Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-12 / 15. szám
1980. április 12. SZABAD FÖLDMŰVES Az utóbbi két évszázad három legnagyobb magyar forradalmi költője közül józsef Attila — ha tragikus halála harminchat éves karában nem ragadja el —, most lenne hetvenöt esztendös. igaz, két i яШ nagy elődjével Peli és Adyval együttvéve is alig éltek százegy néhány évet, mégis csodálatosnál csodálatosabb irodalmi alkotásokat hagytak az utókorra. A líra nagy mesterei egyben lánglelkü forradalmárok voltak, és éles tollal leplezték le a fejlődést gátló erők mesterkedéseit, tüzet gyújtva a szabadságért, emberibb életért sóvárgők szívében. Ennek az akarásnak egyik szimbóluma józsef Attila Tél című versében is megtalálható. „Valami nagy tüzet kellene rakni, / hogy melegednének az emberek / Azt a tüzet ó jaj, meg kéne rakni, / hogy felmelegednének az emberek!“ A költőről szőlő könyvek, tanulmányok századunk legnagyobb lírikusai közé s orolják s emellett a proletariátus legjelentősebb költői közt van a helye. Kommunista költő volt, állapította meg Gyertyán Ervin is: „Hogy józsef Attila és költészete számára milyen nagy jelentőségű és felszabadító élmény volt a marxizmus—leninizmus ideológiájának elsajátítása és a kommunista mozgalomhoz való csatlakozása, azt mindenek előtt a költészete, annak világirodalmi megújhodása jelenti“. A költő forrón szerette osztályát, ahonnan származott, és mélyen megvetette a kizsákmányolók elnyomó, embernyúzó rendszerét. József Attila 1905. április 11-én született Budapesten. A kisfiú alig volt három éves, amikor az apja kivándorolt, s végleg elhagyta családját. A három gyermek közül Attila az Országos Gyermekvédő Liga közreműködésével Öcsödre került nevelőszülőkhöz. „Itt éltem hét éves koromig, már akkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerek — írja visszaemlékezésében a. költő. Hét esztendős koromban anyám — néhai Boncza Borbála — visszahozott Budapestre és beíratott az elemi iskola második osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet.“ Attila kilenc éves volt, amikor kitört az első világháború, amely még keservesebbé tette a nincstelen csalad életét. A kisfiú megismerte az igazi nyomort, és ahogy tudott, segített családjának. Tizennégy éves korában elvesztette törékeny édesanyját is, de ennek ellenére mégis neki vágott a tanulásnak és különböző nehézségek között végül is leérettségizett. Egész fiatalon ragadta* magával a múzsa, és tizenhét éves korában már a legjelentősebb irodalmi lap, a Nyugat is közölt verseiből. Az érettségi után egy ideig könyvügynökösködött, később hivatalnok lett. Nagyon a leikéhez nőtt az irodadalom és ezért elhatározta, hogy az írásnak szenteli életét. Tudásának gyarapítása szempontjából Szegeden beiratkozott az egyetem magyar— francia-filozófiai szakára. Onnan azonban eltanácsolták forradalmi hangú verseiért. Később külföldön próbálkozott, de a nyomor, nélkülözés, mindig álljt parancsolt elképzelésének. Viszont kiváló nyelvérzéke volt, és hazatérte után levelezőként is kereste kenyerét. Emellett folyóiratoknak dolgozott, ontotta a versek sokaságát. József Attila költészete a legmagasabb művészi kifejezője volt annak az ellentmondásos letűnő rendszernek, amelyben élt. A Mondd mit érlel... című versében például azt elemzi, hogy milyen súlyos csapásként nehezedik a dolgozókra a munkanélküliség, a falusi zsellérekre a földhiány. A költő sok esetben csak szimbolikusan tudta megírni az igazát. A Favágó című versében így buzdít az osztályharcra „Ej, döntsd a tőkét, ne siránkozz“ a tőke szó kétértelműsége, a favágás művelete a kapitalizmus elleni harcra való felhívás. Verseiben mindig igyekezett leleplezni a fennálló rendszer kizsákmányoló arculatát. A proletár költő nagy gonddal írta verseit, amelyek a mély mondanivalójuk mellett művészileg is remekművek „Tiszta szívvel“ című versét már akkor cikkek egész sorozatában méltatták, és Hatvani Lajos a háború utáni itlüszch dokumentumának nyilvánította. A költő egészségét nehéz életútja hamar aláásta és egyre súlyosabbá vált a betegsége. Kórházi kezelése után a balatonszárszói nyaralóházukba költöztek. Testvérei bíztak abban, hogy a búskomor költőnek jót tesz a családi együttlét, a vidéki nyugodt élet. Sajnos nem így történt, s negyvenhárom évvel ezelőtt a robogó vonat mozdonya oltotta ki életét; De csak elfáradt, fiatalon tönkrement testét, mert szellemi hagyatéka a feltörő nemzedék példamutató öröksége. TÓTH DEZSŐ JÓZSEF ATTILA VERSEI Megvalllattak, hogy vérzett a húsunk, Elvtársunk, ki még sétálsz, mit a fény, gondolj reánk, kik fel-le futkosunk és messze nézünk cellánk szögletén. Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény. Eledelünket kiköpi a szánk, gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk s ha nem pusztulunk, elpusztítanak. Még harcolunk, de testünk oly sovány. Testvér, segítsd a lebukottakat. Otthon a tűzhely hűvös és repedt, Hideg fazékban készül az ebéd: a csarnok nyirkos kövéről szedett kis káposztalevél és hulladék. Az asszony szédül, szidja gyerekét, s a szomszédné a gangon kiabál, hogy tőlünk sose kapja vissza már az ujjnyi kevés lámpaolajat. Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál: Testvér, segítsd a lebukottakat. OUOL Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél; kinek bajszán nem billeg morzsa, ki setét gondok közt henyél; ültetne krumplit harmadába s nincs szabad föld egy kapa se, s csomókba hull a hajaszála s nem veszi észre maga se? Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek öt holdja terem; lompos tyúkja kárál a torsra s gondjai fészke a verem; s igája nem zörög, sem ökre nem bőg elnyújtva nincs neki — s mélyéről párolog a bögre, ha kis családját eteti? Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki maga él, maga keres; levesének nincs sava-borsa, hitelt nem ad a fűszeres; egy tört széke van, hogy begyújtson, repedt kályháján macska ül, ritmust lóbál az ajtókulcson, néz, néz s lefekszik egyedül? Gondoljatok a büdös küblire, mely ködgombolyban küld új nyavalyát. Küldjétek szappant, lóhúst télire apadt testünkre adjatok ruhát. Küldjétek könyvet, bármily ostobát, mert megőrjít a patkánypuha éj, az asszony nélkül gyötrő szenvedély. Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad, elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély. Testvér, segítsd a lebukottakat. Küzdtünk híven a forradalomért, nem halhatunk meg, élnünk kell tovább. Zizegve várnak a röpcsik, a hék s éhbérre várnak mind a burzso^k. A mozgalom vár, munka és család, míg megbukik a kizsákmányolás, a sarló villan, sújt a kalapács s börtönről, gyárról lehull a lakat. Éljen a Szovjet, a munkástanácsi Testvér, segítsd a lebukottakat. Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki családjáért dolgozik; veszekszenek, kié a torzsa, 000 és csak a nagy lány néz mozit; a nő mindig mos — lucsok holtja szájíze mint a főzelék s a szigor a lámpát, ha eloltja, csend fülel, motoz a setét? Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki a gyár körül őgyeleg; helyén a kapszlit nő kapdossa s elfakult fejű kisgyerek; s a palánkon hiába néz át, hiába cipel kosarat, szatyrot — ha elalszik, fölrázzák s lebukik, hogyha fosztogat? Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki sót mér, krumplit, kenyeret, hozómra, újságpapírosba s nem söpri le a mérleget; s ritkás fény közt morogva rámol — az adó hosszú, nagy a bér — s mi haszna sincs, hiába számol többet a petróleumért? S mondd, mit érlel annak a sorsa, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak árúvédjegy, mint akármelv mosóporé s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?! A N A T O L I I RIBAKOV: Nehéz honok II. RÉSZ Tehát a gettó... El kell hogy mondjam, a szovjet zsidókat nem is vittek se Auschwitzba, se Majdanekbe, ókét a helyszínen végezték ki. Negyvenkettő tavaszára azok a személyek, akik a megsemmisítésükért felelősek voT tak büszkén jelenthették: „judenfrei — az adott területen nincsenek zsidók. Kisebb városkákban egyáltalán nem csináltak gettókat, vagy csak begyűjtőhelyül szolgáltak, mielőtt kivégezni vitték volna őket. Nálunk igazi gettó volt, úgy gondolom, hogy ilyen mélyen keleten, az egyetlen. Miért is létesítettek itt gettót? Az erdőt Természetesen a városban a németeknek szükségük volt az üzemekre is: cipőgyár, ruhagyár, bőrgyár, cukorgyár, egyszóval sok minden, erről már beszéltem. De ennek semmi jelentősége sem volt a dologban, a zsidókat meg kellett semmisíteni, tekintet nélkül bármireI No de itt az erdőt Gyönyörű, építőanyagnak kiválóan alkalmas erdő, gigantikus évszázados fenyők és tölgyek, ipari kitermelésükkel már régen felhagytak■, elég erdővel rendelkezünk a távoli északon. De északig a németek nem jutottak el, faanyagra pedig szükségük volt. Es elindították az erdőnk kitermelését,- elszállítását. De hát hogyan, milyen erőkkel végeztessék ezt a munkát? Mit találtak itt nálunk? Fatelepeket, műszaki felszerelést, utakat, embereket? Semmitt Mozgósítsák a lakosságot? A férfiak a hadseregben szolgálnak. A kolhozból az asszonyokat? Akkor ki dolgozik a mezőgazdaságban? Csak egy kiút látszott, a zsidók! Néhány ezer zsidó! Ok lesznek a favágók, fűrészelők, gallyazók, meg a traktorok is, csak cipeljék hátukon a rönköket, meg az emelődaruk is ők lesznek, csak rakodjanak puszta kezükkel a pőrekocsikra! Tizenkét órás munkanappal, gyakorlatilag minden élelem nélkül az emberek két-három hónap alatt elpusztultak. Természetesen és magától értetődőn, marad az agyonlövés is; a betegeket, nyomorékokat, gyerekeket, öregeket csak úgy egyszerűen; az engedetlenségért, a rendelkezések be nem tartásáért, a ferde tekintetért, a tiszteletlenségért pedig ott helyben. Azok pedig, akiket egyelőre még nem lőttek agyon, azok csak inuk szakadtáig termeljék ki az erdőt, ilyen formában egybekapcsolható a gazdasági és a politikai feladat végrehajtása. Es csak hadd dolgozzanak tovább a gyárakban és üzemekben, természetesen őrizet mellett, napi tizenkét órán keresztül, minden fizetség nélkül. A gettóban legfeljebb százhúszszázharminc ház állt mindössze. Ide hajtották be a város háromezer lakóját és egy hét múlva még négyezer embert a közeli városokból, falvakból, helységekből. Ezek a számok természetesen csak hozzávetőlegesek, pontosat senki sem tud. A földön, asztalokon, padláson, pajtákban, szérűkben, csűrökben vagy egyszerűen az udvaron vagy az utcán a szabad ég alatt aludtak ezek az emberek, pedig már ősz lett, közeledik a tél, a zsúfoltság szörnyűséges, de nincs hová menni, körös-körül szögesdrótkerítés, ki- és bejárat csak egyetlen van rajta, a Peszcsannaja utca végében, ahol a géppisztolyos, zöld egyenruhás katonák állnak, derékszíjuk csatján a felirat: „Gott mit uns“ — „Velünk az isten". Ez idő tájt tűnt fel a gettóban Grisa bácsikám. A munkából hazatérők csapatához csatlakozott, amikor kijöttek az erdőből, ugyanolyan rongyokba volt öltözve, mint azok, sárga csillagot viselt s nem a városbeliek közé vegyült, akik felismerték volna, és nem volt szabad, hogy elcsípjék, hiszen a bekerítésből hazatért vöröskatona volt, az idegen városbeliek közé vegyült, akik nem ismerték, ugyanolyan torzonborz, sovány és elgyötört, mint a többiek. December van, éjszaka, hideg, az őrök is fáznak, hajtják az embereket, s így Grisa bácsim észrevétlenül, szerencsésen bejutott, a csapatban kinézte magának Gyinát, utolérte, jelt adott neki, nehogy észrevegyék rajta, hogy felismert öt, aitán bement nagyapám házába. Magáról Grisa bácsi keveset beszélt: kivágta magát a bekerítésből, az erdőben rejtőzködik, holnap megint visszamegy az erdőbe. A történet hitelesnek látszott. Valójában Grisa bácsi Ivan Antonovics Szidorov, a cipőgyár egykori igazgatójának partizáncsapatából jött. Szidorov szabadon élt a városban, a németek nem bántották: megjárta a börtönt, sérelmek érték a szovjethatalom részéről. Még valami hivatalt is felajánlottak neki, de visszautasította rossz egészségi állapotára hivatkozással. De a megszállt területen Szidorov a területi pártbizottság megbízásából maradt vissza. Végül is egy feljelentés alapján a németek tudomást szereztek arról, hogy kicsoda valójában, de nem sikerült elfogniuk, Szidorov az erdőbe ment. A partizánmozgalom szerepéről általában, de különösen a mi erdős vidékünkön az Orosz, Ukrán és Belorusz köztársaságok határán nem jogok beszélni. A szerepét mindenki jól ismeri. A partizánok sokat ártottak az ellenségnek, már létezésük tényével is lelkesítették a népet, lekötötték az ellenség haderejének egy részét, segítettek nekünk a felderíö munkában, de különösen nagy sikerrel működtek az ellenséges közlekedési vonalakon, hiszen természetesen jól tudják, mjt jelentett a partizánok ,^ínháború“-ja. A mi kerületünkben a partizán, a diverzáns és felderítő csoportok már július második felében kezdtek megalakulni, nem messze tőlünk terült el a híres Korjukovszkij partizánterület, ahova a németek be sem merészkedtek, óriási táblákat helyeztek ki „partizán zóna" felirattal és széles nyiladékokat vágtak az erdőben, hogy szálllító eszközeiket megóvják a váratlan támadásoktól. Szidorov, még mielőtt a németek elértek volna hozzánk, kivitt az erdőbe élelmiszert és némi fegyvert. Alapos, értelmes ember lévén, az embereket nagy gonddal válogatta össze, a helybeliek közül, akiket jól ismert, később pedig a bekerítésből kikerültek közül azokat, akiket jól ellenőrzött. Az egyik ilyen bekerítésből kitört volt Grisa bácsikám is, de öt Szidorovnak nem kellett ellenőriznie, jól ismerte még abból az időből, amikor a gyárban dolgozott; ezermester, akiből nagyszerű robbantó lett, Szidorov igen sokra értékelte. De az egységnek megvoltak a maga feladatai, bonyolult, nehéz körülmények között tevékenykedett, az ellenség hadműveleti hadtápterületén, olyan körzetben, ahol a német igen nagy erőket összpontosított, és ezért Szidorov csak negyvenkettő januárjában vagy februárjában engedte meg Grisának, hogy bemen jen a gettóba, de az is lehet, hogy ő maga küldte a gettóba, mert Szidorovnak megvoltak a maga tervei a városunkkal, jobban mondva a vasútállomásunkkal. Grisa megerősítette, hogy köröskörül legyilkolják a zsidó lakosságot, ez a sors vár a mi városunkra is. Fel kell készülni vagy a halálra, vagy a harcra. Azt gondolom, ez sokakat megdob* bentett. Miféle harcról lehetne beszélni? Kivel harcoljanak? Es mivel? Воtokkal? Először fegyvert kellene szerezni, megtanulni a kezelését, és ki* várni a megfelelő pillanatot, a háborús fordulatot. De hát jól tudják, nem lehetett várni, ütött az óra! A német birodalom tehetséges mérnökei, vegyészei és orvosai már megteremtették az első osztályú ipart gázkamrákkal, krematóriumokkal, elgázosító gépkocsikkal, az emberi csontok őrlésére szolgáló malmokkal. Már elindították Németországba a megölt gyerekekről lehúzott kis harisnyákat és rugdalózókat, a szájakból kitépett arany koronákat és hidakat, női hajat, matracok töltésére, az elégetettek hamvát műtrágyának, már készültek emberbőrből a lámpaernyők és könyvborítók: hiszen Németország a könyvnyomtatás hazája. A halálgyárak egyre keményebben dolgozták, fel kellett készülni a védekezésre, a puszta kézzel való védekezésre, amelyben elpusztulnak majd, de dicsőségesen pusztulnak el, Grisa bácsi az éjszakát fiaival, Vény ával, Koljával és Edikkel, meg húgommal, Gyinával és a kisöcsémmel, Szásával töltötte. Senki sem maradt közülük életben, ezért nem tudom elmondani e beszélgetés részleteitl Ezen az éjszakán Grisa találkozott még néhány emberrel, akiket jól ismert. Ügy gondolom, ugyanarról a témáról beszélt velük is. Négy embert Grisa kiválasztott az egység számára, fiatalokat, egészségeseket, bátrakat, köztük volt fevszej Kuznyecov, Mása Kuznyecova férje, egy roppant erős férfi, szakmájára nézve sofőr. Természetesen szerette tolna magával vinni a fiát, Venyát is, aki már tizenhét esztendős, magas, erős és vakmerő, mint minden Rahlenko, de Venyára itt volt szükség. Grisa szívesen maradt volna maga a városban, de tudták róla, hogy vöröskatona, kivágta magát a bekerítésből, csak illegálisan élhetett volna itt, de az ezen a háromutcányi területen gyakorlatilag lehetetlenszámba ment, (Folytatjuk]
