Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-01 / 31. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1981. augusztus 1.

7

f zelőtt hatvan esztendővel — 1921-ben — gazdag termést ígért a sok! színű parcellákra szelt

! határ. A Nagyberek dűlőben, aratás idején hárman húzták a kaszát,

1----------* recsegve dűlt rendre az

élet, amelyet tizenévesek szedtek marokba. Az élkaszás, egy szikár napégetett arcú magas férfi, megállt egy pillanatra, megtörülte izzadt homlokát s fenés közben szemügyre vette a ferdén, de mégis tűzparázsként égető napot, és megjegyezte:

— Uzsonnázhatnánk.

A többiek szótlanul bólintottak, és elindultak a közelben levő vadkörtefa árnyékába. Leheveredtek, és egy ideig szótlanul szegették a tarisznyából előkerült avas szalonnát. A meghitt csendet Tóth János zavarta meg.

— Azt beszélik, olyan pártot alakítanak, amely a szegények sorsával törődik. Mit hallottál, István?

Fekete, az első kaszás keze fejével megtörülte zsíros száját és elgondolkodva válaszolt.

— Sok mindent mondanak mostanában. A múltkoriban Zsiga beszélt a kommunista párt megalakulásáról. Említette, nálunk is kellene már valamit tenni.

— Zsiga, az a vörös? — szólt közbe a harmadik, egy sápadt arcú, vézna férfi. — Jobban tenné, ha békén maradna. Rajtunk ugyan semmiféle pártoskodás nem segít. Szegény mindig volt, meg lesz is.

— Nem buta ember a Zsiga — vette védelmébe Fekete. — Szerintem is a munkások pártja az egyedüli, amely harcol a proletárok érdekében az urak ellen, vagyis a javunkat akarja.

— Akarja, nem akarja — vágott közbe hevesen Saláti Péter. Or volt mindig, meg lesz is. Csak ne hagyjátok elbolondítani a fejeteket.

— Milyenek azok a kommunisták? ■— kotnyeleskedett a felnőttek beszédébe Fekete fia, az egyik marokszedő.

— No lám, még ezt az emberpalántát is érdekli — szólt gúnyosan Saláti.

— Miért ne érdekelné? — vette védelmébe Fekete a fiát.

Igazság szerint övék a jövő, nekik kellene jobb világot teremtenünk.

—Nem tudom, hogyan lesz, de nyomorult élet ez a miénk. Alig jut az embernek betevő falatra — fakadt ki Tóth János,

— A vörösök alatt talán jobb volt? — vetette közbe Saláti. — Azok is csak rekviráltak..;

— Mit csinlálhattak? — borult el Fekete arca. — Alig jutottak lélegzethez, s máris fél Európa rájuk támadt. No de hagyjuk... Gyerünk kaszát verni, mert ezt a holdnyit még le kell vágni, s aztán kötni, amíg bírjuk.

Bizony éjfélre járt az idő, amikor holtfáradtan átballagtak az Ipoly rozoga hídján, hogy otthonukban néhány órát pihenjenek, és hajnalban újból nekilássanak. A marokszedő gyerekek már se nem láttak, se nem hallottak, s félig-meddig lehunyt szemmel botorkáltak hazafelé a fülledt nyári éjszakában.

őszre fordult az idő, amikor elcsépeltek, s házhoz hozták az aratórészt. Saláti vézna, beteges asszonyával éppen azt számolgatta, meddig tart el a kenyérnekvaló, amikor beállított hozzájuk a két aratótárs.

— Üljetek ide a karos lócára... — kínálta őket hellyel a gazdasszony.

— Mi járatban, békások? — kérdi a jövevényektől Saláti.

— Beszóltunk, Péter bátyám >— kezdte István.

— Jól tettétek ..;

— Már többször emlegettük a párt megalakítását — tért a tárgyra Fekete. — Ma este lenne a kocsmában olyan alakulóféle, Zsiga azt mondta, a városból is főn valaki. Szóval maga is közénk, tartozik.

— Hát nem mondom, hogy nem...

— Még csak az kellene, hogy pártoskodjon — szólt közbe epésen az asszony. — Nem elég a négy gyerek a nyakunkon.

— Valami igaza van az anyjukomnak. Mire jó nekünk a pártoskodás? Űri politika az mind. A tanító úr is figyelmeztetett, nehogy belekeveredjem valamibe. Azt mondta, a legkisebb fiam jól tanul, éles az esze, mint a beretva. 'Így hát taníttatni kéne, gimnáziumba járatni. Ott pedig nem vennék szívesen, ha a gyerek apja kommunista lenne. En csak amondó vagyok, legjobb lesz, ha ti is békén ültök a feneketeken.

— De hát akkor ki véd minket? — fakadt ki Tóth.

— Ahogy gondolja — szólt borult tekintettel István. — Csak aztán meg ne bánja ...

— Csak ti meg ne bánjátok — nyelvelt az asszony.

OOO

Teltek-múltak az évek. Saláti fia, Péter valóban gimnáziumba került. Apja beszélgetés közben büszkén hajtogatta. „Majd ha az én fiam kitanul. .. Abból még talán fiskális is lesz- Öregségünkre számíthatunk rá . . .;

Továbbra is együtt, a nyolcvan holdas Nagypál Jánosnál arattak, s télen

pedig egy partiban vágták az ölfát. A két kommunista különben szerette a néhány évvel idősebb Salátit, mert dolgos, ügyeskezű ember volt. Sokszor viszont bosszankodtak is miatta. Hébe-hóba végzéskor, avagy fizetésnél, amit rendszerint a kocsmában szokott szétosztani az erdész a favágóknak, az öreget is meginvitálták egy kupica pálinkára, de az kézzellábbal tiltakozott.

— Hogy gondoljátok? Mi lesz a családommal? Tudjátok, Péter fiam milyen sokba kerül?

Azért felhörpintette a kikért rozspálinkát, de vissza sohasem fizette. Ettől eltekintve azért jól megvoltak egymással egészen az első sztrájkig.

A harmincas évek elején rossz világ járta. A szegény falusi embernek még kevesebb jutott kapa, kasza avagy télidőben baltanyélböl. Ebben a nehéz időben beszéltek össze a nagygazdák.

— Van proli elég — hangoztatta Nemesházy Sándor, a legmódosabb paraszt. — Ezért az aratást csak tizennegyedében adjuk.

Fekete aratás előtt szokásosan beállított Nagypálék portájára.

A gazda hímmegett-hümmögött, majd nagy kerülővel kezdte.

— Meg voltam én elégedve veletek. Azt hiszem, ti sem panaszkodhattatok ...

Ez meg mire akar kilyukadni? — töprengett magában István.

— Csakhát rossz időket élünk. Sok az adó, mindennel szorítják a szegény parasztot. Ezt ti is belátjátok... Ezért úgy beszéltük meg, hogy nem a tizedik, hanem a tizennegyedik kereszt lesz az aratórész.

— No de, gazduram!.. ■ A

— Nem én találtam ki — mentegetődzött Nagypál. — De így beszéltük meg.

— Annyiért pedig nem húzzuk a kaszát — jelentette ki Fekete határozottan.

— Jó termés ígérkezik, úgyis jól

kijöttök — próbálta őt megyőzni a

gazda.

— Es amikor rossz volt, talán nem arattuk le becsületesen?

— Hát én nem mondom .. •

— No látja!

— Hiába, leszavaztuk!

— Ez az utolsó szava?

— Semmit nem tehetek!

— Hát akkor nem aratunk!

— Ahogy gondoljátok!...

Másnap Fekete hajnalban kelt, és

Nagy Zsigával, a pártszervezet elnökével, betalpaltak a városba. A párttitkár már több hasonló esetről tudott és azt javasolta, aratósztrájkot kell szervezni. Ha majd pereg a búza, a gazdák és a földesurak jobb belátásra . térnek.

Otthon Fekete, Tóth Jánossal együtt ment el Salátihoz.

Elmondták a szomorú újságot, és azt is, hogy mire készülnek.

— Hogyan képzelik maguk?! — szólt közbe Saláti frissen érettségizett fia. — Azt hiszik mennek valamire a sztrájkkal? A gazdák annyi munkást kapnak, amennyit akarnak.

— Azért a pártnak is van ereje — vetette ellen Fekete. Létezik munkásszolidaritás is a világon!

— Nagyon félrevezetik magukat — jegyezte meg megvetően a vasaltnadrágos fiatalember.

— Márcsak a fiam jobban tudja! —<

szólt közbe Saláti Péter. — Tanult ember ám ez!

— Szóval maga tizennegyedik részért is aratni akar?

— Kell a kenyérnekvaló. Pétert meg felvették a főiskolára — nézett büszkén a fiára.

— De értse meg Péter bátyám, ha mi összefogunk, nekik kell engedni, mert tönkremegy a termés.

— En csak azt tanácsolom, ne okoskodjanak! — javasolta az ifjú Péter, és magukra hagyta a beszélgetőket.

Hosszúra nyúlt a vitatkozás, s úgy látszott, Saláti is szót értett.

A sztrájkot megszervezték a környékbeli falvakban és az urasági birtokokon. Ezen a nyáron nem a kaszák villogtak a napszámos-kezekben, hapem a szó fegyverével csatáztak. Az egyik napon vita közben vetették szemére Feketének, hogy társuk a cselédekkel együtt arat Nagypálnál.

Aznap este Fekete és Tóth az Ipoly hídja előtt várta Salátit. Idegesen szívták az ötvenöt filléres paklis dohányból csavart, büdös cigarettákat. A félig-meddig kiszáradt folyócskában halkan csörgedezett a Duna keblére folydogáló víz.

— Bemártjuk? — kérdezte társától János komoran.

— Nem bánom — hangzott a színtelen válasz.

Vártak, várakoztak. Már azt hitték, nem a hídon kelt át az öreg, hanem másutt, amikor a félhomályban feltűnt egy botorkáló alak, aki lassan közeledett. Társai megismerték a szokásos lépteiről Salátit.

— Hát kend meg honnan? — lépett eléje fenyegetően Fekete.

Az öreg csak hümmögött.

— Talán elfelejtett beszélni? <—» ragadta meg a vállát Tóth János.

— Mit akartok velem? — szólt az öreg ijedten.

— Majd meglátja! — rázta meg a törékeny embert a fogdmeg János.

„Vagyok olyan legény, mint te, Vágok olyan rendet, mint te.“

A jó gazdák aratás előtt megvizsgálták, hogy kasza alá érett-e már a kalász Fotó: —tt—i

— Mit mondtam én kelmédnek? — Mit ígért akkor nekünk? — kérdezte Fekete.

— En nem tehetek róla!

— Talán bizony a római pápa tehet? Szégyen, gyalázat! A mi bandánkból, sztrájktörő!... (

— A fiam ,Péter mondta, ne hallgassak rátok — nyöszörögte.

— Szóval a fiatalúr?!

— Rá kell hallgatnom. Öregségemre úgyis 6 lesz a támaszom. Azért iskoláztatom ...

— Megérdemelné, hogy jól megmártogassuk a vízben. Ilyen szégyent hozni a fejünkre! — dühöngött István. — Ha holnap elmerészkedik menni, meglátja a következményeit!

— És honnan lesz kenyér a családomnak? — buggyant ki a könny az öreg szeméből.

— Es a mienknek? Azok talán mannát esznek? Azt a keserves!... káromkodott egy kacskaringósat János.

A sztrájk néhány nap múlva győzelemmel végződött. Azon a nyáron csak két pár aratta az agyonérett búzát Nagypál földjén. Salátit nem vették maguk közé.

0 0 0

Szálltak az évek. Harmincnyolcban a határt délről egy kicsit északabbra tolták. Saláti ősz feje már megkopaszadott, és remegő keze nehezen húzta a kaszát.

— Nem baj — mondogatta életpárjának, — majd meghúzódunk a fiunknál.

Pétert egy távolabbi faluba nevezték ki jegyzőnek és levélben bíztatgáttá is az öregeket, „Mihelyt rendbejövök, berendezem a lakást, hozzám jönnek".

Egy télutói napon az asszony megfázott és ágynak dőlt. Krákogott, köhécselt egy ideig, míg be nem állított a „kaszás“. A temetés után Péter fia vigasztalta az öreget. ,jNe búsuljon, édesapám, eljön hozzám .. .* Saláti örömmel fogadta a hívást, hiszen amikor Péter egyetemre járt, mindig azon álmodoztak, hogy öreg napjaikat a legkisebbnél töltik.

A dűledező házikót, kertecskét a legidősebb fiára bízta, aztán megpakolta az ócska katonaládát. Kicsit restellte, de kofferra sajnálta a pénzt.

A döcögő vonatból a falusi állomáson, csak néhányon szálltak le. A lassacskán bandukoló öreget egy parasztember hívta fel a szekerére és vitte be a faluba. Útközben Saláti elmondta, hová igyekszik.

— Ez itt a községháza. Itt lakik a tekintetes főjegyző úr — bökött ostorával egy sokablakos épület felé a kocsis.

Az öreg álmélkodva nézte a nagytornácos házat, amelyben az övé talán tízszer is elfért volna. Felment a gangra, az egyik ajtó mellett valami csengő félét fedezett fel, de nem merte megnyomni. Álldogált, majd kissé bátortalanul megzörgette az ajtót.

Kisvártatva egy csinos fruska dugta ki a fejét.

— Kit keres? — kérdezte szárazon.

Az öreg köszörülte a torkát.

— Hát izé, Saláti Péter jegyző urat ... az apja lennék.

— Főjegyző — javította ki a lány. — A tekintetes úr már a hivatalban van.

— Ki zavar már megint? — szólalt meg egy barátságtalan női hang bentről.

— A tekintetes urat keresik.

— Küldje a hivatalba! •

— De azt mondta, hogy izé . a papája a főjegyző úrnak.

— Csak nem a felesége a fiamnak? — kérdi a lányt az öreg.-— De az.

— Hadd lássam csak! — Félretolta a lányt az ajtóból, és az előszobában elkapta, majd körülcsókolta az álmélkodó menyét, aki most látott először.

A fiatal nagysága, mikor feleszmélt, megtörölte az arcát, kedvetlenül betessékelte a kopottgúnyás öregembert és elment a férjéért.

Az öreg közben bámulta, szemlélte a fonott bútorokat, az előszobában pompázó virágokat. Mivel el volt fáradva, letelepedett egy kényelmes székbe.

— Mégiscsak érdemes volt taníttatni — mondta magában elégedetten.

Röpke percek múlva *már a fiát ölelhette a keblére, aki szemrehányást tett, amiért nem értesítette.

— Meg akartalak lepni, édes fiam.

Egy ideig jól ment az öreg sorsa. Együtt étkeztek az üveges verandán, Igaz, meg-megszólította a menye, hogy ne szürcsölje úgy a levest, meg hogy késsel-villával illik enni 'a húst.

— En már így szoktam meg —i mondta védekezésként Saláti.

Később, ha jött valaki, mindig elküldték valahová. Aztán egy szép napon a konyhában tálalták az ebédjét .A fia a főszolgabíróra hivatkozott, aki nála ebédel.

— Rendben van, fiam, tudom, sok fontos megbeszélnivalótok van.

Később a szobából is kitelepítették az istállóba. Pedig még olyan szép tisztaszagú helyiségben sosem aludt életében, mint a fiánál.

— Csak pár napról van szó —■ mentegetőzött a fia. — Vendégek jönnek a megyei-székhelyről.

— Megértem én, megértem ... —■ bólintgatott kissé kesernyésen az öreg.

Aztán végképp kinnfelejtették az istállóban a Riska meg a Rózsa tehén társaságában .Hogy ne unatkozzon, elküldték a bejáró állatgondozói, .s az öregre bízták a jószágok etetését, tisztántartását.

Ott ült napról-napra a rozoga fejőszéken és kedvetlenül pipázgatott.

Már eltelt egy esztendő, amikor Fekete István állított be hozzá.

— Hát te meg hol jársz? — kérdezte restellkedve Saláti.

— A húgomat látogattam meg, itt van férjnél. Gondoltam, megnézem Péter bátyámat is. Mondták, az istállóban megtalálom.

— Jól tetted István... — tört elő a könny a vizenyős szemekből. — Legalább megmondhatom, akkor neked volt igazad. Ebkölyök ez, nem emberkölyök...

Hosszan beszélgettek, meghánytákvetették falujuk és a világ sorsát. Bár akkoriban a párt már a „föld alatt" dolgozott, de azért a dereshajú István, akinek még mindig a régi tűz égett a szemében, bizakodva beszélt a jövőről.

Amikor búcsúzkodásra került a sor, az öregnek újból megeredtek a könnyei. Aztán hirtelen megemberelte magát.

— Várj csak egy kicsitI

Korát meghazudtolva, néhány ócska holmiját bedobálta a katonaládába, az ajtófélfától búcsúzva, egykori aratótársával kiballagtak az állomásra. TÖTH DEZSŐ