Szabad Földműves, 1981. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-02-28 / 9. szám
A szobanövenvek öntözése Elsősorban növényeink sajátos vízigényétől íügg, hogy milyen gyakran és milyen adaggal kell öntönzi. A vaskos levelű, húsos szárú pozsgás növényeket csak hetente-kéthetente szabad locsolni, mert nem kedvelik a gyakori öntözést, sem a túl nagy vízadagot. A fagymentes, zárt helyiségben teleltetett növényeket ngyancsak ritkán, de bő vízadaggal öntözzük. Ha az idő enyhébbre fordul és növényeink hamarosan visszakerülnek a szabadba, gyakoribbá kell tenni az öntözést. A nagyobb cserépben, ládában nevelt, idősebb növényeket is ritkábban, de nagy vízadaggal kell öntözni, mert ha kevés vizet juttatunk, akkor csak a gyökérlabda felső rétege nedvesedik át, az alsó rétegek pedig teljesen kiszáradnak. A szabadban tartott növényeket nyáron kiadósabban kell locsolni, mint a lakásban nevelteket. A virágzó vagy hajtatott növények sok vizet igényelnek, földjük soha ne száradjon ki, mert hamar elvirulnak. Általában előnyös, ha a nagy vízigényű növények cserepe alá helyezett tányérkában mindig van víz. Más növényeknél ez csak akkor kívánatos, ha túl meleg környezetben, száraz levegőjű helyiségben vannak elhelyezve. Hideg helyiségben, kedvezőtlen fényviszonyok esetén még a kimondottan vízigénye« növények tartóedényét sem szabad vízbe állítani, mert könnyen megfáznak a gyökerek. A párologtatást gátló burkolattal körülvett hagyományos virágcserépben nevelt növényeket mindig kevesebb vízzel öntözzük, mintha egyszerű és burkolatlan cserépben tartanánk őket, mivel tartóedényük falán csak kevés víz párolog el. Erős kiszáradáskor a föld elválhat a tartóedény falától és a gyökerektől. Ilyenkor nem segít a bő öntözés, mert a víz átszalad a gyökérlabdán anélkül, hogy átnedvesítené azt. Ilyenkor a cserepet vödörbe állítjuk és a vödörbe annyi vizet öntünk, hogy a cserép háromnegyed része elmerüljön. A víz behatol a cserép alján levő nyíláson és alulról felfelé fokozatosan átnedvesíti a gyökérlabdát. Ha a gyökérlabdát kiemeljük a cserépből szitaszövettel körülburkoljuk és vízbe állítjuk, sokkal jobb hatást érünk el. Ha a nagyobb növényeket nem tudjuk vízbe állítani, akkor gyökérlabdájuk alsó harmadáig mélyítsünk lyukakat ujjnyi vastag bottal, vagy csővel (egymástól 4—В cm-re) és ezeket annyiszor töltsük meg, ahányszor gyorsan elszivárog belőlük a víz. A túlöntözött, ragacsos földet legjobb kicserélni. Ilyenkor hántsuk le a növény gyökeréről és ültessük friss földbe a növényt. A túlöntözött növény rendszerint megmenthető úgy is, ha az öntözést szüneteltetjük. A cserepet melegebb, napos helyre tesszük, s így elősegítjük a felesleges víz gyors párolgását. Erre az időre a földlabdát kiemelhetjük a tartóedényből, de egyúttal a gyökérlabda felszínét behálózó gyökereket óvnunk kell a fénytől. Ha nem tudjuk kiemelni a földlabdát, akkor a tartóedény oldalfala mellett ujjnyi szélességben óvatosan kaparjuk ki a földet. így a levegő jobban átjárhatja és száríthatja a földlabdát. Öntözés előtt győződjünk meg arról, szikkadt-e a talaj a növények tövénél. Addig nem kell öntözni, amíg nedves földszemcsék tapadnak a kezünkre. Alkalmanként annyi víz elég, amennyi könnyen beszívódik a földbe. Öntözésre legalmasabb a nem szennyezett levegőjű helyen gyűjtött esővíz és a tiszta lágy víz, semleges vagy enyhén savanyú kémhatású. A víz akkor lágy, ha a szappan jól habzik benne. Ha viszont alig, vagy egyáltalán nem habzik benne a szappan, akkor túl kemény. A kemény víz házilag is lágyítható. Mivel a növényekre káros keménységet a vízben oldott sók közül azok okozzák, amelyek egyszeri forraláskor kicsapódnak, így elegendő forráspontig melegíteni a vizet és kihűlés után vigyázva kiönteni, mivel az említett sók az edény falára kicsapódnak. Az öntözővizek a tőzeg savanyú kémhatásának felhasználásával is lágyíthatok. Egy liter vízre 10 gramm savanyú kémhatású tőzeget számítunk, amit ritka szövésű vászonba kötve 24 órára a vízbe merítünk. Ha csak mérsékelten kemény a víz, akkor könnyebb a dolgunk: a vizet nagy területű sekély edénybe öntjük, hogy minél nagyobb felülettel érintkezzen a levegővel, majd 24 óra múlva Óvatosan leöntjük, hogy a leüllepedett anyagok az edényben maradjanak. Nagyon fontos, hogy az öntözővíz megfelelő hômérsékľetű legyen. Legjobb, ha megközelítően azonos annak a helyiségnek a hőmérsékletével, ahol az öntözést igénylő növények vannak. Ugyanez érvényes a növények lemosásához használt vízre is. A növények időnkénti lemosása fontos, mert így könynyen eltávolítható a levelekre rakódott, a légzőnyílásokat eltömítő porréteg és egyúttal növelhető a légtér páratartalma. A lemosást vízbe mártott rongygyal, szivaccsal vagy magunk készített levélmosóval végezzük. A levélmosó készítése egy 30—40 cm hosszú huzalt U alakúra hajlítunk, és a két szárvégre hengeres szivacsdarabokat szúrunk. A szivacsos drótvégeket vízbe mártjuk, és a leveleket egyenként közrefogva a drótszárakat enyhén összeszorítva 2—3-szor végighúzzuk a leveleken. Egyes szobanövényeink öntözését, lemosását a nyári hónapokban megoldhatjuk úgy is, hogy csendes meleg eső idején kirakjuk őket az udvarra vagy a kiskertbe! Ne feledjük: erős napsütéstől felhevült növényt nem ajánlatos vízzel permetezni! Ü- gyelünk arra, hogy ha a levegő lehűl, ne maradjon víz a növényeken, mert a vízcseppek helyén bámuló foltok keletkeznek. Huszár Margit agrármérnök No\\\\\\\\\\\x\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\\\\v\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\v,\\\\\\\\\\v.\\\\\ Gazdag múlt - szorgos jelen Gazdag múlttal, sok szép sikerrel s nemzetközi elismeréssel dicsekedhet a Szlovákiai Kisállattenyésztők Szövetsége Fostagalambtenyésztők Klubjának érsekújvári (Nové Zámky) székhelyű területi szervezete. Tagjai több mint másfél évtizede valamennyi országos és nemzetközi rendezvényen sikeresen szerepelnek. Hazánkban az első országos postagalamb-kiállltást 1952-ben rendezték meg. E rangos seregszemlén az érsekújváriak az első figyelemre méltó eredményt 1969-ben érték el. Azóta minden évben ott találjuk őket a legjobbak között; tizenegy év alatt ezen a bemutatón harmincegy érmet gyűjtöttek. A gyorsröptű szárnyasok olimpiáját — a spartakiáddal váltogatva — kétévenként rendezik meg, mindig a páratlan években. Erre a vetélkedőre Érsekújvárból elsőként Kantár Ferenc (1965, London) jutott el kiváló teljesítményű galambjaival. Az azóta megrendezett olimpiákon résztvevő válogatott csapatnak mindig volt érsekújvári képviselője. A hét-' vennégy óta rendszeresített spartakiádon az újvári körzet postagalambtenyésztői mindig eredményesen helytálltak. Mindezt nem azért mondtam el, hogy az olvasóban felmerüljön a gyanú — ezek most már bizonyára a múlt dicsőségét élvezik, mit sem törődve a jelennel, a jövővel. Éppen ellenkezőleg! Ojabb hazai és nemzetközi sikerek megalapozásán és kivívásán fáradoznak a körzet tenyésztői. Legutóbb a járási székhely, Érsekújvár fennállásának 400. évfordulója tiszteletére rendeztek versenyszerű kiállítást, melyen összesen 289 kalitkában mutattak be szebbnél szebb postagalambokat. A bíráló bizottság döntése értelmében Fabo István, Petrányi jános, Bacho Ferenc, Babin István, Banyár Andor, Varagya Mihály és Petrányi Miroslav galambjait az országos döntőben való részvételre érdemesítették. Pénzes István, Szlmő (Zemné) Szóvá tesszük Ügy nyolc-tiz évvel ezelőtt a rimaszombati (Rimavská Sobota) járás déli részén szinte minden közút mentén gyümölcsfákat telepítettek. Okos gondolat, vélekedtünk annak idején, hiszen a legtöbben a saját bőrünkön — gyomrunkon? — tapasztaltuk, hogy gyümölcsből egyszerűen nem bírunk eleget termelni. Az út mentén a fák egyéb célra alkalmatlan területet hasznosítanak, és vitaminban gazdag gyümölcsöt adnak. Legalábbis így gondoltuk. Teltek az évek, a fák termőre fordultak, de a gyümölcsük nem sokat ér. Mert a fákat bizony senki sem gondozza! Az útkarbantartó vállalat még a gyümölcsszüret megszervezéséről sem gondoskodik. A nemtörődömségnek máris megvan a következménye: a fák koronája besürűsödött, a fákon elhatalmasodtak a betegségek, elszaporodtak a kártevők. Például Serke (Širkovce), Simonyi (Simone vce) és Gesztete (Hostine) közelében — körülbelül 15 km-es útszakaszon — tavaly kétszer zöldültek a fák, mert ez első lombot nyomtalanul eltüntette a sok-sok millió hernyó. Illetve nem egészen nyomtalanul, hiszen a fák tele voltak kalap nagyságú hernyófészkekkel. S mert a fáknak azóta sem nézett feléje senki, a kártevők nyugodtan alusszák álmukat, várva a meleg tavaszi napsütést. Rövidesen ismét birtokukba veszik a jobb sorsra érdemes almafákat — mert most már szinte bizonyos, hogy semmi bántódásuk nem esik! —, s ha azokat letarolták, következnek a konyhakertek. A kertészkedök, a háztáji gyümölcstermelők és az egész társadalom érdekében kérdezem: mikor szánja el magát végre az útkarbantartó vállalat, hogy megtisztogassa, megmesse és téli lemosó permetezésben részesítse az útmenti gyümölcsfákat? Nem győzik munkaerővel? Tegyük fel, hogy Így van. Akkor viszont kössenek szerződést a kertészkedőkkei vagy az áго к partot kaszálóként bérlő állattartókkal a fák ápolására és a gyümölcs leszüretelésére. Elvégre nem tűrhetjük idők végezetéig, hogy betegségek és kártevők tanyájává váljanak az útmenti gyümölcsfák! Balázs Ferenc, Feled (Jesenské) illllilllilil MÁRCIUS a kisállattenyésztésben A baromfitartók többsége már csibeneveléssel faglalatoskodik. Legtöbben vásárolt csirkékkel dolgoznak, de akadnak még néhányan, akik a múlt hagyományait követik. A házi keltetés, kotlóssal való nevelés kényelmesebb, de nem gazdaságos: a tyúk rendszerint későn kotlik, késeiek lesznek a csibék, s amíg a kotlós költ, csibéket nevel, addig szünetel a tojástermelés. Mások viszont gépet vesznek, s maguk keltetnek. Nekik szól az alábbi néhány tanács: — a keltetőben állandósítani kell a 37,8 C-fokos hőmérsékletet. A nagyobb meleg sietteti a fejlődést, de a csirkék teste eltorzul. Ha két órán át 38,2 C-fokosnál nagyobb meleg van a gépben, az ébrény (embrió) elpusztul a tojásban; — a keltetőben megfelelő páratartalomról kell gondoskodni. A keltetés első 18 napján 50—60 százalék közötti, később 70 százalékos páratartalom kívánatos. A páratartalmat víz párologtatásával szabályozzuk. A szükségesnél alacsonyabb páratartalom esetén a csirkék korábban kelnek, de nagyon gyengék lesznek. A mesterséges csibeneveléshez legmegfelelőbb a hőn kívül világosságot is nyújtó infravörös lámpa. A kúpalakú műanyákkal szembeni hátrányuk, hogy több áramot fogyasztanak, és az esetleges áramszünetet a csirkék jobban megsínylik. Kelés (vásárlás) után a csirkéket egy-két nap múlva kell megetetni: az első 5 napon zúzott vagy durvára darált búzával, árpával, kukoricával, esetleg ezek keverékével. A hatodik naptól finomra reszelt murokvagy sárgarépa, gabonadarából készült, morzsalékos lágyeleség és túró vagy tojás adható. Persze mindig csak annyi, amennyit a csibék tíz perc alatt felcsipegetnek. Ha hozzájutunk, csibetápot is etethetünk. Az első tíz napon naponta hatszor, utána egyhónapos korig ötször, majd négyszer adjunk enni a csibéknek. Itatásra tíznapos korig fölözött tejet (ne legyen savanyú) vagy vizet adhatunk. Űrölt mészkő vagy grit mindig legyen az állatok előtt. Óvakodjunk a túletetéstől. Sokan lebecsülik a kifutó jelentőségét, pedig legalább olyan szerepe van, mint a takarmányozásnak vagy az istállózásnak. A kifutóban a baromfi rovarokat, apró kavicsot, homokot szedeget, zöldet csipeget. A pulykák rendszerint március második felében vagy áprilisban kezdenek tojni (20—25 db). Ha a tojót nem ültetjük meg, kis pihenő után ismét termelni kezd. így akár hatvan-száz tojást is rakhat egy-egy pulyka. Már csak ezért is előnyösebb a gépi keltetés. A kotlós pulykát szűk kifutóba zárjuk egy élénk vérmérsékletű bakkal: ez állandóan űzni fogja s nem engedi, hogy a földön üljön. A kotlás mielőbbi lezajlását úgy is serkenthetjük, hogy a tojót léckalitkába (hintába) zárjuk, s a kalickát széljárta helyen felfüggesztjük. A kotlós tojót kizárólag keverékkel etetjük, így Három-öt nap múlva abbahagyja a kotlást. A keltetésre szánt pulykatojást a keltetést tyúktojásokhoz hasonlóan kezeljük. Egy kotlós alá 20—22 tojást tehetünk, s a kotlóst minden nap le kell venni a fészekről és meg keli etetni-itatni, mert képes éhen pusztulni a fészkén. Ha egyszerre több pulykát megültetünk, úgy kell őket elhelyezni, hogy ne lássák egymást, ne nyugtalankodjanak, mert könnyen kárt tehetnek a tojásokban. Egy hét múlva három-négy tyúktojást is tegyünk a költő pulyka alá. hogy a kiscsibéktől d pulykapipék megtanuljanak enni. A gyöngytyúk március végétől augusztusig hatvanszázhúsz tojást rak. Jól tojik, de ritkán és rosszul kotlik, ezért tojásait tyúkkal vagy pulykával kell keltetni. A tojás héja vastag, a keltetés ideje a pulykatojáséval azonos (27—28 nap). Amikor a lúd ülve marad és a tollát tépdesi, fészket készítünk neki s 13—16 tojást teszünk alá. A költő ludat szemesekkel és reszelt répával etetjük (le kell venni a fészekről). Két hét elteltével a költő ludat naponta vízre engedjük vagy langyos vízzel megpermetezzük a tojásokat. A lúd akár néhány órára is elhagyhatja a fészkét, hiszen a tojásokat befedi pehelytollal, így nem hűlnek ki. A hetedik és a tizennegyedik napon a tojásokat lámpázzuk. A négy hetesnél öregebb tojások keltethetösége minimális. A terméketlennek bizonyult tojásokat tegyük el s majd megfőzve felhasználhatjuk a kislibák etetésére. A keltetés ideje 29—31 nap. Ha már megszáradtak, kivesszük őket a fészekből és puhán bélelt ládába, kosárba téve, meleg helyiségbe viszszük. Harmadnapra visszaadjuk őket a Iádnak, hogy vezesse a kislibákat, esetleg magunk is felnevelhetjük azokat. Ha a nevelést a lúdra bíztuk, hűvös, esős időben ne engedjük ki őket. mert könnyen megfáznak, hasmenést kapnak és elpusztulnak. A korai libákat négy, a későbbieket két hétig nem szabad vízre engedni. Ha a mesterséges nevelés mellett döntünk, fűtött helyiségről kell gondoskodnunk. Első ízben 12—24 6- rával a kelés után kell etetni. Első eleségük árpa- és kukoricadara keveréke legyen, apróra vágott tojással, zsenge csalánnal, parajjal, salátával keverve, takarmánymésszel vagy iszapolt krétával kiegészítve. A harmadik naptól korpát is tehetünk a keverékbe. Kéthetes kortól főtt burgonyával és főtt zabbal etessünk. Három-négy hét múlva a libák már legelnek, póttakarmányként zúzott szemest vagy árpát kapnak. Ha nincsen hol legeltetni, heremurvát és reszelt sárgarépát adagoljunk, itatásra pedig 16—18 C-fokos vizet használjunk. A kacsa nagyon ritkán kotlik, ezért a tojást gépben keltetjük, tyúk (13—16 db) alá tesszük. A pipék db) vagy pulyka (21—24 27—28 nap alatt kelnek ki. Ha megszáradtak, puhára bélelt ládában műanya vagy infravörös lámpa alá teszszük őket. Almozni hosszúszálú, száraz szalmával kell, nem túl vastagon. A nevelő helyiség padlóját később száraz homokkal kell felszórni. Első ízben a kelés után 24 órával etetünk (lágyeleség). A keveréket vízből, fölözött tejből vagy íróból készítjük, kissé darabosra, nehogy a pipék csűrére ragadjon. A harmadik naptól apróra vágott zöldet (csalán, saláta, spenót, lucerna) adunk a keverékhez, s az etetőket minden etetés után alaposan elmossuk. Az Hatókban csak annyi vizet tartsunk, hogy a pipék legfeljebb az orrnyílásig meríthessék vízbe a csőrüket. Más esetben a légzőutalk és a szemük gyulladásba jön. A háziállatok közül a galamb az egyetlen, amely tartós páros életet él. A fiókák neveléséről mindkét szülő gondoskodik. Némelykor az előző évi galambok ivarát csak a tavaszi napsütéses napokon lehet teljes biztonsággal megállapítani, amikor a galambházban Is megpezsdül az élet. Az állatok szálláshelyét mielőbb tisztítsuk ki és fertőtlenítsük. Aki télen nem szaporítja a nyulakat, évente általá-Két- és háromszintes ketrectömbök, ajtóra szerelt külső, zárt szénazsebekkel. Készítőjük: Hnojčík Benedikt, Dunajská Lužná-i nyulász Fotó: -dek ban háromszor fedezteti a nőstényeket. Az első pároztatás legmegfelelőbb időpontja február 15. és 25. között van, a második- fedeztetésé május 15—25, a harmadik pedig augusztus 15—25 között. Ennek megfelelően az ellések ideje március 17—27, június 16— 26, illetve szeptember 15— 25 közé esik. A biztonság érdekében kétszer kell bakhoz tenni a nőstényt. Alvemhesség esetén a pároztatás utáni tizedik-tizenötödik napon a nőstény úgy viselkedik, mintha elleni akarna. Ilyenkor újra kell pároztatni. A szoptató juhok takarmányozására nagy gondot kell fordítani. Az 5. hét után az anya tejtermelése csökken. Jó tudni, hogy a juhnak egy liter tej kitermeléséhez 110 g fehérjére, 50 dkg keményítőre, 5 g mészre, 4 g foszforra és 1 g sóra van szüksége. A tenyészbárányokat 80—100 napig kell szoptatni, a többit korábban választjuk el. A kiskecskéket általában szoptatásos módszerrel neveljük. Ennek nagy hátránya a túlzott tejfogyasztás és a körülményes elválasztás. Háromhetes korban szoktassuk rá őket a kemény takarmányra. Ennek napi adagját fokozatosan úgy kell növelni, hogy az elválasztás idején a napi adag 30 —50 dkg szénából, 20—30 dkg árpából vagy zabból (esetleg 20 dkg korpából) álljon. A kecske rendkívül szereti a változatos táplálékot, ezért előszeretettel fogyasztja a legrosszabb ízű gyomnövényeket Is. K. Molnár Ferenc
