Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-11 / 28. szám

1981. Július 11 i SZABAD FÖLDMŰVES A főágazatvezető, az ágazatvezető és a csoportvezetők. (A szerző felvételei) Nyáron készülnek a télre Mint madár a fészkéről, úgy tekint )e Magasmajtény (HruSov) az alat­ta elterülő Ipoly-völgyre. Lakosai mindig egy kicsit irigykedve szem­lélték ežt a kiváló termőhelyi adott­ságú tájat, ahol minden megterem: gabona, zöldség, kapásnövény, szőlő, gyümölcs stb. A majtényi emberek ezekben a javakban bizony nem dús­kálhattak, annak ellenére, hogy köz­ségük még az Ipoly vízgyűjtő-meden­céjéhez tartozik, hegyvidéki jellegű, szűk katlanban meghúzódó település. Az itteniek emberemlékezet óta főleg állattenyésztéssel foglalkoztak. Ebben az eldugott faluban — ta­lán a már említett okok miatt — a lakosok csak 1980-ban léptek a közös gazdálkodás útjára. S már az első lépésük szerencsésnek mondható, hi­szen a nagykürtösi (Velký Krtíš) já­rás ipolynyéki (Vinica) szövetkezete tagjainak vallhatják magukat, amely fejlett mezőgazdasági nagyüzem. A közős gazdaság majtényi részlegén nagyméretű talajjavítást végeznek, gazdasági épület-komplexumok léte­sülnek, a határban hatalmas erőgé­pek zúgnak. MAGASODÓ SZÉNAKAZLAK Most, a szénabetakaritás idején még mozgalmasabb a határ. A gépek zaját eddig alig ismerő napsütötte dombvidéken, gazdag romantikájü völgyek mélyén kaszálógépek sürög­­nek-forognak. Fokozott igyekezettel takarítják be és tárolják a takar­mányt az épülő állattenyésztő telep közelében. Egymás után érkeznek ide a Jő minőségű szénával megrakott járművek. Szorgoskodik a Halai Fe­renc irányította rakodó, gyakorlott kezek formázzák a magasodó kaz­lat. Zöld színű terepjáró érkezik. Mol­nár László és Mics Sándor — a nö­vénytermesztés két fő irányító szak­embere — szemrevételezi, miként ha­lad a munka. Kamag Ján és Bankó Ján csoportvezetők társaságában kö­rüljárják a kazlakat. Jegyzetelnek. Utána érdeklődöm a takarmánybe­gyűjtés menetéről. — Mindent elkövetünk a jó takar­mányalap megteremtése érdekében — mondja Molnár László növénytermesz­tési főágazatvezető. — A szántóföldi takarmánynövények első kaszálata után jelenleg a fűféléket takarítjuk be. Magasmajtény és a szomszédos Csali (Celovce) határában. Ez nem kis erőfeszítést követel, hiszen a két község határát jórészt kaszálók, le­gelők képezik. Például itt, Majtény­­ban 1100 hektár a mezőgazdasági földterület, de csak 300 hektár a szántó, a többi füves terület. Ennek mintegy a feléről tároljuk a termést, a többit legeltetjük. A tárolt fű­termésnek hatvan százaléka széna, a többi szenázsként hasznosul. Kétszáz­ötven darabos gulyánk a nehezebben megközelíthető területek füvét legeli. A továbbiakban arról tájékoztatnak, hogy a takarmánybegyűjtő gépsorok körül mindig adódhatnak gondok, problémák. Ennek ellenére eredmé­nyesen folyik a takarmánytárolás. Például az önjáró „Rapid“ kaszáló­gépen Hajdúch Anton dolgozik, aki majtényi születésű. Megszokta a me­redek domboldalakat, magabiztosan mozog a hatalmas géppel az arány­lag veszélyes terepen. — Rotációs kaszáink vannak, sőt, öt motoros kézikasza is: ahol a nagy gépek már nem boldogulnak, ezekkel még hozzáférkőzhetünk: árokparton, fákkal, bokrokkal tarkított területen vághatjuk velük a füvet — magya­rázzák. „Kezelőik beférkőznek még a legkisebb zugokbá is. Hagyományos kézikaszára nincs szükségünk, pedig nem is olyan régen még csak azok villogtak a napfényben. GÉPEKKEL ÉS HAGYOMÁNYOSAN — A szárított szénát miképp gyűj­tik össze? — Jórészt a gépeké már a szó, de még számottevő az a mennyiség is, amit hagyományosan, kézi erővel gyűjtünk be. Átlagban harminc-negy­ven asszony kapcsolódik be ebbe a munkába villával, gereblyével. A szál­lítást tizenöt traktor végzi, s mintegy tucatnyi férfi meg kazaloz... — tájé­koztat a főágazatvezető. — Sok takarmány vár még betaka­rításra? — örvendetes tény, hogy az idén fűfélékből bőven termett, tehát jól összehangolt munkára van szükség, ha idejében és jó minőségben akar­juk betakarítani. Annak ellenére, hogy az időjárás néha zavarólag hat, bízunk abban, hogy június végéig mintegy 300 hektárról kerül bizton­ságba a termés. Ez jő eredmény, hiszen a kedvezőtlen terepviszonyok okozta gondok mellett azt is megem­líthetjük, hogy Majtény határában egyelőre nem tudtuk kialakítani a nagyüzemi gazdálkodáshoz szükséges feltételeket, ami hátrány a betakarí­tásnál.'Sok fa, bokor állja útját a gé­peknek, számos a keskeny mezsgye által határolt parcella is, hiszen most folyik a rekultiváció, ami egyúttal a kisüzemi gazdálkodás „örökségét“ is eltávolítja. Mindezek ellenére a BÉKE szövet­kezet vezető- és szakember-gárdája, valamint egész tagsága bízik benne, hogy elegendő és jő minőségű szálas- és tömegtakarmáijyt tud majd télire tárolni, ami az eredményes és jöve­delmező állattenyésztés egyik leg­több előfeltétele. BÖJTÖS JANOS Gabonatáblán Az utóbbi napok szeles, záporeső­­vel párosuló viharos időjárása a ko­máromi (Komárno) járásban is több gabonatáblát megfektetett. A gabona­­kombájnok a szentpéteri (Dolný Pe­ter) határ parcelláin is nehéz körül­mények között dolgozhattak. A Komáromi és Érsekújvári (Nové Zámky) összekötó műút közelében, a szennyvíztől bűzlő Dunába ömlő csatorna túlsó oldalán Erdélyi And­rás és Zsígo Kálmán a szövetkezet E-512-es kombájnjával csépelte az őszi árpát. A viharos záportól mint­egy hatvan hektáros tábla árpa ter­mése jócskán megdőlt. Emiatt a szo­kottnál lassabb ütemben dolgozhattak a gépek. Erdélyi András, az egyik E-512-es kombájn vezetője egy lélegzetvételnyi szünetre megállt és sebtiben tájékoz­tatott: — Ez még csak a kezdet. Próbál­gatjuk a gépeket, meg mi is bemele­­gitőt tartunk. Amint látja, a szemek eléggé soványak, s emiatt nem állít­hatom optimumra a magtisztító venti­látort, mert a pelyvával együtt a mag is a földre szóródna. Nem csoda, ha a felvásárlók az erősen szeny­­nyezett gabona miatt méltatlankod­tak. Közben a táblára érkezett Brányik Károly agrármérnök, a szövetkezet elnöke, továbbá Farkas Imre agrár­mérnök, növénytermesztési főágazat­­vezető, és megszemlélte a munkát. —- Milyen terméssel számol? — tettem fel a szokványos kérdést az elnöknek. — Nem bocsátkozom jóslatokba. Én ugyanis nem vettem részt az alapo­zásban. Itt még új vezető dolgozó vagyok, ezért hadd nyilatkozzék a fő­ágazatvezetó. — Milyen termést vár erről a tábláról? — kérdeztem a főágazat­vezetőt. — Az adatok arra engednek követ­keztetni, hogy legalább öt tonnás hektárhozamot érünk itt el. — Ezekkel a sovány, norma alatti fajsúlyú szemekkel? — Igaz, hogy a szemek soványak, a kalászok azonban bőségesen fizet­nek. így esedékes az említett hozam elérése. — Hány kombájnnal dolgoznak? — Szövetkezetünk határában a csehországi segítséggel együtt tizen­négy kombájn csépeli a gabonát. Rendkívül jó kapcsolatunk van a blat­­nicei szövetkezettel, ahonnan három teherképkocslval sietnek segítségünk­re, hogy rugalmasan szállíthassuk a gabonát a kombájnoktól. Mi ennek el­lenében kisegítjük őket kombájnjaink­kal az aratásban. — Milyen hozamátlagra van kilátás a szövetkezetben? — Búzáink a vártnál gyengébbek, a tavaszi árpák azonban többet ígér­nek, mint más években. így öt tonna feletti átlaggal számolhatunk, ha a termés begyűjtését nem akadályozza a szélsőséges időjárás. Csak termé­szetes, hogy mi is nehéz aratással számoltunk, s erre fel is készültünk. Mindent elkövetünk a veszteségek minimumra csökkentése érdekében. —boksza— Árpa után — köles A termőföld maximális hasznosítá­sának követendő példáját mutatja a komáromi (Komárno) járás őgyallai (Hurbanovo) szövetkezete. Alighogy learatták az ötven hektárnyi őszi ár­pát, azonnal hozzáfogtak a szalma le­­takarításához és a talaj előkészíté­séhez. — Mi késztette önöket arra, hogy két termést takarítsanak be egy­ugyanazon területről? — érdeklőd­tünk Polák elvtárstól, az efsz elnö­kétől. — Tudatában vagyunk annak, hogy a föld az elsődleges, legfőbb terme­lőeszközünk. Tehát a lehetőséget semmiképp sem szalasztjuk el. A ta­valyi tapasztalatok alapján az idén is úgy döntöttünk, hogy az őszi árpa után kölest vetünk. Bár tavaly nem úgy sikerült, mint ahogy szerettük volna, mégis 1,5 tonna termést tud­tunk betakarítani hektárátlagban ... Az idén az őszi árpánk öt tonnás ho­zamátlaggal fizetett. Ha ehhez még hozzájön a két tonna köles ... akkor elégedettek lehetünk. Ez összesen száz tonna terméstöbblet mindenkép­pen. Lám, a leleményes szövetkezeti ve­zetők, szakemberek — köztük az il­lető közös gazdaság elnöke is — így forgatják a közös gazdaság és a nép­gazdaság javára az eszüuet, hasznosít­ják szakismerteteiket, s az úgymond tálcán kínált lehetőségeket. ...De emellett természetesen tar­lókeveréket, illetve egyéb másodnö­vényt is vetnek. Annak ellenére, hogy azt vallják: „Takarmánybázisunk: a lucernára, a silótakarmányra épül. A tarlókeverék már csak „veszett fej­sze nyele“. (kov) Hol van az a nyár? Határjárásom közben egy idősebb ember füvet kaszált. Lépett, su­hintott, lépett, suhintott... — Látod, valamikor, nem ts olyan régen még a kézi kasza járta — mu­tattam a fiamnak. Bizony, úgy volt az: az aratók rendszerint már hajnali három-négy órakor a madarakkal együtt keltek. Akkor, amikor még nedves volt a bú­za a harmattól. Mire a kakukk han­gos szóval csalogatta párját az erdő­ben, s pacsirta köszöntötte a kelő napot, már több-száz kötélnek valót csavartak a búzából, hogy kévébe le­hessen kötni a levágott rendeket. A férfiak kaszáltak, a nők meg marok­ba szedték sarlóval a lekaszált gabo­nát. A „kötelet“ a gyerek terítette — ahogy magam is tettem gyakran a részesaratáskor. Kévét kötni a só­gort hívták. A nagymama főzte és hozta ki a határba at ebédet, a nagy­apa viszont keresztbe rakta a kévé­ket. Négyen-öten alkonyaiig sem vé­geztek egy katasztrális holddal. A munka tetejébe még a nap is az aratók fejére ült; felégette a testüket és felforralta a világot. — Ezt talán maga is éppoly jól tudja, mint én ... — szóltam a köz­ben egy lombos fa alá telepedett ka­szás ember felé. — Bizony öcskös, az én sorsom is az volt, mint nagyon sok parasztem­beré. Se jobb, se rosszabb: a hat hold engedett élni... Az utóbbi években sokat betegeskedtem; az idén is négy hetet a losonci j Lučenec) kórházban töltöttem. A kórházban is, de főleg itt kinn a mezőn sokszor megfordul a fejemben, mi lett volna velem akkor, amikor a magam urának mondhattam magamat, ha akkor szakad rám a be­tegség ... Persze, akkor a nyugdijat se ismerte a parasztember ... Szusszant egyet. Körülhordozta tekintetét a határon, majd ú/­­fent pergeti emlékeinek fona­lát. ■f■ Huszonnyolcban nősültem. A kö­vetkező év volt a hatholdas öröksé­gem, az első „saját" aratásom. Jó ko­rán keltünk. Feleségem nekiállt nyomban főzni, hogy meglegyen a napi eleségünk, én elláttam a jószá­got, megfejtem a két tehenet, vittem a tejet a csarnokba... Félhét sem volt, már a kaszát markoltam, fele­ségem szedte a markot. Visszaúton a kévéket kötöztem. Munka valóban lá­tástól vakulásig volt; 15—18 kereszt­re futotta az erőnkből jegy gabona­kereszt tizenhét kévéből áll). A két tehénkét fogtam a szekér elé, amikor jött a kévehordás, asztagolás. Meg­esett, hogy három hét is eltelt, amíg a cséplőgéppel sorra kerültem... A masinálásért a géprész hat százalék volt, ha jól emlékszem ... Az idő tájt az egész falu, az egész környék aratott. Községenként szá­zak dolga volt a gabonabetakarítás. Ez alól a gyerekek sem képeztek ki­vételt. Az opróbbfát a legyek csíp­ték az árnyas ja alatt, kint a mezőn. Hol volt akkor bölcsőde, óvoda? ... Elmondta még a kaszás ember, hogy szépnek szép volt a régi aratás, de nagyon megkínozta a kasza, a sarló kezelőjét. Az örömöt egyedül a kam­rába kerülő búza, rozs, árpa meg zab jelentette. — Kezdettől a szövetkezetben doh goztam, több mint harminc évig — folytatta az öreg. — ... Amikor az első kombájn megjött, bizony én is féltettem tőle a gabonát. Hogy ki­veri, meg összezúzza a szemeket. Rég volt az... Most, ha abból lenne ke­nyerünk, amit kézzel aratnánk, hát hamar felkopnak az állunk. Valame­lyik nap megkérdeztem az egyik kombájnoslegényt, hogy tud-e a kézi­kaszával bánni? Azt mondta: „Nem. Minek? A gép arat és csépel helyet­tem." Aztán meg azzal hozakodott elő, hogy sokat kínozza a gyomra. Meg a tájékozottságból is egy kicsit kiesett. — Kérdeztem a múltkor az elnök elvtársat, győzzük-e a sok munkát, az aratnivalőt? Mert már hozzánk tartozik három falu határa. fő kormányos megnyugtatta: „A saját gépeink a Magyaror­szágról érkezettekkel együtt megbirkóznak az aratníválóval. fő így, előbb érünk a munka végére" A fajtával, a terméssel kapcsolat­ban a kaszás ember ezt mondja: — Jómagam, annak idején a Bán­kúit búzát vetettem. Most már ezt a faftát kevesen ismerik. Jó búza volt azt, csak hamar megadta magát; elég volt egy gyenge szél s már hullott is a mag. Az elnökünk újságolta, hogy a szövetkezet többségében már bő­termő fajtákat termeszt, köztük a szovjet és más búzafaftákai. Régen a nagy határ gabonából a felét sem termelte a mostaninak. S ez nagy öröm egy gazdaember számára... Pali bátyánk — mert Kocsis Pál­nak tisztelik az idős, őszhajú par rasztembert — megállt egy pillanatra az emlékezésben, cigarettára gyújtott, majd a gyerekemhez szólt: — Aztán azt tudod-e fiam, hogy miért ültettek annak idején fákat a szántóföldek végére az emberek? S mondd, miért járnak olyan görbén ma is a falusi öregasszonyok? Az én tizenhároméves Pityum ter­mészetesen nem tudott mit válaszol­ni, ezért a bácsi adta meg a ma­gyarázatot: — A fák a dűlő szélén valóságos oázist képeztek a perzselő nyárban. Az aratók oda jártak hdsölni a 30 fokos kánikulában. Ott lehetett jókat kortyolni a földbe mélyesztett vizes korsóból, enni a kockás szakajtóból, aludni a föld legédesebb és legrövi­debb álmát, amikor a nap az ég-kö­zepére hágott elviselhetetlenül... Az aratás végére megfáradt a falu. Mé­lyebbek lettek a ráncok az arcokon, ugyanígy a homlokok is a nyúlt kala­pok alatt. Kifakult, öreg kötények­ben jártak az asszonyok és kicsit gör­bébben, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Aratástól aratásig végighajlongták a földön az életüket... De hol van már az a nyár? ... Hovatünt. Megannyi. Ezeket a meggörbült derekakat jószeré­vel a szocialtzmus egyenesítette ki, mentesítve a föld embereit az in­­szakajtó, nehéz robottól. Unokáik már „vastáltosok" nyergében uralják a vé­geláthatatlan gabonamezőket. Trakto­ros pótkocsik, tehergépkocsik plató­jára csurgatják a termést, a kenyér­­nekvalót — az életet. KANIZSA ISTVÁN Rw a közül Itt a nyár. A legtöbb ember ezek­ben a napokban, hetekben szabadsá­gol; utazik külföldre, vagy ismerke­dik hazánk természeti szépségeivel. De hogy gondolhatna szabadságo­lásra például Zsilinszky István, a tar­­doskeddi (Tvrdošovce) JÖVŐ szövet­kezet gépjavítója, illetve kombájnosa — és mások akkor, amikor a ga­bona már jobbára kombájn alá érett. Ottjártunkkor ez az életerős, vidám fiatalember a gépműhelyben szorgos­kodott. Épp az utolsó „simításokat“ végezte munkatársa SZK-6-os kom­bájnján. Az övé már rajtra készen állt. Géplakatos szakmáját az Udvart* (Dvory nad Žltavou) Mezőgazdasági Szaktanintézetben szerezte meg szor­galmas tanulással. Immár tíz éve a szövetkezet gépjavítója. De ha a hely­zet úgy kívánja, akkor ez a bajuszos fiatalember szívesen ül traktorra vagy a kombájn nyergébe. Nyaranta, 1974-től rendszeresen részt vesz a gabonabetakarításban. Az idén, csu­pán a szövetkezetében 120 hektár gabona learatása-cséplése vár rá. Igyekszik derekasan helytállni; nyár­ról nyárra bekapcsolódik az „Egy szem se vesszen kárba Г versenymoz­­galomba. A 28 éves fiatalember ezt egészen természetesnek veszi. Mi más lehetne a legfőbb célja, minthogy, ami megtermett, azt a legkisebb vesz­teséggel betakarítani. A kombájnos lelkiismeretességével, szakértelmével, fegyelmezettségével nagy mértékben elősegítheti a kitű­zött cél elérését. Persze, ha szövetkezetében befejezi az aratást, Morvaország valamely szövetkezetébe megy, hogy ötven-hat­­van hektárnyi gabonát — jóval ne­hezebb terepviszonyok között — le­­arasson-csépeljen. Mert a morvaor­szágiak által nyújtott kombájnos-se­­gítséget viszonozni kell... S ha az aratás teljes befejezést nyer, Zsilinszky István sok más kom­­bájnos-társával együtt, nyugodt lelki­ismerettel élvezheti a példás munka megérdemelt jutalmát. —at-*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents