Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-08 / 45. szám
1980. november 8. SZABAD FÖLDMŰVES 7 BORISZ VASZILJEV: *HLUUW «ШК IV. RÉSZ Egy óra múlva, amikor mindennek vége volt, és a parancsnok — már vattakabát nélkül és tiszta kötéssel a fején — a híradós központban ült, a hadsegéd jelentette, hogy a német tábornok szeretne néhány szót váltani vele. Szótlanul felállt, de nem volt ideje válaszolni, mert Larcev ránézett és azt dörmögte: — Hadd jöjjön be. —- Amikor pedig a hadsegéd kiment, halkan hozzátette: — Melesleg, a háborúnak vége. Tizennégy órája. Belépett a német tábornok — még nem öreg, hajlott hátú, hosszú karú férfi, halálosan fáradt, élettelen arccal. A keze felkötve; köszönésképpen csak szótlanul btccentett. Nem várt kérdéseket, mindjárt belekezdett a mondókájába: szárazon, szinte hangsúly nélkül beszélt. A szenvtelen tolmács alig győzte fordítani: — A maga részéről 6 nem náci, csak törzstiszt. Wehrmacht-tlszt. Sohasem volt Hitler híve. Megérti, hogy ez a körülmény semmiképpen se könnyít a helyzetén, és kész Szibériába menni. Egyetlen kérést szeretne megkockáztatni, mert tudja, milyen megértő az orosz parancsnokság. A nagy háború utolsó napján, amely mindenkinek örömet szerez, azt kéri, hogy értesítsék a Kölnben éló családját . .. — Ogy, szóval ezért törte magát ennyire nyugat felél — jegyezte meg halkan az ezredes. — Reméli, hogy a szovjet parancsnokság nem tagadja meg a kérését... — Van az ,fllávalónak" jó német megfelelője? — vágott közbe hirtelen, metsző hangon a tábornok. — Van? — Igenis, tábornok elvtárs — jött zavarba kicsit a tolmács. — Akkor mondja meg neki a nevemben, hogy alávaló gyilkos!... A tolmács hangosan és tisztán, igyekezvén visszaadni a tábornok hanghordozását, lefordította a mondatot. A német lassan felemelte a fejét, hamuszín arca elvörösödött. — Elvezetni! — vetette oda kurtán .a tábornok, és elfordult. A német még mondott valamit, de a tolmács nem fordította le, és a fogoly még jobban meggörnyedve, lassan, fáradtan csoszogva kiment.. 4 Este, amikor a mögöttes harcosok Is visszaértek, az élelmes törzsőrmesterek bort és vodkát szereztek, s a hadtest a Győzelmet ünnepelte. Az egész körzetben csak úgy visszhangzottak a nóták, és noha a tábornok szigorúan megtiltotta a lövöldözést, valahol hirtelen sorozatok dördültek, és a nyugalmas eget nyomjelző golyók élénk villanásai világították meg. A lövések irányában haladéktalanul elindult a józan, éppen ezért különösen zord járőr: a bűnöst azon nyomban le fegyverezték, és a kúria romjai alá, a mélységes pincébe toloncolták. Ami egyébként senkit sem izgatott. Az alhadnagy önként jelentkezett járőrbe. A hadtestben amúgy sem volt ismerőse az ünneplő emberek közti céltalan ténfergés sokkal szomorúbbnak ígérkezett, mint a járőrkülönítmény parancsnokának szigorú kötelesésgei. Es az alhadnagy buzgón és szigorúan látta el a kötelességét. Tennivaló pedig akadt bőven, mert mindenki ünnepelt, kivéve az ügyeletes zászlóaljat, az egészségügyiek, meg a temetőkülönítményt, amely utoljára látta el egyáltalán nem vidám feladatát. A parancsnoka — idős, bicegő törzsőrmester — szemrehányóan nézett az ujjongó harckocsizókra, és sóhajtva mondta: — ,Halotti tor ... A felderítők nem csupán azért ünnepeltek együtt Kolimaszov dandárjával, mert már régen összebarátkoztak a dandárral és a mindig udvarias parancsnokával is, hanem azért is, mert az utolsó csatát együtt kellett megvívniuk, és közös volt nemcsak az örömük, hanem a bánatuk is. Nem lármáztak, nem vigadtak mértéktelenül: nálunk az ünneplés tartózkodó volt, a pohárköszöntök kurták, a dalok szomorúak. A harckocsizók meg a felderítők sehogyan sem tudtak megfeledkezni a jurkáról, Vologyákról, Vaszkáról és Igorkáról, akik már a háború után égtek és pusztultak el vagy sebesültek, s ezt különösen ostobának és igazságtalannak tartották. A tisztek csoportja a puszta földre terített két hatalmas harckocsi-ponyvára telepedett le. A vodkás és szeszes üvegek, egy hordócska helyi bor, meg az amerikai konzervek elkeveredtek és zsákmányolt kétszersülttel, az egészetközépre rakták, a tisztek pedig — legnagyobbrészt egészen fiatalok, mert maga az alakulat is új volt még — csizmájukat lerúgva vagy hevertek, vagy ültek a ponyva szélén. Nem volt tréfálkozás, nem volt a szokásos móka, noha jócskán ittak és nem akármit ünnepeltek, hanem a Győzelem napját. — Griska ostobán égett meg — szólalt meg halkan egy alacsony, vasgyúró kapitány, aki a mélázó Kolimaszov mellett ült. —. Odakiáltottam neki, hogy balra, a bokrok közt valami mozgást látok: talán páncéltörők, ö meg vagy nem hallotta, vagy nem is tudom. — Miért, van aki okosan ég meg? — kérdezte a világos hajú fiatal hadnagy, és mindjárt yálaszolt is: — Mindenki ostobán ég meg, mindig olyan zagyva dolog ez, én mondom nektek. —- Griska tudta, hogy már aláírták a békét — folytatta oda se figyelve a kapitány. — Tudta — ez a legroszszabb az egészben!... Ha akkor egy picit jobbra húzódik ... — Jobbra vagy balra, egyre megy — szólt közbe Kolimaszov, és vodkát töltött magának. — Akkor nem Griska ég meg, hanem te vagy én, de valaki mindenképpen elég az FVSZ értelmében. — Mi az a FVSZ? — kérdezte a hadnagy. — Ágyú, vagy mi az isten? — FVSZ a feltételezett veszteségi százalék. Még sakkozol a gépésszel, de már belszámítottak az FVSZ-be. —- Százalék... — sóhajtott a kapitány. — Hát akkor igyunk rájuk, Kolimaszov, rájuk igyunk, ezerszer átkozott legyen az a százalék. ■ Ittak, azután a hadnagy vidáman megszólalt: — En meg tudtam, hogy engem ma nem találhatnak el. Elhiszi, őrnagy elvtárs? Biztos voltam benne! — Elhiszem — felelte Kolimaszov. ■■— Harmincéves koráig az ember mindig hisz benne, ezért is osztanak be fiatalokat a felderítéshez. Harmincon felül viszont az ember nemcsak hisz — hanem gondolkozni is kezd. Szép lassan megismeri a dialektikát... Szólj a fiúknak, Jura, hogy kapcsolják be a fényszórkat: az ember az orráig se lát. A hadnagy sietve letette a bögréjét, és úgy ahogy volt, mezítláb a harckocsikhoz futott. Két fénysugár gyűlt ki, keresztezték egymást a ponyván. — De jól éltek — szólalt meg valaki halkan a sugarak mögött. — Hogy sikerült a roham? Á megvilágított körbe belépett az apró termetű felderítő kapitány. A jobb keze fel volt kötve. — Üljön le, kapitány! — hívta meg udvariasan Kolimaszov. — Helyet a felderítésnek, fiúk. A harckocsizók összébb húzódtak. A kapitány és kísérője, a vörös Fjodor Gontar leült a ponyvára. Koltmaszov vodkát töltött nekik: — Szóval kimenőt kaptatok ezen a nagy napon? — Megszöktem -— mosolyodott el a kapitány. — Köszönöm, Fjodor segített. Hát akkor, a győzelemre, harckocsizók. Meg arra, hoqy életben maradtunk. Mindannyian szótlanul, ünnepélyesen ittak. A kapitány letette a bögréjét, örökké hordott vattakabátja belső zsebébe nyúlt és gyűrött folyóiratot vett elő. — Egy német autóban találták a felderítőim. — Kolimaszovnak nyújtotta a folyóiratot. — Ogy nézem, a maga szakterülete. — Régészeti Közlöny? — csodálkozott el Kolimaszov. Furcsán elmosolyodott, nézte a folyóiratot, kisimította a gyűrött borítót, szerelmesen, betűnként szívott be minden szót. A keze enyhén reszketett, a szeme jóságos és szomorú lett. —- Hol vannak a felderítőim? — kérdezte halkan az apró kapitány, hogy ne zavarja Kolimaszovot. — Ott, a harckocsik mögött — világosította fel a hadnagy. — Hívtuk őket, de úgy veszem észre, nem mertek eljönni... — Nincsenek lányok nálatok, azért nem mertek eljönni — mondta fesztelenül Gontar, finn késére szúrva a kolbászt a konzervdobozból. — Hogyhogy nektek nem jutott eszetekbe lányokat hívni, harckocsizók? Tán csak nem tettetek szerzetesi fogadalmat? — A gyengébb nem behódolt a második dandárnak — mondta a harckocsizó kapitány. — Ott van Ogurcov főhadnagy, aki szépen énekel gitárkísérettel, és még harmoňikásuk is van. Nálunk most nagy a csend. — Ha jól látom, Zsenyka már kandidátus! — kiáltott fel meglepetten Kolimaszov, amint a lapot nézegette. ■— Jevgenyij Fagyejev, a történelemtudományok kandidátusa. Évfolyamtársak voltunk — és tessék! — már kandidátus. — Oda se neki, Kolimaszov, ami jár, az jár — mondta az apró kapitány. — Alighogy visszamegy „civilbe, megcsörgeti a kitüntetéseit, nemhogy kandidátusi, hanem mindjárt akadémikusi címet adnak magának! — Megcsörgetem... — sóhajtott Kolimaszov. — A mi kitüntetéseink régészeti szempontból majd csak ötszáz év múlva lesznek értékesek, előbb nem. —- Belelapozott a folyóiratba. —- Német lapszéli jegyzetek vannak benne! Ogy látszik, régész kezébe került... Gontar kivégezte a konzervet, eltette a kését és szép csendben felállt a ponyváról. — Hová-hová, Fjodor? — kérdezte a kapitány, oda se nézve. — Semmi, semmi — ásított mesterkélten Fjodor. — Megnézem a fiúkat. Maga itt marad? Egyenlőre igen. (Folytatjuk) „Látom a holnap változásait” SZÄZ ÉVE SZÜLETETT MIHAIL SADOVEANU „A haza földjébe mélyen belegyökerezett tölgynek érzem magam“ — vallotta önmagáról a román nép legnagyobb prózaírója, Mihail Sadoveanu (anyai ágon parasztszármazású, apja ügyvéd volt). A haza földje elsősorban Moldova, és az óriásira megnőtt tölgyfa ennek az ősi román földnek egész életét, múltját és jelenét behálózta hajszálgyökereivel. Irodalmi témáit innen merítette. Tolla nyomán megelevenedik előttünk a szövevényes történelmi múlt és a jelen forrongó világa. Meseszövése csodálatos erejével elénk varázsolja a román társadalom kisemmizettjeit, stílusának szuggesztív szépségével ecseteli Moldova festői vidékeit. Jól ismeri az ott élő nép lelkének minden rezdülését, és a dallamos moldovai nyelv tökéletes ismeretében vetíti elénk a valóság változatos képeit. Ezt az élő nyelvet gazdagították az öregek meséi, a komor népballadák, melyeket a gyermek Sadoveanu magába szív csakúgy, mint a régi krónikák, kolostorok , és várak regéit. Első kötetei 1904-ben jelennek meg, egy évben négy; nagy elismerést aratnak, akadémiai díjat és az olvasók elismerését szerzik meg a fiatal írónak. Pályája egyenesen ível felfelé, ezt a pályát igazán csak a fasiszta üldözés tudja megzavarni. Több mint fél évszázadon keresztül szakadatlanul dolgozik; ír elbeszélést, karcolatot, regényt, útirajzot, tanulmányt, verset. Majd százötven kötete jelenik meg. Mik is írásainak a témái? A parasztokról, a paraszti életről ír a legtöbbet, témája ennek a népnek szenvedése, öröme. Paraszttémájú elbeszéléseiben és kisregényeiben nemcsak a földműves paraszti figurák sokasága lép elénk, hanem talán még nagyobb 'számban a nem földműves parasztok: halászok, erdészek, betyárok, faúsztatók, pásztorok. De mind a földesúr, mind pedig az elmaradott viszonyok terhét viselő paraszt lázadása egyelőre kiűttalan, csak az erdőrengeteg, a vizek világába s a törvényen kívüliségbe vezet. Oj ösvényt a felszabadulás utáni írásaiban taposnak Sadoveanu hősei, elsősorban híres szocialista eszmeiségű regényében, a Mitrea Cocor-ban s a Virágöböl-ben, amelyben a sokat szenvedett hősök már az új társadalom felé nyújtják ki kezüket. Sadoveanu parasztábrázolása talán ai 1930-ban megjelent A balta című kisregényében éri el csúcsát. A cselekmény elindító eseménye a kegyetlen, hidegvérrel elkövetett pásztorgyilkosság. Főhőse, Vitoria Lipan, a meggyilkolt pásztor felesége a megtestesítője mindannak a lelki nagyságnak, amit az író egész népében látott. Vitoria Lipan, a világirodalom egyedülállóan megrajzolt parasztaszszonya a maga igazságát a hivatalos hatalom nélkül keresi és találja meg. A balladai pásztorgyilkosság motívuma az igazság konok keresésének és a gazság megbosszulásának regényévé formálódott Sadoveanu által. Móricz Zsigmond Barbárok című novellájához szokták hasonlítani A baltát (a két mű csaknem egyidőben íródott)* Joggal, mert bár művészi eszközökben különböznek, témájukban és az írók szemléletében sok a közös vonás. Köszöntjük az ötvenéves Török Elemért Török Elemér kissé megkésve a „harmadvirágzás“ első nemzedékével indult. Korai verseiben az országépftés nagy feladatáért lelkesedik, a dolgozó embert magasztalja, szót emel a béke mellett. Igaz, hogy még kiforratlan versek ezek, de már felfigyeltetnek, hiszen Fábry Zoltán is megjegyzi Török Elemér nevét, s azt a versbefoglalt tényt, hogy a szocializmus adta vissza a költőnek is emberi jogát, emberhez méltó életkörülményeit. Korai versei az Oj Szóban, az Alkotó Ifjúságban és a Fáklyában jelentek meg, s 1954- ben a „Három fiatal költő“ című antológiában mutatkozott be Ozsvald Árpád és Veres János társaságában. Következő kötet, a „Fényért perelek“ 1968-ban jelent meg, a „Virágzó kövek“ 1973-ban és a „Delelő“ 1976-ban. Török Elemér költészetének metamorfózisa lassú és egyenletes, fokról fokra hódítja meg azokat a magaslatokat, amelyek megjelölik költészetének kontúrjait. Versei nem önmagukért valók, nem csak szavak, mondatok szövedékei, de eszmék hordozói, célok, remények útmutatói, amelyeket körülölel a költő érzékeny lelkének holdudvara. Költészetében, verseinek nagy részében mindig szót emel valakiért, vagy valakikért, az emberért, a dolgozó munkásért, parasztért, az emberi humánumért és békéért. „Mindig szép eszmékért lobogtál, / de óvni magad gyönge voltál, / fegyver és szerszám-tört tenyérű / népem, te sokszor jóhiszemű... / Ki annyi bajnok súlyát hordta, / hiszem, hogy lesz még rangja újra, / kamatozza egyszer a holnap /. harcait, mert — igazak voltak.“ (A lesz még rangja c. költeményből.) „Van ebben a költészetben valami elemi természetesség és felszabadultság, bár a költő szorongása és szkepticizmusa is ott bűjkál a képekben és metaforákban. A legjobb Török-versekben a természet él és lélegzik, a szép és friss természeti képek szinte beleivódnak a költő bátor hangú, szenvedélyes politikai verseinek szövetébe is. A kötet súlyos társadalmi mondanivalókat hordozó versei szerzőjük ígazságszeretetéről, mély társadalmi felelősségtudatáról és humanizmusáról vallanak — írta a „Fényért perelek“ című kötetéről a recenzens. További köteteinek versei egyre súlyosabb mondanivalót hordoznak, s ezekben a költeményekben számot vet élettel és halállal, emberi- és társadalmi küldetéssel, s úgy kap kozmikus távlatot költészete, hogy a földről akarja betekinteni a végtelent.. Török Elemér 1930 novemberében született Leleszen szegény családban. Apja, aki részt vett az első köztársaságbeli munkás- és paraszt megmozdulásokban — keménykötésű kommunista volt. Nem csak a szegénység üldözte és nyomorgatta a családot, de a hatóságok is. Ilyen környezetben nőtt Török Elemér, ezért is folalkozik annyit verseiben a hajdani proletárokkal, a föld népével. Elemi iskolái elvégzése után ő is a dolgozók sorába lépett, kőműves tanoncként, majd segédként dolgozott a különböző építkezéseken. Az irodalom iránti érdeklődése korán megmutatkozott és más útra irányozta Török Elemért. A főiskola elvégzése után a hatvanas évek elejéig szerkesztőként dolgozott az Oj Ifjúságban, majd visszatért szűkebb pátriájába és "tanító lett előbb Leleszen, majd Abarán. Innen költözött nemrégiben ismét Szlovákia fővárosába, hogy mint az Oj Szó riportere tevékenykedjen. Az ötven esztendős Török Elemért szeretettel köszöntjük valamenyien, barátai, ismerősei, olvasói. S miközben gratulálunk életének jelentős évfordulójához, hozzá tesszük még, adjon a jó sors neki erőt, egészséget, sok-sok alkotó kedvet életének további szakaszában. DÉNES GYÖRGY ■ааааииаававва Sadovéanunak sok műve Jelent meg magyarul. A balta, Jött egy malom a Szereten, Nicoarä Potcoavá, Mitrea Cocor, A Nyestfiak, Ancuta fogadója nagysikerű regények melett az olva* sók asztalára kerültek szép számmal novelláskötetek is. Bár fordítása igen nehéz, mégis számos műfordító pró* bálkozott és vetette latba minden te* hetségét, hogy Sadoveanu egyéni stí* lusának szépségét hűen közvetítse a közönség felé. Sadoveanu következetesen haladó, demokratikus elveket vallott egész életében, ifjúkori eszményeihez min* dig hű maradt. A fasizmussal aktívan szembeszált, könyveit a harmincas évek végén több városban nyilvánosan elégették. A felszabaduláskor csatasorba állt, s részt vállalt az új társadalomért folyó harcból. A nemzetgyűlés elnöke, majd alelnöke lett, az akadémia tagja, az írószövetség elnöke, a Béke-világtanács tagja. Hetvenötödik születésnapján megkapta a Szocialista Munka Hőse kitüntetést, a Mitrea Cocor című regényéért a Békevilágtanács aranyérmét, majd pedig a Nemzetközi Lenin-díjjal tüntették ki. Az 1961-ben, nyolcvanegyéves korában elhunyt író ismert az egész világon, művei több mint harminc nyelven jelentek meg. =r-nka-*
