Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-07 / 23. szám

1980. június 7.

SZABAD FÖLDMŰVES,

DUBA GYULA 50 EVES

Ум/ Я f ьА Ял í// a ^ í/ щ v/1?/ (Mi /ifi, Wtíwb»,

Most töltötte be ötvenedik esztendejét DUBA GYULA, a kiemelkedő,

többszörös Madách-díjas szlovákiai magyar író. Ez idő alatt nem csak tapasztalatokban gazdagodott, de több mint egy tucatnyi könyvvel gyarapította hazai magyar irodalmunkat. Duba könyveit szívesen forgatják, megbecsülik olvasói. Könyveinek kritikai visszhangja is mindig pozitív volt, annak ellenére, hogy több műfajban alkotott és alkot. A humorral kezdte 1959-ben, elbeszélésekkel, majd regénnyel folytatta, közben átrándult az esszéhez, szociográfiához. Legutóbbi könyve, a „Káderezés a (zseb) Parnasszuson“ tavaly jelent meg, de már készül az „Ívnak a csukák“ című regényének folytatása, egy garammenti magyar falu szocialista átalakulásának, felemelkedésének körképe, amelyet a délszlováklai magyar parasztság történetének, krónikájának is nevezhetnénk. Duba Gyula alkotó módszere realista, de minden során átsüt a szubjektum, emberi láza, ott munkál az igazságkereső erkölcsi erő, végső fokon az optimizmus hite és megtartó távlata ... Amikor hívei, olvasói és a magam nevében gratulálok az írónak élete jubielumi fordulójához, megkérdem tőle, milyen érzésekkel lépi át az ötvenedik esztendő küszöbét?

Az író kicsit töpreng, mielőtt válaszolna.

— Milyen érzésekkel? s— kérdi vissza. — Azt hiszem az a legpontosabb megfogalmazás, ha a kérdésre úgy válaszolok, hogy vegyes érzésekkel lépem át az ötvenedik életév küszöbét, több okból kifolyólag is. Az egyik ok az, hogy visszatekintve, az ember meghökken kissé. Megdöbbenést okoz, hogy vannak dolgok, amelyek, mintha nemrég történtek volna, mégis milyen rég voltak már. Milyen rég volt, amikor írni kezdtem a kassai ipariskolában 1954-ben. Milyen rég volt, amikor fölkerültem a fővárosba, az irodalmi életbe. Milyen rég volt, amikor az első írásaim megjelentek az akkori kultúrpolitikai folyóiratban, a Fáklyá-ban. Mindennek már negyedszázada. Elgondolni is nehéz, és kicsit érthetetlen, hogy így elrohant az idő. A másik ok, amely az embert gondolkodásra készteti az, hogy kénytelen visszatekinteni az eddig megtett útra: mit tett, mit ért el és mit kell még megtennie? Akarvaakaratlan kénytelen számadást készíteni, mert érzi, hogy az idő rettenetesen gyorsan és kérlelhetetlenül szalad, száll felette, a tervei pedig előtte állnak. Előtte tornyosodlk mindaz, amit még szeretne elvégezni, elérni. Az ember rádöbben, hogy bizony be kell osztania az idejét, ha mindent meg akar tenni, ami rá vár és sürgeti, szorítja. Ezek az én jelenlegi, időszerű érzéseim.

— Mesélj az olvasóknak indulásodról, íróvá válásodról.

— Az előbbiekben már említettem a kassai ipariskolát. Itt kezdtem írni, mint harmadikos-negyedikes ipariskolés. Hogy hová? A faliújságra. Környezetemnek, tanulótársaimnak, tanáraimnak tetszettek ezek az írások.

S biztattak, hogy küldjem be valamelyik újságnak. Beküldtem a Fáklyának, ahol a beküldött néhány írásból három mindjárt meg is jelent. Tehát érdekes módon elmondhatom magamról, hogy a faliújság indított el az irodalom útján, az akkori ipariskola faliújságja. Természetesen mindez nem lett volna elégséges, ha a Fáklya és Sass Andor tanár nem segít, aki első írásomat nagyon kedvező, rokonszenves és megértő Jegyzettel útnak indította 1954-ben a Fáklya című kultúrpolitikai folyóiratban. Az azóta eltelt évek az első írásokat megszaporították, könyvekké dagasztották, és ma már elmondhatom, hogy az indulásomra úgy tekintek vissza, mint valami abszolút véletlen körülményre, mégpedig azért, mert nem akartam én író lenni soha, gépészmérnöknek készültem, de a véletlen másként akarta. Természetesen mindehhez hozzájárult a bennem munkálkodó érdeklődés és a kifejezést kereső mondanivaló, szellemi tenniakarás. Mindezek kombinációja magával hozta, hogy végül is íróvá lettem.

— Hogyan fogalmaznád meg, hogyan összegeznéd az ötven esztendő élettapasztalatait? Hiszen ötven esztendős korában sokkal bölcsebb az ember, mint ifjan.

i— Nem tudom bölcsebb vagyok-e ma, mint húsz évvel ezelőtt? Azt hiszem ezt a kérdést nagyon röviden elintézhetjük. Az élettapasztalatok ugyanis felgyülemlenek, benne élnek az emberben, állandóan befolyásolják és irányítják tetteit, vágyait, az akarását, de megfogalmazni annál nehezebb őket, ugyanis az élettapasztalatok összessége — maga az ember. Azért én csak annyit mondanék erre a kérdésedre: azt tapasztaltam íróként, szerkesztőként egyaránt, hogy minden korban, minden körülmények között és minden lehetséges módon tisztán kell látni azt, hogy mit akar az író, mit akar a szellemi dolgozó, és elég akaraterejének kell lennie ahhoz, hogy rendszeresen, szívós munkával és kitartóan' meg is valósítsa terveit, elképzeléseit. Végső összegezésképpen tapasztalataimból az szüríthető le, hogy — dolgozni kell.

— A szlovákiai magyar széppróza

egyik kiemelkedő egyénisége, reprezentánsa vagy. Hogyan látod mai prózaírásunk fejlődését, hiszen azt regéli a fáma, hogy kevés a jó prózaíró a szlovákiai magyar irodalomban és új írók alig-alio jelentkeznek.

— Prózalrásunk jelenleg valóban mintha hullámvölgyben sínylődnék, legalább is abból gondoljuk, hogy kevés az aktuális kispróza, gondolok a novellára, elbeszélésre, de még a kisregényre is. Ebből az következik, hogy azt hisszük, prózaíróink talán keveset dolgoznak, vagy legalább is nem dolgoznak rendszeresen. A kérdés másik oldala viszont az, hogy azért minden évben napvilágot lát egy-két, esetleg három eredeti hazai magyar regény. Én úgy látom, hogy az idősebb nemzedék prózairól elsősorban a regényírásra összpontosítják törekvéseiket, mert elértek abba a helyzetbe, abba a korba, amikor a

prőzaíró ösztönösen és tudaťbsan fa szintézisre törekszik. Tehát el akarja mindazt mondani, lehetőleg széles összefüggésben és minél egyetemesebb érvénnyel, amit a világról, társadalmunkról, népünk életéről tud és gondol. Én tehát nem vagyok ebben a kérdésben kimondottan pesszimista, mert meglehet, hogy néhány éven belül a regényirodalom — függetlenül attól, hogy ma nem mutatja konkrétan és kézzelfoghatóan azt, amit produkál — fejlődik. Az utánpótlásra vonatkozólag azt mondhatom, hogy ha még olyan fiatalok nem is jelentkeztek, akiket ma írókként kezelhetünk, lépten-nyomon felbukkannak írások a sajtóban, rövid lélegzetű prózaírások, amelyek arra engednek következtetni, hogy azért a prózaíró tehetségek is érnek, itt vannak közöttünk, és nem tudhatjuk, hogy az elkövetkező néhány év során kitől, hol, milyen körülmények között bukkan fel majd olyan prózai mű, amely mindannyiunkat meglep és azzal a jó érzéssel tölt el, hogy prózaírói utánpótlásunk is van.

— Azt mondják: minden életmű torzó. Igaz ez? Te mit szeretnél még megírni?

— Nem tudom, úgy van-e, hogy minden életmű torzó? Én azt hiszem, nincs így, legalább is az író, tehát az alkotó ember szempontjából nincs rendjén ez a kérdés, nem illik bele elképzeléseibe. Az író addig ír, ameddig tud, ameddig bír, ameddig sorsa írni engedi, és azalatt az idő alatt megvalósítja, ami alkotóerejéből, képességeiből telik. Más kérdés, hogy a külső szemlélők, az olvasók, kritikusok, vagy az irodalom szervezői úgy vélik, úgy látják, hogy ez vagy az az író talán többre lett volna képes, de korai halála, betegsége, esetleg más okok megakadályozták abban, hogy kiteljesíthesse életművét. Tehát maradjunk annyiban, hogy a maga módján minden életmű kerek egész, befejezett, hiszen végső soron az, hogy az író letette a tollat, mert le kellett tennie — ez maga a befejezés... Hogy mit szeretnék még megírni? Ezt így pontosan nem tisztáztam még magamban, csak érzem, hogy sok eimondandóm lenne még és egyelőre a legközelebbi programom az, hogy szerencsésen és lehetőleg minőségileg is színvonalasan befejezhessem azt a regényemet, amelyről már szóltál a bevezetőben, tehát az „Ívnak a csukák“ című regényem folytatását. Lényegében már meg van írva, de még dolgozni kell rajta, egyrészt nyelvileg, másrészt bizonyos részeket újból meg kell írnom részletesebben, színvonalasabban. Hátra van még a befejező rész is, amely ugyancsak arra vár, hogy megíródjon, méltóképpen, tisztességgel. Így hát zárjuk le a kérdést azzal, hogy sok-sok mondanivaló, soksok megírni való él még bennem, feszít engem, de mondandóim, vagy inkább tennivalóim nincsenek olyan szoros programba ágyazva, mint mondjuk a társadalmi, vagy gazdasági tervek, amelyeket eleve papírra rögzítenek és kimérik, meghatározzák, mit teszünk holnap, holnapután, a közeljövőben. Az én terveim csak olyan értelemben körvonalazhatók, hogy a jövőben is rendszeresen dolgozom, írok, ha lehetséges minden nap és minél többet...

Ehhez erőt, egészséget, alkotókedvet kívánunk mindannyian.

Dénes György

I tills

Trenčianske Teplicén, a Krym gyógykezelési pavilon a legkorszerűbb« »j* »j» «*• «*« •*« «j* «j* «j» «j* *j> «j« «J» «j»

Í

3ЫЬЛ

t

Kis focikon a mwészeb'ét

Jasusch Antal festőművész

„A művészet útja a filozófiával lesz egybekötve“ — jövendölte a húszas évek humanista törekvésű, kassai (Košice) művészeinek egyik legkiemelkedőbb személyisége, JASUSCH ANTAL festőművész. Életműve ennek a meggyőződésnek jegyében fogant. Hasonló törekvésű földijei közül ő volt az első, aki újféle művészeti elképzeléseit következetesen végig is tudta vinni. Az érdekesség kedvéért említjük, hogy a kelet-szlovákiai művészek között ő volt az első, aki Bratislavában kiállított, s ugyancsak neki volt a szlovákiai alkotók közül elsőként Prágában önálló tárlata, mindkettő 1924-ben. A párizsi tanulmányai lehetővé tették, hogy alaposan megismerje a korabeli európai festészetet. A legmaradandóbb nyomot a szimbolizmus, szecesszió, a német és a skandináviai (Munch, Ensor) expresszionizmus stílusirányzata, s azok filozófiája hagyta benne. Az első világháborúban való személyes részvétele, az orosz hadifogság, majd a viszontagságos hazatérés az élete végéig világszemléletének irányítójává vált.

Dekoratív, ornamentális tájképei után, — melyek a leghaladóbb hazai tájképfestészeti hagyományokból indulnak ki, s a szecesszió formajegyeit viselik magukon, — kortársaihoz hahasonlóan ő is festett néhány festményt, melyen az akkori társadalom visszásságait bírálta. Ilyenek például a Határvám vagy a Leánypiacon című képei. A konkrét háborúellenes müvei mellett — Az első világháború, A város romjai felett stb. — az erőszak elleni tiltakozás legtöbb müvében általánosabb érvényű, a létkérEgy borongós május végi na- K pon szomorú hírt sugárzott a rádió, közölt az újság. „Meghalt Fábry Zoltán, a Közép-Európa szerte elismert csehszlovákiai magyar író, kritikus és jeles publicista.“ Nemcsak a csehszlovákiai, hanem az egyetemes magyar Irodalom kiválóságától, a humanizmus bátor harcosától kellett búcsúzni.

Fábry Zoltán a huszas évek derekán jelentkezett. Írásai egyediek voltak, és munkásságának fő céljául tűzte ki a demokrácia, a humanizmus széleskörű propagálásét. A kissé elzárkózottan élő tollforgató az elsők közé tartozott, akik felismerték a fasiszta veszélyt, és írásaiban igyekezett azt leleplöini.

Stószon, ahol az író élt, hasonlóan, mint Bratislavában és még több helyen, három nyelven beszéltek az emberek, szlovákul, magyarul és németül. Nem véletlen hát, hogy Fábry Zoltán kiválóan beszélt németül és a német klaszszikus irodalomnak kiváló ismerője volt, és emellett egyre jobban felismerte a kibontakozó fasiszta barbarizmust, és nagy figyelemmel kísérte az emberiségre nagy veszélyt jelentő politikai irányzatot. Írásain keresztül figyelmeztetett, hogy a német fasizmus előbbutóbb háborút robbant ki.

Az író nemcsak hazai földön fejtett ki közírói tevékenységet. A

húszas évek második felében a Gaál Gábor által szerkesztett, Erdélyben megjelenő társadalomtudományi szemlének, a Kortársnak volt munkatársa, s ott is a fasizmus elleni írásaival tűnt ki.

Mindig ez volt a jelszava: „A néppel, a népérti“ A több nemzetiségű faluban a népszerű „Zolit“ 1931-ben a kommunista párt listáján megválasztották a község bírájává. Jelentős funkcióban is úgy működött, hogy az elesettek, a szegények orvosa legyen, hadat

azok voltak, akik nem ismerték a marxizmust, s mélyebben a társadalmi problémákat s azok okait.

A második világháború után a nemzetiségi kérdésekben tett intézkedésekkel nem értett egyet és ezért visszavonult. A kommunista párt által vezetett munkáspárt hatalomra jutása után újból tollat fogott. Lassanként belátta, hogy félrevonulásával nem segíti elő a Csehszlovákiában élő magyarság helyzetét, sem a szocializmus építését. Fábry mindig kötelességének

Tíz évvel ezelőtt...

üzenve mindenféle korrupciós mesterkedésnek. Az igazságtól nem tért el, alkudott meg, s ez volt jellemző publicisztikai tevékenységére is. Sokat olvasni, keveset, de alaposan írni — vallotta. A Szovjetuniót Is az Irodalmi alkotásokból ismerte meg. És reálisan értékelte a nehézségekkel küzdő, szocializmust építő társadalmat.

Fábry müvére a mélység, az alaposság jellemző. Esszéiben mélyen nyúl bele társadalmunk életébe, problémáiba és rámutatott a „hogyantovábbra“, a járható útra.

Az író alkotásait sokan körülményesnek tartották, ezek főleg

értez, hogy a fiatal magyar tehetges toliforgatókat segítse, vagyis kritikus-nevelő szerepet töltsön be. Sokat köszönhet neki a feltörő írónemzedék, a jeles írónak ugyanis mindig volt ideje arra, hogy elolvassa írásaikat, és őszinte véleményt mondjon róluk. Ez eléggé hálátlan feladat, amelyet rendíthetetlenül végzett, sokat jelentett a fiatal tehetségek kibontakozásában.

Az írónak hatalmas könyvtára volt, sokat olvasott, és széleskörű levelezést folytatott. Ez Is elősegítette széles látókörének a kibontakozását, s azt, hogy az ország

határain kívül is jól ismerte a politikai és irodalmi problémákat, ezért tudott olyan éleslátással feltárni társadalmi összefüggéseket, és jó előre jelezni az emberi társadalmat fenyegető veszélyt.

Könyveit, folyóiratokban megjelent írásait olvasva, követhető, hogyan válik marxista esztétikussá. Hazai és külföldi szerzők müveiben az éberséget kereste, a népek kultúrájának tiszteletét egyik legnagyobb értékmérőként tartotta és követendő példaként állította. Felidézte az emberi kultúra nagy egyéniségeit. Nemcsak segítette, de mindig kereste is a tehetséges írókat,

A Vox humana írójának széleskörű műveltsége, a valóságot az erkölccsel azonosító elvéhez való közvetlen ragaszkodás tette irodalmunk nagy egyéniségévé. Mindig őszintén kimondta a véleményét. Félévszázados munkássága a változás és változtatás igényét igazolta. Kritikusi helytállása példakép.

A csehszlovákiai és az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alakjának tíz esztendővel ezelőtt kiesett a toll a kezéből, és nem írhatott többet a Vox humana szellemében. De munkássága soká világít fáklyaként. A nemzedékek megőrzik az egyszerű ember és a nagyszerű íjró emlékét.

«-tt—

dést teljességében érintő filozófikus formában jelentkezik. Az egész emberiséget figyelmeztető, legkiemelkedőbb monumentális képei 1920 jöttek létre. Vízözön, Sárga malom, Az utolsó ítélet, Pusztulás, Atomháború és a Golgota című alkotásai az emberi pusztulás, a háborús katasztrófa apokaliptikus látomásai. Jasusch „a háború utáni ember lelki átalakulását festi“, a „gonoszság fluidumát“, mely veszettül tombolt a világban. „A lelki folyamatokat anyagban látja és anyagban örökíti meg“, ami nem könnyű feladat. Mindezt a formák szinte száguldó körhintára emlékeztető örvénylésével, a színek buja kavargásával teszi. Technikája részben a futuristák mozgalmas, egymásbakapcsolódó alakzatait juttatja eszünkbe. A figurális formák gyakori semmibeveszése néhol már-már az abszttrakt festészet területét érinti.

Jasusch „prófétaként“ még a műszaki civilizáció, sőt a világűr kiszámíthatatlan mozgásának esetleges végzetes következményeivel is számolt. Erre utalnak Az élet forrása, A Nap hatalma, Az élet körforgása s más művei is. Övé az elsőbbség, a kozmikus motívumok alkalmazásában is festészetünkben.

1924-ben nyilvános bemutatkozásának sikertelensége következtében Jasusch a vulkáni erejű — habár néha kissé túlságosan színpadias és túlzottan irodalmi, gondolatai — művészete jócskán vesztett eredeti tüzéből. A következő évek folyamán elsősorban a tájképfestésnek szentelte magát. Élete utolsó szakaszában még egyszer fellángolt, s korát meghazudtolva a húszas évek alkotásaival versenyrekelő műveket festett. Nirvána, Kiűzetés a paradicsomból, Háború, Gondolatok, Koncentrációs tábor, A bolygók tragédiája. Keserű háborús tapasztalatai, s a távol-kelet filozófiája iránti érdeklődése a miszticizmus, vallásos hit küszöbéhez irányítják, melyet vallásos tartalmú, elmélkedő képei is igazolnak. A valóság talaját azonban sosem veszíti el. Több festményében i— Féltékenység, Képmutatás, Kíváncsiság — az emberi tulajdonságokat, a viselkedést bírálja, az expresszionisták jellemzően ironikus hangján.

1962-ben Bratislavában és Kassán mutatta be életművét, s ugyanabban az évben érdemes művész kitüntetést is megkapta.

L. Gály Tamara

Romantikus nádkunyhó. Fotó -ttl