezek, amelyekre a CSKP XVI. kongresszusa, de az utána következő pártplénumok is felhívták a közvélemény figyelmét. Társadalmunkban kihasználatlan, feltárást sürgető tartalék van bőven. Az eltelt években mezőgazdaságunkban sok nyitott kérdést érdemben megoldottak, ezzel szemben a közélelmezést segíteni hivatott némely ágazatok sajnálatosan a háttérbe szorultak, a fejlesztés tekintetében csak a részeredményekig jutottak. Tán mondanom sem kell, hogy a népgazdaságnak a nem hagyományos mezőgazdasági ágazatok fejlesztése az eddiginél jóval több élelmiszer előteremtését jelentené. Hazánkban kihasználatlan tartaléknak számít a halhústermelés, amely az utóbbi években fejlesztés tekintetében csak az elképzelésig jutott el, külföldön viszont ez az ágazat is arányosan fejlődött és felzárkózott. A legutóbbi tudományos felmérések arra figyelmeztetnek minket, hogy használjuk ki a halhústermelés lehetőségeit, és bővítsük a fogyasztók élelmiszerválasztékát. A belterjes módszerek meghonosításával tehát nálunk is lehetőség nyílhat az áruhaltermejés fellendítésére. Ez egyben gazdasági előnyt is jelenthet, mert az egységnyi halhús előteremtéséhez jóval kevesebb erőtakarmány szükséges, mint például ugyanannyi sertéshús előállításához. A környező szocialista országok és hazánk egy főre jutó halhúsfogyasz tásának az összehasonlításából tudjuk, hogy ezen a téren a sereghaj tók közé tartozunk. Beismerni vt szont azt. hogy a halhústermelésben lemaradtunk, nem szégyen. Az adott lehetőségeket viszont nem kihasználni, az erőforrásokat a társadalom Й haltenvesztésten rejlő javéra nem mozgósítani, az több, mint szégyen. Feltétlenül szükséges, hogy ütemtervekkel segítsük elő ennek a lemaradt ágazatnak a fellendítését, hiszen évi átlagra levetítve jelenleg a sporthorgászok fogási eredményével együtt hazánk egy főre jutó édesvízihal-fogyasztása az egy kilót sem éri el. A közelmúltban Andrej Budaj, a Szlovák Horgászszövetség titkára azokat a távlati célkitűzéseket körvonalazta, amelyek részben a szövetség, részben pedig az Állami Halgazdaságra várnak. A fejlesztési terveket a tudományos dolgozók a halgazdálkodás jelenlegi Ismeretanyagaira támaszkodva készítették el. Átértékelték ugyanakkor az Állami Halgazdaság, továbbá a horgászszövetség 1980—81-es évi tervirányzatát is, mert úgy tűnt, hogy a program nem reális. A vizsgálat kiderítette, hogy a halhústermelő tavakban csak kellő mennyiségű ivadékkal növelhető a fogyasztásra alkalmas méretes halak hektárhozama. A növényevő halfajok telepítésével viszont erőtakarmány alig szükséges. Erre a célra legalkalmasabbnak tgérkezik a fehér busa, s ennek a keresztezett változata, mert aránylag gyorsan növekedik, hamar piacképessé válik. Még azt is számításba kell venni, hogy Szlovákiában jelenleg aránylag kevés a piaci halhústermelésre megfelelő té, viszont az erőtakarmányok készlete is behatárolt. Mezőgazdaságunkban tehát nem kis gonddal jár az állatállomány takarmányozása. Ha viszont még azt Is szem előti tartjuk, hogy ésszerű eljárásokkal a halhústermelés aránylag kevés erő takarmánnyal megoldható, akkor egy pillanatig sem lehet vitás ennek létjogosultsága. Rendkívül nagy előny például az, hogy a halállomány jól hasznosítja a vizek természetes táplálékát, a zooplanktont és a többi, súlygyarapodást növelő természetes táplálékot. Szlovákiai méretekben tehát a piaci halhústermelő tavak hektárjáról belátható időn belül elérhető az 1,5 tonna, vagy az ennél is több halhúsmennyiség. Ezzel nagyon kedvezően alakulna a piacok‘választéka. Szlovákiában a speciális halhústermelő, nevelő és ivadékszaporító tavak korlátozott területe miatt azzal is kell számolni, hogy a mezőgazdasági kultúrák öntözése céljából létesített vízterületeknek legalább az egyharmadát ivadéknevelésre és szaporításra kellene felhasználni, s a vizek többségét esetleg az Állami Halgazdaság rendelkezésére bocsátani. A többi, öntözésre alkalmas víztárolókat pedig önálló jelleggel ■ a horgászszövetség gondjaira kellene bízni, mert tagjainak a létszáma egyre nagyobb. A halhústermelés tudományos tervezete számol vele, hogy 2000-bea az Állami Halgazdaság hatáskörében több mint 3 ezer, a horgászszövetség gondozásában pedig 1500 hektárt kitevő halhústermelő tó segíti elő a piac rugalmas ellátását. Csak természetes, hogy ehhez új létesítmények Is szükségesek, a meglévőket pedig jobb hatásfokkal kell majd kihasználni. Csak így érhető el lényeges javulás a halhústermelésben. A siker érdekében napirendre tűzték a legkorszerűbb halhústermelő módszerek hazai szintű meghonosítását Is. Ezek között említhető például a kamrás rendszer és más módszerek. Az Állami Halgazdaság vizeinek hektárjáról 1994-ben 0,8, 1995-ben már 1 tonna halhús forgalmazásával számolnak. A belterjes halgazdasági módszerek elterjedése, következetes érvényesítése viszont ugyanazon a területen az 1,5 vagy még több halhúsmennyiség elérését teszi lehetővé. Ez jól bizonyítja a tudományosan megalapozott módszerek gyakorlatban történő megvalósításának a létjogosultságát. A horgászszövetség ivadéknevelő és szaporító tavain takarmányok juttatása nélkül 0,3—0,7 tonnás hektárhozammal számolnak. A horgászható vizek állományának súlygyarapodása ngyanakkor ennél is kevesebbnek ígérkezik, mert evekben a vizekben tartalékok csak minimális természetes szaporulat érhető el, hiszen a méretes halpéldányokat a horgászok kifogják, s ezeknek mesterséges pótlása meglehetősen körülményes. Feltételezhe tő azonban, hogy a jövőben ezen a téren is javulás várható. A piaci halhústermelésre berendezett tavak ponytállományának takarmányozására rendszeritn gabonát és malomipari mellékterméket használnak. Ojabban viszont gondosan készített haltápokkal etetik az ivadékot, de a piacra szánt pontyot is. Az egy kiló halhústermelésre szükséges erőtakarmány mennyisége viszont a vizek természetes táplálékkészletétől is függ. Emiatt gondoskodni kell róla, hogy a tavak zooplankton- és más természetes téplálékbősége megfelelő legyen. Aki kedvező hozamátlagra törekedik, annak tehát feltétlenül gondoskodnia kell az állomány naponkénti takarmányozásának a megszervezéséről. A nagy kiterjedésű haltermelő tavak közelében tanácsos takarmánytárházak építése, mert a naponkénti szállítás nagyon üzemanyagigényes, tehát költséges. Az áruhal korábbi forgalmazási ára senkit nem serkentett a termelés fellendítésére, vagyis a gyorsított hizlalásra. Az új árrendszer viszont kifizetődővé tette a hizlalást, s ebben a törekvésben teljesen új, vagyis a belterjes módszerek is tért hódítanak. Számolnak például azzal, hogy a mohi (Mohovce) atomerőmű felkészítése után annak langyos vizét egész évben hasznosítsák halhústermelésre. A korszerű feltételek között egy kiló áruhal előteremtéséhez 2,5 —3 kilő szemcsézett erőtakarmány felhasználását tervezik. Ez nem amolyan légből kapott számadat, hanem a tudomány pontosan kimunkált, gyakorlatban is visszaigazolt eredménye. A mai árkalkuláció vetületében tehát a takarmányozási költség az áruhal kilójaként 8,75—10,50 korona között alakulhat, s ez elfogadható. Napjainkban a mezőgazdasági területekről az erózió következtében sok trágya kerül a halastavakba. Fontos tehát, hogy a tavak vizének trágyával történő dúsítása, a zooplankton életterének segítése előtt teljes biztonsággal megállapítsák a vizek összetételét, s az adatanyagok ismeretében adagolják a trágyát, kiiiöbso felborulna a vizek biológiai egyensúlya. Olyan esetekben, amikor az erózió következtében a tavakba nem ke-, rül trágya, egy hektár tóterü'etre számítva 0,38 tonna meszet, 0.96 tonna istállótrágyát és 0,38 tonna műtrágyát adagolhatnak. A szivárványos pisztráng kedvelné vált a fogyasztók körében. Ez a halfaj ugyanis három éven belül eléri a forgalmazáshoz szükséges méretet, friert aránylag gyorsan növekedik. Másik változata viszont 14—16 hónapos korban válik piacképessé. Olyan válfajai is ismeretesek, amelyek ősszel vagy télen ívnak, s az ivadéknevelő-szaporító létesítmények eredményesen kihasználhatók. Ez a populáció tökéletesen érvényesülhet a langyos vizekben, jók erre a célra a termálkutak, vagy a hőerőművek elfolyó langyos vize is. Az ilyen vizekben az Ikra télen hamar kikel, s az Ivadék gyorsan növekedik. A langyos víz kedvező hatással van a halhústermelésre. Az Állami Halgazdaság dolgozói, de в horgászszövetség munka’ özössége is arra törekedik, hogy lényegesen javítsák a haihústermalést. Ehhez ütemesen készítik a korszerű létesítményeket. Az ivadéknpveiés első fázisában például a friss, a fagyasztott, valamint a liofilizált zooplankton hasznosításával is számolnak, tudják ugyanis, hogy csak észszerű megoldásokkal érhetnek el jelentős megtakarítást, és jó hozamátlagot. Ehhez tekintélyes mennyiségű állati fehérje szükséges Hal- és húslisztből viszont világviszonylatban kevés van. Emiatt külföldön más források után kutatnak. Tudományos vizsgálat tárgyát képezi például az élesztő és a bakteriális eredetű fehérje felhasználása. Kívánatos lenne, ha a hazai tudomány is érdemben foglalkozna a témával, és segítené a halgazdákat a nemes célok elérésében, a fogyasztók halhússal történő bőségesebb ellátásában. HOKSZA iSl'VAN
