Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

1982-05-15 / 19. szám

1982. május 15. SZABAD FÖLDMŰVES Я z idő könyörtelenül ki­ll rostálja emlékeinket. re Csak a legfontosabbak, a legszebbek maradnak meg bennünk évtizedek múltával. Boró ángyt lakodalmát, úgy látszik, már aligha feleltem el. Pedig olyan régen volt, hogy nem is tudom, mikor. Persze, ha nagyon akarnám, tudnám pontosan, melyik évben eskü­dött örök hűséget Pista sógo­rommal. De semmi jelentősé­­ge ennek az elbeszélésemhez. Hogy aratástáft történhetett, onnan gondolom, mert nekem, mint több hozzám hasonló kö­­lybknek, a verendán vetettek ágyat, méghozzá nem is az ángyóékén,, de a közvetlen szomszédén. A két porta ugyan­is, egészen furcsa módon, nem katonás rendben állott a kis­kéri utcában, de szemtől egy­másnak. Az építkező ősök le­hettek tán annyira nagy barát­ságban, hogy ennyire kiadták egymásnak magukat? A vagy talán rendes parasztudvart csupán ketten vehettek meg portának, s hát a szükség erre kényszerltette őket? Ennek nincs Jelentősége. Talán csak annyi, hogy olyan édes fél­álom azóta se szállott meg: a meleg, langyos nyári szél vt­­vtrágiílatok özönét zúdította ránk, félalvó gyerekekre azon a lakodalmi estén, meg a ko­rai delaváré szőlő Is fefünk felett szaglott. főszerével kar­nyújtásnyira, hosszú asztalok mellett, lócákon vigadott a la­kodalmas sereg. Igazságtalan szokás, hogy a gyermek elől éppen azt a mondatot hallgatják el, ame­lyik a legérdekesebb, engem gyermekkoromban a legboldo­gabb órákon parancsoltak ágy­ba... ^ Így tettek velem Boró ángyi lakodalmán isi De én kiját­szottam a felnőtteket. Közön­ségesen becsaptam őket! Édes­anyámat ts, meg mindazokat, akik Tóth sógorék verendáfán cstcsltgattak bennünket: csak már aludnánk el. Ftdt cigány elkezdte húzni a talpalávalót. — Már kezdődik a táncl — mondta suttogva anyámnak va­lamelyik türelmetlen unokanő­vérem. — Még felifedhetnekl — Hiszen itt vagyunkI A szőlőlugason kllesve, el­csodálkoztam a sokadalmon. Kurjongattak, daloltak, tán­coltak. — István sógor rokonsága a hegyekből érkezett, még előtte napon. Valamelyik tanyáról, ennyit tudtam csupán, s nekem egy bibircsókos vénasszony azon nyomban kisbárányt ígért, ha képen csókolom. Bőre olyan volt, mint az aszalt szilva, csak éppen az illata volt kel­lemetlenebb. Mennyivel másabb volt az én Boró ángytml Kerek szempárfa maga volt a csodálkozás, az arca meg a verőmályasi almazuhatagot /irt­­tatja eszembe. Meg a termete isi Kicsiny nőszemély volt. Kicsiny, de formás. Ahogyan mondanám ma: az isten min­dent megadott neki, ami szük­séges az asszonysághoz. Délután ünnepélyesen kiöltöztek, majd páran elmentek a jegyzőhöz a községházára megesküdni. Utá­na hozzánk tértek be ismét, it­tak pár pohár pálinkát — az asszonyok édeset, a férfiak bü­döset —, és nagyon komolyan beszélgettek. Csak Jantek sógor komoly­­talankodott olykor. — Ugyan, Pista fiami Ёп a ti helyetekben nem várnék a szoknyás jóváhagyásáraI Csak BARATH LAJOS: járult: tyúkkal, kacsával, libá­val, tojással, süteménnyel. S mert a lagzisok java alig vagy egyáltalán nem ismerte egymást, hát beszéd helyett szótlanul ettek. — Egyél! — biztatott anyám. — Finom csigatészta van a le­vesben. Tyúkhúsleves! Soha nem voltam nagyétvá­gyú. Am a sokadalomban ne­kem is kedvem támadt az evésre. Anyám mellett szorongtam a lócán, s míg szürcsöltem a forró levest, hallgattam a pletykálkodó felnőtteket. István sógorom ezek szerint szakított a bacsó hagyománnyal. Beállt kőbányásznak a közeli Ara­nyosi-völgyben. volna szándékukat: befejezték a vacsorát, nekik Immáron a nép közt ntncs keresnivalójuk. S ezzel elmentek. Mintha csak erre várt volna a sokadalom. Mint amikor meg­nyitják a méhkaptárt. Rajok­ban zúgott fel a beszéd. Az emberek átkiabáltak egymás­nak a harmadik asztalhoz is, otthagyták helyüket, és a régi pajtás mellé ültek. Az asszo­nyok is hátracsúsztatták ünne­pi kendőjüket, s ittak, tréfál­koztak. Asztaltársaságunk a vőle­gényt dicsérte; hogy milyen szép szál ember, s hát bányász, pénzt keres rendszeresen. — Otra mindig szükség lesz, míg a világ a világ! szót váltson hasonló korú és sorsú asszonynéppel. Még ha tirágyaszagúnak ts éreztem su­­slnkabőrű arcát, és az ígért barit sohasem adta meg, ne­kem ez a szikár asszony tet­szett a legjobban; olykor a harmadik asztaltól Is rám te­kintett, s mintha megsimoga­tott volna meleg tekintetével. Talán valamelyik fiát látta bennem vissza gyermeknek. Talán éppen István fiát, akit nem tudott háznQ ragasztani se birka, se bárány, se juhgo­­molya, se a végtelen szabad juhászélet. — Küldők neked egy kisba­­rtt! — ígérte messziről is a te­kintete. S bár megéreztem — mert a gyermek megérzi! ORÓA odabújnék már ma éjszaka Bo­ró mellé. Istentelen embernek számított a rokonságban jan­tek sógor. Ö szerződte el Boró ángyit is a gyárba. Vasárna­ponként kuglizott, s ez azt je­lentette: templomba nem járt misére. Angyit az asszonyok alko­nyat előtt hazakísérték. A másnap számomra ott kez­dődött, mikor a templomból megjött a friss házaspár, a — LOmester! Iparosi De tán még annál ts több! — Még szét nem durrantja egyszer magát. Akkor meg ml lesz Boróval? — Vagy lezuhan arról az istentelen magas kőfalról! Még csak áz asszonyok su­tyorogtak körülöttünk, a fér­fiak rosszalló tekintete köz­ben. — Kotkodácsolnak már... Csöndes vacsora volt ez a Koppány Attila •» •***4M‘ •• vendégek sokadalma elfoglalta a helyét a lócákon; a jegyző és a plébános úr pedig a ka­rosszéken. Brughel parasztjai ültek így lakodalmunkon: színorgiában, de mereven. Es jószerével szót­lanul. Hozták az ételeket, de nem kellett az étvágyhoz vő­félyvers. Mindenki evett becsü­letesen. Talán a legtöbbje a magáét; a lakodalomhoz min­denki a maga módján hozzá­lakodalmi. Kevés szó mellett ettek, s nem is cifrázták holmi szokásokkal. A vőfélyen volt ugyan pántlikás kalap, meg szalagos csokor a kabáthajtó­kán. Am a tisztségét csupán annyira gyakorolta, hogy töl­tött a körötte ülőknek, mintegy jelt adva a többieknek ts: tölt­sétek ti ts, aztán igyatok. A jegyző és a pap később ivott a fiatal pár egészségére, de ezzel mintha be is jelentették — Es nem is akármilyenreI Makadámra! — Es a. vasút? Oda ts kell a kői Es azt megfizetik... Jól megfizetik! Sokan a parasztiak közül azon álmélkodtak, hogy a kö­vet ennyire megfizetik. Pedig ők hogy szidják, ha kapálás közben belebotlanak a szer­szám élivei. — Annyi van belőle, mint a пуйI — Halmos tekintetes úr nap­számosokkal szedeti le a föld­jéről ... De talán nem is kell neki erre napszámos... A ta­gosításkor 0 kapta a legjobb részeket! Nevetve szidták a tagosítást, meg, persze, az urakat, akik kitalálták ezt az úri rafinériát a maguk hasznára. Pista sógor apja hasonló volt élete párjához: susinkaképü; merev nyakkal, egyenes de­rékkal ülő. Talán kicsit büsz­ke Is. Még a kelleténél Is büszkébb, ügy mondták, nem örült fia házasságának. Külö­nösen nem, hogy egy városba eljáró munkáslányt kért a családhoz feleségnek. — Boró nem lesz a cseléd­jük, az már szent igaz! — súg­tak össze az asszonyok. Van annak szép fizetése. A stafi­­rungot ts maga pénzén vette. Megnézheti akárki, milyen an­nak a lányuk a stafírungja. Az anyós ts igen elcsodálko­zott, mikor megmutatták neki. — Ért is az hozzál Talán a birkák mellett tanulta volna a jó modort? Két bacsólegény a tanyasi rokonságból éppen énekelgetni kezdett. Talán ezért szólták meg Pista sógor anyját. Aki pedig alig hitte, hogy emberi hogy soha nem kapok tőle bá­rányt, örültem az ígéretnek. — Kötök rá szép szalagot! — üzentem neki vissza ugyan­azon a postán. Megértette. Felállt férje mel­lől. Odajött, és megsimogatott. Anyám helyet szorított neki maga mellett, és beszélgettek. — Olyan szép teremtés ez a Boróka! — dicsérte ángyiká­­mat. — Szép is, ügyes ts! — mondta rá nagy komolyan anyám. — Csak olyan ... olyan ... már meg ne nehezteljen rám, Erzsi néni... Olyan aprócska a drágám. Az én fiam meg ... — Szép gyerekeik lesznek! — En is ezt mondom az urdmnak ... Nem cseresznye­szedésre vette el IstvánI Majd szép gyerekeket szül, és gon­dozza őket. Mert minek ma­radna a gyárban ezután? Ist­ván szépen keres; mi is segít­jük megtolni a szekerüket... — Amit maguknak teremte­nek elő, azt jobban megbecsü­lik ... — Hát... ebben is sok az igazság, Erzsi .néni... — s hogy szabaduljon a szellemtől, mit ö eresztett a lakodalmi va­csorára, megsimogatta a haja­mat, s engem faggatott. — Hát jó az ángyil lakodalmában? Táncolni tudsz-e már? Húzódoztam, vonogattam a vállam. — Álmos 6 már. Itt alszanak majd a többiekkel Tóth sógor verendáfán... — Nem is vagyok álmosI — duzzogtam. — Maradjanak még a gye­rekek is. Lakodalomba ritkán jut el az ember .., — Gyerek még! Meg olyan étvágytalan, fűlika, hogy néha sírni tudnék. — Az nagy hiba! 4 így szépen kibeszélték ma­gukat, fűlika néni átült más­valakihez, engem meg anyám biztatott, hogy egyek, különben ágyba dug. Es nem tellett bele sok idő, szedegettek bennün­ket össze; Tóth sógorék veren­­dáján pedig már készítették a párnákat és a dunyhákat. — ... Még hogy Boró ki­csiny asszony? Es hogy Pista akkora, amekkora? — hallot­tam elmenetben Jantek sógor 0 hangját. — Hát aztán! Látott, maga akkora nagy szénakazlat, amelyik agyonnyomott egy egeret? Na, hát látott? Ugye, hogy nem! — Hát akkora szénakazal nincs! Még szalmakazpl sincs! A lugason át kilesvé, láttam Boró ángyi és Pista sógor ar­cát. Szép kerekre nyílott a szemük, s olyan messze-távolba nézett el a tekintetük, mint akik nem is ott vannak, ahol ülnek. A sokadalom zajgott, táncolt, mulattak, ök meg csak néztek, néztek valahová, őket néztem, s minduntalan Jantek sógor bölcselkedése motosz­kált a fejemben a széna- és szalmakazlakról, melyek nem lehetnek akkorák, hogy egy egeret képesek legyenek a­­gyonnyomni. — Vajon erre gondolnak most ángyiék Is? — jutott eszembe. A sokadalom meg egyre hangosabban énekelt, egyre gyorsabb ritmusú táncot dobo­gott a döngölt udvaron. S én nem tudtam a látvánnyal be­­tellent. Mint ahogyan az illa­tokkal sem, melyek egyre erő­sebben körbefontak. — Még­­csak nem Is vagyok álmos — állapítottam meg. Igen, hatá­rozottan emlékszem, arra gon­doltam, hogy az egér és a szalmakazal, és hogy nem ts vagyok álmos, mint azt anyám állította, fűlika néninek. Lát­tam a forgó párokat, meg tud­tam különböztetni a delaváré szagát a verbéna illatától. Sőt, láttam ts a lila, piros, kék verbénatengert a kiskert ágyú­saiban. S minden ágyás köze­pén rózsa illatozott. — Kelj már fel, te hétalvó! — simogatta arcomat édes­anyám. — Melegszik az ebéd! A lakodalmi ebéd! A közel akkora sokadhloth" újra ott ült a hosszú asztalok mellett. Ugyanolyan csendben, mtnt amikor a pap és a jegyző leült vacsorázni. Álmosan ül­tek, szótlanul. Csupán Báró ángyi és Pista sógor hiányzott a főhelyről. De ezt még ugyan­úgy nem értettem akkor, mint az egér és a szalmakazal pél­dáját. Kérdeztem is anyámat, hazafelé menet. — Jantek sógorra te ne hall­gass! Bolondságokat beszélt Es hát miért is nyomná össze az egeret a kazal? Mi haszna lenne abból? Az alábbiakban tömören Jel­lemezzük azokat az áj köny­veket, amelyek a közelmúltban a Madách Könyvkiadú gondo­zásában Jelentek meg, a me­lyek megtalálhatók a Sloven­ská kniha könyveaboltjaiban. Csontoz Vilmos: ESTELI ÉNEK A hetvenötödik születésnap­ját Ünneplő Csontos Vilmos ré­gi és új verseiből nyújt át egy csokorra valót olvasóinak a kiadó. A költő új versei mind témájukban, mind verse­lést technikájukat tekintve egyneműek. Önéletrajzi Ihleté­sű, vallomásos versek. Nosztal­gikusan, melankóliával emlé­kezik a kői Ifi a régi faluia, szülőföldje népére. De *г uno­kák, a jövfi féltése is hangot kap némelyik versében, a tőle megszokott egyszerű, áttuiszfi, dalszerű formáhan. Ara: 10 korona Csanda Sándor: ELSŐ NEMZEDEK Csanda Sándor, a Komanský Egyetem professzora Első nem­zedék című, kézikönyvszerűen feldolgozott művében a két világháború közötti (1918— 1938) csehszlovákiai magyar élet, a magyar írásbeliség eredményeit foglalja össze. A szerző külön-külön fejezetben tárgyalja a könyvkiadás és a sajtó helyzetét, rendkívül szer­teágazó működésük eredmé­nyeit; rövidebb-hosszabb port­rékat rajzol az első Csehszlo­vák Köztársaság jelentősebb magyar költőiről, próza- és drámaíróiról, egy újabb feje­zetben pedig a publicisztika és az irodalomtudomány mű­velőit mutatja be. Ezenkívül kitekintést nyújt a felszabadu­lás utáni csehszlovákiai ma­gyar irodalom harmincéves fejlődésére. Csanda Sándor munkája marxista irodalomtörténetírá­­sunk egyik alapozó műve, s új­rakiadásával a kiadó első­sorban a fiatalabb nemzedék hagyományismeretét kívánja gazdagítani. Ara: 28 korona Rudolf Jašík: A KRISTÄLYVIZÜ FOLYO PARTJÄN Jašík költőien szép regényé­nek cselekménye a harmincas években játszódik, s a kiszu­­cai irtványok népének sötét nyomoráról szól. A balladal színekkel festett képben Šte­fan, a forradalmár és szerelme, Mária képviselik az adott hely­zeten túlmutató erőt, a komor hangulatot oldó derűt. A fia­talon elhúnyt szlovák prózairó realista alkotása a szlovák realizmus alapműveinek egyi­ke. Ara: 20 korona Szénássy Zoltán: JÖKAI NYOMÁBAN A szerző mintegy évtizedes munkával gyűjtötte össze a Jó­­kai-irodalom eddigi eredmé­nyeit, s azokat kiegészítve új felismerésekkel és meglátások­kal igyekezik az olvasóhoz kö­zel vinni Komárom városának világhírnévre jutott fiát. Végig­vezeti az olvasót Jókai Mór romantikus életútján, a komá­romi Vármegyeház utcától a Kerepesi temetőig, a bölcsőtől a koporsóig. A komáromi gimnázium ta­nára különös gondot fordít az író és a szülőváros bensőséges kapcsolatainak érzékeltetésére, valamint arra, hogy bemutassa az akkori Eszak-Magyarország, a mai Szlovákia tájainak, mon­dáinak és várainak Jókaira gyakorolt listását. A könyv nemcsak érdekes olvasmány, hanem segítséget is nyújt az író és kortársai jobb megismeréséhez, s külö­nösen az ifjúság irodalmi ne­velésében szolgálhat hasznos segédanyagként. A könyvet gazdag fényképanyag egészíti ki. Ara: 11 korona Tavaszi csendélet Fotó: -fta-Г

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents