Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-25 / 30. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1981. július 23. 14 ;♦ MÉHÉSZÉT ♦ MÉHÉSZÉT +■ MÉHÉSZÉT +■ MÉHÉSZÉT ф MÉHÉSZÉT +■ MÉHÉSZÉT +■ MÉHÉSZÉT +■ MÉHÉSZÉT + MÉHÉSZÉT ♦ MÉHÉSZÉT ф Kezdőknek: az anyanevelésről ÄLCÄZÄS Álcázáskor a kiváló tulajdonságú család frissen kelt álcáit rakjuk át mesterséges bölcsőkezdetekbe. Nincs szükség tehát arra, hogy tenyészanyag nyerése végett a lépet szétdaraboljuk. Azonfelül csak a legjobb és valóban legfiatalabb álcákat választjuk ki, hogy kiváló anyákhoz jussunk. Mindenesetre ehhez a legtökéletesebbnek mondható módszerhez jó szem és biztos !kéz kell. Tapasztalatom alapján felhívom a figyelmet arra, hogy a legfitalabb álcáik észlelése sok méhésznek nehézséget okoz. Nem szabad, hogy ez valamivel nagyobb álcák választására csábítson, mert ezzel elsősorban önmagunkat csapjuk be. Okosabb, ha az álcázáshoz kis nagyítót használunk. Szükség van továbbá a következőkre: bölcsőkezdő láda, söprőgarat, két tenyészkeret, kb. 30 halmozható dugó, kb. 30 anyarácsos zárka, kettős falú vizes viaszmelegítő, villamos fűtésű, hajlított kés, álcázó tollcséve, két bölcsőmártó fa, két pohár, egy kis pálca (betét) a forrasztópákához és egy nyeles tű. MÁRTOTT BÖLCSÜK KÉSZÍTÉSÉ Előnyös, ha a bölcsőkezdetek készítéséhez nem akkor fogunk hozzá, amikor már szükség van rájuk, hanem már előbb gondoskodunk megfelelő készletről. Használat előtt egy órával a két bölcsőmártó fát egy pohár vízbe állítjuk, hogy ‘megszívódjon. Így mártáskor a viasz nem ragad rá. A másik poharat ugyancsak vízzel tele, az első mellé állítjuk. Egy tálkát kibélelünk itatóspapírral. Ebbe rakjuk majd a kész bölcsőkezdeteket. A viaszosedényeket háromnegyedéig töltjük napviaszolvasztóból vett viasszal vagy műléphulladékkal. Miután az egész viasz megolvadt (nem előbb!), az egyik mártófáról lerázzuk a vizet (egyszerűbb könnyedén nedvszívó vászonhoz, itatóshoz stb. érinteni), és merőlegesen kb. 5 mm mélyen kis Ideig a viaszbe mártjuk, majd visszahúzzuk. Addig tartjuk, míg dermedni kezd, ekkor ismét rövidén bemártjuk, de nem olyan mélyen. A bölcsőkezdetnek felül vékony peremének kell lennie. Ojból hűtjük egy kicsit, majd a kehely fenekével épp hogy megérintjük a viasz felszínét. Ez a ммгаи«1«(М*аяансNo!Н*ш11(9 vastagítás arra való, hogy a dugóra olvasztott viasszal való felragasztásakor a bölcsőkezdet meg ne olvadjon. A mártófa végét a kész bölcsővel a hidegvizes pohárba mártjuk. Itt a viasz megdermed. A kihúzáskor a végén összegyűlt vízcseppet eltávolítjuk. Bal kézzel gyengén elfordítva, a bölcső — ha megfelelően lehűlt — könnyen lehúzható. Á kész bölcsőkezdeteket az itatóspapírral bélelt tálkában gyűjtjük. A most használt mártófát visszatesszük a vizespohárba. A munkát a másik mártófával folytatjuk. Valamivel több bölcsőkezdetet mártunk, mint ahány dugó van a bölcsőkezdőben. Többnyire már a mártogatás kezdetekor kikapcsolhatjuk a hőforrást. A víz elég soká tárolja a meleget. Ha a mártófára felragadna egy kehely, széntetrakloriddal vagy sebbenzinnel letisztítjuk (sebbenzin gyógyszertárban kapható). Motorbenzin nem felel meg, mert nem illan el maradék nélkül és a mártófa sokáig bűzlik tőle, ugyanúgy a velük mártott bölcsőkezdetek is. Ezek használhatatlanok, mert az ilyen bölcsőben fekvő álcát a méhek sohasem fogadják el!' öngyújtóbenzin sem felel meg! Kevéssel az álcázás előtt (még otthon) a bölcsőíkezdő összes halmozható dugóját alsó, kiöblösített részével felfelé magunk elé rakjuk az asztalra. A kivájt részt kiskanállal meregetett olvadt viasszal töltjük ki. Fémkanalat használjunk, mert a műanyag elformátianodik. Ha nem kívánjuk az egész viaszt vízfürdőben melegíteni, minden egyes dugó kivájt részébe összegyúrt műlépdarabkát teszünk, majd bal kézzel megfogjuk a dugót, és a viaszt a kis forrasztópákával felolvasztjuk. Ezután a pákát állványra téve, a nyeles tű hegyével egy bölcsőkezdetet a feneke közepén puhán, finoman felvéve függőlegesen az olvadt viasz közepébe állítunk. Ez egyszeriben megdermed és rögzíti a bölcsőkezdetet. A kész bölcsős dugókat rögtön a tenyészlécek lyukaiba dugjuk. A kényes, sérülékeny bölcsőket csak ebben tudjuk épségben továbbítani. A további műveleteket a méhesházban vagy a vándöíkocsibán végezzük. AZ ÁLCÁZÁS MÓDJA A bölcsőkezdőbe helyezett tenyészlécek minden lyukában halmozható, bölpsős dugók vannak. Szükségünk ■в века в ■■■швввеявкв ff *■■■*#■■■■&>! van azonban egy szám feletti dugóra is. Pirosra festjük, hogy feltűnjön. Nem kell*" bölcsővel ellátnunk. A bölcsőkezdőnefc három lépe van. Kettő .mézes-virágporos, egy virágporos, sarkaiban vízzel töltve. A betétben három lyuggatott léc van, egyenként tizenhárom dugóhellyel. 50 családon felül ötkeretes bölcsőkezdőt használunk hat darab lyukas dugósléccel, 78 dugóval. A méhek ritkán vagy sohasem fogadják el az összes beadott álcát. Csak a jól kialakított bölcsőkezdetekben, bő pempőágyon fekvő álcákat etetik tovább. A dajkának erősnek kell lennie, de nem lehet bölcsője. A bölcsőkezdőbe összpontosítjuk fiatal méheinek többségét és mézes lépeít. Kap egy virágporos lépet is, némi vízzel az egyik sarkában. Nem kaphatnak semmiféle Hasítást. Alaposan ejlenőrizzük a lépeket, mielőtt átfüggesztjük őket a bölcsőkezdőbe. Hogy a család elég népes legyen, kettővel több, jól lepett fiaslépről söpörjük a bölcsőkezdőbe a méheket, mint ahány keretes. Két fiaslépet két jól lepett építőkeret is helyettesíthet. A fiaslépekben sok álca legyen, mert az őket tápláló méhekre szükségünk van. Mielőtt a méheket elvennénk (mondhatni „kölcsönvennénik“) a kiszemelt családtól, kikeressük az anyát és lépevel félretesszük. Minthogy festett, könnyen megtaláljuk. Az anya ilyen biztonságba helyezése a folyamatos munka alapfeltétele. Ezután a bölcsőkezdő ládából a lyuggatott léces betétet kivesszük, és a külső, dugós tetőt — mely a söprőgaratot tartja — kiszedjük a fiaslépeket, és a méheket nedves tollal a tető lyukába rögzített garatba seperjük, majd a lépeket azonnal visszaadjuk. A zászlóoldalon rövidebbre nyírt tollat söprés közben lefelé ferdén fektetjük a lépre, hogy a méhek teste alá hatolva, lábaikat a léptől elválasszuk. Sose használjunk toliseprűt vagy éppen kefét! Sok méh megsérülhet, görgetésük pedig fölösleges felzúdulást okoz. Legjobb, ha minden családnak külön tolla van a felső takaróba tűzve. Legcélszerűbb, ha a méheket a szabadban söpörjük le, mert ott az öreg méhek — amelyeket a bölcsőkezdőben úgysem használhatunk — elröpülnek. Ha a szükséges lépeket lesöpörtük, a garatot a lyukból kiemeljük, a bölcsőkezdőt könynyedén megzökkentjük, a tetőt le-FBBffffffffffffffВЯВВКВВВВWKWBBBffffBffВГ» vesszük, a betétet pedig a dugókkal lassan a helyére csúsztatjuk. Ezt követően a takarót a helyére, a fedőt pedig föltesszük, és a kaptánkét három órára hűvös sarokba állítjuk. Álcázásra a legalkalmasabb egy szép nap, déltájt, amikor a méhek jól járnak és legkevesebb kijáró méh van otthon. A lépek elszedése előtt a belső kijárós kaptárak (kijáróját a tolólemezzel lezárjuk, hogy a hazatérő méheket kirekesszük. Ezek addig a fenéktérben várnak. (Külső és belső fenékkel ellátott kaptáraikról van szó. A külső kijáró a két fenék közötti térből nyílik. Közvetlenül a kaptár belsejébe a belső fenék kijárója vezet. Nem vált be.) Három óra múltán a bölcsőkezdő fedelét felemeljük és meghallgatjuk. Ha a család erősen sír, minden rendben. Ha nem, anyát is söpörtünk bele, vagy pedig az egyik lépben fiatal álca volt, ami elkerülte figyelmünket és közben bölcsőt húztak köré. Csak az ellenőrzés, az átböngészés segít. A hiba megszüntetése után legkevesebb további egy órát kell várnunk. Ha a családocska erősen sír, a bölcsőkezdőt az asztal mellé állított egyenes lapú konyhaszékre állítjuk. Legjobb, ha az asztal felső világítást kap vagy az ablaknál áll. Most meleg helyiségben kiemeljük a tenyészcsalád egy frissen kelt álcás lépét, vagy a szomszédtól hozottat kibontjuk a gyapjútakaróból. A lépet kissé ferdén egy üres lép keretlécére fektetjük. Az alkalmas álcákat tartalmazó sejteket (amelyekben az álcák az áttetsző pempő színén úsznak) megmelegített késsel 3 mm-re vágjuk vissza. Ez ugyan nem feltétlenül szükséges, de visszametszett sejtekkel zavartalanabb és gyorsabb a munka. Az így kiszedett álcákat nem hengergetjük és nem sértjük meg. A várakozás ideje alatt a méhek a mesterséges bölcsőkezdetek felületét megtisztogatták és átsimították. Leveszszük a bölcsőkezdő fedelét, majd az első dugót és nyomban a helyére dugjuk a piros vándordugót. A dugón dolgozó méhet gyorsan visszalökjük a lyukba. A lényeges munkát az álcázó tollcšévével végezzük. Most aztán igazán ügyelnnük kell a részletekre! Lassan és elővigyázatosan, a sejt széle felől közelítve toljuk a toll hegyét a pempőcseppecske alá úgy, hogy a kicsi álcát meg ne érintsük. A háta felől kell megközelíteni és a csöppecskével együtt kiemelni. Balra is, jobbra is lógjon le kissé a cséve hegyéről, így könnyen fogjuk róla lecsúsztatni. Kiemeljük a cséve hegyét a sejtből. Gyengén a bölcsőkezdet fenekéhez szorítjuk a cséve végét, keveset várunk. Mikor úgy gondoljuk, hogy a kiemelt pempőcseppecske érintkezik a fenékkel, a csé« vét oldalt lassan kihúzzuk. Most láthatjuk, mire volt jó az utóbbi napokon esténként etetni a tenyészcsaládot: az álcáknak bőséges pempőben kell úszniuk. Minél bőségesebb a pempő, annál könnyebb álcázni. A visszavágott sejtekben tollal könnyen dolgozhatunk. Nem kell félnünk ettől az „óriásmestermunkától“. Akinek a látása nem kifogástalan, tollal az is biztonságosan és eredményesen álcázhat a megkurtított falú sejtekből. Szükség esetén nagyítóval segíthetünk magunkon. A beálcázott dugót a vándordugó helyére tesszük. Jöhet a következő! Ha az álca álcázáskor elfordult (vagyis az addig a felszín fölött levő, száraz része a pempőbe fordult) vagy a sejt falára tapadt, félredobjuk és másikat veszünk. Na higgyük, hogy úgy is jó! A legkisebb hibát is mindig türelmesen ki kell javítani, Amint beálcáztuk az összes dugót, először is visszaadjuk a családnak a tenyészanyagot adó lépet. Ne legyen feleslegesen a szabadban. Ezután a bölcsőkezdőt — mely felemelve már nem sír — befedjük és félreállítjuk, 24 óra múlva az elfogadott bölcsőkéit a tenyészkeretbe dugjuk, amelyet viszont a dajka mézkamrájában akasztunk két fiaslép közé. Egy dajka na kapjon egy, bölcsőkkel teli tenyészkeretnél többet. A többi bölcsőt olyan család mézkamrájába adjuk be, amely szintén adott méheket a bölcsőkezdőhöz. Ha lehet, a mézes-virágporos lépeket akasszuk kétoldalt a tenyészkeretet közrefogó fiaslépek mellé. A bölcsőkezdő méheit a tenyészkeretes mézkamrák közt osztjuk szét. (Felülkezelhető kaptárakba a méheket bezsongatjuk: a kijárónál végződően felrajzszegezett törülközőre vagy újságpapírra söpörjük. Ha beakasztható felső munkaasztal áll rendelkezésre (hátulkezelők esetében), a bölcsőkezdő méheit erre rázzuk. Egyébként legjobb összehajtható hullámpapírra zökkenteni őket, majd azt kissé öszszehajlítva a méheket kis rázással a megfelelő mézkamrába ömleszteni. Ha a mézkamrákban bőven van méz és virágpor, 6—7 nap múlva szép fedett bölcsőink lesznek. Ha nincs hordás és az élelem kevés, naponta Vi liter híg mézoldatot (1:2) adjunk este a mézkamrákba. Nagyon kell arra is vigyázni, hogy a beetetett méz tárolására elég üres lép legyen, nehogy a bölcsőket beépíthessék. r Ar építőkeretből is pontosan ki kell vágni a veselépeket. Helyes, ha legalább egy műlépes keretet adunk, ezen tevékenykedhetnek az építőméhek. (Folytatjuk)’ мжааямммммвмпмам1мшам1 Még csak a nyár elején tartunk, de már most készüljünk fel alaposan az őszi teendőkre, amikor a méhek csak elvétve találnak nektárt. Olykor-olykor csak vizet és virágport gyűjtenek, röpködésük erősen csökken. A Hasítás késő ősszel szünetel és a család már elűzte a heréket. A méhek egyre összébb húzódnak, és rendezik a fészkeiket. A mézet a távolabbi keretekből a fészek közepébe hordják, a kaptár réseit, hézagait betapasztják. Erősen leragasztják a fedődeszkákat, esetenként méhszurokkal tömik be a szellőztető rostaszövet szemeit, néha pedig méhszurokkal és viasszal szűkítik a kijárónyílást is. Melegebb napokon még előfordul, hogy az ősz virágai pár órára kicsalják a méheket. Ilyenkor látjuk amint hátsó lábaikon a méhek sárga virágporcsomókat cipelnek a kaptárba.. A fagy bekövetkezése után már ritkán petéznek az anyák. Az anyát nem veszi körül a méhek serege, nem táplálják őt különleges serkentő eledellel. Hideg éjszakákon a méhek szoros gömbbe kapaszkodnak össze és ha egyik lépet elmozdítanánk a másiktól, a tehetetlen elgémberedett méhek lehullanának a kaptárfenékre. Huzamos lehűlés után a szélső léputcákban levő méhek nem tudnak a meleget termelő gömbhöz csatlakozni és megfagynak. A szakemberek megfigyelték, hogy a méh egy magában gyorsan lehűl, megdermed és elpusztul. A magányos munkásméh 7 és 9 C fok között mozdulatlan, 6 és 1 C fok között megmerevedik, élettelennek látszik. Ha Idejében meleg környezetbe kerül, újra feléled. Ha sok méh van együtt és elegendő az eleség, közösen meg birkóznak a téli hideg időjárással. Amikor a kaptár levegője 8 C fok alá süllyed, a méhek fürtbe, illetve téli csomóba húzódnak. Rendszerint az utolsó fiasítás helyén telepednek meg. A munkások az üres sejtekben, a léputcákban helyezkednek el. A fürt a népességhez képest kicsiny, mert a méhek tekintélyes része a sejtekben pihen. A téli fürt magvának hőmérséklete jobban ingadozik, mint a fiasításos fészeké. Középen nem a legmelegebb, rendszerint 14—25 C fok körüli a hőfok, ami a család, tehát a fürt kiterjedésével és összehúzódáséval állandóan változik. A sikeres teleltetás feltételei A telelés sikere sok mindentől függ. A nyugodt telelést a méhésznek segítenie kell. Télen a méhek ki vannak szolgáltatva a természet szeszélyeinek, s ilyenkor alig lehet a bajokon segíteni. Jobb azokat okosan és időben megelőzni. A szovjet méhészek megfigyelései szerint a kis család sok mézet fogyaszt és rosszul telel. A népes család viszont könynyebben megbirkózik a téllel. Többszöri felméréssel kimutatták, hogy két kg méh egy családban nem tízszer annyi mézet fogyaszt a fürt fűtésére, mint például 0,2 kg méh, hanem csak kétszer annyit. A szakemberek azt is megfigyelték, hogy a fiatal méhek alkalmasabbak teleltetésre, mert szervezetük tartalékanyagai a sikeres telelést elősegítik. A telelő méhek a4áplálékot csak az elraktározott készletből meríthetik. A meg nem emésztett anyag vastagbelükben gyűlik össze a tisztulókirepülésig. Valami csekély ürítkezés a kaptárban is lehetséges, anélkül, hogy nyoma maradna, mert a méhek eltakarítják. A telelő méhcsaládnak bőséges mézre, virágporra és vízre van szüksége. Milyen legyen a készlet? A téli élelemfogyasztás sok mindentől függ. Legnagyobb hatással van erre a család nagysága, nyugalma, vagy nyugtalansága. A nagy család aránylag kevesebb mézet igényel, de mégis többet fogyaszt. A korai Hasításhoz sok méz kell. A hosszú télen több méz fogy el. Más az élelemszükséglet, ha csak a röpködés megindulásáig, és más ha az első valamirevaló nektárforrásig vagy a tavaszi etetésig számítjuk. Szabály, hogy a kaptárban a családnak minden méhekkel takart léputcáján legalább 2 kg, de inkább 2,5 kg mézkészlete legyen. Az eleség nem alkalmas téli etetésre, ha az gyorsan kristályosodik, túlságosan híg, sok emészthetetlen, vagy káros anyagot tartalmaz) s ha többségben födetlen. A rossz eleségen telelő méhek vastagbele korán megtelik, ami hasmenéssel fenyeget. A kristályos készletet a méhek nehezen tudják hasznosítani. A méhészettel foglalkozó szakemberek azt is megfigyelték, hogy a méhek bőséges mézkészlettel is elpusztulnak, amennyiben az eleséget nem tudják megközelíteni. Nehezen, esetleg nem is érhetik el hidegben azt a mézet, amely a téli fürtön kívüli lépekben van. A méheknek tehát léputcákat kellene a készlet eléréséért megtenni. Fontos, hogy a télre szánt méz csakugyan azokban a lé pekben legyen, amelyeken a méhek megtelepedtek. Még a jól berendezett fészekben is megfagy a család. Egy része éhen pusztul, ha a nagy hidegben összehúzódott téli fürt elveszti kapcsolatát a mézzel, eltávolodik tőle, s ha a mézhólyag tartalmának elfogyasztásáig nem tud újra az élelemhez jutni. A virágpor sokkal fontosabb, mint korábban a méhészettel foglalkozók vélték. A méhek a virágpor anyagát részben a testükben raktározzák el, részben pedig a sejtben. A méhek fölkészülnek a telelésre. Már a nyár végén sok virágport fogyasztanak. A mézen kívül vizet is fogyasztó méhek háromszor-négyszer hosszabb ideig élnek. A telelő méhcsalád a következőképpen jut vízhez: A méz felhasználásakor víz képződik. Minden kiló elfogyasztott mézből kb. fél liter víz keletkezik a méhek testében. Nagy része azonban légzéssel a kaptár légterébe jut. A méheknek alacsony hőfokon kevés, magasabbon több oxigénre van szükségük. A téli fürt peremén levő méhek kevesebb oxigént Igényelnek, míg a fürt belsejében levők többet. A tudományos vizsgálatok azonban eltérőek. Némelyik vizsgálat csekély levegőszükségletet bizonyít, mások viszont sok levegő igényéről adnak számot. Még a méhészek véleménye is eltérő ebben a kérdésben. Ánnyt azonban bizonyos, hogy a méhek viszonylag sok széndioxidot elviselnek. Ügyeljünk azonban arra, hogy a pára többsége távozzon, különben lecsapódna a kaptár hidegebb részein, ami nyugtalanítaná a méheket. A jó telelésnél fontos a méhek takarása Ez a munka fészekszűkítéssel kezdődik. Annyi lépet zárunk el választófallal a többitől, amennyit elfoglal* hatnak a méhek. Választónak jó a szalmapárna, a deszkalap, a farostlemez, a kemény papírlap, esetleg a kátránypapír. Ezeket kombináltan is alkalmazhatjuk. A téli takarás jelentőségét nem szabad eltúloznunk. Tulajdonképpen tél végén' és tavasszal van rá szükség, amikor fnegkezdődik a fiasítás. A méhésznek erről előre gondoskodni kell. Néhány évvel ezelőtt a méhészeti világszervezet által rendezett finnországi tanácskozáson a méhek teleltetésével kapcsolatban megállapították, hogy nem mindig tesz jót a túlzott takarás. Biztosítani kell, hogy a kaptárból a pára elszökhessen, mert i nyirkosság a méhek legnagyobb téli ellensége. Időben kezdjük a telelés előkészítését. Kései teleléskor bajos a téli élelem pótlása. A családokat ellenőrizzük, győződjünk meg állapotukról. Száraz nyár végén előfordul, hogy a család a fészek mézkészletének jelentős részét feléli. Kevés a méz, vagy éppen azokból a lépekből hiányzik, ahol a téli fészek készül. Ha a hiányzó eleséget nem sikerül a fészek átrendezésével kiegészíteni, akkor a méheket etetni kell, de a családok egyesítésétől se riadjunk vissza. Etetni lehet folyékony eleséggel —mézzel, cukorszörppel és cukorlepénnyel. Legjobbnak a folyékony eleséget tartjuk. Fő szabály, hogy Idejében, tehát még elég melegben kell etetni, hogy a méhek a cukorszörpöt az etetőből elhordják, a sejtekben raktározzák, besűrítsék és nagyrészt be is fedjék. Bevált a kétannyi liter kristálycukor, mint ahány liter a víz mennyisége. Tehát a cukor és a víz aránya 2:1-hez. A rendesen teleltetett méhcsaládok nem kívánnak különösebb gondozást. Csak a méhek nyugalmára kell ügyelni. Dr. László László tudományos kutató mníuHiiMiiiiimiiiiuiuiiii iuB»a«»f>stsc»itsai Időben a méhek körüli teendőkről
