Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-23 / 3. szám
i 1982. Január 23. SZABAD FÖLDMŰVES 7 BOŽENA NEMCOVA:*) (RÉSZLET) Az anyó еду szót sem szólt, de amint betette az ajtót a távozó vendég után, ezt mondta magában: „Van szalonnánk, kedves komámasszony, de nem a macska számára.“ Vagyis nyilván eltalálta, mi volt a látogatás célja. De azért sehogy sem ment ki a fejéból, hogy Dorla már tizenhat esztendős. ,flogy elszaladtak az évek!’ tűnődött csöndesen. ,flemrég még iskolába járt! Férjhez adjam, de kihez?" kérdezte önnönmagától és gondolatban elsorolta a falu összes legényét, végül is azonban legyintett: ,Jdit törjem az eszem! Azé lesz, akit az Isten rendelt neki. Különben is a lányka még nem is gondol szerelemreI“ találta meg legfőbb vigaszát s azért aludt olyan nyugodtan a kemence tetejében. No és Dorla? Milyen gondolatok rajzottak a fejében, amint ott állt csöndben az ablaknál? Félkezében a kis tükör, a másikban a fehér koszorú. Sem a tükörbe nem nézett, sem a koszorút nem igazította a fejére, csak merengőn bámult az ablakba. Ki találná el gondolatait? Es ha el is találná valaki, merné-e elárulni, míg ő maga el nem árulta?! Félre, kíváncsi kézi Ne vond el a függönyt az égi nyoszolyáról, ahol édesen szunynyad a szerelem istene! Ne háborítsd meg a boldog álmot, hiszen ha elillan, többé vissza nem tér! — Te vagy az, Dorla? >—1 En — szólalt meg a lány, és sötét pír futotta be arcát, mintha csak valamit tiltott gondolaton csípték volna rajta. — Nem is tudtam, hogy itt vagy. Ml bajod, miért sóhajtozol? — Mi balom lenne, semmi — válaszolt csöndesen a leány, de Józa figyelmét nem kerülte el a Dorla hangfából kiérezhető izgalom. — Hm, — csóválta meg a fefét a fiú — máskor egész nap dalolsz, ma azonban még egy nótát sem hallottam tőled. — Nem hát, mert reggel óta, hogy az új hegedőt megkaptad, más muzsika zeng a füledben. — Igazad van — mondta Józa és ósszeütötte a tenyerét, mint mindig, amikor valaminek nagyon örült. — Ha tudnád, milyen boldog vagyok! Ez aztán a hegedű! Mintha angyalok laknának benne! Hidd el, szívesen lemondanék az evésről ts, folyvást játszani szeretnék. Ezek a mi jó uraink! Mivel érdemeltem meg ezt a gyönyörű ajándékot?! — Hát én a szép derékfüzót?! Majdnem megharagudtak rám a lányok. Azt hitték, hogy amikor a magam holmi járói van szó, több gondot fordítok a munkára, mint amikor nekik hímezek. — A fiúk is a kóruson emlegették a derékfűződet. — Pedig tnkább a kottára figyeltek volna! — Nem ts tudtam, hogy a ml Dorlácskánknak ilyen éles a nyelve — mondta feddőn Józa. — Még az én nyelvem senkin nem vágott sebet — nevette el magát a leány, feltűzte fejére a koszorút, odalépett JÓzához és megsimogatta a haját. Közben az anyó felocsúdott a keemnce tetején és hangos ásítással félbeszakította a beszélgetést. Még egy kicsit nyújtózott, ropogtatta öreg csontjait, aztán lemászott a kemencéről és jókedvűen szólt: — Aludtam, mint a bunda. Harangoztak már litániára? — Mindjárt harangoznak másodikat, már megyek is — felelte Józa és felvette a kabátját. — Gyere, fiam, litánia után haza, Itt lesznek a mieink — mondta az anyó a távozó Józának, aztán ledobta fejéről a kopott főkötőt és öltözni kezdett a templomba. Dorla is még egyszer belepislantott a kis tükörbe, megigazgatta a haját, aztán az asztalra tette a zsebkendőjét meg az üvegékkövekkel díszített, rézveretes fedelű imakönyvet, melyet akkoriban általában hordtak a templomba. — Hallod, te lányka, ragyogsz valósággal — mondta az anyó, amint nagy gyönyörködve, végtgjártatta a szemét Dorlán. — Hiszen karácsony napja van —felelte vidáman a leány. — Az igaz, akárhogy nem mehetsz, de azért azt a derékfűzőt inkább ne vetted volna fel. Megint köszörülik majd rajtad a nyelvüket! — Ä dehogy, láttak a misén, most már senki észre se vesz. — No hiszen jobb is — mondta csöndesen az anyó és belebújt a bundájába. Dorla sem nagykendőt, sem kabátot nem vett magára. A nagykendőt, kabátot csak azoknak a lányoknak nézték el, akik a szomszéd faluból jöttek misére vagy vecsernyére. A helybéliekre szégyen lett volna, ha melegen felöltöznek, mert — amint a szólásmondás tartja — akt fiatal, annak a jég közt is tűz ég a bokájában. A litánia végeztével a fiatalság apraja szétszaladt; egy csoport a halastóra ment csúszkálni, a többi a kastélydombra szánkáznt. A nagyobb fiúk a lányokat klsérgették Haza. Az asszonyok meg-megállapodtak, elidőztek egyik a másiknál. A gazdák, meg általában a felnőtt férfiak részint bestének Vavrához a kocsmába, részint elmentek a bíróékhoz olvasni, ahol a hosszú tél folyamán vasárnaponként várta az embereket az olvasmány, a cseh nemzet történetéről szóló könyvek, meg több más szórakoztató és tanulságos könyv, melyeket a gróf adott kölcsön. Micsa a családjával, melyhez most már Jano is számított, az anyó viskója felé vette az irányt. Jano a kis Honzíkot vezette, helyesebben szólva tanította csúszkálni, és minden csöpp pocséta jegét kipróbálták, amt csak útjukba került. Dorla Józával ment. — Nem jössz egy kicsit velünk? — kiáltották Dorla után a lányok. — Haza kell mennem. Majd máskor! — felelte Dorla. — Szabad lesz elkísérnünk benneteket? — szólalt meg mögötte valaki. Dorla hátraptslantott, de annyira meglepődött, hogy válaszolni sem bírt. — Ne is kérdezzétek, hanem gyertek — mondta Józa. — Ki van veled, Péter? — Pavel — szólalt meg csengő hangon a másik kísérő. — összefogott hát a két apostol. Es hová tartotok? — kérdezte tovább Józa. — Most veletek, aztán meg, mit tudom én, merre lesz az utunk — válaszolt Péter, majd Dóridhoz fordult: — Holnap kislány, kántálás, kinek adod a fonott kalácsot? — Az kapja, akt eddig ts kapta. — Akkor én kapom — nevetett Józa. Csak nem tudom, meg leszel-e elégedve a kántálásommal. Az idén nem hagytam meg az álmát, amit a plébános úr adott. Gondoltam, hogy az idén mást vársz kántálni. — Nem tudom, kivel osztanám meg oly szívesen a kalácsot, mint veled! — Józa, ne hagyd magad szédíteni, a lányok hazudnak, mintha olvasnák — mondta Pavel. — Nem szeretnék én azon a hídon járni, melyet a ti igazatokból építenének — felelt meg Dorla, s mivel közben már elértek a házuk elé, és Micsáék már bementek, kinyitotta a kiskaput, hogy maga előtt bocsássa be JÓzát. — No, isten veletek, fiúk — mondta búcsúzóul Józsa, Dorla pedig hozzátette: — Minden jót! A fiúk levették szőrmebéléses, piros sapkájukat, elköszöntek és viszszafordultak a faluba. — Elmés kásán tartotta az апуб a kis boszorkányátI Bizony nem sajnálnám a három esztendőt, amit a vasorrú bábánál kellene érte szolgálnom. Egy ilyen fehércseléd felvidítja a házat — mondta Péter. — Ha azt akarod, hogy jóbarátok maradjunk, el ne feledd, Péter, hogy Dorla tetszik nekem — jelentette ki határozottan Pavel. — S ha neked tetszik, nekem nem tetszhetik? Szeretném tudni, ki az, aki ezt nekem meg merné tiltani! — szólalt meg Péter és szembeállt a cimborájával. Csípőre tette a kezét és félrecsapta a sapkáját. Enl — mondta Pavel lángoló szemmel, és nehéz öklét rátette Péter vállára. — Te? — En! — Hm... ez már valami?..-. Biztosan tudod, hogy Dorla szeret? — Tudom vagy nem tudom, semmi közöd hozzá. — Igenis, van hozzá közöm! Ha még nem mondott igent neked, éppúgy számot tarthatok rá, mint te vagy pedig az a szép drótoslegény. Aztán majd meglátjuk, kihez húz a szíve — mondta Péter egész higgadtan. — Mekkora bolond vagyok én! —i ütött öklével a homlokára Pavel. — Szent igazat beszélsz, a szerelem megbolondítja az embert — karolt bele Péter a cimborájába és mentek tovább. — A magam bőrén tapasztaltam, mire képes az elkeseredés, amikor keresztülgázoltak terveimen és félrelöktek, mint a macskakölyköt a tejestányértól. Nagyon kutyául éreztem magam akkor, egész éjszakákat átlődörögtem és nemegyszer italba öltem a bánatomat ...De hiszen tudod jól,.. Három királyok napján lesz két esztendeje, hogy ott találtál az erdőben félig megfagyva. Leittam magam a sárga földig és úgy emlékszem, meg akartam halni, el akartam magamat emészteni. — Legalábbis, amikor életre keltettelek, majdnem megvertél. — Az embert néha elhagyja a jó esze. Ha most visszagondolok a dologra, magamat tudnám pofon csapdosnt. Akkor azonban bolond voltam és azt hittem, nincs más választásom, csak a halál. De kiláboltam a nyavalyából! Ma ismét szép az élet, érdekelnek a lányok, főképp Dorla, mert van benne valami abból a másikból, akiért odaadtam volna a lelkem üdvösségét is, soha eszembe se jutott azonban, hogy jó lenne feleségül venni. Sem őt, sem mástI — Ezek szertnt hát te nem akarsz megházasodni? — kérdezte meglepetve Pavel. — Mit mondjak? Az ember sosem kötheti nagyon az ebet a karóhoz, mert nem lát bele a jövőbe, de semmi sincs, ami rászorítson. A bátyám örül, ha nem hozok másik asszonyt a házhoz, mert ahogy mondják, két kakas egy szemétdombon és két aszszony egy konyhán nem fér meg. A szerelmet eltemettem, minek házasodjam hát?! Fordította: HUBIK ISTVÁN *) (1882. Január 20-én halt meg Božena Némcová cseh Írónő.) Beszélgetés egv mesemondóval A CSEMADOK ipolyságl (Šahy) városi szervezetének Honti Művelődési Klubja a közelmúltban vendégül látta Káka Rozália mesemondót, a „népművészet ifjú mesterét“. Előadói estjén bukovinai székely népmesék, élettörténetek, balladák, babonák és népdalok szerepeltek. — Eredetileg pedagógus voltam. Pályámat az határozta meg, hogy bukovinai székely családból származom — mondotta Kóka Rozália, majd hozzáfűzte: — A tanítóképzó elvégzése után zenét tanítottam az Iskolában. Amikor 1970-ben megindult a Pávamozgalom hazánkban, Magyarországon, hatására a mi falunkban is megalakítottuk a pávakört. A bukovinai székely népdalok felelevenítését, gyűjtését és másokkal való megismertetését tűztük ki célul. Később, amikor már népművelőként dolgoztam, megalakítottuk a kis népdalkört is, melynek jó hangú gyermekek a tagjai. Mindkét csoport több alkalommal szerepelt az Egyetemi Színpadon. A nagy népdalkörrel Csehszlovákiában is jártunk, pontosabban: Lédecen (Ladice) és Vágsellyén (Sala). Időközben figyelmem középpontjába a bukovinai székely népmesék és élettörténetek kerültek. Sokszor voltam győjtőúton, lejegyeztem és feldolgoztam a felkutatott meséket, történeteket, babonákat és szokásokat. Néhány éve pedig hivatásos mesemondóként Járom az országot és eredeti székely nyelvjárással adom elő a meséket. Kóka Rozália most rendezi sajtó alá a gyűjtési útjain lejegyzett bukovinai, moldvai és gyimesi mondákat „Népi szerelmes történetek“ címmel. Ennek mottóját megkapó szépségén túl azért is idézem, mert egy írástudatlan moldvai csángó asszony mondta el a mesemondónak: „Ezen a világon a legnagyobb dolog a szerelem. Szegény vagy nyumuruságokat huzol? Nem semmi, ha valakit szüből szeretsz, s az es szeret tégedetl Akkor magad virág vagy s örökkédig süt reád a nap. Ha nincsen társad vagy szeretetlen társvai kell élj, a szüved örökké nehez, úgy jó mintha mindig hobályba lennél.“ Bodzsár Gyula CSEHSZLOVÁKIÁI MAGYAR IRODALOM teljes, elkötelezett költészet, a felelősségét tudatosító humanista — s ami ennél jóval több: kommunista — költő művészete, amelyre most, az elektronikus agyak korában, a csodákat termő atomkor hajnalán — midőn a „lenni vagy nem lenni“ kérdése emberiségméretű dilemmává nőtt — tagadhatatlanul szükségünk vanl „Hát éld a magad jóságos életét, ha van bátorságod a nyugalomhoz. Díszes dobozba zárd tisztes lelked, ne érje por, ne érje zaj, ne érje fény!" — mondja Ozsvald keserű-gúnyosán az Elmélkedésben azok címére, akik még most, az emberiséget fenyegető halálveszedelem idején is elzárkóznak a világtól, elefántcsonttoronyba bújva játszszák a maguk kisded játékait — ameddig játszhatják, amíg szembe nem találják magukat a könyörtelen realitással: mint az ókori tudós, Arkhimédész, aki még a halál árnyékában is köreivel bíbelődött: „Ö, Arkhimédész, lehet-e körök és négyzetek között élni, kizárni magunkból a világ gondjait?“ Erre a kérdésre Ozsvald Árpád nem egy helyütt, nem is néhány helyen válaszolt: a válasz Ozsvald költészetének egésze, ez a kétségtelenül közérdeke, elkötelezett líra, amely az emberség, a humánum jegyében született. Mert Ozsvald nagyon is tudatában van a huszadik századi költő feladatának. Tudja: a költő dolga mindenekelőtt az, hogy a gépcsodás században, a csodákat termő atomkor hajnalán is megőrizze cselekvő emberségét, s ez egyúttal azt Jelenti, hogy magáévá fogadja a világ gondjait, hogy ne burkolózzék a maga belső világába, hanem a társadalom problémáival éljen. Mert ha a halált nem is verhetjük bilincsbe, „rontó kezét lefoghatjuk mégis,/hogy ne gyilkoljon oktalan a kába/v^n kaszás, s a búza sárga kalásza / ne száradjon el méregesóben / a csodákat termő atomkor hajnalán“. Az öngyilkosságra hajlamos, pusztító mérgeket és fegyvereket halmozó civilizáció tehát arra készteti a benne élő embert, hogy védekezzék, harcoljon az életért, a jövőért, hogy ne legyen paszszív, mert — mint Ozsvald mondja — „a halál nem csillagszemünkért ad kegyelmet“. Az itt elmondottaknak az sem mond ellent, hogy a költő meglehetősen gyakran nyúl témáért a múltba — egyéni múltjába és a közösség történelmébe —, ahonnan mindenekelőtt „nagy bátyus öregasszonyok, kaszás parasztok megkövesült lábnyomát“ szeretné kiásni, felszínre hozni, hiszen ez a szüntelen múltbanyúlás is a jövőt szolgálja. Ozsvald ezzel is a haladó történelmi hagyományok megtartó erejét hangsúlyozza, tehát korunk legégetűbb problémájára, az egész emberiséget foglalkoztató „hogyan megmaradni?“ kérkésre válaszol. Utat mutat — a költészet semmivel fel nem cserélhető eszközeivel — az emberibb, a lakhatóbb, a boldogabb jövő felé. Költőtől, azt hiszem, ennél többet nem is várhatunk. Ötvenedik születésnapján azt kívánjuk Ozsvald Árpádnak, hogy következetesen a választott, bár korántsem könnyű úton haladjon tovább, a fejlődés törvényei szerint egyre fölfelé. Varga Erzsébet i OZSVALD ARPAD: HAJNALBAN Hajnalban nyulak baktatnak áť az erdei réten, elhagyott, rémült őzgidák hiába keresik anyjuk meleg testét — hajnalban ridegebb az árvaság. Csak emberi nyelven szólhatunk. A kőbe vésett jelek egyre távolodnak. Ki fejti meg a korsóba rejtett írást? Ki ássa ki a homokba némult bálványokat? Oly tisztán élünk immár, mint a frissen mosott ablak üvege. Múltunk büszke kőfalakba rakódik, kakukkos óra őrzi lenge álmainkat. Éhünk nem csillapul, ha a falra szögezett virágos tányérok jó reggelt köszönnek, szórajukat nem oltja a rég kiszáradt csecses korsó, mely ott ül szégyenkezve a keményített, hófehér csipke közepén ... Akár az ember — a tárgyak is keresik önmagukat. Természet anyánk nem vesz szárnyai alá, repülni kellene újra, elrugaszkodni a fészek pereméről, vállalva félelmét a zuhanásnak. Hajnalban indulsz útnak, mint a pásztorok, az ajtó kilincsén hagyod kezed melegét. Gyökeres György felvétele Ozsvald Árpád ötvenéves Sokan bizonyára hitetlenkedve csóválják a fejüket, csodálkoznak; nem mintha fiatalabbnak gondolták volna a költőt, inkább idősebbnek hitték. S ezt még csak nem is helyteleníthetjük, hiszen Ozsvald Árpádot mindig is az úgynevezett „első nemzedék“ képviselőjeként emlegettük, egy sorban a már hatvanon túljáró Gyurcsó Istvánnal, a hatvanhoz már nagyon közelítő Dénes Györggyel vagy a korán eltávozott, Ozsvaldnál hét esztendővel idősebb Bábi Tiborral, holott életkorát tekintve közelebb áll a következő, a ZS. Nagy Lajos, Tőzsér Arpád és Cselényi László képviselte „második nemzedékhez“. Életrajzát szükségtelen itt részletesen felidéznünk, hiszen Ozsvald Árpád élete és költészete ma már általános iskolai tananyag, s a legfontosabb tudnivalókat nem túl gyakran megjelenő, de annál értékesebb versköteteinek fülszövegei is elárulják róla. Beszéljünk most, az ötvenedik születésnapon inkább arról, amiről az „első nemzedék“ képviselőivel kapcsolatban nagyon ritkán, szinte csak elvétve szoktunk szót ejteni, s amiről Ozsvald Arpád költészetéről szólva okvetlenül beszélnünk kell: a költészet modernségéről, azaz korszerűségéről. Mert a korszerűség semmi esetre sem az üres, egyre kevesebb embert érdeklő formai játékokkal azonos, a korszerűség lényege egészen másutt keresendő: bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy korszerű mindenekelőtt az, ami esztétikailag magas szinten fejezi ki keletkezésének korát — ami tehát az adott pillanatban közérdekű. S ne féljünk kimondani: Ozsvald Arpád költészete ilyen költészet. Felelősség
