Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1980-04-05 / 14. szám

1980. április 5.

SZABAD FÖLDMŰVES

s

Fejlődő, szépülő hatämros

E határváros, Komárom (Komárno) lakosai 1980. március 30-án ünnepelték a szovjet hadsereg általi felszabadulásuk harmincötödik évfordulóját.

A járási székhely felszabadításáért vívott harcokban részt vett a 7. gárdahadsereg, a 23. lövészhadosztály, továbbá a Szovjet Dunai Flotta hajóinak legénysége.

A támadás március 30-án délelőtt kezdődött. A német csapatok mindenütt ellenálltak, így sokhelyütt kemény harcokra került sor. Az északi martra elsőként a Leonyíd Ivanovics Golubovszkij őrnagy által Irányított lövészhadosztály katonái léptek. A támadás döntő szakaszában К. I. Vorobjov főhadnagynak — a Szovjetunió Hőse — parancsnoksága alatt négy páncélozott motorcsónak a kikötő felé közeledett, s erős tüzelés közepette a mólóra tett egy géppuskás szakaszt. A partraszállók fokozatosan elfoglalták a közeli villanytelepet, majd a kikötőt, melynek berendezéseit a németek már előkészítették a robbantásra. A tengerészek kitűzték a villanytelep kéményére a szovjet haditengerészet zászlaját. Estefelé már az egész város a felszabadító szovjet egységek ellenőrzése alá tartozott.

Hamarosan kitűzték a csehszlovák és a szovjet zászlót a városháza tornyára is. Az emberek végre szabadok voltak. A város lakói között mindesen a Februári Győzelem utáni időszakban sok új üzem, vállalat épült, mint például a hajógyár, az Agro-L. I. Golubovszkij őrnagy, a város díszpolgára

« '

stroj, a bőrdíszmű-üzem, a járási építővállalat, a PRIEMKO városgazdálkodási üzem, a cipőgyár, a STAVBA

építkezési szövetkezet, az autóbuszközpont, az AGROSTAV mezőgazdasági építkezési vállalat és még sok más üzem, vállalat.

Városunkban megoldódott a nők foglalkoztatottságénak kérdése. A város napjainkban is dinamikusan fejlődik. Többmilliós beruházások irányulnak a lakásépítésre, az iskolaügyi, a kulturális, az egészségügyi és más intézmények fejlesztésére. Épül városunk új művelődési központja, a MATESZ székhelye. Bővül a járási kórház. Űj iskolák, bevásárlási központok épülnek. Például, csupán az

5. ötéves tervidőszakban 1887 új lakásba költözhettek be a lakók. A rövidesen záruló, mostani ötéves tervidőszakban már ennél jóval több, összesen 2595 új lakással gyarapodik a város.

örvendetes tény: városunk üzemei, vállalatai, intézményei közös erőfeszítésével igyekszünk gyarapítani a gyermekintézmények férőhelyeinek számát, összesen 270-nel. Az impozáns sportcsarnok megnyitása után további sportlétesítményekkel gazdagodott városunk: így például a vízisport edzőközpontjával, a röplabdázók új csarnokával. önsegélyes alapon megkezdődött az új jégpálya építése.

Városunk lakossága, valamint a társadalmi- és tömegszervezetek tagsága, a különböző üzemek, vállalatok, intézmények dolgozói a felszabadulás

35. évfordulója tiszteletére nem kevesebb, mint 35 millió korona értékű kötelezettséget vállaltak. Miért szeretik ennyire ezt a Duna menti határvárost? Erre a kérdésre Szabó Miklósnak, a hajógyár dolgozójának talpraesett válaszát idézhetjük: „Szeretem ezt a várost, mert ifjúságom legnagyobb részét falai között tölthettem. Mindannyiszor büszkeség tölt el, ha új létesítménnyel gyarapodik, szépül. Az eltelt 35 év alatt erre gyakorta sor került. Örömömet meghatványozza az a tény, hogy számos létesítmény építkezési munkálataiban magam is részt vettem. Meggyőződésem: közös erőfeszítéseinkkel további hasznos létesítmények hozhatók tető alá.“

Városunk felszabadulásának 35. évfordulója tiszteletére — a mór jelzett összegű felajánlásokon túl — kulturális és egyéb intézményeink vetélkedőket, versenyeket, kiállításokat, népdalesteket, előadásokat rendeztek, fezen kívül az ünnepség csúcspontjaként adták át a városi szervek képviselői a város díjait, érdemérmeit, azoknak a polgároknak, üzemeknek, vállalatoknak, tömegszervezeteknek, intézményeknek, akik a legtöbb érdemet szerezték a városfejlesztésben és csinosításban.

A felszabadító szovjet katonák egy csoportja.

Március 28-án fellépett a Szakszervezetek Házában az Ifjú Szívek hírneves dal- és táncegyüttes.

nütt nagy volt az öröm. A munkásotthonban — de sokhelyütt az utcán is — a szovjet katonák és a város lakosai együtt örvendeztek, daloltak, táncoltak.

A Duna menti város és környéke felszabadítása során számos szovjel katona tűnt ki bátorságával, Ezeknek a szovjet kormány magas állami ki tüntetéseket adományozott. Az eltelt három és fél évtized távolából ma is szívünkben őrizzük a dicső felszaba dító Szovjet Hadseregnek Arzsavkín századosa, Szavickij kapitánya, Paszmurov őrnagya, Lukjanov főhadnagya, s Martinov, az első városparancsnok, valamint számos névtelen katona emlékét.

A felszabadulás óta eltelt 35 év alatt városunk életében gyökeres változások történtek. A város teljesen új arcot öltött, a felismerhetetlenségig megváltozott. Lakosainak élete úgyszintén. A CSKP vezetésével, különö-Az épülő ój városrész. Fotó: archív + Paál Gyula

A 35. szabad tavasz küszöbén szívből kívánjuk, hogy hű barátunk és szövetségesünk, a Szovjetunió oldalán békés körülmények között építhessük a fejlett szocialista társadalmat, szeretett hazánkat. Ezzel is hozzájárulhassunk a csaknem 33 ezer lakosú határváros továbbfejlesztéséhez, a népek közötti barátság és együttműködés még gyümölcsözőbbé tételéhez.

Bends István,

a Komáromi Vnb titkára

Oda a felebaráti szemről

Derűs tavaszi napra ébredtem. Azonnal elhatároztam, a járási székhelyre utazom, hús-ügyben. A bevásárlási program hevenyészett összeállítása után márts indulni akartam, amikor fejem a szobafalhoz koccant, ami kőkemény volt. Am ez a kis incidens nem szegte jókedvemet. Arról vagyok közismert, hogy határtalanul bízom az emberekben. De a nap további eseményei nem engem igazoltak.

Az autóbusz félórás késéssel érkezett. Okát firtatva, a sofőr zord, barátságtalan tekintetébe ütköztem. Megbocsátottam a buszvezetőnek. Elvégre, minek teszek fel ilyen buta kérdést. Örülhetnék, hogy egyáltalán eljött, s megállt a buszvárónál. Ha mindenki ennyire meggondolatlan, mint én is, aki a szemére veti a késlekedést, hát nem csoda, ha felforr a sofőr epéje... Node, nagynehezen megérkeztünk.

Á buszból kiszállva, nyújtózkodtam egyet, hogy zsibbadt végtagjaimba mielőbb vér fusson. Aztán: irány a városi Első utam a főtéri húsboltba vezetett, azaz hogy az üzlet elé, ahol már hatalmas tömeg ücsörgött. Mozgó hústömeg volt ez, amely magába szippantott. Testem nádszál vékonyságúra, toronymagasságúra nyúlt. Felső végtagjaim az égnek emelkedtek. Torkomat furcsa, hörgő hangok hagyták el. Nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot, csak a pult előtt jutottam egy kis levegőhöz.

— Kérek egy kiló szép disznókarajt — adtam elő kérésemet csendes, lírai hangon.

Ám a mérlegre húsnak aligha nevezhető cafat került, s amikor ellenkezni próbáltam, olyan választ kaptam, ami enyhén szólva fejbe kólíntott.

—t A mészároslegény a lelkét kiteheti a vásárlóért, az is kevés. Ráadásul még egy ilyen senkiházi bírálni merészel...

Ojabb érvet már nem hozhattam jel, mert a tömeg dagályként ktsöpört az üzletből. Erre már az én galambepém is felforrt, csak később nyugodtam meg, miután friss levegőhöz jutottam. Közben azon kezdtem morfondírozni: ahelyett, hogy tisztelnék egymást az emberek, gyűlölik, ölik felebarátaikat. Hová tűnt belőlük az emberbarátt szeretet?

Jómagam is most ennek a „nagy emberbaráti szeretetnek“ az áldozata vagyok. Jele szemmellátható: ugyanis egy nagy zsíros kéz „finoman megtapogattaa váltamat. Afféle Johann Cruyff sporttermet véresre taposta a lábamat.

Fennkölt ódát szerettem volna írni erről a húsvásárlásról. Költői hangulatomból feleségem rikácsoló hangja zökkentett ki. Hiába próbáltam meggyőzni, mutatva a „felebaráti szeretet" névjegyeit a vállamon, a lábamon. 0 csak szüntelenül azt hajtogatta: „Mit hoztál, te szerencsétlen? Möcsingot...?! Ez neked egy kiló?"

Türelmemből már csak annyira futotta, hogy kinyögtem:

— Ami a kilóból hiányzik, azt hozzászámolták a pénzemből.

Mindez azonban nem szegte az emberekbe vetett tántoríthatatlan hitemet. A cafat húst AJAX nevű boxerom igenis, hálásan csillogó szemmel honorálta. BENCZE ISTVÁN

és ^zejjéwíjck,

i

B. János még nem látta a tengert, sőt a kocsma belsejét sem. De van szép háza, öt gyönyörű gyermeke, meg egy zsemleszínű tehene, amit nem adna a világért. Juliskáról, a feleségéről nem is beszélve, akinek a környéken nincs párja, s aki oly természetes, módon fogja össze a nagy családot, mint téglát a malter.

Mint oly sokan ebben az országban, úgy házasodtak össze a második világégés után, hogy nem volt semmijük. Juliska anyjánál kezdték az életet, művelték az öregek két hektár földjét, s mikor összekuporgattak valamennyi pénzecskét, hozzáfogtak a saját otthon megteremtéséhez. Mint a fecskék, sárból építkeztek. János agyagot bányászott, a cigányoktól leste el a vályogvetés titkát, törek került otthonról, s apránként felhúzták a falakat.

Ma is ebben a házban élnek, de már megtoldva, kicsinosítva áll a lakás. Az udvaron hatalmasra nőtt azóta a két diófa. A takarosán berendezett konyhában ültünk le beszélgetni Jánossal, aki mellesleg az apám is lehetne.

— Szerinted vannak még szegény emberek?

Barátom összehúzza szemöldökét, rosszallóan pillant rám, s kérdésre kérdéssel válaszol.

— Miben sántikálsz már megint?

— Semmiben. Csupán arra vagyok kíváncsi, a ti falutokban van-e szegény ember?

— Nézz rám! Én gazdag vagyok?

— Nem úgy értem, hanem ... — próbáltam magyarázkodni, de János közbevágott.

— Jó, jó, tudom én, hogy érted. Ismered a harmadik szomszédomat, T. Sándort?

— Ismerem.

— Nézd meg őket, hogyan élnek. A gyerekeket hónap végén a szomszédok etetik. Bezzeg, látnád őket a fizetés napján! ...

— Ti hogy álltok anyagilag?

— Mit tudom én. Kérdezd meg az asszonyt, ő a pénztáros.

Juliska, szokásához híven, halkan, majdhogynem szégyenlősen sorolta: János a szövetkezetben keres 3100 koronát, a két lány már férjhez ment, a Gyuri megnősült, Pisti keres a vasútnál 2300-at, Ferkó még tanul. Ez úgye 5400, s ő is keres valamit — a kertészetbe jár dolgozni —, de az nagyon kevés. A háztáji zöldségtermesztés hol sikerül, hol nem.

— Elegendő ez a pénz? — kérdeztem ismét Jánost.

— Szűkösen, de megélünk, igaz, nem kávézunk, és nem Sparta cigarettát szívok.

— Kérdeznék még egyet. Ti magatokat a szegényekhez, vagy a gazdagokhoz soroljátok?

— Ki tudja...? Ha a szomszéd emeletes házát meg a Ladáját nézzük, a szegényekhez; ha viszont gyermektelen házasságukat, gazdagok vagyunk, nagyon gazdagok.

О о

Megvallom, nem nagyon gondoltam eddig arra, hogy a gazdaságot már nemcsak pénzzel mérik. De ha már János így felvilágosított, átsétáltam a szövetkezeti elnökhöz, aki évek hoszszú során megismerte a falu apraját, nagyját. Tőle is azt kérde/em először: sok-e a szegény ember falujukban?

— Attól függ — mondta, — ha anyagi helyzetüket nézzük, igen kevés, ha gondolkodásukat, bizony akad.

— Ezt meg hogy érti?

— Úgy, ahogy mondom. Nézze meg a lakásokat, meg a szobák belsejét. De menjen fel a kocsmába fizetésnapokon. Annyi a részeg ember, hogy Latorcát lehetne velük rekeszteni. Van olyan emberünk, aki ezer-ezerötszáz koronát is leereszt a torkán. Persze, négy nap múlva már jön előleget kérni.

— Hallom, T. Sándor is ilyen.

— Ö még hagyján, hiszen csak este iszik. A munkáját elvégzi becsületesen. De jócskán vannak, akik a fizetés után napokig felénk sem néznek. Gondolhatja, micsoda probléma ez nekünk.

— Nem lehet ellenük tenni valamit?

— Ugyan mit? — nézett rám boszszúsan áz elnök. — Zárassuk be a kocsmát? Kibeleznének bennünket. Vagy zárjuk ki azt a harminc embert a szövetkezetből? Mit érnénk vele? Itt van egy ugrásra Vaján (Vojany). Segédmunkásra mindig szükség van. Nem beszélve arról, hogy nekünk is hiányozna az a harminc életerős férfi, akik még egyelőre vállalják az állatok gondozását.

— Még így, a mulasztásokkal is?

—Még így is. Ráadásul elsősorban

a családjukkal tennénk rosszat, ha elzavarnánk őket. Itt helyben legalább tudunk valamit segíteni. Nézze meg ezt a tömböt, benne a neveket, az összegeket, meg a dátumokat. Hónap közepén már jönnek az asszonyok sírva, hogy adjunk előleget, mert nincs mit enni. S én adok, mert látom, hogy tényleg éhezik a család. Pedig hányszor megfogadtam már, hogy hónap közepén nem lesz fizetős. De hát az isten megverte... Szóval: vannak olyan emberek, akik

— gondolkodásmódjukat tekintve igen-igen szegények.

— Mondjon már egy gazdag embert is.

— Egyet? Vagy soroljam fel a fél falut? Menjen el a telepre, a .javítóműhelyekben vagy az istállókban kérdezze az embereket. .

— J. Kálmán éppen a rtotorral bajlódott, mikor megszólítottam. Ebédszünet volt, hazafelé készült, meghívott engem is: ebédeljek vele. Közben elbeszélgetünk. Keddi nap volt, s a felesége nem várt vendéget. Nem kellett azonban szégyenkeznie, hiszen zöldségleves volt, meg rántottszelet pirított krumplival.

— Hét elején frissensült? — kérdeztem az asszonytól, aki csodálkozva nézett rám, majd elnevette magát.

— Mit várt? Köménymaglevest vagy paprikás krumplit?

Asztalra tette a levest, s jó étvágyat kívánt.

— Tegnap ml volt az ebéd? — kérdeztem a házigazdától.

— Tegnap... mi is? Igen, vasárnapról maradt még leves, meg töltött csirke. Azt melegítette meg az aszszony, de megmondta, mára hús lesz. A múlt héten vett öt kilót a mozgóhentesnél — muszáj ilyen nagy tételben vásárolni, mert hetente csak egyszer jön a húsos kocsi, — s betette a jégszekrénybe.

— Krumplis tésztát mikor evett utoljára?

— Ki nem állhatom! Katonakoromban ettem eleget. Tudja, hogy volt még húsz évvel ezelőtt is? Hetente kétszer hús: vasárnap, meg csütörtökön. A közbeeső napokon meg tészta, tészta, tészta. Te jó isten, micsoda leleménnyel készítették ezt az asszonyaink. Volt lekváros, diós- túrós, mákos, cukros, krumplis, s ki emlékszik mér rá, mi mindent szórtak arra, hogy változatos legyen.

Befejeztük az ebédet, én tokaji aszút ittam, a gazda meg tonik üdítőt, mert autót vezetett. Amikor az asszony kihozta a kávét, megjegyeztem: — Azt mondják a faluban, maguk gazdagok.

— Mi? — lepődött meg az aszszony, s elborult a tekintete.

— Csak tudnám, miért vagyunk mi gazdagok? Mert kocsink van és emeletes házunk?

— A takarékban mennyi van?

Sokáig nem feleltek. A férfi kiitta

kávéját, felesége gyorsan összeszedte az üres csészéket, s a konyhába ment.

— Sikerült felbosszantani az aszszonyt — szólalt meg később az ember. — Tudja, hogy van az falun, ha valaki egy kis megtakarított pénzzel rendelkezik, igyekszik eltitkolni.

— De, hát mit kell ezt szégyellni? Megdolgoztak érte, nem?

— Persze, hogy meg. De próbálja bebizonyítani ezt az embereknek, főleg a szesztestvéreknek. Irigyek, ahol csak tudják, csípik, marják, gúnyolják a takarékosabb embereket. Azt mondják, megennék a sz .. .-t is, csak a garas sokasodjék. Mit csináljunk? Hívjuk meg őket egy-egy ebédre? Úgy sem hinnék el, hogy nem ünnepi étket főztünk.

— S mi ennek az ára?

— Az ára... — tűnődött a gazda.

— Talán az, hogy én még nem tudom, milyen érzés lehet reggel hatig az ágyban heverészni, pedig már lassan ötvenéves leszek.

A déli harangszó már egy órája elhallatszott. A gazda még megmutatta az udvart; a disznókat, a nyulakat, meg az aprőjószágot. A kertet az udvarról is láttam, szépen zöldül a hatalmas fóliaházban a korai zölség.

Megköszönve a szíves vendéglátást és persze a felvilágosítást, hazafelé indultam, de nem hagyott nyugton egy kérdés. Miért van az, hogy azonos fizetés mellett az egyik ember szemmel láthatólag gyarapszik, a másiknak meg sokszor kenyérre is alig telik?

Álljunk meg itt egy pillanatra! Szándékosan nem kerestem szélsőséges példákat — tisztességtelen úton meggazdagodókat vagy öregség, betegség miatt elszegényedőket, mert hozzátartoznak ugyan ezek is a képhez, de szerencsére nem ez a jellemző.

Tudom, nem bújhat ki senki a bőréből, s nem lesz máról holnapra a butából okos, a lustából munkaszerető, a pazarlóból beosztó. Tudom azt Is, ezekből a példákból általános következtetéseket levonni nem lehet. Abban viszont már nem vagyok egészen biztos, hogy tényleg irigylésre méltóak-e a gazdagodók, s elég-e csak sajnálkoznunk a szegényedőkön... ILLÉS BERTALAN