Szabad Földműves, 1981. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-03 / 1. szám

1981. jannár 3. SZABAD Fflr.DMÜVES T SÄGI TÓTH TIBOR: Anasztázia, a feleségem már no­vember eleje táján szinte nap mint nap megkérdezte tőlem: — Mondd csak, fenő, hol szilvesz­terezzünk az idén? Amikor már legalább tíz egymás­­utáni napon elhangzott a sürgető és nekem kissé agresszívnak tűnő kér­dés, idegesen leintettem őt: — Ugyan, Sztázikám, hol van még a szilveszteri — Jenő! — kiáltotta Anasztázia vérfagyasztó hangon. — Ha te így válaszolsz, akkor előre tudom, hogy megint meg akarod hívni a korlátolt barátaidat, akik mindig csak ugyanazokról a témákról tudnak fecsegni oly sokat, hogy belefájdul az ember feje, s még csak a tévé­programot sem lehet végignéznünk a folytonos karattyolásuk miatt. — Te csak hagyj békét az én bará­taimnak, Sztázikám, hiszen mindig meghívjuk a te barátnőidet is. Azok ugyancsak mondják a magukét. Ogy érzem magam köztük, mint egy elme­gyógyintézet gyógyíthatatlan ápoltja. — fenől — sikoltotta Anasztázia. — Te csak ne sértegesd az én barátnői­met! Nézd meg először a barátaidat! Hiszen nem te mondta tavaly is, hogy a képzelt beteg Ödön barátod elviselhetetlen, amikor a nemlétező nyavalyáit sorolja fel, a legnagyobb részletességgel? Anasztázia pózba vágta magát, s Ödön testtartását és hanghordozását utánozva elkezdte: — Tudjátok, gyerekek, ez az Isiász, ez nem is egy kis nyavalya. Ha frontátvonulás van, vagy köd, vagy zúzmara, vagy havaseső, esetleg köd­­szitálás, hát olyankor a bronchíti­­szemmel együtt jobban kínoz, mint az epegörcseim, hogy a hasnyálmirigy gyulladásomat ne ts említsem, mert az mindig olyankor vesz erőt rajtam, amikor a magas vérnyomásom miatt reserptnt, a veseköveim miatt meg mi­­luritot szedek. Vagy ha a feleségem felidegesít és a szívinfarktus, az agy­vérzés és az Idegösszeomlás együtte­sen kerülget... Nem hagytam, hogy Sztázi tovább gúnyolta Ödön barátomat, lecsaptam rá: — Te fsait ne bántsad az Ödönt! Az ő szövegel még meglehetősen ta­nulságosak, de amikor a te Rita ba­rátnőd elkezdi szűnni nem akaró fe­csegéseit a receptjeiről, akkor min­ket, a társaság férfi tagfait a guta­ütés kerülget. Hogy 0 hogyan készíti a habcsókot gyömbérrel, a gyömbéres süteményt tormával, a gesztenyepürét tarkababból, vagy az újfajta tortát, melyet „Rita meglepetése* néven tálal a vendégeinek és olcsón, sütőtökből készült töltelékkel tölt meg. Hát ki a nyavalyát érdekli ez? — Es kit érdekelnek a te Barnabás barátod hanglemezei. Mert az meg másról sem tud beszélni, csak a leme­zeiről. Emlékszel a tavalyi szöve­geire? Anasztázia megint pózba vágta ma­gát és Barnabás dörmögő hangját kissé idétlenül utánozva folytatta: — Gyerekek! Most kaptam egy nyu­gatnémet lemezt. A Stille Nacht van rajta pánsípon előadva. Es megvettem a La Traviatát Maria Callasszal és egy Karajant Ravel Bolerójával és kaptam egy új felvételt a Hallo Dolly musical számaival és két lemezt mon­gol népzenével, meg egy Presley-, egy Diamond- és egy Dalida-lemezt... — Ez legalább intelligens szöveg! — vágtam rá —, de Nelli, a te buta liba vénlány barátnőd, aki vagy húsz esztendeje a harmincadik születésnap­ját ünnepli évről évre, azzal untatja a társaságot, hogy nemlétező udvar­lóinak kikosarazását meséli el gyötrő unalommal. Emlékszel a tavalyi szö­vegeire? Most én vágtam pózba magam, játé­kos kedvemben a fejembe nyomtam Sztázi egyik viharvert parókáját és Nelli csicsergös hangját utánozva folytattam: — Aztán főtt Pali, tudjátok, 6 egy nagy vállalat vezérigazgatója, aki ön­gyilkos akart lenni miattam, mégsem kellett. Meg Tibor, az író, most fog megjelenni Pesten két könyve egy­szerre, de 6 sem kellett, tudjátok, micsoda bohém emberek ezek az írók! Kikosaraztam Elemért is, 6 ve­gyészmérnök, de a mamája nagyon bogaras, házsártos teremtés és nemet mondtam Dezsőnek, az egyetemi ta­nárnak is, mert azt hallottam, hogy nagyon meresztgeti a szemét a diák­lányokra. Szóval, tudjátok, én túlzot­tan igényes vagyok ... „Produkcióm“ oly jól sikerült, hogy Anasztázia meg is tapsolt, s miután jól kikacagtuk magunkat, a nyakamba borult és kiscicás hízelkedéssel kér­lelni kezdett: — No igazán, találj ki valamit, hogy ne kelljen megint ezeknek az unalmas embereknek a társaságát „élveznünk". Jenő, hiszen te olyan jó fej vagy, ugye, kiagyalsz ualamit? Mondanivalóját egy cuppanó puszi­val tetézte, s ez a kedvesség annyira jólesett nekem, hogy elhatároztam, keresek valami megoldást. Találtam is. — Az üzemi klubunkban fogunk szilveszterezni. Te a barátnőidnek, én meg a barátaimnak majd azt hazud­­juk, hogy elutazunk a rokonainkhoz — mondtam Sztázinak, aki láthatóan elégedett volt a megoldással. Elérkezett Szilveszter napja. A ki­díszített üzemi klubhelyiségben kitűnő volt a hangulat. Vacsorára szilvesz­téri malacpecsenyét szolgáltak fel, pukkantak a pezsgőspalackok, össze­csendültek a poharak, tombolt a jó­kedv, a kacagás. Aztán egyszer csak meghűlt a vér az ereimben. Az egyik asztaltól felállt valaki, s amint köze­lünkbe ért, felismertem Ödön baráto­mat. — Hát mégsem utaztatok el? — kérdezte boldogan. — Hogy kerülsz ide? — kérdeztem én ts, ktssé hebegve. — A Szalai, a ti főmérnökötök a szomszédom, ö hívott meg. Tudjátok, eljöttem, mert így legalább elfelejtem, hogy mennyit kínoz ez az isiász. Teg­nap epegörcseim is voltak, és a has­nyálmirigy gyulladásom is jelentke­zett, mert a feleségem úgy felidege­sített ... Megadóan bólogattam, amikor Szá­lát mérnök és egy erősen kifestett hölgy ült az asztalunkhoz, akiben ré­mültem ismertem fel Sztázi barátnő­jét, Ritát. — Szevasztok — mondta pezsqös­­mámoros hangon Rita — tudjátok, Ödön vett rá, hogy jöjjek el ide vele, ha ti úgysem lesztek otthon. Meg is vendégelem majd őt újév napján új specialitásommal, a auömbéres pogá­csával. Tudod, úgy készítem, hogy a megdarált tepertőhöz reszelt gyöm­bért keverek, az egészhez hozzáadok egu kis toiáshabot és miután leves­tésztát gyúrtam ... Nem, ez nem lehet igaz — gondol­tam magamban, de teljesen csak ak­kor adtam meg manam, amikor az asztalunkhoz táncolt Barnabás, karján Nellivel, s miután elmondták, hogy őket Nelli unokaöccse hívta meg, Barnabás dörmögő hangja vette át a szót: — Minden jó lenne, de ez a zene­kar — lehetetlen! En most kaptam, tudjátok, egy kitűnő lemezt, a phila­delphiai filharmonikusokat Ormándy Jenő vezényli, hát mondhatom ... — Ugyan Barnabás — szólt rá Nellt —, maga mindig csak ezekről a lemezekről fecseg. Nekem meavan a véleményem a zenészekről! Most kosaraztam ki Pétert, aki első hege­dűs az egyik prágai szimfonikus ze­nekarban, de volt már egy karmester kérőm is, akinek azért adtam ki az útját, mert... Lehet, hogy soha nem fogom meg­tudni, m’ért adta ki Nellt a karmes­ter útját, ugyanis kézenfogtam Sztá­­zit és kiosontunk a teremből. Az asztalunktól még ezek a mondatfosz­lányok kísértek el bennünket: — Most van egy kitűnő új Jugo­szláv gyógyszer, a Pyrocidin, vagy ml a neve. Attól az isiászom javul ugyan, de nem jó a májamnak ... — Liszt hat rapszódiája van a két lemezoldalon, de valamt Isteni a ze­nekar összjátéka ... — A túrós linzert pedia úgu készí­tem, hogy egy kis szódabikarbónát is keverek hozzá ... Otthon még elcsíptük a tévé szil­veszteri műsorának befelező részét és meofogadtuk Sztázival, hogy ezentúl egész másképpen fogunk szilveszte­rezni. Az idén a hegyekbe utazunk. Már jóval karácsony előtt elintéz­tem a utazási irodában mindent. Van szállásunk, vasúti menetjegyünk. Vég­re megszabadulunk az unalmas bará­toktól. Bár valami egy kicsit idegesít bennünket... Karácsony után Sztázi ni utazási irodából látta kijönni Ödönt, aki sífelszerelést cipelt a vál­lán ... En pedig tegnap botlottam be­le az utcán Nellibe, amint éppen be­sietett az egyik sportfelszereléseket árusító boltba ... A Magas-Tátrában találkoztunk. Séta télidőben BÖJTÖS JÄNOS: sp« f ID «9 K<ŕ<? Forog az idő kereke, Órák, napok futnak vele. Egy év elmegy és helyébe Ojabb, fiatalabb lép be. Búcsúztatva az óévet Köszöntjük az új Vendéget. Pezsgő borral, s már előre Soroljuk, mit várunk tőle. A lényeggel kezdjük a sort: Békességet, búzát és bort, Sikerekben bő esztendőt, A jelentől még szebb jövőt. Gazdag termést, sok új házat, Kultúrotthont, utat, gyárat, Munkakedvet alkotáshoz, S jó gépeket a munkához. Orvosnak kevés beteget, Diákoknak csak jő jegyet. Versenyeken nagy eredményt, Sorsjátékon főnyereményt. Épüljön hazánk és népe, S legyen az év „A jó éve", fő munkáé, szorgos tetté, Megértésé, szeretető. Fogjon össze minden ember, — ügy lesz erős, mint a tenger S a föld ezer ajkú népe, Egyért küzdjön: legyen béke! JÄN LENÉO: ň tolvaj Elkapták a tolvajt és bíróság elé állították, hogy rábizonyítsák tetteit és a törvények szerint ítélkezzenek fölötte. Az asztalon, amelynél a törvény­szék tagjai ültek, ott sorakoztak — corpus delicti — azok a tárgyaik, ami­ket a tolvaj összelopdosott. Az ügyész ékesszólóan sorolta fel a vád pontjait, a tanuk bizonyították, hogy mindazt tólük lopta a tettes, s a tolvaj a bizonyítékok súlya alatt bevallotta tetteit-bűneit. Már csak ó volt hátra, hogy az utolsó szó jogán szólhasson. A közönség, meg a bírák is unottan fészkelődtek, ugyan mit hozhatna fel mentségére, hisz minden lopását rá­bizonyították a lopott tárgyak felso­rakoztatása és a tanuk vallomása alapján. — Tisztelt bírósági — kezdte be­szédét a tolvaj. — Való Igaz, hogy mindazt, amit itt látnak, loptam. Szünetet tartott, mintha nagy léleg­zetet venne. — De ugyanúgy igaz az is, tisztelt bíróság, — s ezt hozom fel mentsé­gemre —, hogy vannak sokkal na­gyobb tolvajok is, mint én. Sokkalta nagyobbakl S miért kell akkor nekem bűnhődnöm, tisztelt bíróság, amikor azok nem bűnhődnek semmiért, pedig sokkal, sokkalta többet loptak mint én. S a tolvaj fölsorolta mindazok ne­vét, akik nagyobb tolvajok voltak ná­lánál. S felsorolta a bizonyitékait is. A bíróság miután figyelmesen vé­gighallgatta, tanácskozásra vonult vissza, s amint határoztak, kihirdet­ték az ítéletet. A felmentő ítéletet! — Valóban megengedhetetlen — szólt az ítélet Indoklása során a tör­vényszék elnöke —, hogy az olyan egyén bűnhődjék, aki kevesebbet loj pott, mint azok, akik szabadon jár­­nak-kelnek, akiket bevádolnl és el­ítélni senki sem merészel. A tolvaj szabadlábra került és to­vább lopogatott. Nyugodt volt, mert tudta, hogy ily­­módon mindig kivágja magát, mert mindig lesznek nálánál nagyobb tol­vajok. S ha egyszer ő lesz a legna­gyobb, senkinek sem lesz fölötte ha­talma, mert az égvilágon minden — maga a bíróság is . tóle függ majd. így aztán vígan éli világát és lop, akár a szarka, mind a mai napig. S nem is nagyon óvatos! Csupán ak­kor elővigyázatos, ha nagyobb tolvaj­tól lop, mint amekkora ő maga. A Magas-Tátra ormai alatt egyre több a korszerű üzlet AZ ÖNKRITIKA Fotó: —tt—í Megbíráltak. Egyre hevesebben érveltem: mikor János bátyám jóval túl­­** haladta a nyugdijkort, érezte, fogytán az ereje. Elhatározta, ott­hagyja a szövetkezet állattenyész­tését. Am belefájdult a szive arra a gondolatra, hogy végleg búcsút kell mondania. — Nem vagyok azért én még olyan tehetetlen, hogy ezentúl az asszony szoknyája mellett lebzsel­jek, a konyhában lábatlankodjak. Dolgozhatnék még akár halálomig is, ha könnyebb munkát adnának — dünnyögte magában az öreg. Ezt meg is mondta az elnöknek. A szövetkezet vezetősége megér­tette János bátyó kérését és éjjeli­őr poszttal bízta meg. Az örömtől repdesett a szíve az öregnek. Még puskát is kapott a nem kívánatos vendégek nyomatékos elriasztásá­ra. Erre nagyon büszke volt. Vál­tig hangoztatta — úgysem tudok én aludni... A hagymaszedés Idején a ter­mést őrizte éjjelenként Még а zsákba rakott hagymát Is a mezőn hagyták — hiszen János bácsi megőrzi — nyugtatták lelkiisme­retüket a vezetők. Am a zsákok­ból mindig el-eltünt éjszakánként. A vezetőség fiatal tagjai végül is elhatározták, mégiscsak utána kel­lene nézni, hogyan őrködik az öreg. A gondolatot tett követte, és Éber éjjeliőr sötétedés után az őrházhoz lopa­kodtak. Az óra mutatója úgy tíz felé közeledett. Nagy meglepeté­sükre a bódéból erőteljes hortyo­­gás zavarta meg az éjjeli csöndet. János bátyám úgy aludt, mint a bundái — Hát itt aztán kényük-kedvük­­re garázdálkodhatnak a szarkák — mondta az egyikük... Valahogy meg kellene leckéztetni. Bezörgettek az ablakon s mire János bácsi magához tért az iga­zak álmából, addigra a nem várt vendégek megbújtak a zsákok mö­gött. Az öreg a zaj hallatára riad­tan kapta fel puskáját és eszeve­szetten lótott-futott a tábla egyik végéről a másikra, közben teli to­rokkal harsogta: „Agyonlövök min­den tolvajt! “, de nem talált senkit. Miközben János bátyó kajabálva Ide-oda futkosott, a tréfáskedvű legények vissza lopakodtak a bó­déhoz s magukkal vitték az öreg kerékpárját, ő pedig fáradtan tért vissza, s az izgalmak után újra el­­szenderedett. Reggel, a kerékpár­nak hült helyét találta. Bosszankodva, szitkolózva bak­tatott az efsz irodájába. „Majd adóik én a tolvajoknak, csak kerül­jenek a szemem elé“ — dünnyö­­gött magában. De micsoda meglepetés érte, a kerékpárját ott találta a szövetke­zet székháza előtt. Hosszan bámult az öreg, míg végre derengeni kez­dett az ellene elkövetett szégyen­letes turpisság. Nem Is ment be az irodába, sót jó ideig messzire el­kerülte ... A további következményeket nem ismerem, de meglehet, hogy az esemény után, János bátyám már éberebben alszik Őrködés közben. —kim— Megbíráltak, hogy nemtörődöm, ha­nyag notorlkus lógós vagyok, aki örökké kihúzza magát a munkából, s ha végül mégis ráfanyalodik, olyan munkát végez, hogy amit csinál, arra méltán ráillik a selejt elnevezés. Tiltakoztam. Bátortalanul álltam a felháborodott gyülekezet elé és mentegetőzni pró­bálkoztam: Hogy jönnek önök ahhoz, hogy Ilyen szavakkal Illessenek?... Hisz én tulajdonképpen nemcsak én va­gyok. Hát nem tudatosítják, hogy én tulajdonképpen ennek az üzemnek a dolgozója Is vagyok? S nem tudják felfogni ésszel, hogy ha engem bírál­nak, akkor az egész üzemet is bírál­ják? Aztán emeltebb hangon folytattam: i S ez még csaik hagyjánl Hagy­­ján lennel De amellett, hogy dolgo­zója vagyok ennek az üzemnek, egyi­ke vagyok annak a népnek is, aki ezt az üzemet felépítette. S ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a dolgot, ak­kor önök nem is engem bíráltak tu­lajdonképpen, hanem mindenkit, az egész dolgozó népet. Tűzbe jöttem. — De még ez is hagyján! Azon tűi, hogy egy vagyok a népünkből, egyút­tal egyike vagyok az egész emberi­ségnek. S önök, önök tulajdonképpen nem is engem bíráltak, mint olyat. Azon mesterkedtek, hogy megszégye­nítsék az egész emberiséget. Csupán azért estek énrám, mert bűnbaknak is kell valaki, hogy rajtam keresztül ócsárolhassák az egész emberiséget, ahová én is tartozom. Jól tudom én — a hangom is, meg a szemem is szinte tüzelt —, jól tudom, ml is a szándé­kuk tulajdonképpen. Tudom én azt Jól, s Íme, tudja hát meg mindenki, hogy csupán arra jó mindez, hogy bemocskolják csúnya, mérget fröcsö­­gő nyálukkal az egész emberiséget! így kiabáltam. És ők elcsitultak. Már nem bírálnak, hogy nemtörő­döm, hanyag, notorlkus, lógós vagyok, aki örökké kihúzza magét a munká­ból, s ha végül mégis ráfanyalodik, olyan munkát végez, hogy amit csi­nál, arra méltán ráillik a selejt elné­zés. Már nem bírálnak! Vércse Miklós fordítása л 4 ä » *

Next

/
Thumbnails
Contents