Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-29 / 48. szám

1980. november 29. SZABAD FÖLDMŰVES 7 BORISZ VASZILIEV: á PILLANAT МШК VII. A tábori kórház már befejezte a munkáját: a súlyos sebesülteket kór­házba szállították, a könnyebbeket el­látták és elhelyezték, ezért a tábor­nok nem akart tovább ott időzni. Fi­noman, de határozottan elhárította az orvosok meghívását, hogy ünnepeljek meg az „utolsó munkanapot“, amint a tábori kórház parancsnoka mondta, tovább ment a táborhelyen, igyeke­zett, hogy ne zavarja meg az embe­reket hirtelen felbukkanásával. Mégis zavarta őket. A legélelmeseb­bek vagy legittasabbak bőbeszédűen és buzgón odaadásukról áradoztak; я szerények, meg a józanok elhallgat­tak, amikor meglátták, és tiltakozása ellenére Ösztönösen helyet szorítottak neki. üzért aztán a tábornok kezdte kerülni a kivilágított és népes helye­ket, és lassan, magányosan kószált tovább. — Es engem ugyan miért? — kér­dezte hirtelen a sötétben egy felhábo­rodott férfihang. — A lány lőtt, vi­gyétek csak őt. — Engem miért? — Elhallgatni! — Az utóbbi hang parancsnokion zengő és fiatalos volt. — Majd kiderítik. — Na, az ünnep kedvéért, alhad­nagy ... Az emberek egyenesen feléje tar­tottak, a tábornok félreállt. — Ki az? Felvillant a lámpa fénye, s az al­hadnagy ijedten és ujjongva tüstént felüvöltött: — Vigyázzl Tábornok elvtárs ... — Jól van, jól van — mondta sietve a tábornok, és meglepetten a lányra nézett, aki két géppisztolyos közt állt. — Mi történt? — Letartóztattuk őket, mert lövöl­döztek a táborhelyen. — Eresszétek el. Ha senki sem se­besült meg, eresszétek el. — Értettem!— mondta hangosan az alhadnagy Ja mellén lógó lámpát még mindig nem oltotta élj. — Tes­sék, az iratok. A felderítő elkapta a könyvecskéjét és máris eltűnt a sötétben. A lány pedig dühösen nézett az alhadnagyra: — Adja vissza a fegyveremI — A tisztesek nem tarthatnak ma­guknál zsákmányolt pisztolyt. — Ajándékba kaptam — mondta éle­sen a lány. — Tábornok elvtárs, mondja meg neki, hogy ájáridék. A tábornok meglepetten vette el az alhadnagytól a pisztolyt, tétován né­zegette. — Ez év március nyolcadikán sze­mélyesen ajándékozta nekem ezt a pisztolyt, tábornok elvtárs. Emlékszik, amikor német géppisztolyosok törtek a híradós központra, és két órán át lövöldöztünk egymásra ... — Persze, persze — mondta a tá­bornok, de az esetre még mindig nem emlékezett. — De azért nem kell fe­leslegesen lövöldözni. — Nem ok nélkül csináltam —, mondta halkan a lány, miközben a pisztolyt a szoknyája zsebébe dugta. — Kérek engedélyt az elvonulásra. — rikkantotta megint teli torokból az alhadnagy. — Tessék. — Utánam, induljI... A lámpát eloltották, a katonaléptek elhaltak a sötétben. A tábornok ugyanott állt, ahol eddig, érezte, hogy a lány se mozdult. Valamit mondani kellett volna neki, talán köszönteni a Győzelem alkalmából, vagy összeszid­ni a lövöldözésért, de mégse mondott semmit. Álldogált még egy darabig, azután elindult, továbbra is igyekezett elkerülni az embereket. Sehogyan sem értette, miért keresi a magányt. Hiszen egyáltalán nem volt hozzászokva és nem is szerette, mert tevékeny és közlékeny ember volt. A háború első napjától fogva le­mondott a magányról, mert elveszítet­te a családját és egyedül maradt a világban. Kétszer ajánlották neki, menjen szabadságra, de elutasította és újra az emberek közé ment, keres­te őket, kereste a velük kapcsolatos tevékenységet, amely annyira betöl­tötte az életét, hogy a nap huszon­négy óráidból alig tudott időt lopni magának az alvásra. És ma hirtelen arra vágyik, hogy mindenkit otthagy­ván, mindenről megfeledkezzen, egye­dül maradjon önmagával. Nem gon­dolkozni akart, nem, egyszerűen csak csendben elüldögélni valahol, dohá­nyozni és nézni az eget, hogy eler­­nyedjenek az idegei.... Megállt, hallgatózott: az éjszaka hangoktól zsongott, de a hangok messze voltak, ott, ahol még égtek a tábortüzek, világítottak a fényszórók, ahol még sehogyan se tudtak lecsil­lapodni az emberek, akik végigharcol­ták a háborút. Itt viszont csend volt, a tábornok le is ült a földre, rágyúj­tott, megszokásból a markába rejtve a cigarettát. Még a gyermekkorából ismert, halk, egyhangú nyikorgás hallatszott a közelben. Ló horkantott, lusta, agyon­­bagózott hang szólalt meg: — Na, gyönyörüml Gyerünk, gye­rünk ... A tábornok mellett lassan elúsztak egy fogat elmosódó körvonalai, a ko­mótosan bólogató ló, a kocsis alakja. A köznapi parasztos ráérősségböl csak úgy áradt a béke. — Te vagy az, Markelov? — kér­dezte valaki a sötétben. — Én vagyok, Sztyepan Ivanics — felelte köznapion a kocsis. — Az utol­sókat viszem, már csak a fritzek ma­radtak. — A németeket holnap szedjük össze, most már te is pihenj. Szerez­tem egy kis itókát, kérd el Jegorics­­tól. — Köszönöm, Ivanics. Gyí te, ál­­mostáskal... A ló horkantása meg a nyikorgás elhalt a távolban. A tábornok mellett zömök, csaknem széle-hossza egy, a jobb lábára bicegő férfi haladt el. Jól megnézte magának a tábornokot, oda­lépett: — Vóna egy kis tüzed, katona? A tábornok elővette az öngyújtóját: — Adsz egy kis dohányt? A tábornok felismerte a hangjáról az illetőt, Sztyepan Ivanovtcs volt. — Mért ne adnék? — mondta kész­ségesen Stzyepan Ivanovics és leült mellé. — Gyújts rá. Jó kis dohány. Az illata miatt egy kis somkórót te­szek bele: érzed, milyen jó szaga van? Otthonról küldik a somkórót.. A tábornok leszakított egy újságpa­pír csíkot, rászórta a mahorkát, vas­tag. puha cigarettát sodort. Felkat­tintotta az öngyújtóját, mind a ketten rágyújtottak, elégedetten szívták le az édeskés, kékes füstöt. — Mindenki ünnepel, ti meg dol­goztok, mi? ~ kérdezte a tábornok. Dolgozunk — hagyta helyben Sztyepan Ivanovics. — A mi munkánk már ilyen. A legutolsó. Hallgattak. Sztyepan Ivanovics fel­sóhajtott, hozzátette: — Adja isten, hogy ez legyen az utolsó. Elég volt a temetésből. Most már szülni kell. A tábornok csak most jött rá, hogy a temetőkülönítmény parancsnoka ül mellette. És ahogy rájött, habozva, feszengve megkérdezte: — Aztán sok-e ma... a munka? — Sok. Attól függ. persze, mihez hasonlítjuk, de az utolsó naphoz ké­pest, megmondom őszintén, kicsit sok. A tábornok hallgatott. Szívta a ci­garettáját, lehajtott fejjel, figyelme­sen nézegette a cigaretta parazsát. — Azt a sok derék gyereket — tet­te hozzá hirtelen Sztyepan ivanovics. — Szóval többnyire a golyószóró vitte el azt a sok derék gyereket. Vagyis hát, hogy a németek golyószórói még működtek, szóval nem hallgattatták el őket. Kár. — Igen —■ nyögte ki a tábornok. — Rohamlövegeket kellett volna ... Sokáig ültek némán. Azután Sztye­pan Ivanovics felállt, eltaposta a föl­dön a csikket: — Megyek az emberekhez. Ünnepe lünk egy kicsit. Velünk tartanál? — Nem — felelte a tábornok. — Köszönöm. — Hát akkor, ég áldjon. — Sztye­pan Ivanovics elindult a sötétben, megtorpant. — Már meg ne sértődj, tábornok elvtárs, én csak az igazat mondtam. Nagyon forrófejtű ember vagy. A törzsőrmester léptei elhaltak a sötétben, a tábornok meg egyre csak ült, lehajtott fejjel. A cigaretta izzott a kezében ... de észre se vette, amíg a parázs meg nem égette az ujját. Akkor eldobta a csikket és hirtelen felpattant. Mintha egy emberi alak bukkant volna föl mellette; odaszólt: — Ki az? De senki se felelt. A tábornok meg­igazította a tányérsapkáját, és sebe­sen arra Indult, amerről a fogat jött, a lapály felé, amelyen ma olyan mes­terien fuvarozta a Willisen Szergej, Akkor Melesko ült hátul, géppisz­tollyal a nyakában. Erősen hányko­lódtak a kis utastérben, és egyszer Melesko úgy megütötte a pisztoly dobiárával, mogy megfájdult a tarkó­ja. Akkor a tábornok észre se vette, most pedig másra se gondolt, mint a felderítőre, minden apróság eszébe jutott. „De hát miért, miért nem kérettem rohamlövegeket?! — gondolta csak­nem kétségbeesetten. — Csupán há­rom órába telt volna..." Ezen az úton szállították vissza ma MeleskÓt — fel a magaslatra, a táborhely mögé. A tábornok személye­sen Intézkedett, hogy ott ássák meg a sírokat, maga vezényelte a zászló­aljat az ünnepélyes temetésen, ö ma­ga... A robbanástól felborult harckocsi sötét tömege világosan kirajzolódott az éjszakai ég hátterében. A tábornok megállt, a sötétben homályosan fény­lett a torony simára csiszolt futógyü­­rüje. Itt ült összeégett Brjanszkij had­nagy, átölelve az eszméletét vesztett töltőtüzért. A tüzér nem Is tért esz­méletre, holnap már ő is a magasla­ton fekszik, Brjanszkit viszont már hátraküldték. Életben maradt, de hallani sohasem fog, amint a főorvos mondta; a hadtestben mindenki is­merte Brjanszkijt, verseit közölte a Hadiújság. Innen már kettesben mentek to­vább Meleskóval. Itt érte őket az ak­natámadás, a felderítő a földre lökte, és rávetette magát, hogy megvédje a repeszektől. Itt gyújtottak rá. Itt állt Kolimaszov harckocsija. Mögötte megint valami árny buk­kant fel. A tábornok megállt, hallga­tózott, minden eshetőségre felhúzta a ravaszt, és elkiáltotta magát: — Ki az? És megint nem felelt senki. Talán csak képzelődött, talán egy német kóborol a mezőn, aki valami csoda folytán életben maradt, talán a had­segéd lopódzik mögötte, mert éber akar lenni. De körös-körül csend volt, a tábornok újra visszatette a pisz­tolyt a tokba és továbbment. Felment a gerincre, amely mögött a harckocsik rejtőztek, és ahonnan a csatát figyelte. Igen, itt feküdtek, ta­lán a puha földben még mindig meg­van a könyökük lenyomata. Itt feküd­tek, ott pedig, lenn a lapályon Koli­maszov meg a felderítő zászlóalj ro­hamozta az el nem fojtott tűzfészke­ket ... „Az utolsó naphoz képest kicsit sok — mondta Sztyepan Ivanovics, és a tábornoknak megint a fülébe cseng­tek e szavak. — „Az a sok derék gyerek.“ Miért, miért nem rendelte ide a rohamlövegeket? Éppen itt döbbent rá, hogy elha­markodottan cselekedett, de már késő volt, Kolimaszov a hídra tört, elhall gattatva a rádióban Moszkva ujjongó hangját. Itt döbbent rá, és ez a ször­nyű felfedezés arra késztette, hogy ide siessen, ahol dörög a csatazaj, ahol pusztulnak a katonái. Valahol itt érte őket a második aknaroham, valahol itt vágódtak hasra, azután előrejutottak, és a hallgatag felderítő széles hátát ott érte az összes repesz, amelyet a tábornoknak szántak. Vala­hol itt... Ide-oda járkált a mezőn és képte­len volt megtalálni azt a helyet. Sze­rette volna megtalálni, nagyon sze­rette volna, de nem találta, az egész terepet bombatölcsérek szabdalták fel. Miután nem találta meg azt a he­lyet, ahol Melesko elesett, a tábor­nok továbbment, a híd felé. Reggel nem ment el oda, mert már nem volt értelme odamenni, meg azért sem, mert a felderítő halála mélységesen megrázta. Aztán a hadsegéd is oda­ugrott hozzá és vitte az egészség­­ügyiekhez, hogy bekötözzék. Mire be­kötözték, vége lett a csatának. Most azon az előterepen haladt át, amelyet valamikor a híd német vé­delme őrzött és próbált ki, és amelyet a németek olyan ügyesen használtak ki a találkozó harcban. Ezen a részen minden bokrot, minden gödröt; min­den négyzetmétert keresztül-kasul lőttek. A tankjai itt nem egyszerűen megközelítésre mentek, hanem való Sággal repültek, hol élesen ide-oda kanyarodva, hol lassítva, hol meg­­megugorva a mélyedésekben. A harc­kocsik éppúgy viselkedtek, mint a tűz alá került katonák, úgyhogy a híd előtt a mező mindenfelé tele volt sú­lyos nyomaikkal. A nyomok összeza­varodtak, egymást keresztezték, fel­futottak a meredélyeken, de mindig távol maradtak a bokroktól, mert ép­penséggel onnan lobbanhatott fel a páncélököl sárga lángja. De a bokrok se maradtak épek. A tankrohamok géppuskasorozatai át­­iheg átfésülték őket, s most csupa­szon meredeztek, ágaik letörve. Egy helyütt elesett német feküdt köztük hason. A keze még mindig azon a fekete csövön volt, amelyből a pán­célököl meredezett, a német már nem tudott lőni, ma este valamelyik egy­ség bizonyára ezért itatja a felderl­­tőket. Valamivel arrébb is német holt­test hevert, és a robbanástól felbo­rult ágyú mellett még három; a tá­bornok hirtelen megörült, hogy a mieink közül senkit sem lát, de mind­járt eszébe jutott, hogy őket már el­­szálították, csak a németeket hagy­ták holnapra. Igen, elszállították őket. Valameny­­nyit; a kiégett tank emlékműként me­redezett a felborult ágyú felett. A tá­bornok a sötétben fehérlő számot nézte, érezte az égett fém, puskapor és hús szagát, és levette a tányér­sapkáját. A kezében vitte tovább a sapkáját. Lassan kóborolt a mezőn, minden hallgatag, sötét, szomorkás harcko­csihoz odament. Halkam leolvasta a számát, felidézte a szám mögött rej­tőző, legtöbb esetben névtelen fiatal arcokat, és továbbment, holttesteken lépett át, meg-megbotlott az eldobált fegyverekben. így ért ki az elülső részre, és itt megállt. Körös-körül a félig lerombolt fedezékekben, lövésárkokban holttes­tek hevertek, fegyver hányódott, meg szétszórt muníció, úgy tetszett, hogy maga a föld még mindig remeg a harckocsik robajától, dörejétől, bőgő­sétől. Hirtelen olyan erővel rohanták meg ezek a hangok, hogy sürgősen leült, reszkető kézzel cigarettát vett elő. Igen, kemény dió volt ez a híd kö­rüli erődítés. A védelmét idejekorán kiépítették, a tüzelési rendszert jól átgondolták, harckocsi ellen védelmi csomópontokat alakítottak ki, elrete­szelt állásokat meg kézi löállásokat. Itt voltak az el nem hallgattatott go­lyószórók, amelyeknek a felderltői a mellüket szegezték. Könnyen el tudta képzelni, hogyan ugrott le első­nek, jó példát mutatva a kapitány a páncélról, hogyan futott előre, a go­lyózápor felé, már nem is vágódott hasra. Meg azt is, amint a lövés után visszarúgva, milyen szaporán és éle­sen lőttek a harckocsik, mint gyul­ladtak ki, amikor páncéltörőkbe bot­lottak, hogyan repültek ki a nyíláso­kon az élő fáklyák, és hogyan gurul­tak lefelé itt, ezen a száraz, sötét földön, amely úgy átizzott, akár a lőpor... De hát miért, miért nem vezényelte ki a rohamlövegeket?! Ügy látszik, felnyögött. Mégpedig fennhangon, mert a homályból hirte­len előbukkant egy alacsony alak és zavart kislányos hang kérdezte: — Mi van magával? — Ki az? — kapott ösztönösen a pisztolyához. — Én vagyok, Bruszková örvezető — mondta sietve a fekete híradós­lány. (Folytatjuk) j A Hősi harcok j krónikása ' A cári Oroszországban még a I haladó írók többsége is az uraikon * dó osztály sarjadéka volt, akik; I bár reálisan nézték a vajúdó tár- S sadalmakat, de műveik központi I figuráit a saját köreikből rajzolták 4 meg. Ez nem véletlen, hiszen a h realista írók a saját köreiket Is-5 merték a legjobban. I Oroszország népeinek életében, ^ hasonlóan az irodalomban is az к önkényuralom megdöntése, a Nagy * Októberi Szocialista Forradalom к hozott gyökeres változást és az J egyszerű nép fiai ragadtak tollat, I s elbeszélésekben, novellákban, re­­" gényekben, és a líra soraival írták í le azt a gigantikus harcot, amelyet I a világ legelnyomottabb népe foly- J tatott az öj társadalmi rendszer I kibontakoztatásáért, s a hősi kiiz-i ^ delmet a szocialista rendszer meg-* I döntésére betolakodó fasiszták N ellen. I A felszabadult munkásosztály S írónemzedékéhez tartozik a tavaly b elhunyt Konsztantyin Mihaj lövi cs v Szimonov henln-djías írő, aki ki- I tűnt sokoldalúságával, hiszen egy- 5 aránt írt verset, prózát, s emellett ^ kiváló tollú újságíró volt. £ Szimonov, aki hatvanöt évvel I ezelőtt született, — a huszas évek J végén lakatos mesterséget tanult I és egy moszkvai üzemben dolgo- 1 zott. A tehetséges munkásfiatal £ tizenhét éves korában írta első I verseit. Az irodalomszerető fia­­' talember igyekezett bővíteni tu- I dását és tévúton elvégezte a Gor- N kif Irodalmi Főiskolát,'s ezt köve- I tőén újságíróként tevékenykedett, s A harmincas évek végén, a szov- I jet—japán katonai konfliktus lde-V jén, egy frontújság munkatársa- I ként tevékeuykedett, ettől kezdve J főként katonai problémákról írt a к hazájukért harcoló emberek hon- 5 szerető, lelkivilágát rajzolta meg. I A második világháborúban, mint S haditudósító bejárta az egész к frontszakaszt, és a szinte napon- 1 ként megjelent cikkein, karcolat J tain keresztül a világégés króni- I 'kása lett. Nemcsak a szovjet kato- N nák gigászi harcát írta meg, ha- I nem az elnyomott rokonszerető S népek viszonyát, emberségét, a fel- I szabadító hadsereg bátor harcosai- S hoz. h A nagy hatású, lelkesítő, báto­­' rító verseiben a hazaájáért harco- I ló katona nyelvén szólalt meg, a J szovjet emberek hitét, és vágyait к foglalta klasszikusan egyszerű so- J rokba. Közben drámákat írt, amej I lyekben a szovjet nép ellenállását * állította példaként, feltárta a há­­í ború embert próbára tevő nehéz- I ségeit. Még a háború alatt Jelent ^ meg A nappalok és éjszakák című I regénye, amely mélyen érzékelteti ' a Sztálingrádi csata sorsdöntő I napjainak felkészültségét. Ezt a £ regényt több nyelven kiadták, I s magyar nyelven is több kiadást V ért meg. További regényei: A* к élők és holtak (1959), Nem szü-4 lettünk katonának (1964) és Az к utolsó nyár (1971) című regény-5 trilógia. Müveiben átfogóan mutat­к ja be a honvédő háború esemé- J nyeit, különböző korszakainak sa- I játosságalt: A tragikus visszavomf­­" lást, majd a nagy győzelmek éveit, к feltárva az adott időszak belső el- J lentmondásait. Stílusa az orosz I realisták hagyományait követte, de " írásaiban mindig érezni lehet a í szocialista elkötelezettséget. Szá- I mos nyelvre lefordított regényeiből ^ 'kiváló színpadi és filmfeldolgozá- I sok készültek. tt—*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents