Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-10 / 41. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1981. október 10. 14 VADÄSZAT ф VADÁSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф А цуЛкюарш nyirsasUka kimúlása Emil Dianlska főerdész azzal fogadott, hogy a favágók hajnalban egy tlzennégyes bikát még melegen — kimúltan i—< találtak meg a kamziőkal vadászljáz közelében. Boncolással megállapították, hogy verekedés közben halálos kimenetelű oldalszúrás érte. Az Idényben ez volt a második nagyvad, amely a gyilkosagancsú áldozata lett. Vadásztársaságunk —: a zvolení vasutasok vadászklubja — 4 ezer heiktárnyi erdőt bérelt húsz esztendőre. A vadászterület a Szlovák-Érchegység vonulatában ,a zúgó hegyipatakok völgyeiben, valamint Murány és Vöröskő között helyezkedik el. A tá) szépsége már a múlt században magára vonta a tudósok és a természetbarátok figyelmét. A viszonylag kis területén rendkívül változatos növény és állatvilága van . A murányi várhegy és környéke hatszáz méter magasságig hárssal kevert bükkerdő. Az említett területen az erdő élővilága háborítatlan a favágók munkáját a vad gyorsan megszokja és ez a táj a turistáktól még nem nagyon látogatott. A Murányi-fennsík tájvédelmi körzet. Itt nem létezik fakitermelés, csak a vihardöntött fákat hordják el. Itt a fák valójában állva halnak meg. A nyársasbika három szarvasbőgésl idényünket tette lehetetlenné. Hogy honnét és mikor érkezett területünkre, azt pontosan nem tudjuk. Környékbeli előfordulásáról nem hallottunk. Az erdőszemélyzet nem ismerte. Csak akkor vált nevezetessé, amikor az egyik őszön egy tizes, és tizenkettes bikát szúrt le egyszárú nyársával. A rendellenesség a vívásban nagy előnyére volt. Megtámadta a legerősebb kapitális bikáinkat is. A gyilkosagancsút 8—9 évesnek becsültük. Erős testalkatú és gyors futású vad volt. Egy évadban nálunk 25—27 bika is bőgött, ezeknek a figyelemmel kísérése vadásztársaságunknak gondot okozott, mert bőgőskor aránylag sok Idegen bika érkezett területünkre. Az örökös hatost, nyolcast, tizest, sőt a tizenkettest is kilőttük. Ez olyan hiányosság, amit legfeljebb a negyedik agancsnál nézhetünk el. A negyedik agancs után már fontos, hogy a bikának koronája legyen. Az öt évesnél Idősebb koronátlan bikákat tehát ki kell lőni. A koronahiány változatai között rendkívül káros a gyilkosagancsú bika, amelynél az agancs felső egyharmada dárdaszerű, esetleg nagyon hegyes kettős ág. A küzdelemben mindkét változat nagy előnyt jelent. Az ilyen bikát azért nevezzük gyilkosnak, mert könnyen leszúrhatja vetélytársát. A gyilkosagancsúak a többiekkel szemben olyan előnyben vannak, hogy a kisebb testű, tehát a gyengébb fizikumú gyilkosagancsú bika is leszúrhatja az erős, többágú agancsot viselő kapitális bikát. A nyársas tehát órák hosszáig hajszolt egy erős főbikát és azt kiüldözte vadászterürltünkről. Akkor határoztuk el, hogy éjt nappallá téve véget vetünk a tarthatatlan állatoknak. A gyakori virrasztástól, cserkéléstől valamennyien fáradtak voltunk. A bőgős vége felé október másodikén egy tizenkettest hajszolt a gyilkos, a nagy vágáson keresztül, öt vadászból álló csoportunk valóságos golyózáport zúdított rá, sajnos találat nélkül. A bőgés befejezése után a hősködőnek nyoma veszett. A következő szarvasbőgéskor egy Jő húsban levő továbbtenyésztésre alkalmas nyolcas bikát találtunk öszszeszúrkálva, bűzös állapotban. Ebből megállapították, hogy a gyilkos bika ismét megérkezett. Feltételeztük, hogy a nyársas távoli területről jár hozzánk. Megjelenése mindig meglepetésszerű volt. ooo Ketten cserkéltünk, amikor nagy zörejre, ágropogásra lettünk figyelmesek, és a fegyverek nyomban lekerültek a vállunkról. Mintegy nyolcvan méterre tőlünk egy szarvastehén a borjával legelészett és utánuk a nyársas szaporán csörtetett a sűrűség felé. Jól emlékszem, hogy öt lövést adtunk le rá, sajnos, a nyársas ép bőrrel megúszta. A bőgés után hasonlóan, mint előzőleg, szinte felszívódott, úgy eltűnt. Már más témánk nem is volt, csak a nyársas. Vajon megérkezik a jövő idényben is? Ebben a kérdésben két táborra szakadtunk. Az egyik tábor állítása szerint nem. -Én azonban éreztem, hogy meg fog jelenni, ösztönöm ezt súgta. Fogadást is kötöttünk. A tét két láda plzenl sör, s ha nem érkezik meg, akkor tíz liter Kadarka. OOO Különös varázsa van a szarvas rlgyetésnek. Vadásztársaságunk minden tagja erre az időre tartogatta szabadságát és többen feleséggel együtt érkeztek a vadászházba. Elbájolóan kedveseik, dolgosak, gondosak a vadászfeleségek, s nem egyszervnagyon gazdag elméleti ismeretekkel is rendelkeznek, a természetről, a környezetről a vadászatról stb. Le a zöld kalappal előttük. A vadászházi találkozásokon mindig a barátot, a vérbeli vadászt a természetet kedvelő embert kerestem. Hogy meg találtam-e? A felelet nem egyszerű. Sokszorz igen, s most évek távlatából szívesen gondolok a vadászházban eltöltött kellemes napokra, a szép élményekre. Mindig arra kértem társaimat, közösen harcoljunk a szépért, a jóért, szóval, írással és tettel. Kérésemnek sokszor foganatja volt. Szeptember az üzekedő szarvasok hónapja. Mindig kíváncsian vártam a bőgőst jelző telefonhívást. Szeptember tizennegyedikén reggel nyolc órákkor megszólalt a telefon. Felvettem a kagylót: „Itt Vöröskő, az erdészet. Jozef Soják erdész beszél. Megkezdődött a fiatal ünők üzekedése, megszólaltak az öreg bikák. Megérkezett a verekedő nyársas is. Eddig két bikának oltotta ki az életét.“ Köszönöm a hívást, holnap ott leszek ... OOO Kimondhatatlan vágyat éreztem újra összetalálkozni a „gyilkossal“. Ez az alkalom nem sokáig váratott magára. Szeptember huszonkilencedikén éjfél előtt 22 órakor a vadászházban nagy zörgésre ébredtünk. A vezető erdész érkezett motorkerékpáron és sebtében elmondta, hogy amikor alkonyaikor körüljárta a területet mindenhol csend honolt, vagyis a bikák némák maradtak. Ez már a fáradság jele. A Zadná Sucha-1 csúcson azonban kitartóan bőg egy bika. Feltehetően a nyársas. Megbeszéltük a tervet, s az éj leple alatt a jelzett helyre siettünk. Tíz vadász szív a szokottnál hangosabban dobogott. Közülünk nyolcán ikörbeállták a magaslatot, ahol a bika bőgött, a vezetőerdész pedig velem tartott. Szürke parlagi marha szarvából készített jól rezonáló tülköm nyakamba akasztottam. A Kalinka-dűlő rétjének szélén egy százados bükkfa alatt jól takartan, kedvező széllel, tökéletesen védve vártuk a virradatot. A bika többször is bőgött, hallatta a harci felhívást, utána pedig hallgatózott. Lassan teltek a percek, azonban a pirkadás jelei már mutatkoztak. Tudtam, hogy a nyársas megszólalásra ingerli a többi bikát, majd odarohan és verekedésre bírja a vetélytársát. Fogvacogásra lettem figyelmes. Kísérőm izgalmában vadászlázt kapott, mert a bika dühében a hegycsúcson az erdő avarját kaparta, és toporzékolva tépte a fák lombjait. Hallottuk, amint egy ikó a meredek lejtőn lefelé gördül és erős zajt csapott. Kísérőmet csokoládéval kínáltam, hogy némileg csillapítsa Izgalmát. ooo Jól kivilágosodott. A vadat Jelző szárnyas hírnök, a feketerigó is megszólalt. Valószínűleg mozgást vett észre, vagy talán csak a csodaszép deres reggelt köszöntötte. Minket csak a gyilkos-érdekelt. Nagy erélylyel adta le a harci felhívást. Vártam1 vagy három percet, számhoz emeltem a tülköt, és én is harci felhívással válaszoltam, majd csendben maradtam. A gyilkos harci feb hívással felelt, mire én is egy éré* lyes felhívással válaszoltam. Pillanatokon belül velünk szembe futott a gyilkosagancsú. Úgy tűnt, hogy ránk tör. A 250 méter széles területet szinte a levegőben úszva küzdötte le, ám nem tudom miért, vagy harmincméter távolságban tőlünk megtorpant. Szaglászni kezdett. Láttam, amint remegnek az orrcimpái. Ezt a pillanatot használtam ki és szűgyön löktem, mire elterült. Emil Dianiska vezetőerdész oda volt a boldogságtól. Hozzám rohant, átölelt, majdnem őszszeroppantotta a csontjaimat. A lövésre futva megérkezett a kollektíva többi tagja is. Vége nem volt az ovációnak. Befejezésül szabad legyen megemlékeznem: Emil Dianiska barátom már az örök vadászmezőket járja. Amikor tlsolci gyümölcsöskertjében tavasszal az almafát nyeste, infarktust kapott, lezuhant a fáról és ötvennégy éves korában meghalt. Amikor ezeket a sorokat írtam, emlékét megőrizve abba a vadászruhába öltöztem, amelyikben a nyársas bikát lelőttem, Ján M. Habrovský HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT • HORGÁSZÁT Ф HORGÁSZÁT Ф Akinek kedvezett a szerencse A horgászok általában arról panaszkodnak, hogy folyóvizeinkben kevés a hal, s emiatt csak ritka a jó fogás. Főleg a kapitális példányok kerülik a horgot. A horgászoknak igazuk van, mert folyóvizeink eléggé szennyezettek, s ezért a halak jelentékeny hányada már kicsi korában elpusztul. Azonban a megmaradottakat is a pusztulás veszélye fenyegeti, mert sem az ipari sem a mezőgazdasági üzemek nem tartják be a törvényes előírásokat. A folyókba engedik a szenyezett vizeket. Nem csoda te-, hát, ha némely folyónkban évről-évre kevesebb a hal. A vázoltak ellenére is vannak horgászok, akiknek rendkívüli módon kedvez a szerencse. Ezeknek sikerül a jő fogás. Ezek közé tartozik Nagy Károly is, aki gyermekkora óta hódol a halfogás nemes szenvedélyének. Nem csoda tehát, hogy a horgászat majdnem minden fogását ismeri. Egy augusztus végi délutánon találkoztam vele Komáromban (Komárno), amikor a horgászatról hazatért. Jó ismerősként néhány szót váltottunk, majd arról érdeklődtem, hogy milyen szerencséje volt aznap. Lemondóan legyintett, s ebből arra következtettem, hogy nem volt sikeres a horgászat. Megkért azonban, hogy néhány nap múlva keressem fe, mert szeretne elmondani egy érdekes horgászélményt. Megragadtam az alkalmat és egy hét múlva bekopogtattam Nagyékhoz. Károly bácsi tessékelt befelé. Alig foglaltunk helyet, máris a tárgyra tértem, mert kiváncsi voltam. Karcsi bácsi pedig beszélt. — Két héttel ezelőtt nem szándékoztam horgászni, délután négy óra tájban, azonban a belső kényszer arra ösztönzött, hogy előkészítsem a felszerelést. Amikpr elkészültem, beszóltam az asszonynak, hogy horgászni megyek. Határozott szándékkal vágtam neki a több kilométeres útnak. Szándékom volt, hogy csak pontyra horgászom. Üticélom a keszegfalusi (Kameničná) Vág-szakasz volt. Amikor a helyszínre érkeztem, megkerestem a horgászásra legmegfelelőbb helyet, majd hozzáfogtam a készség felszereléséhez. A horgokat, a zsinórt már otthon előkészítettem, feltekertem a peremorsó dobjára, csupán az orsót kellett a botra rögzíteni. Évek óta bambusz bottal horgászom. Nekem ez jól megfelel, főleg a pontyfogásra. Amikor a műveletet elvégeztem, egy szem lófogú kukoricát a horogra tűztem, közben arra ügyeltem, hogy az szét ne fakadjon. Amikor ezzel végeztem, kellő vigyázattal az első horgot a vízbe dobtam, a botot pedig a partoldalba rögzítettem. Ez után a másik bot felszereléséhez láttam, de közben izgatottan lestem az úszó állását, de nem történt semmi. Szerelés után a másik horog Is a vízbe repült, én meg nyugtalanul várakoztam, de hiába. Semmi mozgást nem észleltem. Több mint egyórai feszült izgalom után a később bedobott szerelék úszója remegni kezdett, majd hirtelen alámerült. Ekkor még nem is tulajdonítottam nagyobb jelentőséget az esetnek, amikor azonban az orsóról a zsinór fogyni kezdett, akkor már tudtam, hogy ennek fele sem tréfa. Hirtelen megragadtam a botot. Rezgéséről éreztem, hogy nem mindennapi példány harapott a csalira. Igyekeztem fékezni az orsó pergését, de arra ügyeltem, nehogy elszakadjon a zsinór és zsákmányom elmeneküljön. Mivel nyílt terepen voltam, nem kellett attól tartanom, hogy a zsinór elakad, a zsákmányom valahol menedéket talál. Kénytelen voltam azonban lazítani a zsinóron, majd jobban fékeztem. Mivel nem láttam, csak éreztem a nagy példányt, nem kockáztattam. Idegeim persze pattanásig feszültek. Még lélegezni Is alig mertem. Jó félórája tartott a küzdelem, amikor éreztem, hogy hajam ereje fogytán van. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ura vagyok a helyzetnek, de zsákmányomról, amelyet igyekeztem partközeibe vontatni, még biztosat nem tudtam. További feszült percek teltek el, míg végre elfeküdt a víz felszínén a kapitális ponty. Örömöm leírhatatlan volt. Igen ám, de hátra volt még a vízből való kiemelés. A közelben senki sem tartózkodott, tehát a kiemelés műveletét nekem, magamnak kellett elvégezni. A szákot előrelátóan a kezemügyében helyeztem el, tehát könynyen hozzáférhető volt. Egyik kezemmel a szákot igyekeztem megfogni, a másikkal me ga zsákmányt tartottam. Jó időbe tellett, amíg sikerült beszákolnom és a partra hoznom a halat, amely az utolsó percekben is védekezett. , i—i A feszültség az izgalom csak lassan oldódott fel bennem, de végtelenül boldog voltam, hogy ilyen szép szákmányt sikerült horogra keríteni. Amikor jól kipihentem magam, összepakoltam szerelésemét, majd hazaindultam. Otthon aztán megmértem a zsákmányt, amely 7,45 kilogramm volt. Károly bácsi az elbeszélés alatt kipirult. Érezni lehetett, hogy újra átéli a fogás izgalmát. Majd hirtelen elhallgatott. Kis idő múlva csak úgy önmagának mondta: „Ez bizony szép és nagyon izgalmas horgászat volt!“ Az elbeszélés után két pohár került az asztalra, gyöngyöző nedűvel töltötte meg azokat, hogy leöblítsük az átélt izgalmakat. Andriskin József A legfogósabb csali A horgászsport nagy szenvedély. Hiába tudjuk, hogy a légnyomás csökkenésekor nem kapnak a halak, mégis kimegyünk a vizekhez, mert a belső kényszer ezt diktálja. Egy ideig próbálkozunk, szemléljük a tájat, kémleljük a víz tükrét, gyönyörködünk a vízből magasan kiugró halak ficánkolásában, majd csomagolunk és távozunk. Az egyik vasárnap tőlem néhány méterre egy horgásztárs telepedett le. Elnéztem őt, amint szerelgette egyetlen teleszkóp botját. Finom) úszószerelékkel próbálkozott. Jómagam már néhány órája lestem a fenekezésre szerelt két készség kapásjelzőjét, de a legkisebb mozdítást sem észleltem, ö alig dobta be a horgot, máris fél kilós dévért vontatott a merítőhűlóba. Iismét csalizott és újra biztonsággal akasztót. Most nem dévért, hanem egy szép jászt. Így volt ez mindaddig, amíg meg nem telt a szák. Végül a horgásztárs egy két kilón felüli tükörponttyal fejezte be a napi horgászatot, majd összecsomagolt és távozott. Nekem meg mozdításom sem volt. A következő vasárnap délelőtt a horgásztárs újra mellettem szerelt Én sikertelenül horgásztam, 6 azonban egymás után szákolta a keszegeket. Hozzámentem és akkor láttam, hogy „csonti“ (horgászkörökben a csontkukacot nevezik így) csodáscsalival horgászik, amely alacsony légnyomás esetén is kapásra ingerli a halakat. Ez az eset is azt bizonyítja, hogy gyakorlatilag nem léteznek kapástalan napok, ha a horgász megtalálja a halfogás módját. Én persze földigilisztával próbálkoztam, de csak retursügéreket akasztottam meg. 0 azonban a „csontival“ méretes keszegeket. A „csonti“ felhasználását a horgászatban persze nem mindenkinek a gyomra bírja el, meg aztán az előteremtése sem egyszerű. Felhasználása mégis előnyös, mert tekintélyes zsákmányt biztosíthat. A horgászsport világversenyein főleg azok a legeredményesebbek, akik csaliként a „csontit“ használják. Miért ne lehetne ezt hasznosítani a versenyeken kívüli horgászatban is..< —hai—< A vízpartról A csuka a ragadozó halfajok egyike, ezt majdnem minden horgász híd- 1 ja. Ami azonban horgászás közben pár nappal ezelőtt történt velem, az talán még nem fordult elő senkivel. A dunatőkésl (Dunajský Klátov) patak csendes ágában horgásztam. A horogra tűzött kishal gyorsan kezdett mozogni, majd megdőlt az eléggé nagy úszó. Tíz percen belül csukát fogni, ez nagyon kellemes — gondoltam. Biztos voltam a dologban, meghúztam a 30 cm-es zsinórt, és odakiáltottam a feleségemnek, hogy hatalmas csukát fogtam, aki segítségemre sietett. A zsinór megfeszült, majd meglazult a víz alatt. Nem volt szükség a segítségre. A horgon azonban mégis volt valami. A hatalmas csuka gyonv rából kihúztam egy összeroncsolt 15—20 dekás kis csukát K. F. < / T
