Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-05 / 49. szám
1981. december 5. SZABAD FÖLDMŰVES. Grigori/ Ivanovics nagyot sóhajtott, és mesélni kezdett. — En bizony, barátaim, nem szívelem az olyan nőket, akik kalapot hordanak. Ha egyszer az a nö kalapot visel, meg selyemharisnyát, vagy mopszlit cipel a karján, vagy aranyjog villog a szájában, az efféle arisztokrata jelenség az én szememben már nem is nő, csak madárfütty. Egyszer, persze, belehabarodtam egy ilyen arisztokrata hölgyikébe. Sétálgattam vele, sőt operába is elvittem. Ám az operában minden kiderült. Az operában teljes valóságában feltárta ideológiáját. A házunk udvarán találkoztam vele. Lakógyűlésen. Látom ám, ott áll egy amolyan puccos nőszemély. Harisnya a lábán, aranyfog a szájában. — Hát te honnan jössz, polgártársnő? Melyik lakásból? — En a hetesből — azt mondja. — Rendben van — mondom erre. — Légy üdvöz. Első pillantásra rettenetesen megtetszett nekem. Eljárogattam hozzá. A hetes lakásba. Fogtam magam, megjelentem hivatalos minőségben. Nos, polgártársnő, mondom, mi a tényálladék a vízvezetékkel meg az illemhellyelI Rendben működik? — Igen — mondja —, működik. Aztán csak beburkolózik egy nagy flanellkendőbe, és meg se mukkan. Csak sebesen pislog, és vilolgtatja a fogát. Mikor már egy hónapja jár ogat t am hozzá: felengedett. Aprólékosabban felelgetett. Mondok: hogy működik a vízvezeték? — Köszönöm, jól, Grigorij Ivanovics. Telt-múlt az idő, sétálgatni kezdtünk. Ahogy kiérünk az utcára, rám szól, hogy karoljak belé. Hát karon fogom, és hallgatok, mint a csuka. Fogalmam sincs, hogy kezdjem az udvarlást, és szégyellem magam az emberek előtt. MIHAIL ZOSCSENKO: Arisztokrata No, egyszer csak megszólal: — Hogyhogy — azt mondja —, mindig csak az utcát fogjuk róni? Csak úgy szédül a fejem — azt mondja. — Maga mint gavallér és mint a hatalom birtokosa, elvihetne példának okáért az operába. — Lehet róla szó — morgom. Másnap épp küldött a tömbbizottság operajegyeket. Egyet kaptam, a másikat meg Vaszka, a lakatos ajándékozta nekem. Meg sem néztem a jegyeket. Persze, nem egymás mellé szóltak. Az enyém a földszintre, Vaszkáé pedig a karzat legtetejére. Hát elmentünk. Helyet foglaltunk az operában. A hölgyike az én jegyemmel, én meg Vaszkáéval. Trónolok a kakasülőn, és egy mákszemnyit se látok a hölgyből. Bár ha kihajolok a korláton, látom. Csak rosszul. Unatkoztam, egyre jobban unatkoztam, aztán csak leballagok. Látom, épp szünet van. Es ä sétálgat a szünetben. — Jó estét — mondom. •— Jó estét. — Kíváncsi vagyok — mondom, —, működik-e itt a vízvezeték? — Honnan tudjam? — mondja erre. Fogja magát, és elmegy a büfébe. En utána. Járkál a büfében, és szemléli a pultot. A pulton tál. A tálon sütemény. En meg afféle írmagnak hagyott burzsuj módjára keringek körülötte, és javaslatot teszek: — Amennyiben szándékában áll egy süteményt elfogyasztani — mondgm —, ne zavartassa magát. Fedezem a költségeket. — Merd — azt mondja. Es nyomban odalibeg azzal a szemérmetlen járásával a tálhoz, és hopp, bekap egy krémest. Csakhogy vajmi kevés a pénzem. Legfeljebb ha három süteményre elég. Mialatt ő jóízűen eszik, én nyugtalanul kutatok a zsebeimben, és ujjaimmal tapogatom, mennyi a vagyonom. Es a vagyon: édeskevés. Hopp, most nyeli le a második krémest. Köhentek. Es hallgatok. Amolyan polgári szégyenlősség kerít hatalmába. Még azt mondhatják: sóher gavallér. Csak körözök, mint a kakas, ő pedig kacag, és bókokat szeretne kicsikarni tőlem. Azt mondom: — Nem kéne elfoglalni a helyünket? Csöngettek, alkalmasint. Azt mondja erre: — Nem. Es fogja a harmadik süteményt. Azt mondom: — Nem lesz ez sok éhgyomorra? Mire ő: — Nem — azt mondja —, már megszoktam. Es nyúl a negyedikért. Ekkor a fejembe szökik a vér. — Teszed vissza?! — mondom. Erre megijed. Tátva marad a szája. Nekem meg szikrát hány a szemem mérgemben. Mindegy, gondolom, legfeljebb nem sétálok vele többet. — Teszed vissza?! — mondom. — Azt a jégenkopogós rézangyalát! Visszateszi, dafordulok a kiszolgálónőhöz: — Mennyivel tartozom a három elfogyasztott süteményért? A kiszolgálónő közömbösen viselkedik: értetlennek álcázza magát. — Ennyi és ennyi jár — azt mondja — a négy elfogyasztott süteményért. — Hogyhogy négyért?! — mondom. — Mikor a negyedik ott van a tálon. — Azt már nem — felelt erre. — Ámbátor ott van a tálon, az ízlelés, valamint az ujjakkal való érintés megtörtént. — Még hogy ízlelés! — mondom. — Már megbocsásson. Ezek a maga zavaros rémképei. A kiszolgálónő közömbösen viselkedik, csupán az orrom előtt hadonászik. Közben, persze, odagyűlik a nép. Csupa szakértő. Az egyik azt állítja, hogy megtörtént az ízlelés, a másik azt, hogy nem. Kifordítom a zsebeimet — persze, minden kacat kiszóródik —, a nép vihog. En nem. Én a pénzemet számolom. Kiderül: épp, hogy elég négy süteményre. Hiába minden vita, a keserűit. — Fizetek. — Aztán a hölgyhöz fordulok. — Fogyassza el, polgártársnő — mondom. — Fedezve van. Ám a hölgy nem mozdul. Szégyelli elfogyasztani. Ekkor egy bácsika közbeszól. — Ide vele — úgymond —, majd én megeszem. Es meg is eszi. Az én pénzemen. Elfoglaljuk a helyünket a nézőtéren. Végignézzük az operát. Aztán megyünk haza. A ház előtt azt mondja nekem jóféle polgári hangsúllyal: — Elég disznóság a maga részéről. Akinek nincs pénze, ne járkáljon hölgyekkel. Erre azt mondom: — Nem a pénz boldogít, polgártársnő. Elnézést az intő szóért. Így aztán el ts váltunk. Sehogy se tetszenek nekem az arisztokratikus hölgyek. 1923 MIKOLA ANIKÚ: 'r2J A nap feledékeny vízözöne vonult vissza a tájról Termékeny hordaléktalaján gyökeret vernek a nyírfa-esők Lombjukat hullató felhők alá ellobbant fájdalom teríti hamuszín avarát Riadót jelez az alkony viharfogadásra sorkoznak a fák hőség perzselte gerincük megnyúlik a szélben új tűzhányó születik a régi elénekelte már minden altatődalát Madarak ösvényein elindulnak az erdők mint parázsló szigetek úsznak az árral észak felé Kémények szomjas torkán felszárad a tajték s a folyók sötét mélyében elcsendesül a félelem BORÄROS IMRE Boráros Imre azok közé a kevesek közé tartozik, akiknek nemcsak van, de szinte túlzeng bennük a humorérzék. Született komédiás. Vereknyén (Vrakúň) született 1944- ben és a bratislavai magyar gimnáziumban érettségizett. Utána a Tátra Revue énekese és táncos-komikusa volt, s onnan jött át hozzánk 1965- ben. Először komoly szerepeket kapott, mint Schiller „Haramiákjában“, vagy mint a „Rókák jó éjszakát“ tanítója, de hamar észre kellett venni, hogy ez nem az ó asztala. Így kapta meg a „Szent Péter esernyője“ főszerepét, Vibra Gyurit. Itt léptem vele először színpadra és remek partnerként ismertem meg, aki a legkisebb lehetőséget Is ki tudja használni, ha humorról van szó. Szinte — ahogy mondani szokták — „lubickoltunk“ a kitűnő hangulatú vígjáték tréfás jeleneteiben. Utána következett egy nagyon szép lírai szerep, a „Rómeó és Júlia“ tragikus sorsú Páris grófja. De ebben sem hagyta cserben humorérzéke. Az egyU vidéki kis kultúrház színpadára csak úgy fért be a díszletlépcső, hogy a vége kiért a színpad másik felére. Nos, Páris grófja éjjeli találkozóra várja Capuletékat és én mint az egyik szolga, égő fáklyával vezetem őket. Más fény nem is volt a színpadon. Nekem nem mondták meg, hogy a lépcső ilyen ravaszul fért csak be, és ahogy a színpad egyik felén felmentem rá, a másikon le, hát már kint is voltam a színfalak mögött. És a Capulet család jött mind utánam. Persze megdöbbentünk valamenyien, megrettentünk, hogy most mi lesz! No és hol van Páris grófja, aki vár minket? Nem volt mit tenni, újra rohanás vissza a színfalak mögött és megint be a lépcsőn. Már újra ki akartam menni a másik felén, amikor Imre, azaz Páris grófja mentette meg a szituációt, mert halkan ránk kiáltott: huhu, itt vagyok!“ A rossz lépcső- Uás miatt ő is máshova került és gy nem láthattuk őt. Utána Imre énekesként működött a loncertírodánál. Hallhattuk őt különöző táncdalfesztiválokon. Szíve aonban mégis csak visszahúzta hozánk, hisz ő bármilyen remek énekes 5, mégis csak színész. Így 1971-ben visszajött a MATESZ-hoz, először mint a Kassai Thália színpad színésze, ahol egy sor főszerepet játszott el. Például az „Elveszett paradicsom“ban, vagy a „Tizenegyedik parancsolatában, s megdöbbentő volt az „Isten hozta őrnagy úr“ dellriumos tiszti figurájában, vagy a „Tűzvirág SS tisztjében. De ismét bebizonyosodott, hogy bármily jó drámában, a vígjáték az 6 igazi világa. Felejthetetlen ördögfióka volt a „Csongor és Tündé“-ben és hülyegyerek a „Kakukk Marci“-ban. Utoljára Goldoni „Hazugjáéban léptem fel vele és a „Beszélő köntös“-ben. Ott mint Olaj bég követe az asztalra ül és mondja el, hogy miket követel Kecskemét városától a bég hadisarcként. Nos az egyik vidéki előadáson kiesett az emlékezetéből a szöveg. Azt kellett volna mondania, hogy: „tíz nap múlva szállítsatok a török táborba: kétszáz marhát, ötven lovat, harminc szűzlányt, szénát, szalmát s ... itt elakadt, mert azt kellett volna mondani, hogy tíz szekér tiszta búzát stb. E helyett pillanatnyi késedelem nélkül kezdte tovább hadarni: hozzatok még tíz kocsi répát, kukoricát... No és persze nem is lettünk volna „színészek“, ha nem súgtuk volna neki tovább a hülyébbnél-hülyébb ötleteket, hogy: napraforgót, sülttököt stb. De becsületére legyen mondva, ezeket már nem mondta tovább. A végén engem, aki az asztal előtt térdeltem, mint kecskeméti tanácsos, mikor lelépett az asztalról, jól oldalbarúgott. De ezt annyi hiteles humorral tette, hogy a közönség természetesnek vette egy török részéről a „gyaur“ tanácsossal szemben. Szinte elfeledkeztem magamról a színpadon, ha vele játszottam, úgy élveztem őt Goldoni „Hazugjában“, vagy a „Szalmakalap“ Ferdinán grófjában s legutóbb a „Zöld fáhc címzett fogadódban. Sajos már csa mint néző fogok vele találkozni, d Ígérem, hogy leglelkesebb nézője 1< szék, s nem fogom a tapsnál kímélr a tenyeremet. Siposs Ern A dunaszerdahelyi (Dunajská Stre da) járási és városi szervek az idéi november 13. és 28. között immá 14. alkalommal rendezték meg i Csallóközi Kulturális Napokat. A két hetes programban a járás városaiba! és községeiben bemutatkoztak az ön tevékeny népművészeti mozgalon élenjáró gyermek-, ifjúsági- és felnőt csoportjai. A legjelentősebb műsorra novembei 14-én került sor Dunaszerdahelyen < művelődési ház színháztermében, me lyet a huszadik század legnagyobt magyar zeneszerzője, Bartók Bél: születésének 100. évfordulója alkal mából rendeztek. A több mint kétórái műsort a nemzetközi énekkarok fel lépése tette színesebbé, hangulata sabbá. Az emlékest A szarvassá változotl fiúk című csodálatosan szép magyai balladával kezdődött, melyet felvétel ről hallhatott a közönség Bartók Béla előadásában. Befejező sora így hangzik: „Csak tiszta forrásból“. A műsor rendezői és szervezői nem véletlenül választották mottónak ezl a mondatot. Mert azok a népdalok, melyek azon az estén elhangzottak, valóban tiszta forrásból valók: a nép alkotta őket, a népben élnek tovább. Ezt bizonyította az a több száz énekes — idős és fiatal —, aki énekelt. Hallhattunk itt olyan népdalokat is, melyeket Bartók Béla a Csallóközben: pontosabban Nagymegyeren (Galovo) és környékén gyűjtött. Például igen népszerű népdal a „Hopp ide tisztán, szép palud deszkán, nem leszek többé nyoszolyó leány. Ha leszek leszek, menyasszony leszek, annak is a legszebbje leszek.“ Vagy: „Ha kertedbe mehetnék, ha ott rózsát szedhetnék, szívem meggyógyulna ...“ A műsor az összkar fellépésével kezdődött. Elénekelte Bartók Béla három lakodalmas dalát, míg a művelődési ház gyermekkara Bartók Béla — Bárdos Lajos: Pod lipkou és Anička mlynárova című népdalfeldolgozását, valamint Szíjjártó Jenő Békedal című művét énekelte Ag Tibor karnagy vezényletével. Az est kiemelkedő eseménye, azt hiszem, a Bartók Béla fiával való találkozás volt. Színpadra lépésekor viharzó tapssal üdvözölte őt a közönség. Ifj. Bartók Béla röviden, világosan, érthetően beszélt édesapja tevékenységéről, majd beleegyezésével a CSEMADOK dunaszerdahelyi városi szervezetének énekkara felvette a Bartók Béla nevet. Mázsár László, az énekkar nevében megköszönte a nagy zeneszerző fiának hozzájárulását és megígérte, hogy úgy fognak i dolgozni s énekelni, hogy méltók le' gyenek ehhez a névhez. Ezt követően i az új névhez még alig szokott énekkar tagjai énekeltek: boldogan és felszabadultan. Magyar és szlovák népdalokat adtak elő larábik Imre vezényletével. Nagy sikerrel, megérdemelten kapták a sok tapsot. Szeretettel üdvözölte a közönség a CSEMADOK somorjai városi szervezetének Híd vegyeskarát is, amely nemcsak a járásban, hanem szlovákiai viszonylatban is a legjobb éneklő csoportok közé tartozik. Műsorukban magyar és szlovák szerzők kaptak helyet. Bartók Béla, E. Suchoü és Bárdos Lajos műveit adták elő. Ezután a csehszlovákiai magyar énekkari mozgalom első szánjú reprezentánsát, több nemzetközi verseny sikeres résztvevőjét, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarát üdvözölhette a köznöség. Vass Lajos —Jókai Mór: Jövendölés; Bartók Béla: Leánynéző, Ne láttalak volna; Farkas Ferenc: Göcseji madrigál, valamint Kodály Zoltán Mátrai képek című művét adták elő. Szeretettel fogadta a közönség a nyugat-szlovákiai kerület testvérkerületének központjából, Haliéból (NDK) érkezett kórust, az Energetikai és Lakásépítő Kombinát énekkarát, valamint a budapesti Építők Szakszervezete Központi Művészegyüttesének „Szalmás Piroska“ énekkarát. Műsorszámaikkal meglepték a jelenlevőket. Mind a két kórus rendkívül szépen, árnyaltan és hatásosan énekelt. Meghallgatásuk ritka szép zenei élményt jelentett számunkra. A műsor végén Janda Iván karnagy és Petrík József, ,a, CSEMADOK KB titkára ismertették az országos koszorús pályázat eredményeit és a győzteseket bronz-, ezüst- és aranykoszorúval jutalmazták. Egyébként az estén fellépő énekkaroknak szintén meglepetésben volt részük. Megajándékozták őket egy emléklappal és kerámiával. Az emléklap Bartók Bélához kötődik. A Cantata profana ihlette Janiga József festőművészt művének elkészítésére, s azt a szerző erre az alkalomra ajánlotta fel. A kerámiák Török Agnes fazekasmester munkái, melyet népviseletbe öltözött fiatalok adtak át a kórusoknak. A késő esti órákba nyúló Bartókhangverseny az összkar fellépésével ért véget. Aki részt vett ezen az estén, az jól szórakozott. Hasonló jellegű műsort más községekben is szívesen megnéznének az emberek. NAGY TERÉZ V Frandl Sándor felvétele
