Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1980-12-13 / 50. szám

1980. december 13. SZABAD FÖLDMŰVES d fattyú Migujev kollégiumi ülnök esti sétá 'fa közben megállt egy távírópózna mellett, és mélyen felsőhajtott. Egy héttel azelőtt, mikor éppen esti sétá­járól volt hazatérőben, utolérte ré­gebben elbocsátott szobalányuk, Ag­­nyija, és ádázul mondta: — No, várj csak! Majd csapok én neked olyan botrányt, megtanítalak én, hogyan kell egy ártatlan lányt tönkretenni! Kiteszem a gyereket is ,a házad elé, törvény elé is megyek, feleségednek is elmondom ... Es azt követelte, hogy a férfi öt­ezer rubelt tegyen a bankba az 6 ne­vére. Migujev, ahogy erre gondolt, felsőhajtott, és újra mély bűnbánat­tal tett szemrehányást magának a pil­lanatnyi gyönyörűségért, amely ilyen sok bajt és szenvedést zúdított rá. Mikor nyaralója elé ért, Migujev leült a tornáclépcsőre, hogy egy ki­csit megpihenjen. Éppen tíz óra volt, s a felhők mögül kikandikált a hold egy darabkája. Az utcán és a villák körül egy lélek se volt: az öreg nya­ralók már lefeküdtek aludni, a fiata­lok rdeg sétáltak a kiserdőben. Mind­két zsebében gyufát keresgélve, hogy cigarettára gyújtson, Migujev a kö­nyökével valami puhába ütközött; nem volt egyéb dolga, hát a jobb könyöke alá pillantott, és arca hirte­len eltorzult a rémülettől, mintha maga mellett kígyót látott volna. A kis lépcsőn, egész az ajtónál valami batyu feküdt. Hosszúkás holmi. be­göngyölve valamibe, ami tapintásáról ítélve tűzdelt kis paplanféle lehetett. A batyu egyik vége kissé nyitva volt, a kollégiumi ülnök belenyúlt, és keze valami meleget és nyirkosat tapintott. Rémülten ugrott fel, és körülnézett, mint a bűnöző, aki szökni készül az őr elől. — Kitette az aljas! — mormolta ádáz dühvei, kezeit ökölbe szorítva. — S most itt fekszik... itt fekszik a fattyú, ö, istenem! Megdermedt ijedtében, haragjában és szégyenében... Mitévő legyen most? Mit szól a felesége, ha meg­tudja? Mit szólnak majd hivatalnok­társai? Őexcellenciája most majd bi­zonyára megveregeti a hasát, jót ne­vet, és azt fogja mondani: „Gratulá­lok ... Hehehe ... Szakállábán ősz szálak csillognak — de bordái közt ördög ficánkol... nagy kópé ön, Szemjon Erasztovics!“ Most majd az egész nyaralótelep megtudja titkát, az is lehet, hogy a tiszteletre méltó családanyák nem lesznek hajlandók fogadni őt házuknál. Az ilyen kitett gyermekekről az újságok írni szok­tak, ilyenformán a becsületes Migujev nevet meghurcolják egész Oroszor­szágban. A villa középső ablaka nyitva volt, és tisztán hallatszott, amint Anna Fi­lippovna — Migujev felesége — va­csorához teríti meg az asztalt; az ud­varon, közvetlenül a kapu mögött Jer­­molaj, a háziszolga panaszos hango­kat csalt ki a balalajkájából... Ha most a csecsemő felébredne, és nyi­­vákolni kezdene, azonnal kiderülne a titok, Migujev parancsoló szükségét érezte annak, hogy siessen. „Gyorsan, gyorsan — mormogta. — Ebben a pillanatban, amíg senki se láthatja. Elviszem és leteszem valaki másnak a küszöbére ...“ Migujev egyik kezébe vette a kis batyut, és csöndesen kimért léptekkel, nehogy gyanút keltsen, elindult az utcán. példátlanul förtelmes helyzet! — gondolta, igyekezve egykedvünek lát­szani. — A kollégiumi ülnök egy cse­csemőt visz az utcán! Úristen, ha va­laki meglát és megérti, miről van szó, én belepusztulok... Nézzük csak, le­fektetem erre a tornácra itt... Nem, várjunk, itt nyitva az ablak, és talán valaki néz. Hova tehetném? Aha, tu­dom már, elviszem Melkin kupecék nyaralójába ... Ezek gazdagok és kö­nyörületesek és fölnevelik.“ Es Migujev elhatározta, hogy a csecsemőt feltétlenül elviszi Melkin­­hez, bár a kereskedő villája á nyara­lótelep legszélső utcájában volt, egé­szen a folyónál. „Csak el ne bőgje magát nekem, és ki ne essék a batyuból — gondolta a kollégiumi ülnök. — No, köszönöm szépen — ezt nem vártam! Elő em­bert viszek a hónom alatt, akár egy aktatáskát. Elő embert, akinek lelke van, érzései vannak, mint valameny­­nyiünknek... Ha Melkin magához veszi és fölneveli, még tán valami híres ember lesz belőle.,. Az is le­het, hogy valami professzor, hadve­zér, író válik belőle... Hiszen a vilá­gon minden megtörténhetik! Most itt viszem a hónom alatt, mint valami kis rongyot, de úgy harminc-negyven év múlva talán vigyázzban kell állni előtte...“ Migujevnek, miközben végighaladt a keskeny, néptelen mellékutcácskán, a hosszú kerítések mentén, a hársfák sűrű fekete árnyékában, hirtelen úgy rémlett, hogy valami nagyon kegyet­len és bűnös dolgot cselekszik. „De hiszen ez lényegében galádság! — gondolta. — Olyan gálád, hogy galádabbat elképzelni se lehet... Ugyan miért dobáljuk küszöbről kü­szöbre ezt a szerencsétlen csecsemőt. Talán az ö bűne, hogy megszületett? És mit vétett nekünk? Aljasok va­gyunk. Szeretjük a szórakozást, de ez az ártatlan kisgyermek adja meg az árát... Pedig ha jól meggondoljuk ezt az egész históriát, én voltam a parázna, mégis ez a kicsike fizet majd érte ... Ha odadobom Melkin­­nek, az talán lelencházba adja, ott minden olyan idegen, olyan Kivata­­los, olyan rideg ... semmi gyöngéd­ség, semmi szeretet, semmi dédelge­­tés ... Aztán cipészinasnak adják ... elkanászkodik, trágyár szavakat tanul, a végén éhenhal... Cipészinas le­gyen, pedig hát kollégiumi ülnök fia, nemesi vér ... Hús- húsomból, vér a véremből..." Migujev a hársak árnyékából ki­ment a holdfényes útra, kigönygyölte a batyut, és nézte a csecsemőt. — Alszik — suttogta. — Ejha, néz­zék már a kis sehonnait, kicsit haj­lott az orra, akár az apjáé... Al­szik, és nem érzi, hogy tulajdon édes­apja néz rá . .. Dráma ez, barátom ... No, ne haragudj... Bocsáss meg, barátocskám. Neked ezt így rendelte a sors, hiába ... A kollégiumi ülnök pislogni kez­dett, és úgy érezte, mintha arcán va­lami hangyaféle mászkálna... Bebu­gyolálta a kicsit, megint a hóna alá vette, és ment tovább. Az egész úton, míg Melkin nyaralójáig nem ért, fejé­ben csak úgy rajzottak a szociális kérdések, szívét pedig a lelkifurdalás gyötörte. „Ha én derék, becsületes ember vol­nék — gondolta —, fütyülnék min­denkire, és ezzel a kicsikével Anna Filippovnához mennék, térdre borul­nék előtte, és azt mondanám: — Bo­csáss meg nekem! Bűnös vagyok! Szaggass szét engem, de ezt az ártat­lan csecsemőt ne tegyük tönkre. Ne­künk nincs gyerekünk, vegyük őt magunkhoz, és neveljük fel! — Jólel­­kü asszony ő, beleegyezne... Es ak­kor a gyerekem mindig mellettem lenne ... Eh!“ Amint közeledett Melkin villája fe­lé, habozva megállt... Elképzelte, milyen lenne az: ül otthon, a szalon-7 Könyvkiállítás a Csehszlovák—Szovjet Baráti Szövetség bratislavai székhazában Fotó: sr^tt—i Költő és ember ANTON PAVLOVICS CSEHOV: Január elsején múlt tíz éve, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségé­nek döntése alapján létrejött az ön­álló Madách Lap- és Könyvkiadó, a­­mely már hagyományosan — ízléses külsejű, színes nyomású naptárral lepi meg a szlovákiai magyarságot. Az 1981-es évi kiadvány Is — a ha­gyományos naptárrészen túl — gaz­dag tartalmú: érdekes olvasmányokat, Ismeretterjesztő cikkeket, a csehszlo­vákiai magvar dolgozók önismeretét elmélyítő, látókörét szélesítő írásokat tartalmaz. E földhöz, ez országhoz kö­tődésünk, a szlovákiai magyar élet­forma kialakítása, az itt élők múltja, vigyázva óvott hagyományai, szorgos jelene és jövőbe vetett bizalmának bemutatása volt az összeállítók — P. Kováts Piroska és Kulcsár Ferenc — célja. A Naptár irodalmi rovatát (Szép Szó) az összeállítók igyekeztek év­fordulókhoz, jubileumokhoz kötni: az ünnepeiteket = a csehszlovák, a ma­gyar s a világirodalom képviselőit i—i egy-egy írás közlésével (olvasásával) köszöntik. A gazdag s választékos irodalmi anyag mellett a tudomány és a technika legújabb vívmányai fe­lől érdeklődők, a jogi tanácsokban elmerülni kívánkozók, a nyelvünk Madách Naptár 1981 törvényszerűségeivel ismerkedni szán­dékozók, a divat, és a sütés-főzés tu­dományában gazdagodni vágyók óha­ja is kielégül; a barkácsolók, a sport­­kedvelők és a rejtvényeiket kedvelők népes tábora is lel érdekességet a közel háromszáz oldalas kiadványban. Külön említést érdemel a Beszélő múlt című fejezet, amelynek írásai ban, és újságot olvas, mellette meg a hajlott orrocskájú kisfia hancúroz, és az ő háziköntösének rojtjaival ját­szik; ugyanakkor képzeletében meg­jelentek kacsintgató hivatalnoktársai, meg őexcellenciája is, amint elnevett magát, és az ő hasát veregeti... Ha­nem a gyötrő lelkifurdalás mellett valami gyöngéd, meleg, szomorkás érzés fészkelte be magát szívébe ... A kollégiumi ülnök óvatosan letette a csecsemőt a terasz lépcsőjére, s ke­zével búcsút intett neki. Arcán me­gint mintha hangyák mászkáltak vol­na le-föl . . . — Barátocskám, bocsáss meg ne­kem, gazembernek — motyogta, — Ne haragudj rám! Egy lépést tett visszafelé, de a kö­vetkező pillanatban elszántan köhin­­tett, és azt mondta: — Eh, lesz, • ami lesz! Fütyülök mindenkire! Magamhoz veszem a gye­reket, az emberek pedig beszéljenek, amit akarnak! Felvette a csecsemőt, és gyorsan igyekezett haza. „Hadd beszéljenek, amit akarnak — gondolta. — Most mindjárt hazame­gyek, és térden állva mondom: — Anna Filippovna! — Jó asszony, ö meg fogja érteni... A gyereket pe­dig felneveljük... Ha fiú, akkor Vla­gyimir lesz, a neve, ha lány, akkor Anna ... Legalább öregségünkre lesz vigasztalásunk...“ Es úgy is lett, amint elhatározta. Sírva, félelemtől és szégyentől szinte aléltan, de tele reménnyel és valami meghatározhatatlan , felbuzdulással bement a házába, a feleségéhez, és térdre ereszkedett előtte ... — Anna Filippovna! — mondta szi­pogva, és a csecsemőt a padlóra fek­tette. — Ne akarj büntetni, engedd, hogy kimondjam, ami a szívemen van: bűnös vagyok! Ez az én gyere­kem ... Emlékszel Agnyuskára, hát... az ördög rossz útra térített... meg­­tévelyedtem ... Es magánkívül a félelemtől és szé­gyentől, be se várva a választ, fel­ugrott, és kirohant a friss levegőre ... „Itt maradok az udvaron, amíg 0 maga be nem hív — gondolta. —■ Időt adok neki, hogy magához térjen, és gondolkozzék a dolgon ...“ fermolaj, a háziszolga elment előt­te a balalajkával, és vállat vont... Egy perc múlva megint elment mel­lette, és megint vállat vont. — Micsoda história, istenúgyse .. -. — mormolta nevetve. — Tetszik tud­ni, Szemjon Erasztics, az előbb ide­jött egy fehérnép, Akszinya, a mosó­nő. Es az a buta lefektette a kicsinyét az utcai lépcsőre, aztán mialatt idebe nálam időzött, valaki fogta a gyere­ket, és elvitte... Ez aztán furcsa! — Micsoda? Mit beszélsz? — kiál­totta Migujev torkaszakadtából. Jermolaj a maga észjárása szerint értelmezve a gazda haragját, megva­­kargatta a tarkóját, és felsóhajtott. — Bocsásson meg, Szemjon Erasz­tics, de hát most... nyaralási idő van ... anélkül nem lehet — úgy ér­tem, hogy asszony nélkül... Es felpillantva gazdája meglepett, dühösen kimeresztett szemére, bűntu­datosan krákogott, és folytatta: — Hát persze bűn az ilyesmi, de hát mitévő legyen az ember ... Meg tetszett tiltani, hogy az udvarba ide­gen fehérnépet beengedjünk ... ná­lunk meg nem akadnak. Régebben, amikor Agnyuska még itt volt, nem engedtem be idegent, mert — itt volt ő, de most, hiszen tetszik lát­ni... idegenek nélkül nem boldogul­hatunk. Ami igaz, az igaz, mikor Agnyuska itt volt, nem fordultak elő rendetlenségek, mert ő ... — Takarodj innen, gazfickó! — rí­­pakodott rá Migujev nagyot toppant­va, és visszament a szobába. Az elámult és felháborodott Anná Filippovna még mindig előbbi helyén ült, és kisírt szemét le nem vette a csecsemőről... — No, jó ... no . . . — motyogta a sápadt Migujev, mosolyra húzva szá­ját. — Csak tréfáltam ... Ez nem az enyim.., hanem Akszinyáé, a mosó­nőé. En ... csak tréfáltam .. , Vidd ki, add oda fermolajnak. ((Bartók Béla emlékezete, Fűben­­fában az orvosság — népi gyógymó­dok, kuruzslások —, Komárom törté­nete, A radványl molnármesterek...) minden bizonnyal lekötik az olvasók figyelmét, de e témakör többi cikke is élénk érdeklődésre tarthat számot. Örömül szolgál, hogy az előző évek kiadványaitól eltérően a jelenlegiben a gyermekolvasók is gazdag és több­műfajú anyagban — mesék, versek, történetek, játékajánlatok — válogat­hatnak. Hiányosságként (mulasztásként?) csupán a „Fontosabb központi hivata­lok, közületek és szervek címe“-it tartalmazó rovatot említhetem: a százegynéhány cím valamennyiénél hiányzik az irányitószám. A 39 500 példányszámban megjelent Madách Naptár 1981. a család vala­mennyi tagja tudományos-szórakoz­tató igényét kielégíti. A könyvkeres­kedésekben és hírlapárusoknál már kapható. PÉNZES ISTVÄN JÄN KOSTRA művészi útja figye­lemreméltó fejezete a modern szlo­vák lírának. A fiatal költő századunk har­mincas éveiben lépett be az éppen bomladozó társadalmi és irodalmi életbe. Ez a keserű élmény szülte első korszakának pesszimizmusát és szubjektivizmusát, de költésze­tének magva egészséges és sértet­len maradt. A farkasordítő, „fogas idők“, a fasizmus sötétségéből a költészet bűvkörébe, az édesen gyötrő képzeletvilágba menekül. Korán felismeri a költészet fele­lősségét, erkölcsformáló erejét, s ezt a felelősséget emelt fővel vállalja, mint ahogy azt első kor­szakának, azaz a háború végéig megjelent művei (Hniezda, 1937; Moja' rodná, 1939; Ozubený čas, 1940; Puknutá váza, 1942; Všetko je dobre tak, 1942; Ave Eva, 1943) tanúsítják, melyeknek minden ver­se egy-egy vallomás a szülőföld iránti szeretetéről, és az egyéni érzésektől a társadalmi kérdések­hez vezető útjáról. Elbűvöli a sza­vak játszi szépsége és harmóniája, s ezen keresztül eljut a női szép­ség csodálatához (Ave Éva). Következő, 1946-ban megjelent kötete (Presila smútku) törést je­lent Kostra költészetében, éspedig Ezelőtt 180 évvel született Czu­­czor Gergely az Érsekújvár mel­letti Andődon. A magyar nyelv szerelmese ott is nevelkedett és 1920-ban került Pestre, ahol be­kapcsolódott a kibontakozó irodal­mi életbe. A költői munkásságát rövidesen elismerték Kisfaludy Ká­roly és társai. Négy év eltelte után kinevezték tanárnak a jónevü győri gimná­ziumba. Tanárkodással teltek az évei, de közben szerkesztette a Mezei naptárt, amelyben megjeleni tek a néphez szóló versei. A harmincas évek elején a Ma­gyar Tudományos Akadémia leve­lező tagjává választotta, és később az akadémia segédjegyzője, majd levéltárosa lett. Ebben az évben sok támadás érte, és megfosztották funkciójától. De a kiváló tollú költőnek nem ment feledésbe a neve, és 1844-ben az Akadémia megbízta a Nagy Szótár szerkesz­tésével. Ojból Pestre került és az igényes szótári munkán kívül a „Magyar nyelv rendszere“ című művében kortársával, Vörösmarty Mihállyal együtt kidolgozták a népiskolai nyelvtankönyvet. A lánglelkű hazafi az 1848-as forradalom idején írja leggyújtóbb hangú versét, a „Riadót“, amely annyiban, hogy az egyes emberhez fűződő, művészien átélt vonzalmát és szeretetét most már kiterjeszti a társadalomra, s az egyetemes emberiség boldogulását keresi. Utóbbi verseskönyvében még túl­nyomórészt a háború borzalmaiból eredő aggodalmát, a pusztulás utáni átalakulás élményét, az új világ születésének látomását fog­lalta versekbe. A Jávorfalevél (Ja­vorový list) remekbe szabott köl­teményeit a költő Szovjetunió-beli élményei inspirálták, egyben azon meggyőződéséről vallanak, hogy a forradalmi út korunk egyedüli jár­ható útja. Kostra egész művészetét az eszmeiség hatja át. További kö­teteivel (Šípky a slnečnice, 1958; Báseň dielo tvoje, 1960) új dimen­ziókon keresztül a szocialista köl­tészet újabb lehetőségeit tárja fel. Az 1968-ban megjelent (Len ráz) kötetében mérlegre teszi saját mű­vészetét, s mintegy az olvasóval közösen fedezi fel újra az élet va­lódi értékeit. Kostra, az ember és a művész megtalálta a fejlődő társadalom kulcspontjait, s mindezt meggyő­ződéssel és mély átérzéssel for­málta költészetté. Ezért műve ma­radandó, szerves része az újkori irodalomnak. *— nka— erőssége miatt csak az év végén jelent meg Kossuth Hírlapjában. Pesten maradt, amikor az oszt­rákok elfoglalták a várost. Forra­dalmi tevékenységéért letartóztat­ták és hat évi várfogságra ítélték. Amikor a magyar csapatok elfog­lalták Buda várát, Czuczor rövid időre szabadlábra került, de aztán újból fogságba vetették, és vasra verve vitték az osztrák börtönbe. Antikor a börtönigazgató jóvoltá­ból lekerült kezéről a bilincs, új­ból a Nagy Szótáron szorgosko­dott. 1851 tavaszán kegyelmet ka­pott, és visszatért Pestre, s min­den idejét a szótár szerkesztésé­nek szentelte egészen az 1866-ban bekövetkezett haláláig. Czuczor már fiatalon feltűnt né­pies hangú verseivel. A Hunyadi című balladája szintén nagy sikert aratott. A Riadóról pedig azt állítják sokan az irodalmi tör­ténészek közül, hogy a leghatáso­sabb forradalmi vers volt 1848- ban. A magyar nyelv nagy művelőjé­ről rendszeresen megemlékeznek szűkebb hazájában, Mátyusföldön. Czuczor Gergely napokat szervez­nek a költő, a nyelvművelő és a bátor hazafi emlékére.­­t—tt— Mátyusföid szülötte Emlékmű a hősi városban, Volgográdban Fotó; =«=.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents