Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-09 / 1. szám
1982. Jannár 9. SZABAD FÖLDMŰVES Barta Gyula tárlata a Csallóközi Múzeumban A képzőművészet kedvelői a Csallóközi Múzeum jelenlegi tárlatán érdekes, az emberi munka eredményességét és nagyságát egyaránt hűen tükröző művészi alkotásokkal ismerkedhetnek meg. A kiállított müvek minden látogató számára közérthetően s meggyőző erővel tárják fel Szlovákia szocialista építésének fontosabb mozzanatait, jelentősebb állomásait. Az alkotóról elmondhatjuk, hogy Szlovákia iparosításának, az ipar sokrétű kibontakozásának hű, művészi krónikása is egyben. Hiszen a tudományos-műszaki haladás vívmányaiból eredően az utóbbi két-három évtizedben szemünk láttára iparosodik a környezetünk, s oly vidéken is hatalmas, sokszáz alakos csarnokok és gyárkémények nőnek ki a földből, s változtatják meg jellegzetesen a táj képét, ahol ezt megelőzően még csak nyoma sem volt az ipar térhódításának. Óriási Ipari létesítmények, mint a SLOVNAFT, ALUMINIUMGYAR megörökítésénél a művész meglepően kevés szín, általában a sötétebb árnyalatok — a szürke, barna, vörös és fekete — alkalmazásával is csodálatos színharmóniát teremt. 3 Barta Gyula ipari tájképein a karcsú oszlopőriásokon kifeszülő magasfeszültségű villamos vezetékek úgy hálózzák be a földet, mint az idegszálak az emberi testet. Nagyon jól megfigyelhetjük ezt a Magasfeszültségű vezeték szerelése, Villamosított Iparosítás a februári események után (olaj) Mészáros J. felvételei vasútvonal, Szemaforok és egyéb alkotásain. A művész az iparosodó tájábrázolás során mesteri módon ötvözi harmonikus egységbe az állandóan változó tájat az emberi alkotó munka eredményeként keletkezett létesítményekkel. Szocialista építésünk sikereinek dokumentálását és a művésznek a békés alkotómunka nyújtotta beláthatatlan távlataiba vetett hitét is jelentik egyben ezek az alkotások. (Csallóközi motívum, 1975; Iparosítás a februári események után, 1973; A nagyállomésnál, 1973; Felüljáró építése az autópályán, 1975; stb.). A kiállításon szép számban láthatunk jellegzetes falu- vagy városrészletet megörökítő alkotásokat is, amelyekből meglepő nyugodtság és kedvesség árad felénk. Nagyon szépen megfigyelhetjük ezt az emberi meghittséget a Modori házak, 1969 szorosan egymáshoz simuló házsorán, vendéghívó boltíves kapuin, vagy a csallóközi táj tipikus földszintes házait elénk táró vásznain. A nagyobb méretű Jellegzetes és utánozhatatlan eredeti Barta-féle ipari tájképek mellett a látogatók megcsodálhatják (a múzeum két kisebb kiállítótermében) Barta Gyula — K. Brexler és A. Szabó festőművészekkel közösen megvalósított — közel félszáz monumentális alkotásának terveit, rajzait és illusztrációit is. A monumentális alkotások anyagának sokrétűsége — színes kerámiai, alu míniumkompozíció, faintarzis, falfest mény, kőmozaik — méltóképpen fém jelzi a müvészkollektíva sokoldalúsá gát, találékonyságát és tehetségét E monumentális alkotások a népi mo tívumok felhasználásával, a lágy, üde színek variálásával nagy fokú ízlés formáló és szépérzéket fejlesztő ha tást fejtenek ki, ezért nem csoda, ha Szlovákia-szerte éttermekben, gyér mekcukrászdákban, ülés- és házas ságkötő termekben, gyógyfürdőkben, sőt a Szovjetunió számára gyártott személyhajőkon is hirdetik a haladó művészet életünkkel elválaszthatatlanul egybefonódó, életünkre pozitív hatás gyakorló szerepét. A Csallóközi Múzeumban kiállított festmények, rajzok, monumentális alkotás tervek és illusztrációk láttán egyértelműen elmondhatjuk, hogy Barta Gyula sokoldalú művész, aki a művészet nyelvén mindannyiunk számára közérthetően beszél a táj szépségéről, a szocialista építés sikereiről, de legszenvedélyesebben a dolgozó ember alkotó erejéről szól, akinek munkája nyomán egyre szebbé, gazdagabbá és tartalmasabbá válik életünk. MAG GYULA A függöny legördült ni a fejét, s vége lett. Ezt megtudta apám, s kijelentette, hogy ilyen állatkínzás nem enged meg, és a társulatot feloszlatta. De nekem a bohóckodás sokat jelentett: mindig az szerettem volna lenni. Kár, hogy harminc év múlva csak Magyar Színház alakult, Magyar Cirkusz nem, mert én akkor biztos oda jelentkeztem volna. így csak — sajnos — a színfalak mögötti és öltözókbeni „cirkuszokban“ vehettem részt, s abból volt épp elég. A gimnáziumi önképzőkörben tizennyolc évesen már Cyránót játszottam, s rá egy évre Lucifert az Ember tragédiájában. Legszívesebben én játszottam volna el Adámot és Évát is, de a tanárok nem engedték. 1947-ben esztrádcsoportot alakítottunk Somorján, s bátyámmal, Konrád Jóskával, Cséfalvay Katival, s több lelkes kollegával jártuk a falvakat. 1949-től pedig a CSEMADOK keretében mükedvelősködtünk. Sok szép szerepemre emlékszem (s talán a közönség is). A Gül Babára, vagy a Földindulás Kántor Jánosára. 1952-ben jelentkeztünk az alakuló MATESZ-ba, de sajnos, én csak hat év múlva léphet: tem be. Egyszerűen nem engedett el a vállalatom. Semmi áron. A 22 év alatt 75 darabban 100 szerepet játszottam el. Volt olyan darab, hogy 4 szerepem is volt, s ha jól számolom, 2 ezer 989 estén játszottam a kedves nézők előtt a színpadon. Két filmben is tevékenykedtem, melyek közt az egyik szlovák—magyar—román koprodukció volt. 22 éve rádiózom, s vagy 70—80 hangjátékban szerepeltem. Tíz éve vagyok a Rádió szilveszteri műsorának állandó szereplője. Ehhez jön még több száz irodalmi műsor és kabaréfellépés. Szóval nem unatkoztam. A MATESZ- nál az első szerepemet talpig páncélban játszottam, mint Géza lovag a Boldogultak báljában. Jó szerep volt, csak sokszor a sisakrostély odacsípte a bajuszomat, meg a páncél-kötések kékre-zöldre csípték a bőrömet. Sokszor olyan voltam, mintha a spanyol inkvizíció kínzókamrájából húztak volna ki. Második szerepemben mint báró Teljegin alig látszottam ki a sok szőr alól. Akkor ismertem meg, mi a paróka, szakáll és a bajusz, meghogy hogyan tud csípni a mastixragasztó. Harmadik szerepemben gu-Az 1982-es Madách naptár Amikor október 4-én a csenkei (Cenkovce) kultúrházban a „Zöld fához címzett fogadó“ utolsó előadása után a függöny legördült, ott álltam bátyámmal, Siposs Jenővel, egymást átölelve, s egy darabig mozdulni sem mertünk. Egyrészt a meghatódottságtól, hisz ez volt életünk utolsó előadása, másrészt azt hittük, hogy most összedől a világ. Nos, nemhogy a világ, de még egy szék sem dőlt fel a színpadon. Van úgy, hogy az ember azt érzi, most mindennek vége s kitudódik, hogy dehogy is van vége. Minden megy tovább, csak nélkülünk... Aztán mégis leléptünk a „világot jelentő deszkákról“, sikereink és erőnk teljében, mert úgy gondoltuk, hogy jobb lesz még pár évet deszkákon kívül élni e világon, mint „deszkák“ közt a másvilágon. Jobb ha lemegy az ember a színpadról, mintha leviszik. S ml szépen nyugdíjba mentünk. Ahogy a fenti kép is igazolja — ahol mellesleg úgy nézünk ki, mint Laurel és Hardy —, kacagva mentünk el, könnyes mosollyal, együtt, ahogy éltünk, s játszottunk. S most talán, megengedi a kedves olvasó, hogy elmeséljük életünk és színészpályánk rövid történetét. Somorján születtünk, Jencl 1920- ban, én 1921-ben. Egyik nagynénink Bécsben volt sikeres színésznő, nagybátyánk, a volt Földes Társulatnál lépett fel, és anyánk híres műkedvelő színésznő volt, akire a régi somorjaiak még most is emlékeznek. Egyszóval fertőzve voltunk a „vírus Thaliensis“-szel, sokadíziglen. Ez már 7—8 éves korunkban kitört rajtunk, amikor is az utcabeli gyerekekből társulatot alakítottunk. Házunk padlása volt a színházterem, egy nagy víztartály teteje volt a színpad; mi Irtuk, játszottuk a darabokat, melyek rendszerint rövid jelenetek, misztéríumjátékok, krimik és horrorjátékok voltak. Ehhez a padlás homálya kellő hangulatot adott, s remek öreg bútorok, limlomok szolgáltak kellékül. Nagyapánk íróasztala és fotelje, pipái és esernyője, dédanyánk strucctollas kalapjai, száz éves ruhák és táskák, kardok és függönyök, szóval, ami nekünk éppen kellett. Persze a főszerepeket is mi játszottuk, s táncoltuk végig. Sajnos, pár év múlva a társulat feloszlott, mert a „színészek“ megúnták a dolgot. Az életben másképp van. Ott a közönség unja meg a színészeket. Így aztán úgy 10—12 éves korunkban átalakultunk cirkuszszá. Ástunk a kertünkben egy kerek gödröt, annak a szélén ült a „nagyérdemű“, mi pedig a körben léptünk a porondra. Jenci volt az Igazgató és a zsonglőr, én az állatidomár és a bohóc. Volt kutyám, macskám, rókám, ürgém, sirályom és egy kis baglyom, akit Huhúkának neveztünk. Mind tudott valamit. Huhúka ki tudta fordítani a fejét száznyolcvan fokra, s közben a szárnyaival csapkodott. Éjjel a padláson aludt, ahol unalmában olyan kuvikolást rendezett, hogy az utcánkban lakó öregek azon „barkochbáztak“, ki fog most meghalni. A bagoly miatt szűnt meg tulajdonképpen a cirkusz is. Próbáltuk Hohúkának még jobban kicsavarni a nyakát, hátha ezt is megtanulja, de egyszer csak már nem tudta visszateker-Könyvesboltokban és újságárusoknál vásárolható a külsejével is figyelmet keltő, hagyományos Madách naptár, amelyben színes képanyagok és közérdeklődésre számottartó cikkek, elbeszélések, riportok, ismertetések váltják egymást. A Naptárt olvasgatva kitűnik, hogy összeállítóit — Kulcsár Ferenc és Szilvássy József — az olvasmányosság, a kellemes időtöltés mellett, az új ismeretanyagnyújtás és nemzetiségi kultúránk értékeinek feltárása, köztudatba plántálása vezérelte. Egy-egy hazai magyar lakta tájat mutatnak be a szerzők, nemzetiségi életünkben meghatározó szerepet betöltő, központi rendezvényeket elevenítenek fel egy-egy színes felvétel segítségével, s az egyes hónapok bevezetéseként szlovákiai magyar költők alkotásait olvashatjuk. A Napjaink fejezetben népgazdaságunkról, életkörülményeinkről, a csallóközi változásokról olvashatunk. A jogász is itt válaszolja meg a sokakat érintő kérdéseket; egy következő ismertetés nyomán Tokajhegyalja romantikája éled újjá. A Naptár irodalmi rovata (Szép sző) gazdag és választékos anyagot kínál. Am hiányzik az írók rövid méltatása, ami tájékozódást adhatna az olvasó rétegek számára. A Tudomány, technika sok érdekes, lebilincselő cikkel kelti fel az olvasók érdeklődését (A fajok eredete, A színes adás jövője, A gyógyszerek pozitív és negatív hatása), választ kapunk arra is (Miért sötét az éjszaka?, Vannak-e magyar nevű csillagok és bolygók...). A Beszélő múlt című fejezetet öntudatébrentartást sugalló cikkek — Kodály és Szlovákia, Galántai táncok, népi kuruzslás, Luca-napi népszokások, a nagykéri farsangvég, a magyar népi hitvilág és egy származástörténetet boncolgató elmélkedés, vagyis tájaink folklórja és kultúrtörténeti hagyományok — alkotják. Erős várunk a nyelv írásai az anyanyelvismeret fontosságát, az egyén életében betöltött szerepének jelentőségét méltatják. A Családi kör olvasmányos cikkei (Gyorsuló idő és a gyermek, Milyen nevet válasszunk az újszülöttnek, Ideges gyermek, Milyen legyen a gyermekszoba?, Nehéz-e a matematika?, Mit kell tudni a magas vérnyomásról...?) közérdeklődésre számottartó kérdésekben kap eligazítást az olvasó. A többi fejezet, összesen tizenkettő, élénk érdeklődésre tarthat számot. A Naptár szerkesztői az írásokból tematikai' egységeket igyekeztek létrehozni, sajnos nem a legnagyobb sikerrel. Ugyanis erőltetettnek tűnik az írások fejezetekbe, legalábbis ily sok fejezetbe, való besorolása. Több esetben az egy egy.ségbe besorolt írások közös nevezőjét nehéz megtalálni (annyira szétágazó, a legkülönbözőbb területeket felölelő írások); de a másik véglet is megtalálható, amikor hasonló témájú írások nem alkotnak egy egységet (például: orvosi jellegű írás található a Családi körben, a Tudomány és technikában és a Színes szőttes is tartalmaz kettőt...; vagy a Gondolatok a nyelvről c. írás a Családi körbe került). Vagyis a fejezet címek alatt levő írások nem alkotnak egységeket, a címek ellenére át-átsiklanak egyik fejezetből a másikba. Következő hiányosságként a „Fontosabb központi hivatalok, közületek és szervek címe“ felsorolásában a több mint száz „fontos“ cím pontatlanságát említem: egynél sem szerepel a postai irányítószám, pedig már idestova tíz éve, hogy az lrányítőszámokat valamennyi küldeményen „illő“ feltüntetni. S nem értem azt sem, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaságban központilag kiadott tizenkilenc magyar nyelvű űjság és folyóirat közül miért csak tizenháromnak az írányítószámnélküli címét ismerteti...? Az említett hiányosságok ellenére a Naptár biztosítja a kellemes időtöltést, az önfeledt szórakozást. PÉNZES ISTVÁN Siposs Ernő és bátyja: Siposs Jenő mifejet kaptam, ami alatt úgy izzadtam, mint a „bodaki néma“. Utána az Éjféli misében egy undok férj szerepe következett, akit minden este a felesége pofon vág. Nem mondom, hogy. kellemes lett volna egymás után hatvan estén hatvan nagy pofont inkasszálni, mivel aki adta, az a kolleganő 180 centi magas volt, s ráadásul még civilben is haragudott rám. Néha akkora pofont kaptam, hogy kiugrott az állkapcsom, ami azért volt kellemetlen, mert a másnapi előadáson a Samu helyett Mamut mondtam. Már el voltam keseredve, amikor végre jöttek a jó, sikeres szerepek, a Kismadárban a Nagygazda, a Különös házasság Marslakó kanonokja, meg a Szalmakalap generálisa. Itt csak az volt a kellemetlen, hogy kánkánt kellett táncolnom, amit sokszor meg is ísmételtetett velem a közönség. Akkor száz kilós voltam, partnernőim alig ötven, a többit az olvasó fantáziájára bízom. Szívesen emlékszem Svejk Grünstein ezredorvosára. Ez „ziccerszerep“ volt, bár ha a színház nekem adta volna Svejket, azt is eljátszottam volna. De voltam a huszonkét év alatt király és koldus, pincér, pap és rendőr, barát és katona. Legszívesebben a Szent Péter esernyőjére emlékezem, amiben Bélyi plébánost kétszer Is volt alkalmam eljátszani. Először 1967-ben, majd az 1979-ben a felújított színműben. Itt bátyám először Sztolarík közjegyző volt, majd Kántor. Különben Jenő a 30 év alatt vagy 100 szerepet játszott el, többek közt olyan nagy sikerűeket, mint a Liliom Ficsúrja, a Csikós Bálint gazdája, vagy a Kőszívű ember fiai, Haynau generálisa, ő szerencsésebb volt a filmmel, mert 4 szlovák és 8 magyar filmben szerepelt, s 4 nagy szerepet szinkronizált. Közben megírt 10 színdarabot, 4 rádiójátékot és 8 mesejátékot, melyeknek nagy sikerük volt külföldön is. Az ember tragédiája Londoni színében, amikor a komédiás sírba ugrik így kiált fel: „Én a komédiát lejátsztam, mulattattam, de nem mulattam!“ Nos mi ezt így módosítjuk: „mulattattunk és közben jót mulattunk!“ SIPOSS ERNŐ
