Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-18 / 42. szám
1980. október 18. SZABAD FÖLDMŰVES BORISZ VASZILfEV: «den ♦ A második világégés harmincöt esztendővel ezelőtt, május kilencedikén ért véget. A jóérzésű emberek a világ minden táján felszabadulfan sóhajtottak fel. „Vége a háborúnak!“ kiáltotta lelkesen egy szoknyás katona. Talán a Szovjet hadsereg legfiatalabb tábornoka, rámordult: „Nincs béke Őrvezető!“ A magasrangú tiszt jól tudta, milyen a fasiszta fenevad s még az utolsó pillanatban is kinyújtja fullánkjait. így is történt. Borisz Vasziljev: a kiváló szovjet író ezeket, a kapituláció napjait örökíti meg, amelyet folytatásokban közlünk. > I. A hegyekben lassan szürkült. Hosszú árnyak kúsztak a völgyekben, nem akaródzott nekik elszakadni a földtől; a köd vastagon burkolta a bokrokat, odafenn pedig kék lőporfüst terjengett, szinte megdermedt a hideg levegőben. A tábornok úgy nézett a távcsőbe, hogy belefájdult a szeme. A lencse mesterséges, sokszorosan tükröződő és megtört világában minden túlságosan simának, természetellenesnek látszott, a szivárványszínű csík, amely a látómező keleti szélén húzódott, bosszantotta bazári színeivel. — Nem látoml — dühödőtt fel. — Mondhatom, jól kiválasztottátok a megfigyelő állást! Hol vannak a Kolimaszov tankjai? — A hídtól balra, tábornok elvtárs — igazította útba halkan az apró termetű felderítő kapitány, aki a hadtestparancsnoknak berendezte ezt a figyelőállást. A tábornok otthagyta a távcsövet, megigazította a tarkójára csúszott sapkáját: — Előbbre vinni! — rendelkezett. — Hallani akarom a motorokat. Beijedtek a felderU tők az utolsó pillanatban? — Álmatlanságtól vörös szemével gúnyosan nézett a kapitányra, és könnyedén felugrott a mellvédre: — Híradósok, nem lemaradni!.., A tábornok arrafelé indult, ahol a füst és a köd sűrűn gomolygó kékesszürke keverékébe burkolva tompán dübörgőit a harc. Szálegyenesen ment, nem hajlott félre a kósza golyók elől, kezét fázósan a vattakabát zsebébe mélyesztette. Mögötte nesztelenül lépdelt a hadsegéd meg két gépplsztolyos. Hűvös volt, a géppisztolyok csövét apró harmatcseppek lepték he. A nap sehogyan sem tudott átkelni a hegyeken, lenn a lapályon még éjszakai sötétség honolt, és csupán odafenn a magasban, néhány ködmentes foltban sejlett fel a csillogó ég. — Három tizenhét — mondta a tábornok, az órájára nézve. t— Későn virrad errefelé. A tábornokot először a fel derítők előzték meg, élükön a kapitánnyal, azután a híradósok is, akik maguk után vonszolták az orsókat meg a rádiótelefont. — Az összekötetést biztosítani kell! — kiáltott utánuk a tábornok. — Értettem, tábornok elvtárs! ■— felelte gépiesen a híradós hadnagy és nekiiramodott, időnként lehajolt s megigazította a vezetéket. Hat felderítő volt. Mind a hatan derékszíjjal összefogott vattakabátot viseltek, a vállukon géppisztoly, az övükben tőrök és gránátok. Hat hallgatag katona, aki sokkal inkább jelekkel, semmint szavakkal beszélgetett, és aki végigcsinálta a háborúi. Valamennyien nesztelenül, kissé görnyedten men tek a kapitány után, a profi mód könnyed, ráérős és kimért járásukról ítélve könnyen gyalogosnak hihette őket az ember, feltéve, ha nincs a fejükön a két az egyes jrontszakaszokra. Tudta, hogy a meg f így előállást nemcsak meg kell keresni, be is kell rendezni, és bőségesen hagyott időt az embereinek, hogy ne kapkodjanak, ha jelbukkan a parancsnok fenyegető alakja. A híradósok serényen dolgoztak az összeköttetésen. A hadnagy időnként kipróbálta, nem sérült-e meg valami repesztöl a vezeték, néhány rejtjeles szót mondott a telefonba, azután felzárkózott, ügyelt a rádiósaira. gott. Nagyon szeretett volna harcolni, tisztában volt vele, hogy ez az utolsó csata, örült ts, félt is, hogy nem lesz ideje kitüntetni magát, de rettegett ts, hogy félórával a háború vége előtt elpusztul. Minden lépését ez a kettős érzés vezérelte: összeszedte magát, hirtelen mindenre elszántan valamelyik parancsnok elé ugrott, hogy most aztán tüstént feladatot fog követelni, de mindjárt lelohadt a kedve, érthetetlenül motyogott valamit, sietve odébbállt, és titokban örült, hogy sehová sem küldték. Ötkor egy Willisen megérkezett Szergej Ivanovics Larcev ezredes, a hadtestparancsnok politikai helyettese. Testes, szívélyes ember volt, katonai szemszögből nézve meglehetősen öreg, ezért a hadtestparancsnok mindig csak a kereszt- és apai nevén szólította, megszegve a szabályzatot. A- mint megpillantotta a politikai helyettest, lesietett a torony lábához. hagyományos fekete sisak, amelyet a harckocsizóknál mindenki viselt, még a hadtáposok, a műszakiak és híradósok is. — Nem sikerült — nevette el magát a fiatal, vöröses hajú felderítő, amikor elhagyták a tábornokot. Hát be lehet az ilyet csapni? — Viszont minden jel arra vall, hogy ez az utolsó csata — sóhajtott fel a szép szál őrmester, aki a távcsövet vonszolta. — Csak valami hülye véletlen be ne üssön: kár lenne ... Nem önmagukról beszéltek. Hanem a tábornokról, a harckocsizó hadtest parancsnokáról, akt rájött az együgyű fogásra, amellyel a háború utolsó óráiban igyekeztek őt megóvni. Kevés és szokványos volna azt mondani, hogy úgy szerették, ahogyan a katonák szeretik a bátor és szerencsés parancsnokot, mert nemcsak szerették — büszkék voltak rá, ahogyan a fivérek büszkék a legtehetségesebb és legszerencsésebb testvérükre. Büszkélkedtek vele más hadtestek katonái előtt, ismerős és ismeretlen tisztek és tábornokok előtt,' büszkélkedtek a családjuk előtt, és a katonai cenzúra olykor nem tudta mire vélni a dolgot, amikor a katonák leveleiben elragadtatott mondatokat talált „róla“. Csak úgy emlegették a beszélgetésekben: „6 azt mondta“, „0 azt a parancsot adta“, ,jö arra utasított". Mindenki így emlegette — a katonák is, a tisztek ts — és senki se tudta, mikor született ez a meleg, csaknem családi vonzódás a hadtestparancsnokhoz. Pedig „ö“ semmivel sem volt engedékenyebb, se kedvesebb, se szívélyesebb bármelyik parancsnoknál. Talán éppen ellenkezőleg: legtöbbjüknél szigorúbb volt, ellentmondást nem tűrt, harc közben pedig néha a kegyetlenséggel határos hajthatatlanságot tanúsított. Sohasem használta azokat a tréfás katonai ktszólásokat. amelyeket sokszor a tábornokok Is átvettek, zárkózott volt, s a hadtestnél aligha dicsekedhetett bárki azzal, hogy mosolyogni látta. Bátor, de szerencsés, kemény, mégis demokratikus, szigorú, de igazságos volt. Ezekkel a tulajdonságokkal sok parancsnok eldicsefcedhetett, de „neki“, a mi tábornokunknak volt még egy. minden bizonnyal döntő saiátossága: most augusztusban töltötte be a harmincadik évét ..г — Melesko, szem elől ne téveszd! — mondta az alacsony kapitány, felállítva a távcsövet a romos víztorony tetején, az egykori hatalmas nemesi kúria egyetlen épületében, amelyet nem romboltak le. Az őrmester, akt a távcsövet vonszolta, csak némán biccentett, gondosan megtörölgette vattakabátja ujjúval a géppisztolya csövét, és védence elé ment. A parancs azt jelentette: mostantól fogva az a kötelessége. hogy szükség esetén akár a testével is védje a tábornokot. A tábornok szaporán, de nem sietve lépdelt: meg-megállt, figyelte a csatát, amelybe bekapcsolódtak az odaérkező egységek, s szétküldte az összekötő— Tábornok elvtársi — kiáltotta hirtelen szokatlanul hangosan, féltérdre ereszkedve és a kagylót nyújtogatva: — Tábornok elvtárs, magát keresik! A tábornok meglepetten nézett a hadnagy ragyogó, boldog és egyszersmind zavart arcára, és átvette a kagylót: — Tessék! ... Igen ... — Arca összerezzent, de azután rögtön zárkózott lett, mint mindig; éppen csak a tarkójára pöccintette a tányérsapkáját. Az ifjú hadnagy talán a harmattól, halán a könnyektől nedves arccal nézett rá, átszellemülten mosolygott, mint aki azt várja, hogy most valami szokatlant lát majd; a tábornok elkapta a fiú tekintetét, összevonta szemöldökét, és a hadnagy vállára tette a kezét. — Értettem — szólt bele a kagylóba szárazon és hivatalosan. — A harc szabályosan alakul. Kérem, egyelőre ne közöljék. Igen, miránk nem vonatkozik. Visszaadta a kagylót, komolyan és kicsit szomorúan ä hadnagy sugárzó szemébe nézett, és halkan azt mondta: — Hallgatni, hadnagy! Az utolsó pillanatig hallgatni. Mondd meg a híradósaidnak is. Megértettél? , — Értettem — bólintott a hadnagy. Ajka megremegett, suttogva hozzátette: — Gratulálok. En is neked — mondta a tábornok, és továbbment. Mire a nap, nagy nehezen elűzve a ködöt, végre betört a lapályra, a harc elcsendesült. A németek már nem próbáltak rohammal áttörni a szoroson, és vagy átcsoportosították erőiket, vagy vártak valamire, közben pedig vaktában lőtték aknavetőikkel a harckocsi barázdálta hajlatokat. A mieink hallgattak. A törzs közeledett a megfigyelőálláshoz, egyre másra bukkantak fel az emberek. Mindannyian furcsán izgatottak voltak, mintha valami kimondatlan dolog keringene a levegőben, amiről már mindenki tud, és amiről, ki tudja miért egyelőre hallgatni kell. És mindenki készségesen, csaknem vígan ment bele ebbe a titkolózásba, a gigantikus háborús gépezet összehangolt szerkezete valahol hirtelen megakadt, és bár az emberek megszokottan végezték megszokott dolgukat, ma minden másnak tetszett: nem ugyanúgy jártak, nem ugyanúgy adták ki a napi parancsaikat, nem ugyanúgy várakoztak, dohányoztak, beszélgettek. A megfigyelööAás alatt, a lapályon helyezkedett el a híradós központ: három hatalmas gépkocsi, amelyet drótok, meg antennák hálóztak be. A rádiós lányok a kocsik körül cikáztak, a gerincen fedezéket ásó katonák pedig gyakran félbeszakították a munkát, és az ásóra támaszkodva hosszan néztek lefelé, a lányokra, a tekintetükben volt valami új, ami már a békét idézte. Az alhadnagu a víztoronynál téblábolt. Iskolás igyekezettel húzta ki magát minden tiszt előtt, és mindegyiknek megpróbált jelentést tenni, miszerint „további parancsért jött", de a parancsnokok észre sem vették, 6 pedig felsóhajtott és elkullo— A németek elutasították az ultimátumot — mondta halkan az ezredes. — Valahol agyonlőtték a parlamentereket. — A fene egye meg őket! — fakadt ki a tábornok. — Nem fogok nekik könyörögni az életemért. Mondja meg Kolimaszovnak, öt óra negyvenkor támadás. És amíg el nem foglalja a hidat, a szemem elé ne kerüljön. — Sajnálom az embereket — sóhajtott fel Szergej Ivanovics. — Talán engedjük át a németeket az amerikaiakhoz? Az ezredes nem szólt semmit. A tábornok rásandított és békülékenyen mondta: — En is sajnálom az embereket, Szergej Ivanovics. és nemcsak őket — a fal mellett guggoló felderítők felé intett —, hanem azokat is, akiket ezek a disznók húsz év múlva küldenek csatába. Hát így állunk. Készítsék elő a támadást! És — a tábornok keményen nézett az öreges szarkalábak övezte jóságos szembe —, ne feledje: nekünk még nem fejeződött be... — Tábornok elvtársi... Tábornok elvtársi . . . Ujjongó női kiáltás nyomta el a ropogó lövéseket, a vijjogó aknákat, a harckocsik távolt bőgését — mindent elnyomott, az egész háborút: — Tábornok elvtársi.. ■ Lentről, a híradás központból teljes erejéből futott fölfelé egy lány, övvel szorosan összefogott gimnasztyorkában, szűk terepszoknyában, nehézkes szurkosvászon csizmában, amely ne vetségesen és meghatóan lötyögött karcsú lábán. Sapka nem volt rajta, fekete haja szabadon lobogott. Elfúló lélegzettel mászott felfelé a meredek lejtőn, boldogan, elragadtatottan, sugárzón. Minél előbb meg akarta örvendeztetni az embereket, a világon mindenről megfeledke zett. és a mindig félénk és sze rény lány most egészen klslányosan felhúzta szűk szoknyáját. azt sem szégyellte. hogy kivillan alóla kék szegélyű kincstári bugyija. — Tábornok elvtárs!.. . A férfi tudta, mit jelent ez a zengő, ujjongó kiáltás. Megértette, és a lány elé futott, fülsiketítőén felüvöltött: — Csend legyen!-.и A zord kiáltás hallatán a lány megbotlott, elesett, s le nem vette tekintetét az odafutó tábornokról: —- Tábornok ..■ — Csend legyen!... — restesen! rá másodszor is a tábornok. és a futástól lihegve megállt a lány fölött. Mögötte mindjárt ott termett a felderítő. A lány fölnézett rájuk, még mindig mosolygott. — Béke van!.., — Nem — mondta a tábornok keményen, és térdreeresZ- kedett mellé. Ninŕs béke, őrvezető. А Лаге folyik. Majd a harc után béke lesz. Értetted? — Értettem — bólintott engedelmesen, mosolyogva a lány. Arcán könnyek peregtek, és őrvezetőhöz egyáltalán nem illendően szipogott. — Béke van, tábornok elvtárs. Vége a háborúnak. (Folytatjuk) Az együttélés krónikása EÜDOVlT KUBÁM költő és prózaíró 150 évvel ezelőtt született, tanítócsalédban. Középiskolai tanulmányait Poprádon, Miskolcon, Ožtfanyban és Léván (Levice) végezte. Itt került kapcsolatba a Stór-iskola többi képviselőjével. 1848-tól mint hivatalnok tevékenykedett. Fiatalon, tragikusan húnyt el. Irodalmi munkásságára jellemző, hogy csak alkalmi, főleg a 60-as évek társadalompolitikai eseményeire reagált. A átér féle romantizmusből indult ki. Jellegzetesen allegorikus és szentimentalizmussal teli Írásaira főleg az 1848-as forradalom utáni időszak volt nagy hatással. Legterjedelmesebb műve egy elbeszélő költemény, amelynek címéül a lengyel történelemből ismert Radziwillovna lengyel királynő alakját választatta. Az 1848—1849-es forradalmi évekkel van összefüggésben a Három sas című drámája is. Kubán! irodalmi tevékenységének középpontjában a prózai írások állnak. Hasonlóan, mint költészetében, itt is gyakran találunk romantikus elemeket főleg elbeszéléseiben és karcolatéiban (Éhség és szerelem, Emigránsok). Ezekben az írásokban a komikum és a tragédia keveredését fedezhetjük fel. Kubáni jellegzetes önéletrajzi vonásokkal tarkítja műveit. Valgatha című történelmi regényének alapgondolata az osztrák-magyar-szláv viszonyok rendezése, egy elképzelés arról, hogyan élhetne békében és egyetértésben a három nemzet. Ez a regény lényegében befejezetlen maradt és csak halála után publikálták egy irodalmi folyóiratban, később pedig kötetben is megjelent. ■—ra—* Néprajzi tájegységeink több menyecskekőrussal dicsekedhetnek. Fotó: — tt-e Korcsomé László versei: ÄLOMTÖ Legendabelí-tündérek egykori titkos fürdőhelye: iszap és sás Elapadt hajdani nagy vize a mesék és csodák hitvesztésével A valóság regéje: zöld békanyál közte zúgó, nem mesélő nád EGY AKVARELL LÜCSKÄN 6, hogy belepirult a leánytest-titkú-éj hogy takarója alá kukkantott s meglátta ruhátlan hold-testét a hajnali Naplegény HAT SOR METEOROLÓGIA A nap-kazánban zúgnak a tenger víziturbinái felhőket pöfékelve meleget továbbít a szelek radiátoraiba eldugult egy szelep, az évszakhoz képest hideg az idő is di-der-gett Őszi hangulatkép — a Banské BystHca-1 parkban Fot6: e~11-*
