Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-28 / 26. szám

1980. június 28. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Ш QO Tipary László 1927-ben Tom­pán (Tupá) született, Ipolyságon (Šahy) érettségizett. Szülőfalujában 25 évig volt az efsz közgazdásza. Jelenleg a Gyűgyi (Dudince) Állami Fürdőben könyvelő. Gyermekkorától fr. Első versei a НЁТ-ben jelentek meg, Fenyő Ottó név alatt. Sok elfoglaltsága mellett kevés ideje volt az irodalomra. Arány­lag keveset publikált. írásai а НЁТ- ben, a Szabad Földművesben, az Iro­dalmi Szemlében jelentek meg. Versek, elbeszélések és novellák frása mellett néphagyományok gyűj­tésével és feldolgozásval is foglalko­zik. Az alábbiakban egyik elbeszélését közöljük. A boldog ember Majdnem harminc éve, hogy meg­ismertem Karolt. Nagyon messziről toppant be falunkba. Forró levegőtől hajtott szelek jártak akkor. Nemrég ért véget a háború, s az utána kö­vetkező évek sem voltak rózsásak. Oj arcok, új emberek, új áramlatok sod­ródtak a falvak felé. Eléggé összeku­szált volt a helyzet. Az itt lakók bi­zonytalanul néztek a jövőbe, s az új jövevények is csak félénken kezdték alapozni a családi fészket. Ezerkilencszáznegyvennyolc tavasza Után kezdett csak zajlani a jég. A remény sugara csillant fel, amikor híre jött, hogy a dolgozó ember lesz az úr ebben a hazában. A munkás, a paraszt, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű. Főidet osztottak, államo­sították a gyárakat, s bejelentették, hogy megszűnt az áttelepítés. Északról a Poľana alól idetelepült családok a béresházakat foglalták el. A felosztott nagybirtokokból földet kaptak. Serényen vetették ők is a magot, hogy mire a nyár kalászt ér­lel, nehéz munkájuk gyümölcseként megízleljék az új kenyeret. Ebben az időben költözött a falunk­ba Karol: Benősült az egyik szlovák családba, de a szomszédokon kívül alig látta valaki. Az esküvő után máris visszament a gyárba dolgozni, a túród hegyek világába. Így csak hébe-hóba ' járt haza. Szombaton az éjszakai vonaton, s a következő éj­szakán utazott vissza. S közben új nótákat kezdtek fü­tyülni a szelek ... Agitátorok jöttek a falvakba. Azt hangoztatták, hogy szövetkezetei kell alapítani. A hírt, égből lecsapdódó villámként fogadták az emberek. Csak fokozatosan kezdtek ismerkedni az új eszmék fogalmával. Volt aki mások javaslatára, volt, aki elvből mondo­gatta, hogy mégis próbálni kéne. Persze az ellenzők táborához tartozott a többség. Ezek még akkor váltig hangoztatták, hogy soha! A higgad­tabbak is hasonló véleményen voltak, ámbár kitartottuk az mellett, hogy csak a végső esetben lesznek hajlan­dók belépni a közösbe. Vagyis majd, ha másokon jogják tapasztalni, hogy az új életforma jónak bizonyul. Aztán nehéz vajúdások közepette mégis megtört a jég. Az ötvenes évek elején kezdtek sűrűbben alakulni a szövetkezetek. Némely faluban min­denki, másutt csak еду-két tucat csa­lád írta alá a belépési nyilatkozatot. Így aztán egy maroknyi család —■ magyar is, szlovák is — belekezdett a közös munkába. Karolnak az apósa, anyósa és a felesége is az efsz tagja lett. S nem telt bele egy röpke ét) sem, s a fiatal férfi a közösben szorgoskodott. Tulaj­donképpen ekkor, az első közös ara­táskor kezdtük megismerni őt. A ga­bona nagyobbik jelét már akkor kö­tözőgépek aratták. Ml pedig félke­resztekbe raktuk a kévéket. A mun­kaidő még a régi kerékvágásban bot­­logott: reggel hatkor kezdtünk, s este nyolc,' sőt több is volt, amikor abba­hagytuk. Á kéklő égbolton gólyák keringtek. Lassan, lomhán, szinte mozgulatlanul. A nap is megállt egy pillanatra, ahogy elbámulta az aratókat. A pa­csirta is magasabbra röppent, s egy­helyben lebegve dalolt szakadatlanul. Am, lenn a ianón egy új világ szüle­tett akkor. Az új, a közös munkának érett be az első gyümölcse. A munka bizony elég fárasztó volt. Bár min­denki a saját magával hozott ételét fogyasztotta, az ebédhez, az uzsonná­hoz egymás mellé ültek le az embe­rek, az akácbokrok árnyékába. Fur­csa volt az összeszokás. Tavaly még mindenki magának aratott. Most, az új közösségben, lassan kezdtek oldód­ni a nyelvek. Ki-ki mesélni kezdett, egy-egy kurta történetet az életéből. S szinte észrevétlenül, jutottak az emberek közelebb egymáshoz. S mire a nap lankadó fővel aludni készült, mélyről, a szivek kancsójából nóta buggyant elő, s csurrant a csu­­csorított ajkakon egyre szaporábban. A szemek kút jóban is felcsillant a vidámság. Nótára gyújtottak az ara­tók ... Először a szlovákok, majd a magyarok nótája is felcsendült. S nemsokára, az egymás nótáját el­tanulva, belegünnyögtek sorba, mint a kis rigók, amikor az anyjuktól a dalt tanulják. Így kovácsolódott, formálódott egy­­gyé emberek sorsa, akarata és éle­te ... Karol, a messziről jött idegen, szi­kár, nádegyenes legény volt. Noha vállán alig pihent még csak az első negyedszázad, kezdte itthon érezni magát, az új környezetben. Ekkor kezdte mesélni nekünk életének egy­­egy epizódját. Keserves sorsa — mely eddig végigkísérte — nem fukarko­dott az élményekből. Még évek múl­tán is volt belőlük a tarsolyában: Valamikor, talán kétszáz éve is le­het, hogy egy földbirtokos üveggyárat alapított Erdélyben. S mivel az üveg­fúvás mesterségét nem ismerte 'olt senki, északról szlovákokat telepített oda. így kerültek a mi őseink is oda. Stará Huta — magyarul Ohuta —■ nevet adták a falujuknak. A mes­terség apáról-fiúra szállt. Így tanulta ki apám is az üvegfúvó mesterséget. Anyám is bejárt dolgozni a gyárba, noha otthon is volt munkája elég. Hi­szen hatan voltunk már akkor körü­löttük. Hat éhes száj várta a szegé­nyes falatot. Aztán egy ősszel anyám ágynak dőlt, megbetegedett. A tava­szi olvadás elvitte őt is, mint a téli havat. Még nagyobb nyomor szakadt ránk. Később apánk megnősült, mert nem tudta egymaga ellátni a csalá­dot. A munkahelyen reggeltől estig állni kellett a sarat. Még három testvérünk született. Így már kilen­cen lestük a szegényes ételt, amikor anyánk osztani kezdte. Noha sokan voltunk, nem volt kö­zöttünk soha viszály. Nagyon jól megértettük egymást. A szegénység tanított meg bennünket a szeretetre. No, meg a munkára is! Iskolába csak négy telet jártam, s máris dolgozni, keresni kellett. Voltam én aztán minden: A helybéli kocsmárosnak mindenes inasa. Hordtam, vágtam a fát, cipeltem a vizet és még sok min­dent csináltam. Egyúttal ő volt a köz­ség bírája is. Ö csinált belőlem „köz­ségi levélhordót“. Sokszor derékig érő hóban, esőben, sárban, de mindig híven teljesítettem a hivatásomat. Apánknak pedig jól jött a pár lei. Itt-ott egy falat kenyeret is kaptam. Volt a faluban egy gazdagabb család, azoknak vittem a legtöbb levelet. Azok is szlovákok voltak, ámbár a hitleri világban németeknek vallották magukat. Feltűnt nekem, hogy a nagyanyó mindig könyveket olvas, valahányszor levelet vittem. Ej, de szerettem volna én is könyveket olvasni! Nem sokat járhattam iskolába, így nagyon vágy­tam a betűk, a tudás után. Sok időbe tellett, míg egyszer nekibátorkodtam, és megszólítottam a nagyanyát: — Nagyon szépen kérem, tessék nekem is adni egy könyvet. En is szeretnék olvasni. Megsajnált talán, mert valóban adott. Csak rámparancsolt, hogy vi­gyázzak a könyvre. Vigyáztam is én, mint a két szemem fényére. S így aztán további könyveket is kaptam. En pedig „hivatali“ és házi kötele­zettségeim végeztével bújtam a köny­veket. Sok szépet tanultam meg belő­lük. Először meséket, melyeket úgy az agyamba véstem, hogy még most is el tudnám mondani. Utána sok egyebet a világ mindenféle dolgai­ról... Este a kemence tetején pislá­koló mécses mellett a testvéreimnek hangosan olvastam fel őket. Aztán háborús szelek kezdtek fúj­•dogálni fenn a havasokban. Szülőföl­dünket Magyarországhoz csatolták. A román határ messze esett tőlünk. Am az új világ sem hozott semmi jobbu­­lást a mi sorsunkra. Alig múltam el tizenhat éves, a többiekkel engem is kényszermunkára hajtottak a „Kakas­tollasok“. Vitéz alsó- és felsőházi gróf Izének birtokán kellett dolgoz­nunk. Kutyavilág volt itt is az éle­tünk. Noha pár pengő fizetést kap­tunk, rabszolgamódra hajtottak ben­nünket. Egy majorban, hatalmas paj­tában laktunk, szalmán aludtunk. Ke­serves koszt mellett keményen kellett dolgoznunk. Az intézők, illetve a hajcsárjaik unszoltak bennünket. Nagyon nyomott volt a hangulat, keserves a sorsunk. Az emberek zú­golódtak, de a legkisebb kihágást is vadul megtorolták. A szívekben forr­ni kezdett a vér ... Élni, vagy halni, már majdnem egyre ment. Itt éltem át életem eddig legbor­zasztóbb élményét! Csatornát ástunk. Mi ketten, egy falumbeli fiatal társammal az árok­ban a bokrokat vagdaltuk ki. Tölünk nem messze egy csoport dolgozott, iszapban, vízben nyakig sárosán. Nem tudom honnan lehettek, kik voltak, de nem a mi falunkbeliek. Látjuk egyszer, hogy lóháton jön a segéd­tiszt. Az emberekre ordítozni kezdette Egy alkalommal az egyik napszámost elkezdte lökdösni, majd megütötte a setapálcájával. A keménykötésű férfi hirtelenében olyan dühbe gurult, hogy a kezében levő ásóval odasújtott a segédtiszt felé, hogy az éles szer­számmal levágta a fejét. Az emberek egy pillanatra dermedten álltak, de aztán mindenki odarohant, és ásóik­kal feldarabolták a segédtisztet. — Nem hagyunk magadra testvér! — kiáltották, mindnyájunk hóhérja volt! Ámde a segédtiszt lova futásnak eredt, egyenesen a Nagypuszta felé. Az emberek is mindent eldobálva ro­hantak szerteszét... Mi is, jó mesz­­szire futottunk onnan, s ott kezdtük vágni a füzest. A barátom, aki idő­sebb volt nálam, kioktatott, hogy ha vallatnak, mindig csak azt mondjuk, hogy mi messze voltunk és nem lát­tunk semmit. Így a kakastollasok bármenyire is kínoztak, mi váltig ezt állítottuk. Meg is úsztuk ép bőrrel. A szegény embereket, hogy hol fog­ták el, nem tudtuk meg soha. Sem azt, hogy mi lett a sorsuk? Hej, új idők járnak már azóta! Oj ■világot hozott negyvennyolc február­ja! Azóta a szövetkezet alakulásának a harmincadik évfordulóját is meg­ünnepeltük. De messze szálltak ezek a keserves évek! — S jó is, hogy el­szálltak, s nem térhetnek soha, soha vissza! Karol barátom még olykor­olykor mesél.., Már nem nekünk, hanem inkább a fiataloknak. Saját gyermekeinek és a többieknek. S azok bámulva hallgatják. Többen közülük talán mesének vélik, pedig nagyon is igaz volt minden. S ahogy az unokái is lassan felcseperednek, ezeknek is elmeséli majd, hogy azok is megtudják, milyen keserves is volt egykor a munkások élete. Karol barátommal kettesben szőlőt kapálunk ... Bogozzuk az élet kusza fonalait.. Nem fogy ki belőle a szó! A múltnak s a mának ezer élménye szálldos fe­lettünk. A végén a könyveknél kötünk ki. A nagyanyó a könyvein kezdi, aki szülőföldjén Erdélyben — kezébe adta az első könyvet. S ott folytatjuk, hogy ma saját magának is több mint két­száz kötetes könyvtára van. Pedig máig is csak egyszerű munkás ma­radt. Nem járt többet iskolába, de az élet iskolája mindezt pótolja. Nem vitte többre, nem is akarta. Üzemben dolgozik, ahol a kitüntetett és a pél­dás dolgozók tábláján ott az ő fény­képe is Műszak után gyakran, vagy amikor szabadnapos, ott van a szö­vetkezetben. Segít most is, ahol csak lehet. Szinte természetes, hogy tagja a pártnak, a hnb képviselője. Egyszer szinte elmélázva tette fel a kérdést: — Olvastad-e Móricz Zsigmond „Boldog ember“ című regényét? — Hát persze, hogy olvastam, meg is van a könyvtáramban — jeleltem rögtön. — Nekem is megvan szlovák for­dításban. A legkedvesebb könyveim egyike! Tudod, olyan sokszor elgon­dolkodtam felette, hogy az én életem is annyira hasonlít Joó György életé­hez. Hej, ha én is elmondhatnám va­lakinek, valami írófélénďk az én éle­temet! ... Ez is egy egész regény lenne. Tudod, én is boldog ember va­gyok, noha csak egyszerű munkás maradtam. Nem is vágytam többre, csak tisztességes munkára és megbe­csülésre. Es ezt megkaptam a mai társadalomban. Otthonra is leltem, itt messze a szülőföldemtől, közietek. Tudod, majdnem harminc éve itt la­kom. S a végén abban maradunk, hogy majd nemsokára sok-sok estén le­szünk együtt. Ö mesél, s én majd megírom egy boldog ember élete re­gényét , i i A jó zenekari kiséret jelentősen befolyásolja a táncegyüttesek szerepléséi« 44»>44»i4«M 4»4H4»i4»m i44»i»H»«»i«»w»HW Ötvenöt éve kedvtelése az akvarellfestés A napokban fel­kerestem Broczky Bélát, aki Har­­m o s Károly fes­tőművész szabadis­kolájába 1925-től több évig járt. Ké­sőbb elvégezte a felsőépítő iparisko­lát,. érettségivel. —-»vTM, . Utána különböző építkezési vállalat­nál, mint építésvezető és tervező dol­gozott. Majd 1938-ban Bratislavában sikerrel tette le az építészeti szak­vizsgát. Komáromban (Komárno) a városi mérnöki hivatalban dolgozott. A felszabadulás után Bratislavá­ban a Stavoprojekt tervezővállalatban 1952-ig működött. Ezután Komárom­ban (Komárno) szülővárosában foly­tatta munkáját. Itt a vállalat tervező­­osztályának vezetőjeként 1968-ig, nyugdíjaztatásáig dolgozott. Természetesen kedvtelését, a víz­festést szabad idejében folytatta. Az első kiállítása 1926-ban volt, amelyet Harmos Károly festőművdész szabad­iskolája tanulóinak kiállítása címen rendezett. Kezdettől az akvareli a kedvence, de olajjal, temperával, pasztellel, tus­sal, színes krétával is festett. Grafi­kával plakátokat készlett, amelyért kerületi kitüntetést kapott. Számos diploma bizonyítja Broczky Béla ama­tőr festő művészetét. Prágában 1961- ben az országos amatőr kiállításon díjat nyert. Azóta is számos kerületi és járási amatőr kiállításon vett részt. Ebben az évben a Komáromi Duna­­menti Múzeumban a dél-szlovákiai amatőr festők tárlatán szintén kiállí­tott, ahol nagy közönségsikert ért el. Éppen ezért kerestem fel, hogy elbe­szélgethessek vele. Mint tősgyökeres komáromi; a Du­na, a Vág és a környék vízi tájait, fákat, erdőrészletek, romantikus ná­dasokat, falusi, mezőgazdasággal fog­­lalkozó emberek életét festi. Természetesen mint építész, aki hl­­vatását szereti az épületek tervezés sét, családi és középületeket — an­nak ellenére, hogy 72 éves — most is végzi. A megyercsi (Calovec) hnb felkérésére a meglevő óvodához egy nagyon szép háromtermes óvodarész­leget tervezett, amely a mai higiéniai követelményeknek is teljesen megfe­lel. Ezt a tervet már jóvá hagyták. Képei közül: a „Vágparti részlet­ben“ lehelet finomságú színekkel á természet szépségét csodálatosan adja vissza. A „Vágpart“ nagyobb méretű képében a víz játékát kitűnően örö­kíti meg. A Vág partja és környéke több ké­pe tárgyát alkotja, mindig máskép­pen. A víz, a vízparti fák, valamint a felhők festése az amatőr művész tu­dását tükrözik. További kedves témái: a Kisalföld síkságának ábrázolása, az érett búza és árpa táblák aratás előtt és aratás­kor. Az erdők a fák festése az alko­tójuk természet szeretetéről tanúskod­nak. Virágcsendéleteiben saját kertjéből termelt virágok sokszínű szépségét örökíti meg, de nem fényképszerűén, hanem oly módon, hogy a képet szemlélő szinte a virág illatát is érzi. Broczky Béla festményeiről azt tart­ja — nem azért vagyunk, hogy ösz­­szeszedjük a világ szépségeit, hanem, hogy új szépségeket adjunk az em­bertársainknak. A művészet az érzel­mi világot gazdagítja. A hetvenen felüli amatőr festő még most is ál­landóan képezi magát. A napi és heti lapokon kívül két művészeti lapot is járat mégpedig: „Művészet“ és „Vý­tvarné umenie“ c. szaklapot. Végül megkérdeztem az amatőr fes­tőművésztől, mi a további terve? Már most készülök a jövő évben megtartandó amatőr kiállításra. Újabb Vág-parti képekkel — hoffer—< Búcsú az iskolától.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents