Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-15 / 46. szám

1980. november 15. SZABAD FÖLDMŰVES BORISZ VASZILTEV: ^PILLANAT ИШ A Príroda Könyv- és Lapkiadó Vállalat legjelentősebb kiadványai közá tartozik a Háziállatok képes atlasza wXXXXXXXXVX4X\X\XXXXXXXXXXXXXXXV4\XXXXX4XXXXVVXXV4VvVvXXXXXXX>XXXXXXXX\XXX\XXXX4XXXVX4XXXXVV\X>CSXSXVSXV4N Nyolcvan éve született Emil Boleslav Lukšč 5. RÉSZ — Nemsokára visszajövök — mond­ta Fjodor, és eltűnt a sötétben. Megkerülte a /larckocsikat, elolda­lazott a jelderítők, meg a harckocsi­­zók mellett, akik ugyancsak egy ponyvát ültek körül, rajta a fejadag­ként kapott étel és ünnepi ital. Egye­nesen a vidám zsibongás, meg a har­monikaszó felé tartott: női hangok hallatszottak onnét. A hadtestben kevés nő volt: egész­ségügyiek, híradóslányok, tolmácsnők. Mindegyiket a keresztnevén szólítot­ták, csupán a közvetlen parancsno­kok, ők is csak szolgálati ügyben, szólították őket hivatalosan és szín­telenül „hadnagy elvtárs“-nak, vagy végső esetben „X. Y. elvtársnő"-nek. Mindenki másnak egyszerűen csak Ljudák, Anyák, Surocskák voltak, és kapcsolatukat a baráti fesztelenség, a férfias méltóság, meg egy picit a könnyed udvarlás keveréke jellemez­te. Mindenki réges-rég tudta a sze­rencsések nevét, akiknek valamivel többre, volt joguk, mint baráti puszira, de a háború forgandóságában biza­kodva a férfiak mindig is tették a szépet a nőknek. És csupán egyről — a hadtest híradós központjának Ra­­jecska nevű őrvezetőjéről nem tudtak semmit, még a hadtest leghírhedtebb pletykafészkei sem. Vagy valóban nem mutatott hajlandóságot a röpke háborús románcokra, vagy elképesz­tően ravaszul csinálta. A pimasz, ügyeskedő, az esztelensé­­gig vakmerő Gontar őrmester éppen őt kereste. Megnézte a tábortüzek mellett, a fényszórók sápadt fénysu­garában, bekukucskált az autókba, a csodával határos módon épen maradt épületekbe, a fedezékbe, még arra se volt rest, hogy felmásszon a vízto­ronyba, de Rajecska nem volt sehol. — Kit keres a felderítés? — kiál­tottak oda neki a harckocsizók. — Gyere, szedd a lábad: igyál velünk!... Fjodor nem is válaszolt. Minél to­vább kutatott, annál jobban lángra kapott benne az eleinte csupán ködös kíváncsiság: látni akarta a fekete rá­diós-pipit, a „nebáncsvírágot", a ,pa­­dócot", az „apácát“, ahogyan a had­testben gúnyolták a lányt. Ö minden­ki másnál jobban ismerte: egyszer, bízva a sokat próbált és sikeres fel­derítő sérthetetlenségében, megkör­nyékezte, de az ellenállás olyan dü­hödt, olyan elkeseredett, néma és meggyőző volt, hogy Fjodor kényte­len-kelletlen, az aktív védelem nyo­maival az arcán megfutamodott a va­­dóc lány elöl. Erre az esetre célzott ma a kapitány, és Fjodor elhatározta, hogy ezt a szégyenfoltot le kell mos­nia a hadtest első számú szívtiprójá­nak hírnevéről. „Valakivel hentereg — gondolta bosszúsan. — Elképzelhetetlen, hogy még nem adta be a derekát, hiszen háború van. Képtelenség .. Már másutt kereste a lányt, a bok­rok sűrűjében, a sötétben. Nesztele­nül, mint a bevetésben, végigkúszott a tisztáson, egyetlen gally se recs­­csent a lába alatt. — Ne, igazán — hallatszott tisztán a homályban egy női hang. — Na­gyon kérlek, Kosztya. Kérlek, Kosz­­tya... — Ragadd meg a pillanatot . s, — A közelmúltban jelentős eseményre került sor az irodalmi életben. Első alkalommal rendezték meg a magyar irodalom napjait a Csehszlovák Szo­cialista Köztársaságban. Prágában, Bratislavában és más városokban színvonalas irodalmi rendezvények zajlottak, ahol hazánk dolgozói is­merkedhettek a magyarországi próza és líra értékeivel. A tanácskozások során a két ország írói, műfordítói, a szellemi élet képviselői megvitatták az irodalmi kapcsolatok bővítésének időszerű kérdéseit. A két írószövet­ség képviselőinek munkaértekezletén elemezték a további együttműködés hogyanját. A magyar irodaiam szlo­vák fordításának helyzetéről és ter­veiről Karol Wlachovský tartott elő­adást, magyar részről pedig Käfer István értékelte a szlovák és a cseh irodalom magyar nyelvű tolmácsold.­­sát. A Rátkai Ferenc művelődési mi­niszterhelyettes vezette hivatalos kül döttséget a látogatás során fogadták mondta rekedten a férfi. — Ugyan, ne légy ostoba ... Fjodor a hang felé ment, megállt: valahol egészen közel voltak hozzá. Hallotta a férfi lihegését, a nő halk, kurta boldog kuncogását. Ahogy jól körülnézett, már látta is az alakokat, elővette a zseblámpáját és hirtelen keskeny, vakító fénysugárral világí­totta meg őket. A lány egyenruhában ült a tiszti körgalléron, hátával a fa törzsének támaszkodva. Rövid szoknyája felcsú­szott a térdéről, mert a lábát egészen a mellkasáig felhúzta, a fénysugárban vakítóan fehérlett telt lába. A lány ijedten pislogott, arcát a kezébe te­mette, a kackiás bajszú hadnagy pe­dig rákiáltott Fjodorra: — Oltsd el a lámpát! Jó, hogy nem fényszóróval jössz!... Az aknavetők parancsnoka volt, a­­kinek a Győzelem napja alkalmából megbocsátott a tábornok. Amint fel­ismerte őt is meg a lányt is, Gontar tüstént eloltotta a lámpát. A törzskarnál hatszor ittak a Győ­zelemre, hetedszer pedig a Legfelső Főparancsnokra. A hadtestparancs­nokság szintén a szabadban ünnepel­te a nagy eseményt. Az utászok ösz­­szeeszkábáltak pár hosszú asztalt meg padot, ponyvával letakarták őket, a műszakiak pedig a harckocsik áttételéből csináltak föléjük füzért. A tábornok keveset ivott, arra hi­vatkozott, hogy fáj a feje. De aho­gyan ült, beszélt, evett és mosoly­gott, a politikai helyettes, de még in­kább a hadsegéd rájött, hogy a tábor­nok valami sokkal súlyosabb okból kesereg. — Ahogy elnézlek titeket, fiatalo­kat, furcsa gondolataim támadnak — szólalt meg halkan Larcev. — Tanul­notok kéne, virágot vinni a lányok­nak, csókról ábrándozni, és itt vagy­tok a vérben meg a puskaporban s már hányadik éve. Vérben és pus­kaporban ... — Nem csak mi — vetette ellen vidáman Golubnyicsij dandárparancs­nok. . -Л,­— Pérste."‘‘ném csak ti. Ebberr*a háborúban két nemzedék fiatalságát áldozta fel a haza, azért amelyik el­kezdte negyvenegyben, és a tiéteket, akik befejeztétek. Ha szobrász lennék, emlékművet dlítanék. A két ifjú nem­zedéknek, a negyvenegyesnek meg a negyvenötösnek. Ez lenne a legna­gyobb emlékmű Moszkva kellős köze­pén ... A tábornok nem is hallotta, miről beszél Larcev. Vele szemben ott ültek a fiúk, a támasza, az ereje és büszke­sége. Mennyivel mélyebben és alapo­sabban ismerte valamennyit, mint a­­mennyire az apa ismerheti a fiait. A kövérkés, mindig álmatag Fiiin nem szereti a kockázatot, lassan és kellet­lenül dönt, de konok, szívós és meg­bízható. A védelemben nincs párja, ügyesen tartja a szárnyakat, de első­nek nem lehet bevetni a támadásba, mert elpiszmogja az időt, a mögötfes egységeket lesi, meg a szomszédokat, késve kezd. A győzelem kivívásában azonban hasznos ember, amikor az ellenség még nem tört meg, de már kezd megbénulni: ilyenkor Fiiin fel­fejlődik és módszeresen szétzúzza az ellenállás fészkeit. De őt sem vetheti be az ember elsőnek, mert őt meg a csehszlovák politikai és kulturális élet vezetői, és a Szlovák írók Szö­vetsége klubjában sajtóértekezleten találkoztak az újságírókkal is. A saj­tótájékoztatón a két minisztérium ve­zető dolgozói bevezető beszédükben nagyra értékelték az idén Magyaror­szágon megtartott csehszlovák irodal­mi napokat, ami igazolta milyen nagy jelentősége van a szorosabb együttműködésnek. A két szocialista ország között az irodalmi alkotások átvételének jelen­tős társadalomformáló ereje van. Sze­rencsére kiváló műfordítók tolmá­csolják hitelesen és művészi szinten az irodalmi műveket. A magyar kül­döttség ezen a téren különösen nagy­ra értékelte a szlovák műfordítók munkásságát, elsősorban a tavaly el­hunyt Emil Boleslav Lukáč tevékeny­ségét, aki szinte minden jelentősebb költő műveiből fordított szlovák nyelvre, hogy ezáltal hazánk dolgozói megismerkedjenek a magyar líra ér­tékeivel. túlságosan leköti a közvetlen felada­ta, megfeledkezik a szomszédos egy­ségekről, előre furakszik, és akkor az okos ellenség szárnyharccal köny­­nyen visszaverheti, sőt, elvághatja az övéitől, mint ahogyan egyszer meg is történt... — Szabad, tábornok elvtárs? Ké­rem, bocsásson meg a késésért. — Kolimaszov. Mocskos csizmában, gyűrött gimnasztyorkában jött kö­szönteni. Máris beleírhatja a jellem­zésébe, hogy nem elég fegyelmezett, hogy a beosztottaival nem szabály­szerűek a kapcsolatai, hogy lényegé­ben régész, ízig-vérig civil. Kolima­­szovnál azonban a tegnapi csata so­hasem hasonlít a maira; rosszul tudja a szabályzatot, de könnyen felméri és nagyon pontosan értékeli a helyzetet. Sohasem veszíti el fejét a találkozó harcban, feltétlenül szükség van rá az első rohamnál, amikor még nem tudni, milyen kártyát vág ki az ellen­ség. A felállásnál azonban mindig vét a szabály ellen, mint csapatszolgála­tos, semmire se való ... A tábornok azon kapta magát, hogy furcsán, egysíkúan ítéli meg barátait. Ogy gondolkodik, mintha hajnalban harcba indulnának. A harcnak pedig vége. Hosszú, nagyon hosszú időre vége. Katona volt és tökéletesen tud­ta, hogy egy ilyen háború után elke­rülhetetlen a szünet, mert túlságosan sok életet, erőt és pénzt emésztett fel-Del isten veled háború, vége. Es azokon a magaslatokon ért véget, a­­melyeken az ö harckocsizói hevernek, meg az apró Rizsikov kapitány felde­rítő. Nem gondolta, sohasem gondol­ta volna, hogy az utolsó: csata a há­ború után lesz. Mégiscsak jó, hogy Kolimaszov ment a vezérvonalon. Ha Fiiint teszi oda, a németek bizonyosan áttörnek a szoroson, mert 6 csak toporog, lövöl­döz, felderítőket küld a szárnyakra, egy szó, mint száz, időt veszít. Golub­nyicsij meg frontális támadást koc­káztat, mámorosán szétveri a védő­­csapatot, a világon mindenről meg­feledkezve hajszára indul, az a so­vány Wehrmacht tábornok meg csak nevetett volna kocsijában, egyre nyu­gatabbra iszkolva. A régész viszont rögtön a lényegre tapintott. Tudta mi a teendője, bekerítette és a lapályra szorította a németeket. Azért mégis, ha egyszer netán harcra kerül sor, ö bizony bármelyik egyetemen felku­tatja Kolimaszovot, lerángatja a ka­tedráról; a harc domborítja ki a jel­lemet, nem pedig a kérdőív-adatok. ,Furcsa: mint parancsnok nagyra becsülte Kolimaszovot, mint embert egyáltalán nem ismerte. Sohasem be­széltek szolgálaton kívüli ügyekről, sohasem vitatkoztak, talán még csak nem is iddogáltak együtt egész idő alatt, amíg együtt harcoltak. A tábor­nok megpróbálta felidézni, mi Koli­maszov keresztneve, és nem jutott eszébe. Egészen más jutott az eszébe. — Felírtad a címet, hová való az a felderítő? — kérdezte váratlanul, akadozva a hadsegédtől. — Meleskóét? Felírtam, tábornok elvtárs. A donyeci medencéből való, bányász. Az ezredes a tábornok vállára tette a kezét: — Ne kínozd magad, Alekszej Nyi­­kolajevics. Megtörtént, hát megtör­tént. — Miért? — fordult feléje hirtelen a tábornok. — Miért nem rendeltem oda a rohamlövegeket, mi? Miért? Szerettem volna minél előbb, minél gyorsabban túl lenni rajta. Váratlanul felállt, kilépett az asztal mellől. A hadsegéd már pattant is, de a tábornok visszatartotta: A magyar irodalmi napok kereté­ben a Prágai Kulturális Központban Humor és szatíra a háború utáni ma­gyar irodalomban címmel Csurka Ist­ván, Ladányi Mihály, Moldova György és Örkény István humoreszkjeiből cseh színművészek adtak elő egy cso­korra valót. Ez a rendezvény elnyer­te a közönség tetszését, mert valóban szép élményt nyújtó műsort láthattak. Bratislavában az Cj Színpad stúdió­­színpadán rendezték meg a magyar irodalom estjét, amelyen neves szlo­vák és magyarországi művészek sze­repeltek. De nagy sikerű találkozók voltak Szlovákia más városaiban is. A magyar irodalom napjai rendez­vénysorozat Csehszlovákiában elérte célkitűzését, hazánk irodalmárai és dolgozói közül sokan közelebbről is­merkedhettek meg a mai magyar iro­dalom képviselőivel és ízelítőt kaptak a klasszikus és korunk irodalmi alko­tásaiból. A két ország íróinak talál­kozása, és az eszmecserék minden bizonnyal meghozzák a várt ered­ményt a két szocialista ország írói­nak szorosabb együttműködésében, és elősegíti a műfordítói és kiadói tevékenységet, vagyis egymás irodal­mi alkotásainak még nagyobb meg­becsülését. —tt— A zt hiszem, Emil Boleslav Lukáč ** nélkül elképzelhetetlen lett volna a modern szlovák líra kiala­kulása. Erjesztője, ébresztője volt azok mozgalmának, akik igyekeztek megújítani az eléggé áporodott és provinciális szlovák lírát. Emil Boleslav Lukáč, Hodrusbányán született, és a húszas években kap­csolódott be a szlovák Irodalom áramkörébe, bár az irodalommal már korábban eljegyezte magát, hiszen középiskolás korában a Nyugatot ol­vasta s mi sem természetesebb, hogy lenyűgözte Ady újszerű, nagyvonalú szimbolista költészete, amely akkori­ban fölkavarta a lelkeket, s fölkavar­ta a magyar irodalom állóvizeit is. Ady példáján izmosodva indult Lu­káč is, hogy bebolyogja a művelt nyugatot, főképpen Franciaországot, a világ akkori irodalmi és művészeti központját, Párizst. Párizs ad impulzusokat neki s 6 igyekszik korszerű szlovák lírát te­remteni a Duna-tájon, érzékeny, a művelt lélek rezdüléseit nyomon kö­vető és kifejező városi lírát, amely eleddig úgyszólván hiányzott a szlo­vák költészetből. Igen. Emil Boleslav Lukáč a városlakó ember költészetét teremtette meg, az öntudatosodó szlo­vák városlakóét, amely ebben az idő­ben kezdett kitekinteni szűkebb pát­riájából a világ felé s nemzeti, társa­dalmi, történelmi önismeretét épít­gette lázas buzgalommal. Az 1922-ben megjelent Gyónás-ban, majd az 1926- ban napvilágot látott „A Duna és a Szajna“ című kötetében a korszerű, nagyratörő, kétkedő és feleletet kere­ső, a modern társadalom ellentmon­dásait feszegető és boncolgató ember helyét keresi, aki népéhez, nemzeté­hez is hű akar maradni. S z i к 1 a y^ László írja róla: „Mint lírikus, gazdag és változatos témákat szólal­tatott meg; szinte nincs a két háború közti válságos időszaknak olyan prob­lémája, amelyről ne írna. Költészete ezért lényegesen komolyabb, sőt ko­­morabb hanghordozású, mint a kor­társáé, Smreké. Nem az élet csillogá­sát, formáinak a szépségét keresi, hanem — az abszolút igazságot... Harcosan és önérzetesen veszi fel a küzdelmet a maradisággal s hirdeti a szlovákok számára is az új életfor­mák szükségességét...“ Lukáč mint irodalom-szervező és mint lapszerkesztő is hathatós, sok­ágú tevékenységet fejt ki. Szerkesz­tette a Mladé Slovensko-t, az „Iroda­lom, művészet, kritika“ című folyó­iratot és más lapokat, végül a Tvor­­bát. Huzamosabb ideig titkára volt a Szlovák Írók Egyesületének, tanára volt a Zene- és Színművészeti Akadé­miának, de dolgozott egyéb helyeken is. Az úgynevezett Szlovák Állam alatt, a fasiszta rendszerben sok ha­ladó író és költő müvét segített meg­jelentetni saját szabadságának koc­káztatásával. Mi, magyarok, csehszlovákiai ma* gyár dolgozók különösen nagy tiszte­­lettel emlékezünk, Emil Boleslav Lu­­káčra, hiszen műfordítói munkássága elsősorban a magyar irodalom, ezen belül a költészet felé irányult. Ezt a tevékenységét különben az is elősegí­tette, hogy Emil Boleslav Lukáč töké* letesen ismerte a magyar nyelvet. Ifjú korában magyar iskolába járt, a selmeci híres líceumba, ahol magyar* latin szakos tanára, Klaniczai Sándor igazította el az irodalomban. Első zsengéit is magyarul írta, mégis szlo­vák költő lett, mert szlováksága erős gyökerekből táplálkozott. A magyar irodalmat azonban haláláig szerette és becsülte, s mondanunk sem kell, hogy éppen úgy ismerte, mint saját nemzetének irodalmát. Indulásánál nagy hatással, talán perdöntő hatás­sal volt rá Ady, Ady szimbolizmusa, újszerű, világot átfogó költészete. Lu­káč elsőként vitte Ady költészetét a szlovák irodalmi köztudatba, lefordít­va legszebb verseit. Ugyanakkor le­fordította a magyar líra legjelentő­sebb képviselőinek verseit. Külön, ki­emelhetjük József Attila és Petőfi for­dításait, amelyeket mesterien oldott meg. Költemények mellett regényeket is fordított: többek során, Zilahy La­jos: „A lélek kialszik“ című regényét, Wass Alberttól a „Farkasvermet“^ Krúdytól „A podolini kísértethet, Sándor Kálmán „Szégyenfá“-ját, Ger­gely Sándor: „Farkasok“ című elbe­szélésgyűjteményét, Heltai Jenő: ,,A' néma levente“ című drámai költemé­nyét és más műveket. Láthatjuk és érzékelhetjük tehát, milyen hatalmas munkát végzett, Emil Boleslav Lukáö a magyar irodalom népszerűsítésében, megismertetésében a szlovák és a cseh olv^ók között. Ki kell itt tér­nünk éleíe egyik fő művére is, arra a vaskos antológiára, amely „A Duna vallomása“ (Spoveď Dunaja) címmel jelent meg a közelmúltban. Az anto­lógiában több, mint 300 magyar költő szerepel nyolcezer sorral. Lukáč, Ba­lassitól kezdve a legfiatalabb költőkig mutatja be a magyar költészet legje­lentősebb személyiségeit. Majdnem ugyanilyen nagy műve volt a francia líra kincsesházának „Gyöngyházcsep­­pek“ című nemrégiben megjelent an­tológiája is, hiszen Emil Boleslav Lukáč a francia költészet legavatot­tabb tolmácsolója szlovák nyelven. Lukáč gyakran járt irodálmi talál­kozókra magyar lakta falvakba és városokba. Mindenütt szívesen fogad­ták a nagy szlovák költőt és csüng­tek a szavain. Lukáč a legtöbb talál­kozón szavalta kedves magyar köl­tőit, Adyt, Juhász Gyulát eredetiben és saját fordításában, s feledhetetlen­né tette az irodalmi esteket. November első napján lett volna 80 éves. Még sok terve volt, de közbe szólt a végzet, és nem valósíthatta meg elképzeléseit. Szlovákok, magya­rok, csehek sokat vesztettek eltávo­zásával. Dénes György — Maradj csak. Az egészségügyiek­hez megyek. (Folytatjuk) ígéretes közeledés A MAGYAR IRODALOM NAPJAI HAZÄNKBAN Л korai vendég, reméljük, most sem marad soká

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents