Szabad Földműves, 1982. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)

1982-07-31 / 30. szám

1982. július 31. SZABAD FÖLDMŰVES 7 ANDRI J PLAVKA (1907-1 1982) ‘ Andre) Plávka egyike volt ama nemzedék számos tagjának, mely az első világháború után, vidéki környe­zetből jövet, belépett a megújuló szlovák Irodalomba. Az irodalmi al­kotó munkára elsősorban közvetlen környezete serkentette. Liptovská Sielnicíban született 1907. november 18-án. Középiskola) tanulmányait Lip­tovský Mikulášon végezte el. Odaha­za aránylag gazdag könyvtár állt rendelkezésére, melyet esztendők so­rán édesapja gyűjtött öss^e. A Miku­láson töltött gimnáziumi ével alatt is kedvező tér nyílt irodalmi érdek lődésének. Itt volt a gazdag hagyo­mány, lanko Kráf, az 1848-as első nemzetgyűlés, valamint az 1918. má­jus 1-i nagy jelentőségű munkástün tetés emléke. A diákság körében so­kan verselgettek már a gimnázium­ban, Andrej Plávka sem képezett ki­vételt.. A gimnáziumba vonaton járt be Eugen Kiingerrel, a későbbi kom­munista újságíróval, aki abban az Időben a diákság körében a szovjet irodalom Iránti érdeklődést ápolta. Megismertette Plávkát Jeszenyin és Majakovszkij költészetével. Az önkép­zőkörben nemegyszer hangzottak el Peter Bezruő, Jirí Wolker és Szergej Jeszenyin versei. Andrej Plávka még mint a prágai Károly Egyetem jogtrmfgatója adta ki első verseskötetét (Éjszakák és reg­gelek, 1928), mely már csak azért is figyelmet érdemel, mert a főképp Ivan Krasko szerint stilizált szerelmi motívumokon kívül objektívebb ter­mészetű élményeket is rögzít — a gazdagok és szegények közti ellentét okozta megdöbbenését, édesanyja és hazája iránti vonzalmát, melyet ön­léte alapértékeként fogott fel. Andrej Plávka 1930-tól mint tiszt­viselő az ifjúságnevelés terén mű ködött, előbb két évig Luőenecban. majd Hradac Královéban, 1934 és 1939 között Bratlslavában. 1940-ben napvilágot látott Szél az út felett című verseskötete. Milan Piíút Írja róla: „Andrej Pláv­ka már első kötetében kimondta, hogy az élettől kapott sebeire leg­jobb gyógyír a szülőföldje rétjein nőtt útifű. Plávka számára Liptá nem a regionális hazafiság, hanem egyé­nisége, s általában a nemzethez való viszonya kikristályosodásának Ugye volt. Szilárd pont, mely a második világháború válságos óráiban szivé­nek és képzelőerejének támaszt nyúj­tott. A Liptó három vesszeje a szülő­földről szóló elbeszélő költemény ugyan, a „három vessző“ az örökkön élő s az életre serkentő össztőke szimbóluma. Egyik a természet, má­sik a nép, harmadik a történelem. Bármennyire népi csengésű a nyelv, amelyen Plávka a néphez s a liptói hegyekhez beszél, a költemény egész szerkezeti felépítése fölöttébb Igé­nyes. A tökéletes rlmelésű hatsoros versszakok gránitkőből emelt épít­mény gyanánt hatnak, kemény, fér­fias hitvallás benyomását teszik, hoz­zájuk foghatákat alig találunk iro­dalmunkban.“ Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a 'forma újra felbukkan a Nemzeti Felkelésről Irt versek kötetében, a Pásztortüzekben, majd a Liptói pász­torsípban. Az utóbbi 1957-ben jelent meg s a költő legszebb verseit tar­talmazza. Plávka szívéből a szülőföld szere­­tete nem zárta ki Szlovákia többi tájait. Sőt ellenkezőleg: a szülőföld szeretetén át került egyre közelebb a többi tájhoz, természeti világuk­hoz, népükhöz. Az a tudat, hogy az emberek tízezreinek nem kell már idegenbe mennie kenyér után, mert mindenkinek jut Idehaza elég mun­ka, az egész fiatalságnak megvan a lehetősége a művelődésre, s a szo­cializmusban az egész nemzet gya­rapszik és erősödik — újabb és újabb derűs strófák megírására ihleti a költőt. Ilyen a kicsengése a Szülő­földemnek és a Liptói pásztorsíp-nak. Az élet dicsősége című kötet — esz tendők múltán — intim, dalszerű lí­rát is hozott. Csakúgy, mint egykor Hviezdoslav, Plávka is merit a köl­tészet ősi forrásaiból: a tavaszból, nyárból, aratásból, szüretből, s alkal­mazza a könnyed népdalformát. Ebben nem új, az idők változását illető érzékelés és értékelés révén mégis egyéni. Egyéniségét Plávka a szlovák költészet forradalmi hagyományai­nak, a szülőföldhöz, valamint a há­ború nehéz próbáiban megedzett s derűlátóan a szocializmus útjára tért néphez fűző kapcsolat felújításával fejlesztette ki. Éppúgy hagyomány­­őrző és népi, mint eszméiség tekin­tetében modern költő. A hetvenes években megjelent kö­teteiben a költészet sajátos eszközei­vel ábrázolja Szlovákia nagyszabású átalakulását, ember- és társadalom­­formáló jelenét. A legnagyobb elis­merést a Testamentum (1972] és a Post scriptum (1977) című kötetei vívták ki. Az Itt megjelent versek egyúttal Plávka költészetének szinté­zisei is. Andrej Plávka prózaíróként is je­lentős életművet alkotott. Antifasisz­ta tárgyú novellái a Heten című kö­tetben jelentek meg. Eszmei és mű­vészi értékei mellett jelentős doku­mentumértéke is van kétkötetes ön­életrajzi alkotásának, amely Sóvárgó szerelmes elmen látott napvilágot. Andrej Plávka nemzeti művész ki­emelkedő költészete és prózai alko­tása, valamint kimagasló társadalmi tevékenysége nagymértékben gazda­gította a szlovák szocialista művésze­tet. Elkötelezett életműve az elkövet­kező nemzedékek számára is példa­képül szolgál. ANDREJ PLÄVKA: (RÉSZLET) Drága szülőföldem, szépségeknek földje, hegyeket s völgyeket koszorúba kötve szalaggal díszíted, fényes folyamokkal — mint a lány, ha közel az ünnepi hafnal —, orcádon frtss réti virágok fakadnak, kövér szántóidon új erők dagadnak, Tátra erdeiében leng fekete fürtöd, szemed kristálytiszta takavkban fürösztöd, beheged a sebem, míg tükrüket nézem — én gyönyörűségeml Mennyit fártam-keltem már a nagyvilágban, gyöngyök csillogását hányszor megcsodáltam, varázsuk megejtett, szemem mafd kinéztem, elpazaroltam sok kincset érő éjem (most, mikor az agyad meddő vágytól tiszta, az a sok éjszaka bár most térne vissza!). Ámde míg ifjú és tékozló az ember, többet fecseg, mint néz néma figyelemmel, keveset ismer, de többre vágyik egyre, savanyú fürtöket szaggat le a kertben, bölcsességet habzsol kanállal naponta, míg végre eltelve és kijózanodva, sok próbát, fájdalmat, keservet kiállva, mikor Táborul az élet sötét árnya, megbotlik a lába a hazai hantban, s kigyógyul a fájó, beteg szeme nyomban, érzi édességét szép szülőföldjének, s meglátja kertjében a friss csemetéket. Drága szülőföldem, anyai sziveddel visszahívtad fiad hívó szeretettel, nem árult el soha, bár az élet hányta, az idegen kertet irigykedve fárta, mint kisfiú, kit a gyermekkor megejtett, vélte, jobb az íze idegen gyümölcsnek. 0, hányszor tanul az ember saját kárán, bölcsességben, búban, bőség áldomásán, míg végre kenyerét legjobbnak találja, s a földet, mely ősszel gyümölccsel kínálja, kezet, mely a földet szeretettel szántja, és a dalt, mely kínban s verejtékben terem, drága szülőföldemI A romantika szerelmese A múlt század elején, 1802. július 24-én született id. Alexandre Dumas francia regényíró. Életéről vajmi ke­veset tudunk: bizonyosat csak any­­nyit, hogy apja Napóleon tábornoka volt, nagyanyja néger nő. Ö maga közreműködött Garibaldi felszabadító hadjáratában, és megírta Garibaldi és Türr István életének történetét. Nevéhez fűződik a romantikus drá­ma első megjelenése. A szertelen fantáziájú idősebb Du­mas nemzedékének legnépszerűbb regényírója volt. Kedvenc regénye a Monte Christo grófja minden utána következő ifjú nemzedék egyik leg­kedvesebb olvasmánya lett. A sápadt, elegáns, titokzatos, olykor könyör­telen, olykor jóságos, igazságosztó, szép és erős Monte Cristo grófja pedig a regényhősök regényhőse. Ol­vasása közben úgy érezzük, Dumas maga is izgalommal és szenvedél­lyel töltené be lapról lapra romanti­kára, izgalomra, kalandra vágyó ol­vasói kedvét, mindig váratlan fordu­latokon át a megnyugtató végkifejle­tig kísérve hőseit — mikor mindenki elnyeri, ami megilleti, s a végzet varázslatos hordozójának, Monte Cris­to grófjának is megtörik ereje az emberi hatalmon. A francia romantika utolérhetetlen népszerüségű írójának másik izgal­mas műve A régen* lánya. Váratlan és szellemes fordulatokban gazdag történelmi kalandregény Franciaor­szágban játszódik a 18. század ele­jén, amikor a gyermek király helyett a kicsapongó életű, de tehetséges államférfi, Orléans-i Fülöp régens uralkodik. Ellene sző összeesküvést a békétlen bretagne-1 nemesek cso­portja, s Gaston de Chanlay, akit hazafiúi érzelme és a családját ért régi sérelem megtorlása hajt, hogy végrehajtsa véres tettét, megölje a régenst. De alighogy útra kel Párizs felé, lépteit máris titkosrendőrök ha­da figyeli, s a tapasztalatlan össze­esküvő, aki ráadásul olthatatlanul szerelmes a szépséges, erényes Hé­­léne-be, a régens kolostorban nevel­tetett lányába, gyanútlanul besétál az agyafúrt, kegyetlen, de zseniális főtanácsadó, Dubois állította kelepcé­be. És ekkor dől el, hogy ml nyom többet a latban: a szenvedélyes sze­relem vagy az adott szó, a becsü­let... Közismert nagy regénye továbbá A három testőr. Hősei — Athos, Por­­thos, Aramis, ďArtagnan — roman­tikus, talpig becsületes férfiak, akik számtalan káprázatos kalandon át bizonyítják, hogy a tisztesség, hűség, összetartás végülis győzedelmeske­dik. Alexandre Dumas életében sok szép regénnyel szórakoztatta olvasóit. Fan­táziája szinte kimeríthetetlen. Művei­ben a cselekményesség uralkodik, kaland kalandot követ. Romantikus történelmi regényeiben nem ragasz­kodik a történelmi igazsághoz, hőseit idealizálja, müvei szórakoztatóak és olvasottak. Méltán Idézzük nevét szü­letésének 180. évfordulóján. Ha netán valakit szabadság, üdülés közben el­fogna az unalom, ajánljuk, vegye ke­zébe Dumas könyvelt. -nt-Cserepek az utakon A nagyváros egyik forgalmas út­kereszteződésén hosszú kocsisor áll a tilosat lelző szemafor előtt. A sza­bad irányból tömött sorban áramla­nak a jármüvek. A levegő motorzaj­tól vibrál, egyenetlen sávokban rété­­gezödik a láthatatlan benzinfüst. Mint egy rejtett karmester intésére, úgy hangzik fel újra meg újra a motorok dübörgő crescendója — modern ko­runk félelmetes zenéje. Az eddig sza­bad irányban már megálljt parancsol­tak a világító piros szemek. Szinte valószínűtlen a látvány: mielőtt még az eddig mozdulatlanul állók megló­dulnának, a tér közepe egy másod­percre üressé, szinte kihalttá válik. Ez az üresség olyan természetellenes, annyira valószerűtlen, mint egy ha­talmas futballstadion üresen tátongó lelátói. A csend azonban valóban csupán egy másodpercig tart. A következő pillanatban már feltartóztathatatlan áradatként dübörög ismét az acél folyam. A nagyváros vérkeringésének ritmusa ez; nagyságában félelmetes, rendszerességében lenyűgöző. Néhány figyelmeztető epizód úgy hullik ki ebből az egyöntetűségből, mint cserepek az útra. Itt vagy egy utcával odébb, netán egy másik vá­rosban — teljesen mindegy. Aprósá­gok ezek, amelyek következmények nélkül maradhatnak, holnap és hol­napután talán ugyanúgy, mint ma. Magukban hordozzák azonban annak a lehetőségét, hogy egyszer felhang­zik az acél hátborzongató roppanása, és igazi cserepek portának szét az úton. Az üveg és a pléh mögött pe dig — emberek vannak. * A szemafor tilosat mutat, áll a ko­csisor. Néhányon fel-felpörgetik a motort, de a többség türelmes. A lám­pa végre sárgára vált. Az első kocsi vezetője — vár. Ogy, ahogyan azt a közlekedési szabályok előírják: a sár­ga készülj-t jelent. Pőthe István 1947-ben született, és éppenhogy csak elvégezte a Nagymegyeri (Galo­vo) Mezőgazdasági Szakközépiskolát, a színháznál azonnal főszerepet ka­pott, mégpedig a Handabasa hőssze­­relmesét. Ebben én játszottam a Táb­labírót s utolsó darabomban a Zöld fához címzett fogadóban Is együtt szerepelhetünk, így hiteles krónikása lehetek szinészpályájának. Bár nem volt a Handabasában egy nagy „bon­­viván“, de jól mozgott, szépen be­szélt és még énekelt Is. Kezdetnek jó volt ez is. Utána drámai szerep következett az Isten, Császár, Prédi­kátora, majd rögtön utána egy fiú szerep az Ez aztán a meglepetés­ben. Itt 6 játssza a fiamat, akit egy huligán alaposan elver a nyílt szí­nen. A Huligánt játszó színész vala­mikor dzsudót tanult, így alaposan földnek verte Pityut. Sok előadáson olyan jól sikerült ez a jelenet, hogy még sajnáltam is szegényt. Dehát edződnie kell egy színésznek. Ezután kis szerepek következtek, mint a Bölcs kádi Tevehajcsárja és a Bánatos örökösök egyik örököse. Utána főszerepet kap ismét a Szalma­kalapban, ahol a Vőlegény, majd a Kaviárban, ahol a Patikus segédet átssza, s ebben módja van Lőrlncz Margitka mellett alaposan kikomé­­tiáznia magát. Utána az Időzített boldogságban játszik, majd a Vágyak ornyában egy Kiskatonát. Pőthe István Az ember tragédiájá­ban négy szerepet is játszik, s ô átssza az édesanyját kiszipolyozó ál­lok fiút a Légy jó mindhaláligban. Tehát eléggé színes a repertoárja. Nagy kiugrása a Kőszívű ember Hai­nan volt, ahol a legkisobb Baradlay .iút, Ödönt játssza. Ebben van egy lelenet, amit egész közelről figyel­hettem meg nap mint nap. Haynau bosszúból és tévedésből bátyja he­lyett őt küldi a vérpadra. Csak a fiatal Baradlay van a színen egy reflektor fényében, a körszínpadon állva. Majd elhangzik a sortüz, 6 véresen a földre omlik és a körszín­pad kiviszi őt a halálba, az örökké­valóságba. Ezt a jelenetet olyan jól játszotta, hogy utána megfigyeltem, a sötét nézőtéren százával gyúltak ki a fények. A közönség sírt. Igazi kiugrása a Beszélő köntös főszerepe, mert az egyik jelenetben, amikor Budára megyünk, engem a hátán kellett cipelnie. Sovány gye­rek Pityu, de szívós, sohasem reme­gett a lába. Még egy igazi nagy színészi telje­sítménye, amiben láthattam, a Szent Péter esernyője Gregoricsa: a szín­padon játszik, bolondozik, muzsikál, sőt még az átépítéseket is ketten végzik Borival, azaz Boráros Imrével. Nemcsak színészi, de fizikai teljesít­mény is volt ez a szerep. Igaz, Pityu „aranykezű“ gyerek. Ilyen színészek csak a Déryné korában léteztek, s néha-néha most Is egy-egy, akinek szívügye, nagy szerelme a színház. S1POSS ERNŐ /■ Mintegy öt másodperc telt el, amíg a szemafor sárgáról zöldre váltott. Am ezalatt a fegyelmezetten várako­zó első autós mögött mintha kicse­rélték volna az eddig türelmesen vá­rakozókat. A motort felbögetve vil­logtatják reflektoraikat, hosszan tül­kölnek. Végre beugrik a zöld. Autó­sunk elöl azonnal indul. A többiek tigrisként vetik magukat utána, és néhány méteren belül elzúgnak mel­lette. Félreérthetetlen gesztusaik hűen kifejezik véleményüket „gyá­moltalan" kollégájukról. Nyilván, amiért megvárta a zöldet. A szabad jelzést. * A téma egy másik változata. Saj­nos a gyakoribb. Az alaphelyzet ugyanaz: tilos jelzés, a szemafor előtt négy vagy öt kocsi várakozó. ... Mire a szemafor zöldre — zzp­­bad-ra — vált, valamennyi kocsi túl van már a kereszteződésen. * Keskeny mellékutca torkollik a nem sokkal forgalmasabb föűtba. A kereszteződéstől néhány méternyire a főút menti járda szélén középkorú férfi tekint széjjel mindkét irányban: nyilván az út túlsó oldalán lévő au­tóbuszmegállóhoz készül átmenni. A mellékutcából kihajtani készülő autói a sarkt háztömb miatt nem látja. Annak vezetője sem őt: balra figyel, ahonnan szabad az út. A következő pillanatban szereznek tudomást egymásról. A távolság alig néhány méter. Fék stkolt, a férfi két ségbeesett ugrással menekül vissza a járdára. A járókelők megtorpanva fordulnak meg, majd látva, hogy sem­mi baj nem történt, továbbmennek. Széles körű állattani ismeretekről tanúskodó monológ következik. Az autó vezetője ilyen formában adja a szerencsés megmenekült tudtára, hogy szerinte mikor és hogyan len­ne szabad az ilyeneket egyáltalán ki­engedni az utcára. Előadása befejez­tével feltekerte az ablakot, közibe csapott a volánnak, és zúgó motorral elhajtott, Gyalogosunk csak most mer fel­nézni. Arcán látszik, hogy ö maga is egyértelműen önmagát okolja, és tu­lajdonképpen még örül is, hogy eny­­nylvel megúszta. Pedig egyformán hibáztak. Egyfor­mán kevéssé voltak előrelátóak mind­ketten. Az a nem egészen egy tonna pléh ennyit nyomna a jog és az igaz­ság mérlegén?... —ss

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents