Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-05 / 1. szám

1980. január 5.

SZABAD FÖLDMŰVES

7

él van, várjuk nagymamával a kóstolót, s ilyenkor a két gyerek váltig nyilsztet, mondanám el

nekik újra a Balogék kutyájának históriáját. Hallották már tőlem nemegyszer, de ilyenkor, a hurkák és kolbászok érkezésének idején, nem tudnak betelni ama régi dologgal.

Talán ember még olyan alattomos,

' sunyi kutyát nem ismert, mint amilyen a Balogéké volt. Nevet sem adtak neki, úgy hívták csak: Kutya. Mondogatták a népek; hogy a jösvény Balog csak azért tartja, mivel illő, hogy egy gazdának kutyája legyen. Hozzánk képest módos ember volt a szomszédunkban lakó Balog Mihály, életében tizennyolc hold jóidét szermányolt össze. Szerzési vágyában az orra mindegyre nőtt, s végül akkora lett, hogy amikor tüdőbajban meghalt, a normálisnál két centivel magasabb koporsójedelet kellett neki készíttetni. Harácsolási vágyát nyilván piszkosjehér színű kutyája örökölte, éppúgy nyúlt az orra, éppúgy meredeztek a bordái, miként életében a gazdáé. Ez a kutya megkereste éjféltájt a falu összes kocsmáit, s a népek úgy vélték, innen származik a mondás: a bűnös visszatér a tett színhelyére, miként Balog Mihály kutyája a hányáshoz. A mi kutyánk sem volt éppen fajtiszta, dé Csöpi, a szomszédék négylábújától nyüszítve menekült mindenkor.

Kél malackát öltünk azon a télen, a kettő kitett tán százötven kilót. Anyánk — a mostani nagymama — igen boldog volt: ennek a nagy családnak lesz zsírozója, jut egy kevéske szalonna a hét szájba tavaszig, s legalább egy szál kolbász megmarad húsúéira, az ételszentelés idejére. Igen finomnak tűnt a két gyenge jószág minden porcikája: a kicsi sonkákat és a vékony szalonnákat a dagasztóteknőben lesóztuk, hogy két hétig ott érjenek; a kolbászt pedig a kemence pitvarában levő asztalra helyeztük, két nagyobb tepsiben, hogy majd reggelre kihűlve, füstre akaszthassuk a szálakat. A kemence pitvarának nem volt zárható ajtaja, csak amolyan derékmagasságig érő verőcéje. Szép, hideg idő volt, estére gyönyörű bokáig érő hó esett. Balogék is aznap öltek disznót, két darab kétmázsásat. De tán a kutyájuknak a disznók bocskorát sem adták oda; tettek minden cuflit a moslékba. A bélzsírt sem adták oda a kéregető clgányasszonyokn'ak, szappant főztek belőle.

Am e szép téli estén nemcsak odaát, nálunk is fejedelmi vacsora kerekedett. Húsleves, toros káposzta, hurka, kolbász és hasaljba töltött májas vese. Nemcsak odaát tudtak jót enni a finom, havas estén; mi talán a gyenge malacokból még felségesebbeket. Lőrincz Béla bátyánk az egész napos segédkezés után négy tányér levest evett meg kenyérrel, amikor a toros káposzta következett, már csak izzadt, a hurka-kolbásznál kihullott a könny a szeméből, a töltött hasaljnál letérdelt a házi szentkép előtt és könyörgött:

—- Add meg, Jézus Or, hogy tudjak még enni, a fellegitl

Békésen pihentünk le a tor után. A hó még szállingózott, nagy csendesség települt a világra. Talán Csöpi ugatott még fel olykor pilledten, de a mi pillendtségünkből is ki figyelt a szavára? Pitymallatkor anya — nagyanyátok — szólt nekem:

— Ébresztő, gyújts be, én a kolbászt füstre akasztom.

Együtt mentünk a kemence pitvarába, én a nedves venyigéért, amelynek jó füstje van, ő a kolbászért. S akkor mindkét tepsit üresen találtuk. Lent a földön, piszkos, koncsolt maradékok. Anyánk hamuszín arccal támolygott visszafelé a tornácon, s meglátta a küszöbön sírdogáló Csöpit.

— Miért tetted? — mondta neki. — Nem kaptál eleget enni? Hurkát is kaptál, toros káposztát, mindenféle maradékot. S lám, átugrottad a verőceajtót, mind az egész kolbászt megenni nem bírtad, elpocsékoltad. Fölakasztunk a kerti almafára. Nem érdemelsz mást. Az is szégyen, hogy eddig jó kutyának hittünk.

Akkor Csöpi a lábamhoz menekült, és a nadrágom száránál fogva húzott ki a friss hóra. Szimatolt szegény, csaholt és vonított a Balogék portája felé. Megértettem, és szóltam nagyanyátoknak:

— Nem ő tette. Csöpi ilyet meg nem tenne, ha éhen halna, akkor se. Ismerhetjük már. Nézze csak, mama, ezeket a kissé ugyan már belepett nyomokat.

— Menyét lett volna? — reménykedett édesanyánk is, hogy talán mégsem kell Csöpit fölakasztani. ,

— Menyét? — mondtam.

— Egy menyét is különb, mint a Balogék kutyája. A menyét elragadja a zsákmányát, kiszívja a vérét, de fűszeres ételhez nem nyúl.

— Akkor pláne el kell pusztulnia Csöptnek. Azért van, hogy vigyázzon mindenre, ami a miénk.

— A szagát sem állja a kutyának. Talán fél is az alattomosságától, a mocskosságától.

— Egyik kutya a másiktól?

Bizonygattam én:

— Nagyon tud félni a tiszta kutya a mocskostól: akár a tiszta ember az aljastól.

Adtam a két tehénnek enni, édesanyánk pedig megfejt. Láttam közben; mégsem hisz egészen Csöpi ártatlanságában. Szerencsére, amint kijöttünk a rocskával az istállóból, rámutathattam a Balogék kutyájára. A piszkosfehér színű állat odaát, a másik portán, az itatóvályú szélére kapaszkodott, körmével kaparta a befagyott vizet:, eredményt nem ért el, csak nyüszített. Leugrott a vályú széléről és kétségbeesve kezdte zabálni a havat.

— Látja mama? — mondtam.

Nagy álmosan az árnyékszékük felé ténfergett Balogné, igencsak beihattak a toron. Anyánk megszólította:

— Figyeli a kutyáját, Juliska?

— Mit figyeljek rajta?

— Eszi a havat.

— Hát kutya, miért ne egye?

— De az éjjel elpocsékolta az öszszes kolbászunkat. Bemászott a kemencénk pitvarába. Adják vissza a kolbászunkat.

GALAMBOS LAJOS:

— Nevetséges. Miért hagyták a pitvarban azt a drága étket?

Es szaladt az alkalmatosság ajtaját nyitni Balogné. Célját nem érte el, már csak átkozódni tudott:

— Koldus népség! Perelni fogok. Kimosattatom a szennyessé vált hálóruhámat. Az bizonyos.

О О ©

Másik évben sem öltünk különb malacokat, mert honnan, s miből? Egy hold saját föld, és apánk kubikus keresete tartott el hét szájat!

Lőrincz Béla bátyánk már hajnali négykor jött a disznóöléshez szükséges késekkel, bárdoló szerszámokkal, s a perzseléshez szükséges féltett villájával. Ittak egy korty pálinkát, majd a malacok kieresztett véréből reggelire hagymás pörkölt készült. Ekkor mondta anyánk:

— Mi sem dobjuk el többé a bélzsírt, a cifli-cuflikat se adjuk a cigányasszonyoknak: szappant főzünk azokból mint Balogék. A zsírszódát megvettem a készítményhez rendesen a mosószappan főzési módját pontosan megtudakoltam. Legalább két hónapig nem kell majd szappant vennünk.

Csöpi kutyánk boldog volt, megkapta a kétmalac nyolc bocskorát, a két hólyagot, a szájak és orrsövények nyálkahártyáit, csontostul; ilyenformán már kora reggel éberen vigyázat a ház körül mindenekre. Még a szarkáknak, csókáknak sem engedte meg, hogy a bontásra terített szalma közöt apró hulladékokat keresgéljenek.

— Menjetek Balogékhoz — ugatott a madarakra.

Mert Balogék ismét — mint kiszámítottan mindig — e napon öltek disznót, két darab kétmázsásat. Am ott, mint rendesen, se madár, se kutya nem találhatott egy cuflit, se egy disznóbocskort se, tettek azok minden hulladékot a moslékba. A kergetésért az egyik csóka bele is csípett a Csöpi fekete orrába.

Talán kissé korán, téli naphajlatkor már megkezdődött nálunk a tor. Eddigre a férfiak az arra való darabokat besózták a nagy dagasztóteknőben, a kolbászt viszont édesanya felakasztotta azonnal a füstre.

— Nem járunk úgy többé mondta —, mint a múlt évben.

Rendes volt utólag minden a toron; az orjaleves, a toros káposzta, a hurka, a kolbász és természetesen a hasaljába göngyölt májas vese. Lőrincz Béla bátyánk ismét négy tányér levest evett meg kenyérrel, amikor a káposzta következett már csak izzadt, a hurka-kolbásszal kihullott a könny a szeméből, a töltött hasaljnál pedig letérdelt a házi szentkép előtt:

— Add meg, Jézus Or, hogy tudjak még enni, a fellegit!

— Borozgassatok és egyetek csendesen — mondta mama a férfiaknak — van idő. Én még úgyis kiöntöm a szappant, reggelre hadd faggyon meg. De mibe is öntsemP

— Csakis vályogvető keretbe — mondta a borocskától vidámabban Béla bátyánk. — Az az igazi. Ha kihűlt a megfőtt szappan, abból szép darabokra lehet vágni.

Két vályogvető keretünk volt, egy huszonötös és egy harmincas. A kettőbe a híg szappan pontosan belefér! Előbb ritka szövésű lenvászonnal béleltük ki a keretet, aztán a kemence pitvarában öntöttük a formákba a fortyogó szappanmasszát. Így kell ezt, reggelre a hideg föld megszívja, majd az egészet, meleg tűzhely közelében tudjuk majd csak darabokra vágni. Csöpi megszagolta a masszát, undorodva menekült tőle. Még fél óra múlva is tüsszögött a híg szappan szagától, és a mancsával rávert a nagy tarka macskára, akit legalább annyira utált, mint a Balogék kutyáját.

Reggel ébresztett mama:

— Gyere, kisfiam adj a teheneknek enni, én addig felvágom a szappant, a többiek hadd pihenjenek.

Nadrágot rántottam, lábbelit húztam, igyekeztem.

Am, ahogy kinyitottuk a ház ajtaját, a küszöbön sírva találtuk Csöpit.

— Mi történt, mi, kutyánk?

Ö kinézett a világba; az idő nagyon meglágyult, hó helyett sűrű szálú eső esett. Anyánk sietett a kemence pitvarába, és ott megláthatta a felprédáit szappant. Alig maradt a két keretben egy mosatnyi.

— Nem a mi kutyánk volt — mondtam.

— Tudom én. De minek tartunk egy olyan kutyát, aki nem tud mindarra vigyázni, ami rá van bízva? Pusztulf előlem — kiáltott anyánk Csöptre.

Ő még mindig sírva markolta meg nadrágom szárát és húzott a Balogék kerítéséhez. Ott a két első lábával a palánkba kapaszkodva átugatott a másik portán a vályú szélébe kapaszkodó piszkosfehér dögre.

— Létezik, hogy egy állat a szappant is megegye? — kérdezte anyánk.

Balogék kutyája végtelen mennyiségben itta a vályúból a vizet. A házból az árnyékszék felé ekkor bóklászott ki Balogné, űzetve a tegnap esti tortól. Anyánk rászólt:

— Juliska, a kutyájuk megette a frissen főtt szappanunkat.

— Ugyan, hát hol volt a frissen főtt szappanuk?

— A kemence pitvarában.

■— Nevetséges. Kutya a szappant? Sohse hallottam ilyet. De ha egyáltalán ki bizonyítja, hogy a mi kutyánk ette meg?

— Nézzen csak rá!

A piszkosfehér korcs zabálta a vizet. Már gönci hordó volt a hasa. Már nem bírt többet nyelni. Mind elöl, mind hátul hatalmas habkarikák törtek belőle.

— Adják meg a szappanunk árát — mondta anyánk.

— A szappanuk árát? Majd. megfizetik a büntetést, ha ebbe a szörnyűségbe belepusztulna a kutyánk. Feljelentem magukat. Koldus népség. Hogy ilyesmivel tartják fel az embert.

Es szaladt ama alkalmatosság ajtaját nyitni Balogné, de célját már nem érte el. Kutyája is két napig okádta a habot, az egész falu derültségére, azt a csudát eljött megnézni minden szegény. Itta a vizet a piszkosfehér, és dőlt belőle két ágra a hab. Csöpi kutyánk eközben még a nagy tarka macskának is megengedte, hogy hozzája húzódjon. Talán nevetett is, amikor mondtam neki, hogy a piszkosfehér kimúlt.

ígérete szerint Balogné feljelentett bennünket a községházán, hogy szándékosan pusztítottuk el a kutyájukat ,■ s kártérítést követelt. Tisztességes parasztgyerek ült az adóügyin, aki felvette a panaszt.

— Es mondja csak, lelkem — kérdezte Bolognától — volt maguknak egyáltalán kutyájuk?

— Már hatéves volt!

— Miért nem fizetnek akkor hat éve ebadót? Miért nem vitték el a kutyájukat évenként a kötelező veszettség elleni oltásra?

— Jézusmária.

— Semmi Jézus és Mária, lelkem Jegyzőkönyvbe vettem a panaszát és a vallomását. Büntetést itt senki más nem érdemel, csak maga. Az összegei az adóíven mSg fogják kapni. Körülbelül ötven tyúk árát jelenti majd ez maguknak. Kibírják, nem?

Bolognát ki kellett támogatni az irodából, valamely árnyékszék felé A mi Csöpi kutyánk viszont, aki be jelentett kutya volt, fizettük utána az ebadót, és minden évben megkapta az oltást is, nálunk örökös kenyeret kapott. Ott nyugszik a szülői ház kertjének első almafája alatt.

FELHÍVÁS

Az SZSZK Művelődésügyi Minisztériumának megbízásából a Munka Érdemrenddel kitüntetett Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének Központi Bizottsága az 1980-as évre országos irodalmi vetélkedőt hirdet a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalmi alkotásokról és alkotókról

HARMADVIRÄGZAS

címmel.

Az irodalmi vetélkedő célja:

— a csehszlovákiai magyar olvasók bekapcsolása a felszabadulás, illetve a Februári Győzelem utáni hazai magyar irpdalom alkotó mődszerű elemzésébe, főleg olyan irodalmi alkotások által, melyek a CSKP kultúrpolitikájával összhangban elkötelezetten szólnak jelenünkről, hűen ábrázolják a múltat, annak történelmi-társadalmi eseményeit és lelkesedéssel jellemzik a fejlett szocialista társadalmat építő népünk' célkitűzéseit.

Az irodalmi vetélkedő feltételei és szabályai:

Az irodalmi vetélkedőn részt vehet minden csehszlovákiai magyar olvasó, aki a jelentkezési lapot 1980. január 31-ig — kitöltve és aláírva — beküldi a CSEMADOK illetékes járási bizottságának vagy pedig a bratislavai és košicei városi bizottsága titkárságának.

Az irodalmi vetélkedő szereplőinek minden egyes fordulóban külön-külön három íróhoz, illetve műhöz kapcsolódó irodalmi-ismertető anyaghoz csatolt három kérdésre kell válaszolniuk.

Az irodalmi vetélkedő kérdéseit a központi rendezőség által kinevezett bizottság dolgozza ki, s az egyes fordulókra készített kérdéseket zárt és lepecsételt borítékban juttatja el a zsűri elnökének, aki a borítékokat csak a verseny megkezdése előtt, a versenyzők és a közönség jelenlétében bonthatja fel.

A jelentkezők részére a központi rendezőség irodalmi tájékoztatót ad ki a versenyre való felkészülés megkönnyítése céljából.

Ajánlatos lesz azonban figyelemmel kísérni a sajtót is, mivel a vetélkedővel kapcsolatban irodalom-ismertetéseket közöl.

Az irodalmi vetélkedő négy fordulós lesz: 1. a helyi, illetve körzeti, 2. a járási döntő, 3. az országos elődöntő, 4. a döntő.

Az irodalmi vetélkedő fő- és felelős szervezője: a CSEMADOK Központi Bizottsága; a Madách Könyv- és Lapkiadó n. v.; a Szlovák írók Szövetségének magyar tagozata.

A vetélkedő védnökei: a Népművelési Intézet, továbbá a HÉT, az Irodalmi Szemle, a NŰ, a Szabad Földműves, az Oj Ifjúság és az Üj Szó szerkesztősége, valamint a Csehszlovák Rádió magyar adásának főszerkesztősége.

Az irodalmi vetélkedővel kapcsolatban részletes tájékoztatást n CSEMADOK járási, illetve városi bizottságainak titkársága ad az érdeklődőknek.