Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-24 / 21. szám
1980. május 24. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Mihail Solohov 75 éves Hetvenöt esztendővel ezelőtt, 1905. május 24-én született a Vesenszkaja mezővároshoz tartozó Kruzsilin tanyán, a donyeci körzetben Mihail Alekszandrovics Solohov, a szovjet irodalom egyik legnagyobb egyénisége. Egyszerű családból származik. Solohov Moszkvában, Bogucsarban és Vesenszkaján végezte gimnáziumi tanulmányait. A polgárháború idején részt vett a Don-vidéken garázdálkodó ellenséges bandák elleni harcokban. 1923-ban Moszkvába került, ahol kezdetben mint munkás dolgozott, majd a „Junoseszkaja pravda“ című komszomolista újság szerkesztője lett. Húszéves volt Solohovi amikor 1925- ben megjelent első könyve „Doni elbeszélések“ címmel. A könyv kedvező fogadtatásra talált mind az olvasók, mind a kritikusok körében. A szovjet irodalom egyik úttörője és veteránja, A. Szerafimovics akkor így nyilatkozott az ifjú Solohovról: „Solohovnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy értékes íróvá váljék.“ A későbbiek folyamán aztán megmutatkozott, hogy Szerafimovics ítélete nem volt elhamarkodott. Három évvel később, 1928-ban jelent meg Solohov első regénye, a „Csendes Don“ első része, amelynek oly nagy sikere volt, hogy írója egyszeriben a szovjet irodalom élvonalába került. A regény második részét, 1929-ben, a harmadikat 1933-ban, a negyediket pedig 1940-ben adták ki. A „Csendes Don“ tehát — az író bevallása szerint — tizenhárom évig készült. Közben azonban 1932-ben napvilágot látott Solohov másik világhírű regénye a „Feltört ugar“ első része is. Ugyanebben az évben lett tagja Solohov a Szovjetunió Kommunista Pártjának. Ekkor már a társadalmi és a politikai életben is jelentős szerepet töltött be, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa képviselőjének is megválasztották és 1939-ben a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának is tagja lett. A Nagy Honvédő Háború idején Solohov is részt vett hazája védelmében. Ezekben az években tette közzé „A gyűlölet iskolája“ című elbeszélését, írt több karcolatot és hozzálátott „A hazáért harcoltak“ című regény megírásához. A háború befejezése után is tevékenyen dolgozott. Az 1954—55-ös években írta meg a „Feltört ugar“ című regény második részének első fejezeteit, a teljes regény 1959-ben készült el. 1960-ban e sikeres művéért Lenin-díjjal. tüntették ki. Közben, 1956-ban a moszkvai Pravda hasábjain látott napvilágot először az „Emberi sors“ című háborús témájú elbeszélése, amely azóta <— a többi Solohov-műhöz hasonlóan s—. ismertté vált az egész világon. Kritikusai Solohov műveiben L. N. Tolsztoj, A. P. Csehov az orosz és világirodalom kiválóságainak hatását vélték felfedezni. Solohov számos lapnak adott interjújában maga is elmondotta, hogy Csehov és Tolsztoj tanítványának, követőjének vallja magát. Munkamódszere szintén Tolsztojéhoz hasonló, nem szereti az írásban a gyorsaságot, egy-egy művét tízszerhússzor is átdolgozza. 1965-ben Solohov életműve nagy nemzetközi elismerésben részesült: A Svéd Királyi Akadémia Nobel-díj bizottsága neki ítélte az irodalmi Nobel-díjat. Ez a nagy nemzetközi elismerés Solohov személyében olyan írót ért, aki nagy tehetséggel és műgonddal megírt műveivel méltó képviselője az orosz irodalom klasszikusainak legjobb hagyományaira épülő és ma már világviszonylatban is elismert szovjet irodalomnak. Az első mű, amely nem csupán hazai, hanem világraszóló sikert is jelentett Solohov számára, a „Csendes Don“ című regénye volt. A „Csendes Don“ — melyet Veres Péter egyik Solohov-tanulmányában a „világirodalom egyik legeslegjobb könyveimének és egyik legjobb történelmi regényének“ nevezett,<li doni kozákság egyik történelmi jelentőségű szakaszának mester módon megírt krónikája. A regény a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtti időktől a polgárháborúig, a népi erők mindent elsöprő győzelméig mutatja be a doni kozákság életét, ennek a hagyományokhoz görcsösen ragaszkodó népcsoportnak viaskodását az új eszmékkel és végül magáratalálását, mint az új forradalmi eszmék diadalát. A széles folyamként hömpölygő cselekmény a pozitív és negatív regényhősök tucatjaival ismerteti meg az olvasót, mégis el lehet mondani, hogy a „Csendes Don“nak tulajdonképpen nincs egyéni főhőse. E nagyszerű regény főhőse ugyanis maga a nép, amely, miután rátalált a helyes útra, elsöpör útjából mindent, és mindenkit, aki akadályozni merészeli a kibontakozást. Grigorij Meijehov, a regény egyik főalakja, aki számos rokonszenves jellemvonással rendelkezik, végeredményben mégis csak negatív hős, akinek bűnhődnie kell azért, mert elszakadt a néptől, elszakadt a közösség érdekeiért küzdő tömegektől. Teljesen más típusú hősökkel ismerkedhet meg az olvasó Solohov másik világhírű remekművében, a „Feltört ugar“-ban. Ez a regény a kozák parasztság szociális átalakulását, a falu szocializálását mutatja be, amelyért a pozitív hősök egész sora küzd. Solohovnak e műben mesteri módon sikerült ábrázolnia a régi és az új összecsapását, nem riad vissza a negatív jelenségek leírásától sem, hiszen a teljes igazság krónikása kíván lenni. Hogy Solohov mennyire ragaszkodik az igazság hűséges írói tolmácsolásához, azt mi sem bizonyítja jobban, mint saját szavai, melyeket az egyik lap számára készült interjúban mondott: „Ha az író vét az igazság ellen, ha csak kis dologban is, ezzel bizalmatlanságot kelt az olvasóiban. Szóval >— gondolja az olvasó —, bizonyára nagy dolgokban is képes hazugságra ... Teljesen magára maradt ember az „Emberi sors“ című Solohov-novella hőse is, akárcsak a „Csendes Don“ból ismert Grigorij Meijehov. Ez az egyszerű szovjet ember, Andrej Szokolov, azonban egészen más okok miatt és más körülmények közepette maradt egyedüjl, mint Meijehov. Míg Grigorij Meijehov jelleme negatív ösztönzéseinek engedve közösítette ki magát az új világot teremtő megújhodó kozákság soraiból, addig Szokolov a háború kegyetlensége és borzalmai következtében maradt egyedül. De az ő számára még van lehetőség az élet újrakezdéséhez, amikor összetalálkozik az ugyancsak teljesen elárvult kisfiúval, Ványuskával. Az elbeszélés cselekménye nem szerteágazó, valóban csupán egy egyszerű ember sorsának realista krónikája, amelynek művészi ereje és hitele éppen ebben a minden pátosztól és kommentártól mentes egyszerűségben rejlik. Az „Emberi sors“-ot úgy is kvalifikálhatjuk, mint az egyén tragédiájának mesteri és messzemenően realista ábrázolását „A hazáért harcoltak“ című Solohov-regény ismét a közösség nagyszerű krónikája, amely a Nagy Honvédő Háborún túl az egyéni tragédiákon a szovjethatalom nagyszerű diadala volt a fasizmus sötét erői felett, hogy azok az egyszerű szovjet emberek, akik a béke éveiben világraszóló teljesítményekre voltak képesek a munka minden frontján a szocialista haza építésében, minden tiszteletet megérdemlő derekassággal, helytálltak akkor is, amikor fegyverrel a kézben kellett megvédelmezniük szocialista hazájukat, a szocialista társadalmi rend vívmányait. Solohov 1981, a Szovjetunió Kommunista Pártja XXII. kongresszusa óta tagja az SZKP Központi Bizottságának. Ezt a nagy megtiszteltetést nem csupán írói tehetségével, hanem emberi és kommnista helytállásával és példamutatásával is vívta ki magának. Nehéz lenne Solohov művészi egyéniségében különválasztani az embert és a kommunistát. Tehetségével minden egyes tollvonásával pártját szolgálja, ezért annyira emberi és művészi mindaz, amit alkot. Pártos író a szó legnemesebb értelmében, akinek immár világhírűvé lett regényhősei ragyogó példaképei a kommunista helytállásnak, fáklyavivői a kommunista erkölcs követelményeit megvalósító, megtisztult, új és valóban humánus emberi társadalomnak. Alkotóereje teljében ünnepli 75. születésnapját a doni kozákság és a szovjet valóság nagy krónikása, Mihail Alekszandrovics Solohov. Mi, a szovjet irodalom és Solohov írói művészetének őszinte barátai is sok szeretettel köszöntjük e jelentős jubileum alkalmából a szovjet irodalom géniuszát abban a reményben, hogy még újabbb alkotásokkal fogja gazdagítani a szovjet és az egyetemes világirodalom kincsestárát. SÁGI TÓTH TIBOR ANATOLIJ RIBAKOV: Nehéz homok 8. RÉSZ Most pedig képzeljék el apám lelkiállapotát, figyelembe véve a jellemét, mert különben nem érthetik meg tettét. Tudta, hogyan gyötrik, kínozzák az embereket, tudta, hogy a Sztasenok családot letartóztatták, azt is tudta, mi vár több száz ártatlan emberre. Természetesen a túszok kivégzése, a békés lakosság legyilkolása, városok és falvak eltörlése a föld színéről, ez törvénytelenség, barbárság. De ha abbamaradna az ellenállás, az azt jelentené, hogy az ellenség elérte a célját és győzött. Apám ezt jól tudta. De mást is jól tudott: tőle függ száz ember élete. Hogy megmentsék őket a gyötréstől, kínzástól és haláltól, csak egy dolog szükséges, megnevezni azt az embert, aki a partizánokat segítette. Ez az ember ő volt, egyedül csak ő. Ha feladja magát, megölik, de tiszta lelkiismerettel hal meg, megölik a feleségét, kis unokáit, de annak a száz embernek is van felesége, gyereke és unokája. Így képzelem el apám gondolatmenetét. Ezek után elment a parancsnokságra, kijelentette, hogy 6 vitte be a partizánokat a jűtőházba, rejtette el őket a raktárban, segített nekik ártalmatlanná tenni az őrséget és eltulajdonítani a fegyvereket. Először nem hittek neki: az alibije tökéletes, csak nem azért vállalja a bűnt, hogy ezzel kimentse az igazi bűnösöket? Ha ez így van, akkor a diverzáns csoport parancsára adta fel magát, nem a túszok megmentéséért, hanem a diverzánsok megmentésére. Tehát ismeri őket, és meg kell mondania a nevüket! Mit tettek az apámmal! Uram isten, mit tettek vele, a kínzókamra asztalára kötve! Három nap, három éjjel, amely olyan soha véget nem érő volt, mint az emberi szenvedések története. Apám nem nevezett meg senkit, nem adott kt senkit, nem mondott semmit. Emberek jöttek hozzá munkásruhába öltözve, ráparancsoltak, hogy rejtse el őket a raktárban, 6 elrejtette őket, aztán amikor visszatért a német parancsnokságról, kinyitotta nekik a folyosóra vezető ajtót, azok megölték az őrt, ártalmatlanná tették az őrséget és elvitték a fegyvert. Rajta kívül senki nem tudott erről, senki nem látott semmit. , Összeverve, véresen odavitték a fűtőházba, és apám megmutatta, hogy történt mindez: hol vágták el a telefon és a jelzőberendezés drótját, honnan vették el a fegyvert és hozzávetőlegesen mennyi lehetett az, és hogy még mit vittek el, beleértve a konzervládát is. Minden adat megegyezett a ténylegesen eltulajdonított mennyiséggel. Ez meggyőzte a gestapósokat. Igen, apám segített a rajtaütésen, de hát nem lehetett egyedül! Kik voltak még ott? Es újra három szörnyű nap, három szörnyű éjszaka következett, melyhez mérhetőt kevesen éltek át a földön. A hetedik napon a német parancsnokság kapuján kilépett egy menet, legelöl haladtak a Gestapó vezetői. Őket követték a géppisztolyos SS-ek és egy talicskán egy csonka emberi test, egy élő ember megcsonkított teste, még élt az én apám, még lélegzett. Odavonszolták az akasztójához, összetört csontú, agyonégetett lábára nem tudott ráállni. Nem a gettóban akasztották fel, hanem a gettó előtti téren, hogy mindenki lássa, és a mellén ott lógott a tábla: „Partizán“. így pusztult el az én apám, Jakov Ivanovszkij, élt ötvenkét évet, született Svájcban, Bázel városában. Sajnos apám önkéntes jelentkezése és halála senkin se segített. A Piac téren fölállítanak még egy akasztóját, tartójáról most hurkos kötél lóg le, kihajtják a térre a város és a vasúttelep minden lakóját és kivezetik a térre a Sztasenok családot: Áfanaszij Prokopjevicset, a feleségét, a fiát, Andrejt, a menyét, Kszánát és Irinát, valamint az unokáit, Kesztyűt, Mariját, Verát, Nyinát és Tanyát. Afanaszij Prokopjevics hetvenkét esztendős, Tánya tíz. Mindegyiknek hátrakötötték a kezét és mindegyiknek nyakában tábla lóg: „Partizánokat segítettek“. És fölállítják őket az akasztófa alatti zsámolyokra. Tudják, mit tettek a mi szadista policájaink? Ügy állították fel az akasztófa alá a Sztasenok család tagjait, abban a sorrendben, ahogy akkor álltak a szövetkezet klubjának színpadán, amikor belorusz dalaikat énekelték: a legszélén Afanaszij Prokopjevics, mellette a felesége, aztán Andrej, Kszána, Irina, majd a gyerekeik, mind lenszőkék, mezítlábasak, fehéringesek. Es lábuk alól a zsámolyt ts ebben a sorrendben rúgták ki kis szünetekkel, amíg csak ki nem rúgták az utolsó zsámolyt is a tízesztendős Tánya lába alól. örök dicsőség emléküknek! örök dicsőség a belorusz nép hős fiainak és lányainak! Vége. Kiváló költőt köszöntünk Vilém Závada az egyik legismertebb cseh szocialista költő, 1905. május 22-én született, Hrabovej pri Ostraván. A gimnázium elvégzése után a prági filozófiai karon folytatta tanulmányait, és 1929-ben doktori címet szerzett. A huszas évek végén, és a harmincas évek elején, lapkiadóvállalatnál dolgozot mint szerkesztő. 1937-től a Prágai Nemzeti Könyvtárban tevékenykedett, amelynek később igazgatója lett. 1958-ban a Cseh írok Szövetségének lett hivatásos dolgozója, 1965-től kizárólag az irodalmi alkotásoknak él. A kiváló tollú költő életútja során egy egész sor verses kötetet jelentetett meg. De jelentős műfordító munkát is végzett. Fordított szerb, szlovák nyelvből, sőt magyarból is Petőfitől, Adytól és József Attilától. Munkássága elismeréséül, a napokban, hetventítödik születésnapját ünneplő költő, már régebben megkapta a nemzeti művész elismerő kitüntetést. A további életútjához erőt, egészséget és töretlen munkakedvet kívánunk a nagy cseh költőnek. —tt— VILÉM ZÄVADA: Szüntelen apályban és dagályban imbolyogva fény-pólustól sötétség-pólusig teljesség-pólustól űr-pólusig remény-pólustól kétségbeesés-pólusig szétfeszülve közöttük mint lator a kereszten izzottan a vágytól forrásig leszállní kígyózó gyökerek sötétjéig süllyedni embriók és álmok köreibe megtérni visszabukni a magzatvízbe Turisták a naplopók karavánjaival akik elvágott köldökzsinórral s a régmúlt-támasztotta búval ide-oda hányódnak a föld színén s állatok ösztönével botorkálnak á ködben meg nem térő utakon a csodakutakhoz ahol a nappal buknak alá az egek egy szép napon megálltam a tenger partján Éhes lélekkel üres gyomorral tüdőre szívom mint reggel az első cigarettát a fűszeres friss sós levegőt érdes és marő bánatban s a lélek pőre lúdbőrös árvaságban ácsorgók naponta kocsmáinak pultjai előtt s húnyt szemmel csöndben és hosszan szívom be sárga konyakjainak s zöld abszintjeinek kipárolgását a szivárvány minden színében játszó szeszeit s égő torokkal nyelem a pezsgő ásványvizet, a föld jódban oldott keserű epéjét s fölvidultan lejövök e szirtekről ahol hullámok csókolják gyöngéden s homokkal törlik sírva le a könnytől mocskos küszöböt Haraggal zúdul ide a folyton viselős tenger fehér szegélyű fekete szoknyájában Mint. sötéten izzó parázs világít át rajta a plankton húzódik utána a parázna élet ondószaga Szeretném a fejem bízón ölébe hajtant hogy hajam megsímogassa újra anyásán megfürösszön kádjaiban mint hajdanán bölcsőben elringasson De rámveti magát akár egy medve földre dönt erős bozontos mancsaival s mint állat amely érdes nyelvvel nyalja fiait s a vinnyogókat fenyegető morgással űzi el hátat fordít nekem irgalmatlanul Medvetalpat nyelve levegőt markolva csapkodom tenyeremmel vizek sima hullámát hasammal súrlom a mélyben a kavics s a homok hullámait míg ki nem vet a dagály mint hullát a partra s meglátom hogy rothadó moszatokből széttört kagylókból hogy vicsorog rám gúnyosan és csípősen egy csupasz ragacsos kőtömb mint özönvízelőtti zöldhajú manó CSELÉNVI LÄSZLÖ fordítása
