Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-19 / 51. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1981. december 12.

14

VADÄSZAT ф VADÁSZAT ф VADÄSZAT ф VAD ASZ AT ^ VADÄSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф

A Titokzatos halála

Rejtelmesen csillog a holtág vize a holdfényben, amely ezüstös színnel tölti be a tájat. A hold mint valami tükör lapján, úgy úszik a sima víz felszínén és átszövi a vízi növények szárait. Szellő fújdogál és a fák koronájában kelt, egyhangú susogás összeolvad a seregnyi rovar zümmögésével. A környéket betölti a nyári éjszaka sejtelme, amelyben a virágok illata keveredik a föld szagával és az iszap rothadó bűzével.

A nyugodt víztükröt egyszerre egy ék szeli át, amelyik az egyik partról i—i ahol az alámosott gyökerek között egy föld alatti odú nyílása sötétedik t—i a másik part felé halad előre, a sekély vízben dúsan tenyésző mindenféle víznövényzet felé. Az ék nyomában keletkezett hullámok megtörték a víz tükrét és megringatták a hold és a parti fák képét. A víz azonban hamarosan megint elcsendesedett és a holtágból, mint valami kísérteties árnyék, kimászott egy állat, és csendben eltűnt a sás zsombékjai között. A holtág lakói tudták, hogy csak a Titokzatos ment most is t— mint minden éjjel — lakmároznl a vízinövények jó Ízű, friss hajtásaiból.

A Titokzatos erős, sárga metszőfogai fáradhatatlanul rágják egyik növényszárat a másik után. Ám a Titokzatos most sem feledkezik meg az óvatosságról és időnként abbahagyja állkapcsainak mozgását, hogy felemelt fejjel, minden oldalra szimatolva, belehallgasson a nyári éjszakába. Már több mint három éve él itt, ismeri a holtág minden zegétzugát, biztonságban érzi magát és bízik erejében, óvatosságában.

Csak homályosan emlékszik a nutrlafarm kerítése mögött eltöltött gyermekkorára, a vonaton és autón, szűk ketrecben zártan megtett, hoszszú útra és a szabadság első napjaira, amelyek azután következtek, hogy szabadon eresztették a holtág mellett. Emlékszik egy fiata.l sötétszőrű hímre, amelyik nehéz küzdelmet vívott érte a vetélytársával, és a hím tragikus pusztulására is. Mikor a nehéz küzdelem után egy kidőlt fűzfarönkön pihente ki fáradalmait, a közeli sűrűségből mint valami rozsdaszínű nyíl, előugrott egy róka és megtépte őt. Akkor a Titokzatos nagyon megijedt, sokáig bújkált és nem sokat tétovázott volna, ha a bizonytalansággal és veszedelmekkel teli szabadságot visszacserélje a farm biztonságos ketrecével. Idővel azonban megtanulta, hogyan kell elkerülnie a veszélyt. Megnőtt és naprólnapra erősödött, bundája sokkal

szebben fénylett, mint farmon élő rokonaié. Érzékszervei fokozatosan visszanyerték élénkségüket és a Titokzatos mind félénkebb, mind óvatosabb lett. Nem sokat érintkezett társaival és messze elköltözött tőlük egy eldugott odúba, amit a parton kapart magának, az alámosott gyökerek között. Eleség után csak éjjel járt, és ezért kapta a holtág többi lakójától a Titokzatos nevet.

A nyár végén a holtágban lassan kiszáradt a víz, és társai közül némelyik elvándorolt, némelyik pedig a pézsmapocok-vadászok áldozata lett. így lassan egyedül maradt. Azonban nemsokára négy kis kölyköt hozott a világra. Egyet közülük megfogott és megevett egy gém, de a többit felnevelte és elköltözött velük a folyó fő ágára. Itt a lelógó gyökerek védelmében, a növényzet között az egész család meleg vackot készített magának és növényrészecskékből két jókora halmot raktak éléskamrának. Keserves volt az életük télen, amikor egész táplálékuk, csak kikapart gyökerekből és fadarabkákból állót. Legrosszabb pedig a jég volt, amelyen csak nehézkesen mozogtak. Ezt hamarosan észrevette a róka is, amely egyszer rájuk támadt, hogy a kölykök egyikét elragadja. A Titokzatos azonban akkor már nagy és erős volt, hosszú és éles metszőfogaival elszántan kölykei védelmére kelt. A küzdelemben ugyan sok sebet kapott, elvesztette fél farkát is, de a fiataloknak elég idejük volt, hogy a vízbe ugorjának, majd 6 is egy alkalmas pillanatban a vízbe menekült.

A legszörnyűbb nap azonban csak ezután következett. A folyó szintje a tavaszi vizektől megdagadt és zavaros hullámai egyre magasabbra csaptak. Egy éjszaka az ár elborította a búvóhelyüket is. A Titokzatos ugyan megkapaszkodott egy kidőlt fa koronájában, a fiatalok azonban nem bírtak megküzdeni a vízzel és a folyó magával ragadta őket. A Titokzatos soha nem tudta meg, hogy egyikük a csuka szájában fejezte be életét. A másik kettőnek sikerült partot érnie, és közülük a nőstény hamarosan három kölyköt hozott a világra, míg a hímet a mezőn agyonverték az emberek.

Az áradás után a Titokzatos viszszatért a holtágon levő odújába és a tavaszi növényzeten hamarosan új erőre kapott. Azonban hiába vágyódót párja után, hiába barangolta be

a környéket, még csak nyomát sem lelte hozzá hasonlónak. így aztán csak magában élt. Még nagyobbra nőtt és még titokzatosabb lett. A róka már kitért útjából, a vidra csak néha tévedt errefelé, úgyhogy a holtág korlátlan úrnője lett. Az elsőt követő két további tél sem tudta őt elpusztítani, habár az emberek, akik őt kiengedték ide, többé már nem gondoskodtak élelemről úgy, mint az első télen.

Az emlékezésből a partról érkező suhogás ébresztette fel. Kis ideig hallgatózott, aztán megnyugodva újból az ízes legelőn rágcsált. Nem vette észre a veszedelmet, amely egy bokorból lesett rá. A bokorban egy pézsmavadász húzódott meg. Sovány, szúrósszemű ember volt, sasorra alatt kis bajuszt viselt. Már három napja nyomozta a Titokzatost. Most ésrevette zsákmányát, és mikor célzásra emelte a fegyverét, annak csöve megcsillant a hold fényében. A Titokzatos észrevette a veszélyes ,csillanást és kétségbeesetten feszítette

meg minden izmát, hogy vízbe ugorjon. Késónl Láng csapott elő, és a Titokzatos úgy érezte, mintha számtalan éles tű szóródna belé. Ugrás helyett csak görcsösen oldalára dőlt, és a föld vörösre színeződőtt körülötte. Búcsúképpen még egyszer ránézett a viz színére, amelyet már nem ért el. Káhunyorgott a holdra, amely megcsalta őt, és mintegy vétkét beismerve, még utoljára megcsillant üvegesedő szemében. A pézsmavadász pedig kiugrott leshelyéről és vigyorogva emelte fel zsákmányát, egy kifejlett, gyönyörű hódpatkányt.

így pusztult el fajának utolsó példánya ezen a holtágon, ahová néhány társával együtt, kísérletképpen eresztették ki őket, hogy új, értékes fajjal gazdagítsák az élővilágot ezen a tájon. A bundáján levő sebhelyek arról tanúskodtak, hogy győztesen megállta helyét az életért vívott harcban a szabad természetben, a Garam völgyében. Nem tudott azonban megmenekülni az emberi kapzsiság elől. Élete így sem volt hiábavaló, mert utódokat hagyott maga után, amelyek tovább tanulják, hogy kell nehezen, küzdelmesen, de szabadon élni. P. HELL

A Magyar Népköztársaságban tudományosan megalapozott, s rendszerekbe foglalt a vadgazdálkodás. Rendkívül nagy figyelmet fordítanak az élővadtenyésztésre, s természetesen a vadvédelemre. A vadgazdálkodás középkádereit a csongrádi vadászati szakközépiskola készíti fel — elméletileg és gyakorlatilag — hivatásuk gyakorlására. A szakiskola tanárait az iskola növendékei a szó szoros értelmében példaképüknek tartják, akiktől módjukban áll elsajátítani a vadgazdálkodás tudományát, a vadkilövés mesterfogásait, a vadászpuska kezeléséhez szükséges szakismereteket, s szakmaszeretetet, az emberi jő tulajdonságokat.

Egyébként a szakközépiskola nagyon korszerű tanlövöldével rendelkezik. Felvételünk: agyaggalamb-lövészeti bemutatóról készült.

Szöveg és kép: nkl—i

A farkas komoly ellenség

Kelet-Belorussziában megváltozott a farkas viselkedése. A magatartásváltozást a csülkösvad fauna nagyobb sűrűsége és faji összetételének változása okozta. Itt 1000 hektár erdőterületen évente 5—8 jávorszarvast, 20 vaddisznót, 6—7 őzet és 5—6 gímszarvast számlálnak. A farkas áldozatául leggyakrabban a mintegy egy évtizede megtelepedett gímszarvas esik, amit a megtalált állati tetemek Is bizonyítanak. Megfigyelték, hogy a farkas nem tér vissza az előző napi zsákmányhoz, így a mérgezéssel történő gyérítést nem lehet alkalmazni. A jól fejlett úthálózat lehetővé teszi, hogy a farkasok naponta 40—50 kilométeres távolságot járjanak be, így előző napi lakomájuk környékéről messze eljuthatnak.

A jó úthálózat forgalma az erdő nyugalmát erősen zavarja. Ez változást okozott a szaporulat gyérítésének módszerében, mivel a farkaskölykök másfél hónapos korukban már elhagyják a kotorékot és szüleikkel járnak.

Figyelmet kell fordítani arra is, hogy a farkas betegséghordoző is. Azokban az években, amikor tavaszig sikerült a létszámot minimálisra csökkenteni, a vaddisznók és jávorok galandférgesség (Cysticercosisj fertőzöttsége 30—25 százalékos volt, az Intenzitás 3—5 hólyagféreg egy-egy állatnál. Amenynylben a létszámcsökkentés nem járt sikerrel, a fertözöttség 100 százalékos volt, az Intenzitás pedig 30—40 féreg egy-egy állatnál. »—N—

HORGÁSZAT Ф HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT О HORGÁSZAT i

JÓL GAZDÁLKODNAK

Szlovákia-szerte egyre több horgászszervezetben foglalkoznak haltenyésztéssel, illetve szaporítással. Az SZHSZ galántai (Galante) városi szervezete szintén egyike a példás halszaporítóknak. Ebben az évben a pontyszaporitásban kitűnő eredményt értek el. A nebojsai víztárolót az idén első ízben hálózták. Tavasszal 30—40 dekás pontyokat helyeztek ide, s az őszi hálőzáskor kellemesen meglepődtek. Több mint egy tonna 1,5—2 kilós pontypéldányokat fogtak ki.

A galántai halszoporítót már huzamosabb ideje évenként hálózzák. Ebből az idén 6 tonna különböző halfajtát, főleg pontyot fogtak ki. Ezeket szintén tavasszal tették a halszaporítőba. Ebben a tóban azonban több anyaponty is volt, amelyek ott leívtak és nagy mennyiségű ivadékot hagytak hátra. Érdekes, hogy egyetlen kárászt se tettek, a hálőzáskor pedig akadt belőle jócskán.

A városi szervezet a két tóból öszszesen 7 tonna halat fogott ki, s ezeket a horgászható vizekbe tették.

Krajcsovics Ferdinánd

A napsütötte gáton

szorgalmas horgászok évente 20—30 órát dolgoznak bérmentesen szervezet akcióin

A gyorsan fejlődő Losonc (Lučenec) város nyugati dészén, a Pionír-berek II. lakónegyed és a szürkéskék párába burkolózott hat hektáros vízitároló magas gátján elnéztem a horgászokat. A nap éppencsak felkelt. Hat óra múlt néhány perccel, egyelőre azonban nem volt kapás, de a pecázók türelmesen vártak a nagy halra, amit soha nem — vagy csak ritkán — fognak ki. Munkaszüneti nap, szabad szombat volt, s a víz tükre még sima, nem háborgatta a jóidőben, napközben fürödni, strandolni idejáró többszáz városlakó. A tő két partján végig tucatnyi szerencsére váró horgász ült. Ez már csak azért sem meglepő, mert tudom, hogy a helyi horgászszervezet közel ezer — ebből mintegy másfélszáz pionír — tagot tart nyilván. A gáton csak három horgász ügyelt a szerelékre, az egyik az én Pltyuka fiam volt. Egy alacsony, hetven év körüli ember nem messze tőlünk, aktatáskájából beetetett. Morzsolt főtt kukoricát dobált marékszám a vízbe.

— Majd estefelé ismét kijövök — mondta magyarázatképpen, amikor megálltam mögötte. — Meglátja, lesz itt hal, hiszen tavaly sok ivadékot helyeztek ki, tehát nyugodtan próbálják csak meg maguk is. Nem irigylem én a mások szerencséjét. Két hete jártam itt, senkinek nem volt aznap kapása, csak nekem. Bevágás után a harmadik kapásnál éreztem, hogy megvan a hal. Nagyobb példány volt. Lehetett három-négy kilós is. Utánna engedtem a zsinórt, kezdtem fárasztani. Később ki tudtam vezetni a partig. Ekkor szóltam a szomszéd horgásznak, hogy kölcsönözze a ineritőt. A kolléga azonban nem segített. Kiemelő nélkül pedig hiába ügyeskedtem, nem sikerült kifognom, beszakadt. A következő azonban a húsz méternyi zsinóromat is elvitte.

— Ilyen az én szerencsém — mondta. — Sok a közömbös ember. Nem számíthatunk senkire, csak magunkra. Ha a sportboltban nem kapok egy kiemelő szakot, akkor kötök egyet magamnak. Mostanában egy csónakra alkuszom. Talán sikerül a tulajdonossal az árban megegyezni. Ha meglesz a csónak, elvitethetem azt az Ipolyra is. Jó lesz ott is, mert ez az én világom. Öt éve ott fogtam egy nagy harcsát, tizenkét kilós volt. Szerencsére nálam volt a vágóhorog. Azzal ki tudtam emelni. Lehet, hogy azt gondolja: messziről jött horgász azt mond, amit akar. Sajnos állításom bizonyítani nem tudom. Nincs róla fénykép, az újságban sem írtak róla, pedig ennél kisebb halat is nyilvántart a krónika. Mert a világ számára nagyon sokszor nem az a fontos, hogy mit fog az ember, hanem hogy ki fogja.

Alkalmi ismerősöm egymás után szívta a cigarettákat. Azt mondta, negyven darab a napi norma. Lehet, hogv bántja valami, csak nyugodtnak látszik?

te Az a fő, hogy. szerencséje van a horgászatban »

mondtam inkább csak azért, hogy rágyújtás után segítsem felvenni a beszélgetés elejtett fonalát.

— Ez csak szenvedély kérem, az élethez kell szerencse, az az Igazi hazárdjáték — feleli, s az első nagy szippantás után a füst elborítja az arcát. — Itt viszont szinte minden nagy játszmát elveszítettem. Kétéves voltam, amikor az első világháborúban elesett az apám, tízéves koromban meghalt az anyám. Ettől kezdve, gondolhatja, egy tányér levest és egy szelet kenyeret sem kaptam ingyen senkitől. Voltam libapásztor, kisbojtár, kanász, summás, félkommenciős cseléd, dolgoztam téglagyárban, nagygazdáknál és a vasútnál. Rosszul is nősültem, nem jöttem ki az asszonnyal. Gondoltam, majd ha gyerek lessz, az összehoz bennünket. Megszületett a fiunk, s mi közben teljesen elhidegültünk. Egy bombázás alkalmával 1944-ben Banská Bystricán mindenünk odaveszett. Addig ki kell bírnunk, amíg a gyerek nem áll a saját lábára, meg nem kapja az első fizetését. Ezt mondtam az asszonynak, és összeszoritott fogakkal ismételtem magamban akkor is, amikor a németek elől különböző helyekep a felszabadulásig bujkáltam. így is lett. Amíg ki nem nyílt a fiú szeme, észre sem vette, hogy körülötte nincs minden rendben. Előtte soha nem vitáztunk, mint azt ma sokan teszik. Azóta, hogy a fiú önállóan keres, megnősült — brigádvezető s kombájnos az állami gazdaságban —, én csak a válóperes tárgyalásra mentem el. Közel harminc éve élek Losoncon egy özvegyasszonynál, szépen berendezett lakásunkban. Van egy tanítónő lányunk, mezőgazdasági mérnök vejem, és két szép lány unokám. Alapjában véve elégedett lehetek ...

Amíg szállt a szó, én azért figyeltem a horgászokat, de még halat nem fogtak. Az idős horgász is kémlelte a vizet. Főleg azt a helyet, ahová a duzzadt kukoricát dobálta. Apró légbuborékok jöttek a mélyről, és elpattantak a víz sima tükrén. Úgy tűnik, hogy készülődnek a Ladó halai esti kifogásukra.

— Csalódtam én már emberben és asszonyban, de a munkában soha. Érdeklődhet utánam bárhol — most szövetkezeti nyugdíjasként az erdészetnél őrködöm. A munkámra sehol sem hallhat panaszt. Különben Sörös Péternek hívnak, amiről mindenkinek a jófajta „folyékony kenyér“ jut eszébe, így hát én sem feledkezem meg róla. Megiszom a napi négy öt tizenkettesemet, da arra mindig vigyázok, hogy megőrizzem emberi tartásomat ...

Közben a fiam megunta a pecázást, és nyolc óra tájban hazakészültünk. Búcsúzkodás közben megmozdult az öreg halász úszója. Mire 6 menten munkához látott, s a beetetett helyen ki is fogta az aznapi első 40 dekás halat, KANIZSA ISTVÁN