Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-29 / 13. szám

1980. március 29. SZABAD FÖLDMŰVES Könyvekről, irodalomról, író-olvasó találkozókról így gondoltam én... P. János, 83 éves, nyugdíjas: Egy­szerű munkásember voltam egész éle­temben, de olvasni mindig nagyon szerettem. A könyvek észrevétlenül, csendben sok szépre és jóra tanítot­tak. Nincsenek kedvenc íróim, min­den jó könyvet szeretek. Különösen kedvesek nekem a csehszlovákiai ma­gyar írók könyvei, hiszen ők a mi íróink, a mi életünket vannak hivatva megörökíteni műveikben. Az utóbbi években nekem úgy tűnik, hogy a falu, a paraszti élet ábrázolása került túlsúlyba, s ezen belül is a múlt áb­rázolása. Pedig mi, munkásproletárok voltunk talán a fő részesei annak a harcnak, amely a burzsoázia ellen, a mai szebb és könnyebb életért folyt. A munkásokról, munkásmozgalmi har­cokról, a munkások és földművesek mai életéről viszonylag kevés új mű születik. Pedig a jelen nem sültga­lambként pottyant elénk. Véleményem szerint, szükség lenne olyan regé­nyekre, elbeszélésekre is, melyek a jelent ábrázolják a maga összetettsé­gében, tehát sikereinket, örömeinket, az eredmények eléréséig megtett utunkat, de természetesen problé­máinkat is. Kívánatos lenne, hogy íróink a jelennel ne elvontan foglal­kozzanak, ne a pszichologizálás és absztrahálás nehezen járható és az olvasó számára nehezen megemészt­hető útján járjanak, hanem a valósá­got a maga teljességében közérthe­tően ábrázolják. A szocialista realiz­musról sem szabad megfeledkezni. Én úgy gondolom, hogy ez nem a sema­tizmushoz való visszatérést, hanem a konkrét életábrázolást jelenti. Verse­ket nemigen olvasok, mert azok ért­hetetlenek. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy amit ma költőink többsé­ge produkál, az valóban szocialista költészet. Korunk, társadalmunk, nem­zetiségi létünk realitásai nem lüktet­nek ezekben a túlságosan szubjektív, elvont költeményekben. Véleményem szerint elsősorban politikai és társa­dalmi elkötelezettségről valló költe­ményekre, nem pedig különböző iz­musok stílusgyakorlatait tartalmazó pszeudokölteményekre van szüksé­günk. Végül egy megjegyzés — ha kissé talán cinikus is — az író-olvasó találkozókról: Két okból járok szíve­sen ezekre a találkozókra: Először is javítani akarom a róluk készülő sta­tisztikai adatokat, másodszor kitü­nően elszórakoztat, hogy mennyi sem­mitmondó mellébeszélés hangzik el egy-egy ilyen találkozón. Bár néha a kérdéseknek és feleleteknek azért az irodalomhoz is van némi közük. Sz. Márta, 18 éves gimnazista: Nem egészen értem azokat a fiatalokat, akik a szabad idejüket nem tudják hasznosan kihasználni, csak a szóra­kozóhelyeken, italozással, diszkózás­sal, értelmetlen ácsorgással töltik a szabad időt. Az ilyenekkel aztán könyvről, irodalomról nemigen beszél­gethetünk. Az effélék még újságot is alig olvasnak. Véleményem szerint a SZISZ-szervezeteknek kellene felfi­gyelni rájuk és ismét be kellene .ve­zetni valami olyasfélét, mint régeb­ben a Fučík jelvényszerző verseny volt, melynek keretében több értékes könyvet kellett elolvasni. A fiatalok — hiszen magam is az vagyok — fo­gékonyak minden szép iránt, tehát az irodalom iránt is, csak vezetni, irá­nyítani kell őket. Jómagam nagyon szeretek olvasni, már sok saját köny­vem is van, de az Iskolai és városi könyvtárból is sok könyvet kölcsön­zők ki. A csehszlovákiai magyar Iro­dalom nagyon a szívemhez nőtt. Első­sorban Egri Viktor, Rácz Olivér és Duba Gyula regényei a kedvenc ol­vasmányaim, de szeretem Zsélyi Nagy Lajos és Cselényi László, a fiatalab­bak közül pedig Varga Imre és Kul­csár Ferenc költeményeit is. Nem értek egyet azokkal, akik ért­hetetlennek és nehezen megemészthe­­tőnek tartják mai költőink verseit. Azt gondolom, hogy így csak azok vé­lekednek, akik keveset olvasnak és ezért nem tudnak azonosulni a költő szubjektív, ám mégis reális látásmód­jával, képalkotásával, mondanivalójá­nak lényegével. Szeretem a modern költeményeket, ezért is vagyok tagja a Versbarátok Körének. Hasznosnak tartom az író-olvasó találkozókat, az ott elhangzó suta és lényegtelen kér­déseket én gyorsan elfelejtem, de a lényegbevágó kérdések és a rájuk adott válaszok számomra mindig igen tanulságosak. Sokat tanultam azokon a legutóbbi író-olvasó találkozókon, melyeken Csontos Vilmos, Zsélyi Nagy Lajos és Ozsvald Arpád vett részt. De emlékezetes marad számomra az a találkozó is, melyen Dr. Turczel Lajos irodalomtörténész egyetemi tanárt köszöntöttük, aki igen sok érdekessé­get mondott el nekünk a csehszlová­kiai magyar irodalom múltjáról és jelenéről. K. Bálint, 31-éves traktoros: Őszin­tén szólva nem sok időm van az ol­vasásra. A szabad időmben mindig akad ezernyi más teendő, mint az ol­vasás. Családi házat építettem, az öcsém szintén, tehát sok volt a mun­ka az építkezéseken, de a háztájiban is. Tagja vagyok a vadásztársaságnak, s ha tehát mégis van egy kis szabad időm, elsősorban vadászgatok. Vadá­szattal kapcsolatos könyveket szok­tam olvasni, ismerem Jurán Vidor és Gyimesi György ilyen jellegű könyveit és néhány magyarországi vadászíró könyvét. A cseszlovákiai magyar iro­dalmat egyébként nem ismerem, nem is vásárolok könyvet, hiszen az épít­kezés, a vadászgatás sok pénzt fel­emészt. Nálunk író-olvasó találkozó sem volt még. Nemigen akad aki megszervez­né, meg aztán — őszintén szólva — nem is igen tudnánk ott miről beszél­getni. Hogy nevezzek meg egy-két csehszlovákiai magyar írót? De hiszen már említettem a két vadászírót. A többieket én — sajnos — nem isme­rem ... T. Gyuláné, 37-éves pedagógus: A könyvek, az irodalom nélkül el sem tudnám képzelni az életemet, bár ez­zel talán nem mondok semmi különö­set, hiszen magyar nyelvet és irodal­mat tanítok, és úgy gondolom, magá­tól értetődő, hogy a könyv a legked­vesebb és legszükségesebb barátom, munkaeszközöm, iránytűm és tanítóm. Az irodalom, a könyv szeretetére ne­velem a diákjaimat és örömmel ta­pasztalom, hogy nagyon szeretnek olvasni, létszükségletté vált számukra az irodalom. Nehezen értem azokat az embereket, akik nem olvasnak, nem szeretik a könyvet. Leélni az életet a könyv és az irodalom szere­­tete és ismerete nélkül — vélemé-, nyem szerint — olyan, mintha órákon keresztül utaznánk vonaton szebbnél­­szebb tájakon át, de nem gyönyör­ködnénk a tájban, hanem elfüggö­nyöznénk a vonatablakot. A csehszlo­vákiai magyar irodalomban, mind a prózában, mind a költészetben ta­pasztalom a minőségi fejlődést, de nem mindig értek egyet a prózaírók témaválasztásával. Itt zajlik, rohan, száguld körülöttünk az élet, újabb és újabb eredményeket, problémákat tár­va fel, s úgy tűnik, íróink ezeket nem látják, vagy nem akarják meglátni. Nem stílusművészkedésre és áttételes ábrázolásmódra, hanem sallangmentes realizmusra van szükség témában, stí­lusban, tehát tartalomban és formá­ban egyaránt. Az íróknak nem vala­miféle elithez kell szólniuk, hanem, az egész társadalomhoz: munkások­hoz, dolgozó értelmiségiekhez, a me­séket idéző stílus és mondanivaló kö­déből a realizmus napsütötte talajára kellene állniuk látó szemmel, s a tár­sadalom problémáira való érzékeny és hasznos reagálással. Egyszóval, én mint szocialista pedagógus azt kép­zelem, hogy az irodalomnak is mara­déktalanul társadalmilag elkötelezett szocialista irodalomnak kell lennie. Nagyon hiányolom a csehszlovákiai magyar irodalomban a humort és a szatírát. Állítom, hogy a humoros és szatirikus művek reális létezése rá­vezetné a komolyabb irodalom meg­kedvelésére azokat az olvasókat is, akik kezdetben csak „könnyű műfaj­nak“ minősített könyveket keresnek. Szeretem a költői alkotásokat is, de költőink alkotásaira is érvényes a prózáról tett megállapításom: társa­dalmilag, politikailag elkötelezett köl­tészetre van szükség és ez az egy­szerűbb olvasó számára is legyen azonnal nyilvánvaló. Ne legyenek a költemények szubjektív költői látás­mód és képalkotás „pókhálójába“ te­kerve. Az író-olvasó találkozókat fel­tétlenül hasznosnak tartom és fő kül­detésük az, hogy nemcsak az olvasó ismerkedjék meg az íróval személye­sen, az író alkotói módszereivel és az irodalomról vallott nézeteivel, hanem az író Is ismerje meg az olvasói igényeket, s az olvasó véleményét a már megjelent művekről. Az ilyen hasznos író-olvasó találkozók legalább részben betölthetnék annak az irány­tűnek a szerepét, melyet a jelenleg nagyon alkalomszerű és nem mindig szakszerű irbdalmi kritika jelent. S ha már a kritikát említem, szóvá teszem, hogy az illetékeseknek mindent meg kellene tennie egy képzett fiatal kri­tikusgárda felnevelése érdekében, mert bizony az utóbbi években ne­künk, olvasóknak sok-sok, szinte elvi­selhetetlen, tudálékoskodó, de a lé­nyeget messzire elkerülő irodalmi, színházi, képzőművészeti, film- és té­vékritikát kell „elszenvednünk“. B. József, 49-éves gépkocsivezető. Még a felszabadulás előtt végeztem el a polgári iskolát Ipolyságon. Hogy az irodalmat és a könyvet megszerettem, azt a magyar szakos tanárnőmnek, Mezey Máriának köszönhetem, aki az órákon és a szakköri foglalkozások alkalmával úgy megkedveltette ve­lünk az irodalmat, hogy szinte vala­mennyien arról álmodoztunk, hogy magyar nyelv és irodalomszakos ta­nárok leszünk. Sajnos, a második vi­lágháború könyörtelenül beleszólt az életünkbe és régi ólmainkat el kellett temetnünk. Én jelenleg vállalati gép­kocsivezető vagyok, s a kocsimban mindig akad 1—2 jó könyv. A vára­kozást, a szabad időt csak olvasással töltöm. Büszke vagyok arra, hogy az én könyvtáramban a csehszlovákiai magyar írók minden egyes könyve megvan. Szeretem is őket, valameny­­nyit. Ök nőttek legjobban a szívem­hez: Mert a mi íróink, költőink ők. Lehet, sőt egészen biztos, hogy van­nak náluk ismertebb, „nagyobb“ írók is, de a mi életünket, örömeinket, gondjainkat, a mi szülőföldünket ők ismerik a legjobban. Ezt tükrözik a műveik is. Hosszú lenne a névsor, ha közülük a kedvenceimet kellene fel­sorolnom, hiszen a legidősebbeket éppúgy kedvelem, mint a legfiatalab­­bakat. Megértem a fiatalok, elsősor­ban a költők útkeresését is. Nagy örömmel tölt el az a tudat, hogy van­nak köztük nagyon tehetségesek is, s ők majd akkor fogják kimutatni az „oroszlánkörmüket“, amikor túl lesz­nek az ifjúkori „kísérletezések“ kor­szakán. Tapasztalhattuk ezt már a jelenlegi középgenerációnál, például Zsélyi Nagy Lajosnál, Cselényi László­nál, Ozsvald Árpádnál, Tőzsér Árpád­nál és másoknál is. Annak ellenére, hogy én elégedett vagyok íróink alko­tásaival és általában irodalmi éle­tünkkel, mégis javasolnám az illeté­keseknek, hogy « tegyék pezsgőbbé a közvéleményt, az olvasók ezreit. Irodalmi pályázatokat kellene kiír­ni a legkülönfélébb műfajú irodalmi alkotások megírására és esetleges új írőtehetségek felfedezése céljából. Ke­vésbé formálissá és gyakoribbá kéne tenni az író-olvasó találkozókat főleg azzal a céllal, hogy az írók és az ol­vasók kölcsönösen megismerkedjenek egymás nézeteivel, igényeivel, javas­lataival. Jómagam szívesen járok az író-olvasó találkozókra, de nagyon el­kedvetlenít, amikor azt látom, hogy kivezényelt közönség van és a „leg­érdekesebb“ olvasói kérdések vala­hogy eképpen hangzanak: „Mennyit keres havonta az író elvtárs, van-e gépkocsija, s ha igen, milyen márkájú, ha nincs, miért nincs?“ „Mennyi pénzt kap a költő elvtárs naponta Italra a feleségétől?“ V. Csilla, 23-éves egészségügyi nő­vér: Nem szeretem az olyan embere­ket, akik csak a könyvhójiapban ve­szik tudomásul, hogy könyv is létezik a világon és nem kisérik figyelemmel a megjelenő könyvújdonságokat, nem olvasnak rendszeresen. Sajnos, sokan vannak ilyenek; s ami nagyon elszo­morító még a pedagógusok, orvosok és más értelmiségiek soraiban is. Nem szeretem a „szakbarbárokat“ sem: Ha egy gimnáziumi tanár vagy egy sebészorvos azt mondja nekem, hogy ő csak matematikai, illetve se­bészeti szakkönyveket olvas, nagyon elszomorít. Én is olvasok szakköny­veket, s ha már erről van szó, meg­jegyzem, hogy könyvesboltjainkban nagyon kevés a magyar egészségügyi szakkönyv, s ezeket néha hosszas utánjárással csak Budapesten lehet megszerezni. Tehát én is olvasok szakkönyveket, melyekre szakmai to­vábbképzésem, fejlődésem szempont­jából elengedhetetlenül szükség van, azonban olvasmányaim nagy részét a szépirodalmi művek képezik. Nagyon kedvelem a csehszlovákiai magyar írók műveit is. Egri Viktor, Duba Gyula, Mács József, Zsélyi Nagy La­jos, Cselényi László, Ozsvald Árpád és Gál Sándor, a fiatalabbak közül pedig Varga Imre, Kulcsár Ferenc és Tóth László a kedvenc hazai íróim közé tartoznak. Igen jó kezdeménye­zésnek tartom, hogy a Madách Könyv­kiadó újabban nemcsak szépirodalmi jellegű könyveket ad ki. Szeretném még megemlíteni, hogy szerintem még mindig gyenge a magyar könyvek propagálása, s ajánlom, hogy az iro­dalom és a könyv igazi barátai láto­gassák az író-olvasó találkozókat, hogy ezáltal is bizonyítsák íróink és költőink iránti érdeklődésüket és az írókat további eredményes alkotó munkára ösztönözzék. A könyv nemcsak a szekrény falait béleli, béleli a lel­ket is! Népeket és nemzeteket köt össze. Foto: Kontár Gyula Jirí Wolker Nyolcvan évvel ezelőtt 1900. már­cius 29-én, Morva­­al föld ön született, jómódú és művelt polgári család sar­jaként. Sokoldalú tehetsége volt. A festészet, a muzsi­ka éppúgy vonzot­ta, mint az iroda­lom. Költővé a nagy világégés, az első világháború után vált, amikor egy egész nemze­dék az élet új célját, értelmét ke­reste. Wolker azt vallotta, hogy az új köl­tészetnek forradalminak kell lennie, mivel költői egy jobb valóságért akar­nak harcolni. Irányzatosnak és igaz­mondónak kell lennie ennek a művé­szetnek. Üj szemmel kell nézni az életet, a világépítő proletár szemével, de igazi költészetet kell teremteni. Mindez megmagyarázza azt, hogy miért éppen Wolker volt az, akit a szomszéd népek költői közül a ma­gyar versértők hamar felfedeztek és megszerettek. A magyar költők közül József Attila volt az első, aki verseit lefordította, s akinek költészete szin­te folytatása a korán elhunyt Wolker életművének. József Attila csehül ugyan nem tudott, de nyersfordítás­ból magyarra ültette át a nagy kor­társ néhány gyönyörű versét. Wolker nagyon szerette az életet és az embereket. Ez a szeretet tükröző­dik, verseiből. Magasan ívelő költői pályája azonban nagyon korán meg­szakadt. Fiatalon — huszonnégy éves korában — ragadta el a halál. Tüdő­­bajának gyógykezelésére Tátraszép­­lakra utazott. Mindenki azt hitte, hogy felépül. Egy napon azonban na­gyon megfázott, és állapota rohamo­san romlani kezdett és amikor január elején az édesanyja érte jött, már tel­jesen reménytelen volt életben mara­dása. Wolker irodalmi munkássága sokol­dalú: irt prózát, tanulmányokat, me­séket, de igazán maradandót a költé­szetével alkotott. Életében két kötete jelent meg: „Vendég áll a házhoz“ (1921) és a „Szülés órája“ (1922). Prózai munkáit és hátrahagyott ver­seit halála után publikálták. A költő még halálos ágyán sem gondolt magára, a saját sorsára, ha­nem csak a külső világra, amelynek harcos riadóját várta. Nem haragu­dott az életre, hogy megtagadta tőle azokat a lehetőségeket, amelyekért élni szeretett volna. Csak egyszer fa­kadt ki sorsa ellen. „Miért nem mehetek veletek, elvtársak? Miért kell meghalnom, hisz elesni vágytam?“ Igen Wolker elesni vágyott, népéért, a cseh proletariátusért. Wolkerre em­lékezve meg kell említenünk, hogy irodalmi munkássága egybeesett Cseh­szlovákia Kommunista Pártjának szer­vezésével és megalakulásával. Életműve csonkán is örök értékű kincse a cseh és a világirodalomnak. Vele kezdődik a modern cseh költé­szet. Szava, művészete világszerte testvéri visszhangra talált. Wolker . iskolát teremtett. A cseh irodalomban Hora, Nezval, Seifert költészetét nehéz nélküle elképzelni, de szegényebb lenne nélküle József Attila és Majakovszkij — aki orosz nyelvre fordította verseit — költésze­te is. Végül „Haldokló“ című versé­ből idézünk, amelyet így fejez be: „Ha meghalok, a világon különösebb i dolgok nem esnek, Csak én változom el mindenből, nyomorúságom elhagyva, tán fa leszek, tán kőhalmaz, vagy tán gyermek, a haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál csak a nehéz élet egy darabja.“ (József Attila fordítása) A pusztulás árnyai Ott áll egymagában, szerényen ... Mégis megakadt a szeme rajta min­denkinek. Öreg volt és rozoga. Kivált a többi épület közül. De ő nem törő­dött ezzel, jól érezte magát; mint az őszülő hajít öregek, akik annyi böl­csességet és élettapasztalatot gyűjtöt­tek maguknak, hogy nem is vágynak már semmire. Hol vannak már a ka­landok, az ifjúkori emlékek? Hja, ez már mind a múltéi IgenI Bizonyára ilyen gondolatai támadnak, ha egyáltalán gondolkodni tudna. De nem tudott, hiszen csak egy öreg ház volt. Sorsa mégis megható­nak tűnt. Szinte láttam, amint szomo­rúan várja sorsa beteljesülését. Egy enyhe februárvégi napon meg­jelent egy hatalmas gépszörny. Hosz­­szú karja végén óriási karmokkal, amelyek, míg nyugodtan pihentek, nem is tűntek veszedelmesnek, persze biztatónak sem. Aztán azok az embe­rek, akik ott voltak, rövid beszélgetés után munkához láttak. A gépszörny megmozdult, és iszonyatos hangokat adott ki. Hatalmas karját felemelte, s ijesztő karmaival az épülethez kö­zeledett. Karját ráengedte a rozoga házikóra és belemarkolt. Szívettépő látvány volt, amint éles karmai bele­mélyedtek « vályogjalakba, Még e hosszú gerendákat is úgy tépték ki a falból, mint mikor egy kiéhezett vad­állat ráveti magát zsákmányára. A törmeléket egy teherautóra rakták, és elszállították. Ha érezni tudott volna a ház, bizo­nyára nagyon fájt volna neki minden kegyetlenül kitépett darab. Ahogy ott álltam elgondolkodva, észrevettem, hogy körülöttem már többen is vannak, és mindenki feszült figyelemmel szemléli a rombolást. ED gondolkoztató látvány volt... Egy hónappal azután ismét arra vitt az utam. Megvallom, üres, sivár terü­letre számítottam, de kellemes lát­vány fogadott: Egy épülő ház falai álltak ott büszkén, hivalkodva. Gyönyörű tavaszi nap volt. Vagy talán csak belülről jött ez az érzés?, A tavasz érzése, amely mindig az újat, a csodálatosat sejteti az ember­ben. Már nem is sajnáltam a régi há­zat, mert a pirosán mosolygó tégla­falak mintha azt súgták volna felém: A régi pusztulása az új, a szebb szü­letését jelenti. Mosolyogva, boldogan indultam tovább. Örömmel töltött el a látvány, mint minden, ami új, szép és biztató. Ribánszky Zsuzsa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents