Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-19 / 51. szám

1981. december 19, •r SZABAD FÖLDMŰ VK«, 7 Tizenhat komm A harmincas évek elején, az •miékezetes gazdasági válság Idején ritka vendég volt a ko­rona a szegény emberek háza táján. Tizenhat korona pedig főleg karácsony előtt olyan összegnek tűnt, amely az ün­nepekre, a kiharcolt tízkoro­nás élelmiszerblokkal együtt, bensőséges légkört és elége­dettséget teremthetett a nyo­morgó családokban. A tizenhat koronáért azon­ban meg kellett küzdeni. Apám, ■ ki a káptalan birtokát képező csenkel erdőn volt ölfavágó, pénzt nem kapott csak rőzsét. Minden harmadik kévét. Dehát kellett a tüzelő, s Így le kel­lett mondania arról a tizenhat koronáról, amely karácsony előtt szinte minden esztendő­ben elviselhetőbbé tette a sze­gény emberek életét. A rőzserészen kívül az ölfa­vágás más haszonnal is járt Éjszakai munkával, karácsony­faőrzéssel, vagyis azzal, hogy az erdőőrzésből hazatérő apám egy köteg borókagallyat ho­zott amelyből kiválasztottuk a legszebblket, a legformásabbat, a többit köszönöm szépenért elosztottuk a rokonok és isme­rősök között. Nagy volt az öröm. Volt karácsonyfánk! Ahhoz azonban, hogy a sze­rény kis borókaág díszes kará­csonyfa legyen, meg kellett szerezni a kínálkozó tizenhat koronát De sokan, nagyon sokan akartak tizenhat koronát ke­resni. Sok volt falunkban a szegény ember. S bizony meg­döbbent Ullmann Gyuri báró, hogy a tizenhat koronáért, a kétnapos körvadászat hajtól dijáért mily sokan tülekednek. A tülekedők között én is ott voltam, nekünk is nagy szük­ségünk volt a tizenhat koro­nára. A vadőr, a körvadászat fő szervezője látszőlág szépen in­tézkedett. Az egyik embert Jobbra, a másikat balra vezé­nyelte. Gyorsan fogyatkozott az összegyűlt tömeg és nőtt bennünk a remény. Bíztunk, hogy mindannyian hajtók le-Fehér mezők, fehér rétek, totntha szótlan feküdnének pelyhes ágyukon. Mesét mond a téU szellő, álmodjunk, míg újra eljő tavasz s vtgaloml VOfehér tél, drága asszony, ha már Itt állsz udvarunkon, köszöntünk víganI Az öregek régen várnak, minden jóval megkínálnak, adnak, amt van. Viszonzásul türelmes légy, ne hozz rájuk csúf köhögést, hagyd el mérgedetI Inkább arcunk csipegessed, jégvirágod festegessed, szórd száz fényedet. Ablakunkra lehelj szépen, fesd rá szemed fehér fényben, s less szobánkba be, óreg szülék a tűz mellett mesélnek a gyermekeknek, szép a sok mese. hetünk és tizenhat koronát ke­resünk. Míg egyszeresek el­hangzott a kegyetlen szó: em­berek, a kör bezárult Több hajtó nem kell. Menjenek hazai Sokan voltunk, úgy emlék­szem, lehettünk vagy nyolcva­­nan, akiket arra akartak rá­venni, hogy szépszerével mond­junk le a kétnapi napszámról, a tizenhat koronáról. Nem megyünkl Mi hajtani akarunk — kiabáltuk kórus­ban. De szavunknak, követelé­sünknek nem lett foganatja. Az arisztokrata népség t-< hercegek, grófok és bárók ■ bár nyugtalanul tekingettek a mögöttük összegyűlt tömegre, de azért bátorságot színlelve kimozdultak lőállásukból, hogy a körbe fogott vadhoz közelít­senek. Jgen ám, de azzal nem szá­moltak, hogy a puskások felé közelítő nyulakat mi elriaszt­juk. Mi pedig borsot törtünk az urak orra alá. Már délfelé járt az idő, de még egyetlen nyulat sem ejthettek. Ullmann báró szinte pukka­­dozott a méregtől. Fegyvert fo­gott ránk és ordított: ha nem takarodtok haza, közétek lövök i kiabálta vészjóslóan. — Lőj, Gyuri, de megdög­­leszl — hangzott a méltó vá­lasz. S nem lőttl Nem mert lőni. Látta, hogy nem bír velünk, a vadőrért kiabált és beoszta­tott mindnyájunkat a hajtók közé. Győztünk, és másnap este, a körvadászat befejezése után, mindnyájan megkaptuk a ti­zenhat koronát. Nagy volt az öröm nálunk le. Édesanyám melegében meg­csinálta a szerény költségve­tést. Jutortt színes papírra, a­­amelybe kenyérhéjat csavar­tunk, gyűrött tésztából csilla­gok készülhettek, aranypor is került a „bengézett“ dióra, és a feldíszített karácsonyfa alá apámnak egy pakli pipado­hány, nekem pedig mákoska­lács, amit nagyon, de nagyon szerettem. (pathő) Lám csak, lám, jó tündér vagy te, gondoltál a gyermekekre, hoztál sok havat. Bennünket Is visszavezet a múltba az emlékezet, s ajkunk felkacag. Szán csilingel, szán után a menyasszonynak száll a fátyla, minden újra él. Táncot járunk, dalba kezdünk, friss kalácsért megverekszünk, mit hozott a tél. Hócsatában golyó röppen, fakorcsolyám felkötöttem bocskoromra már, lelkem így a gyermekévek hófehér múltjába réved, s oda visszaszáll» Hogy örömöm teljes legyen, repül szánom völgyön-hegyeri, ragyog a szemem. Ifjan ver a szívem, s látom, él még régi jó barátom, a hóemberem, decemberében nem fény«« kirakatok jelezték a ka­rácsony közeledtét. Ipoly­ság főterét zsúfolásig megtöltöt­ték a német és magyar csapatok gépesített osztagainak járművel: elnyűtt teherautók, lyukastetejű autóbuszok, a harcokba belefá­radt néhány terepjáró és vagy 10—15 nem nagy bizalmat ébresz­tő harckocsi tanyázott napokig a főtéren. Az ágyúdörgés, amely Hatvan és Gyöngyös irányából már november közepe óta volt hallható, Mikulás napján egyszer­re mennydörgésszerűvé erősödött, s hogy ez a diadalmasan előretö­rd szovjet csapatok rohamos kö­zeledését jelenti, azt megtudhat­tuk abbéi is, hogy a főtér egyet­len éjszaka alatt kiürült. A sok ócskavasba való gépjármű csiko­rogva, nyögve, jajgatva elhagyta a várost. Nyolcadikén légitámadás érte zázmarába öltözött és a döb­benet csendjébe bnrkolódzö város­kánkat. Másnap legszükségesebb holminkat összecsomagolva, több más családdal együtt, átköltöz­tünk a szomszéd ház udvaréban levő terjedelmes, de bombabiztos­nak mondott borospincébe. filelmiszerkészletünk a szegé­nyesnél is szegényesebb volt. Üz­letben már nem lehetett vásárolni semmit, az éléskamrákat a német csapatok katonái a rálak jellemző alapossággal kiürítették és a vá­rosunk felszabadítását megelőző napon géppisztolysorozattal pusz­tították el a baromfiudvarokon itt-ott még lézengő baromfit is, emit aztán természetesen magák­kal vittek. Édesapám a malom gabona- és Iisztraktárosa volt. Két nappal a szovjet csapatok érkezése előtt két fegyveres német katona jött utána a pincébe, és követelték, hogy nyissa ki a malom épületét. Ez a tulajdonos beleegyezésével meg is történt, s miközben édes­apámra két vad tekintetű német géppisztolya szegeződött, a vl­­gyorgö és fontoskodó fritzek a malom teljes lisztkészletét teher­autóikra raklák. A mázsálőhelvi­­séeben volt néhány Ilsztesláda. Édesapám abban reménykedett, hogy ezeket talán nem veszik ész­re a rablók. De tévedett. Levetett rohamsisakjaikkal meregették ki a lisztet a ládákból, és sietve a hátizsákjaikba, zsákokba, bőrön­dökbe öntötték. Amikor a malom nehéz vasajtaja döngve becsapó­dót a vigyorogva távozó banditák után. édesapám szemében ett csil­logott a tehetetlen düh által ki­csalt könnycsepp. Mintán híre ment, hogy a város élelmiszerüzleteit, a házak élés­kamráit a maloméhoz hasonló sors érte, kétségbeesés lett úrrá az embereken. Amikor levonul­tunk a pincébe, édesanvám is számbavette szerény élelmiszer­­készletét. Egy hatalmas, kerek házikenyér, vagy egy kilónyl disz­nózsír, a karácsonyi ünnepekre féltve őrizgetett kiló dióbél és egy Wló kockacukor — no és a legnagyobb kincs: két kenderma­­gos tyúkocska. Ez volt minden, ami háromtagú kis családunk bi­zonytalan időre, esetleg hetekre zzólá élelmét jelentette. A két tydkocskát édesanyám karácsony­ra tartogatta. Ott csipogtak egy ládában a pince előterében és re­ményteljes karácsonyt pecsenyéi­ket látva bennük, kenyérmorzsá­val etetgettflk mindaddig, cuptg egv nappal a felszabadulás előtt в fritzek azokat is el nem lopták-Tizenharmadikán városkánk fel­szabadult. Napokig zsfroskenyé­ren. kockacukron és dión éltünk. Aztán egy napon elfogyott az Is. Édesanyám könnyeit hullatva ső- 1 tallózott. A szovjet vfirosoarancsnokság egy héttel a felszabadulás után üzembe helyezte a malmot. Édes­apámat munkásként alkalmazták. A szovjet katonák elégedettek voltak édesapám munkájával, ás két nap múlva meg lt kapta az első fizetést: száz új csehszlovák koronát és vagy tíz kilónyi ke­­rvérllsztet. A katonapékségben élesztőt is sikerült szereznünk, és egy nappal karácsonv előtt édes­­anyám a pincében bedagasztotta a ránk köszöntött Ül idők. a sza­badság első kenverét. A közeli szovjet katonai pékségben a pé­kek meg Is sütötték. Soha tán ke> nyárnak nem örültek annyira, mint mi akkor. Pedig a felei nil-1 lanatok alatt el Is tűnt, mert édes­anyám nem tudott volna ágy be­leharapni, hogy mega körűi éhes gyerekek és felnőttek esen tű No Wntetével kelljen találkoznia. “ Már étien nem halunk kará­csonyra “ mondogatta boldogan % • . MR ... , ~ >< . - ý ,.%Ä jW r VÍÍ * ’ ' mosolyogva —, bissen kenyér­­kénk van. Majd lesz ez még job­ban la, fiacskám — simogatta meg fejemet vigasztalöan. Aztán másnap reggel megtör­tént a karácsonyi csoda. Őszülő halántékú, fehér bajszú, idős szov­jet katonaszakács érkezett a pin­cébe. A pince előterében hatalmas katlanban vizet tett fel forrni, majd bejött közénk a pincébe. Fáradt tekintetű, szelíd, amolyan Télapó-képű idős ember volt. Kato­nazubbonya elé fehér kötényt kö­tött. Körülnézett, aztán megpillan­tott engem. Rám mutatott. — Malagyec, davaj pomagatyl Nada kartoski csisztyity! Meglepődtem kissé, nem is ér­tettem, mit akar. Egy idős bácsi tolmácsolt: — Segíteni hív. Krumplit kell tisztítani. Elindultam a Télapó-képű idős katona után. Édesanyám aggódó tekintete kísért. Amikor megtudta, miről van szó, 6 is velem jött. jól dolgoztak, megérdemlik, hogy magukéi legyenek az első falatok. Édesanyám egy kétliteres lábas­sal tért vissza. — Nincs kisebb edényem —■ magyarázgatta, attól tartva, hogy a szakács szerénytelennek nézi majd. Am a Télapó-képű idős ember hahotázni kezdett: — Mit hozott maga? Látja, hogy rengeteg étel van itt. Nekem a telefonistáimat kell jóllakatnom, velem együtt hal embert. Ez meg itt egy katlan étel. Hozzon vala­mi fazekat, jé nagyotl Valaki kölcsönadott édesanyám­nak egy tízliteres fazekat. Az idős szakács elégedett mosollyal az arcán szedte tele a nagy faze­kat a pompás illatot árasztó, sű­rű, sonkakockákkal teli levessel. Ekkor nekem valóban úgy tűnt az öreg katona, mint valami jóságos Télapó, aki boldogan osztja / szét azt, amije van. A Télapft-kepíi ember Délig tisztítottuk, kockákra vag­daltuk a krumplit, az idős kato­naszakács elégedett pillantásaitól kísérve. A katlanból közben Íny­csiklandozó Illatok szálltak fa­lénk. Savanyított káposzta, több üveg télre éltéit paradicsomlé, sok-sok különféle zöldség és kockákra vágott burgonya került a katlanba. Édesanyám a háziasz­­szonyokra jellemző kíváncsisággal kérdezgette mosolyogva: Édesanyám, aki számomra — míg élek — a szerénység és az önzetlenség ragyogó, párját ritkí­tó példaképe marad, néhány perc alatt szétosztotta a rengeteg ételt a pince valamennyi lakója között. Nekünk is csak egv-egy adag ma­radt. S amikor leszállt az est, a karácsony békés ünnepének estje, csak az égen gyúltak ki a csilla­gok. A feldúlt lakásokban, az el­hagyott otthonokban nem lobog­— Ml leas ez, szakács űr, mit főzünk? Ax Idős szakácsa szavakat kí­sérő kézmozdulatokból megértette e kérdést, és ugyancsak moso­lyogva válaszolta: >— Scsi, öcsén у hare sói Később az oroszul tudó Idős bá­csi magyarázta el nekünk, hogy ez káposztaleves, náluk amolyan nemzeti eledel. A szakács aztán még két hatal­mas füstölt sonkát csontozott ki és vagdalt kockára, és a temér­dek húst le belekeverte a levesbe. Egy óra felé elkészült a „scsi“. A szakács édesanyámhoz for­dult: — Hozzon edényt Mindketten tak a karácsonyfák gyertyáinak lángjai, nem ragyogtak a csillag­szórók parányi csillagocskái. De harminc ember jóétvőggyal kana­lazta a kedves szovjet katona ajándékát — az egy-egy tányér meleg ételt Azóta sok karácsony múlt el. Vidámak és szomorúak. De a bé­ke karácsonyai voltak. S bármi­lyen gazdagon terített aszta] várt is, azóta még egyetlen karácsony sem múlt el anélkül, hogy ne ju­tott volna eszembe a Télapó-képű, kedves, idős szovjet katonasza­kács és az 6 káposztalevesének Ize. Felejthetetlen ez az íz. Talán azért, mert már a születendő bé­két ízlelgettük benne. SÄGS TÖTH TIBOR

Next

/
Thumbnails
Contents