Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-29 / 13. szám
1980. március 29. .SZABAD FÖLDMŰVES, New Hampsiiire-tül inoís-ig A z Egyesült Államokban bűvös szó a „primary“. Így nevezik az elnökválasztások bevezető szakaszát, az ún. előválasztásokat, amelyek a pártoknak, hagyományosan a két domináns pártnak, a Demokrata Pártnak és a Köztársasági Pártnak amolyan barométerül szolgál annak leimérésére, várhatóan ki mellé áll majd a közhangulat, ki lesz ennek vagy annak a pártnak „erős embere“, aki megküzdhet az elnöki posztért. A „primary“ ereje, varázsa nem is abban van az amerikai kisember számára, mintha valamilyen fontos elhatározásokhoz kérnék ki véleményét, hisz az utca embere, a megannyi gazdasági és szociális problémával küszködő kisember nem nagyon érdeklődik a „nagypolitika“ kérdései iránt, hanem amolyan cirkuszi látványossággal ér fel, kezdődik a négyévenkénti csinnadratta, amikor hozzá lehet jutni potya élvezetekhez. Nagyon sajátos az amerikai választási rendszer, még a polgári demokráciák világában is különálló valami, s a tényleges demokráciának semmi eleme sem fedezhető fel benne. Például ismeretlen fogalom a választók elé terjesztett számadás — ki is kérné számon választási ígéreteinek teljesítését az elnöktől, ha csak nem a jelölését keresztülvivő tőkés érdekcsoportok. Így aztán James Carter 111 oldalas könyvbe foglalt választási ígéretei is érintetlenül a dolgozóasztalán hevernek, semmit sem teljesített belőlük, s ha tett is látszatlépéseket adott szavának beváltására bizonyos kérdésekben, időközben már visszakozott. így feneklett meg a SALT—II. szerződés is. Annál inkább jellemző az amerikai választási hadjáratra az elnökjelöltségért pályázók licitáló kiállása. Az idei előválasztásokban ez az érdejces, ugyan nem önmagában, mert a jelenlegi választási törvény tartozékaival együtt már 1908 óta érvényben van, hanem a licitálásoknak, a pályázók megnyilatkozásának iránya miatt. Erről pedig általánosságban megállapíthatjuk, hogy a „héják“ lettek a hangadók, vagyis az ötvenes évek hidegháborús szelleme kerekedett felül az amerikai közéletben. Pillanatnyilag ennek a szellemnek a fő képviselője James Carter a Demokratikus Pártban és Ronald Reagan volt kaliforniai kormányzó a Köztársasági Pártban. Ami az előválasztások során most folyik, lényegében nem a választók szavazataiért való küzdelem, hanem a különféle tőkés érdekeltségektől, lobbyktól és maffiáktól uralt közhangulat kipuhatolása. Ezen kívánják lemérni, mennyiben közkedvelt a pillanatnyi kormányzat, illetve milyen irányban módosítson politikai irányzatán, vagy pedig szükséges-e „váltott lovakkal“ vinni előre az állampolitika szekerét. E sorok írásakor még nem ismerjük az Illinois-i eredményeket, de az előző eredményekre épülő biztos feltevések szerint Carter megszilárdította pártján belüli pozícióit, s így a júniusi konvención egyedül marad a nyeregben Edward Kennedyvel szemben, szeptemberben pedig Ronald Reagannel, republikánus ellenfelével kell megvívnia a döntő csatát. A meglepetés: miért éppen Carter maradt a porondon, holott az Unió eddigi legtehetetlenebb elnökének hírében állott és egymásra halmozta kül- és belpolitikai baklövéseit. A kérdés jogos, ámbár furcsa, de nem rejtélyes, mert a választ az amerikai realitás adja meg rá, az amerikai külpolitikában az utóbbi időben történt pálfordulás. A szembeállítás egyszerűsége végett lássuk azonban az ellentábor, a köztársaságiak erőviszonyait. Reagan, az egykori filmcsillag, a westernfilmek cowboy-hőse a legszélsőségesebb politikai irányzat képviselője volt, annak idején Goldwater szenátorral együtt ő ellenzte a leghevesebben például a vietnami kényszerrendezést, az Egyesült Államok kudarcát elismerő politikát. New Hampshire-től Illinois-ig sorra maga mögé utasította vetélytársait, Conally kormányzót, a néhai Kennedy elnök egykori munkatársát, aki időközben átpártolt a demokraták táborából, továbbá George Busht, a C1A leváltott igazgatóját. Választási kampányuk jellemzője: hagyományos pártszelíemükben igyekeztek rálicitálni az időközben hidegháborús szellemben „megtáltosodott“ Jimmy Carterra. A nagy változás a demokraták táborában tapasztalható. Carter egyetlen komoly ellenfele Edward Kennedy volt, akinek politikai állásfoglalása nagyfokú politikai realitásra vallott, noha a közhangulat érezhető változása reá is hatással volt. Am Kennedyj akinek tavaly júniusban (a Gallup közvéleménykutató intézet szerint) a megkérdezettek 62 százaléka győzelmet jósolt, most mégis alulmaradt Carter elnökkel szemben, akinek tekintélye és népszerűsége éppen a közvéleménykutatás idején volt a mélyponton, mert a megkérdezetteknek mindössze 24 százaléka bizonyult Carter hívének. így aztán nem nehéz megértenünk, miért került sor megkeményedésre az amerikai politikában, miért jutottak az elnök által fokozottabbán szóhoz á fegyvergyárosok, a hadiipari komplexum képviselői. Sok kudarc és botrány tépázta meg Jimmy Carter tekintélyét, s ha a nyeregben kívánt maradni, meg kellett mutatnia, hogy „legény a gáton“. Meg kellett mutatnia, hogy „keménykezű“ politikus, csak ezt rossz irányban tette, nem a SALT-szerződés ellenzőivel szemben, hanem fordítva. Carter számára a szovjetellenesség bizonyult a legjárhatöbb útnak, elsősorban a nagytőke urai irányában, hogy feledtesse belpolitikai sikertelenségét és külpolitikai kudarcait. Az ország idült belpolitikai bajait ugyanis tetézi a jelenlegi rendkívül heves energiaválság, az a körülmény, hogy az Egyesült Államok energiaszükségletének fedezése terén külső tényezőktől függ, olyan országokra, illetve térségekre van utalva, melyeket a maga függvényeinek szeretett volna tekinteni. Am eljátszotta az arabok bizalmát, még a közel-keleti kérdésben a Washington oldalán állókét is, nincs hitele Latin-Amerikában, a harmadik világ országai, a fejlődő országok pedig elsősorban az antiimperializmus platformjáról kiindulva viszonyulnak Washington politikájához. Megfontolt terve alapján ezért robbantotta ki a Fehér Ház az iráni válságot, az afganisztáni problémát, s így sorolhatnánk tovább a mesterségesen szított válságokat. A Fehér Ház leendő ura, bárki legyem is az a lehetségesek közül, ezzel esak egyet ért el, amit Brezsnyev elvtárs legutóbbi nyilatkozataiban többször is hangoztatott: az Egyesült Államok a legmegbizhatatlanabb partner szerepét vállalta. —in—•: AMERRE A SZEL FŰJ. . . Az Egyesült Államok külpolitikai irányvonalának következetlenségére vallanak a Fehér Ház tevékenységében megnyilvánuló ugrásszerű fordulatok és kiszámíthatatlan lépések.., (Kukrinyikszi rajza) A z amerikai diplomácia Carter elnök egy-egy kijelentését megragadva a közelmúltban gyakran beszélt „Afrika évéről“, aztán „Ázsia évéről“, amin azt kellett értenünk, hogy az amerikai külügyminisztérium a rendelkezésére álló intézményekkel és eszközökkel ismét valamilyen bajt kever az említett térségben. Ügy látszik, Washington figyelme a távolabbi feszültségi gócokra irányult, mintha megfeledkezett volna róla, hogy sokkal közelebb, a „kapuk előtt“ is kialakulóban vannak válsággócok, s korántsem stabilizálódott a latin-amerikai helyzet. Múlt számainkban behatóan foglalkoztunk a nicaraguai, majd a salvadori fejleményekkel, ezek kihatásával a térség országainak belső és külső orientációjára. Nicaraguát Somozával együtt már kénytelen volt leírni a Fehér Ház. Salvadorban menti, ami menthető, de meddig? E két országban lejátszódott forradalmi események valóban az egész földrész politikai fejlődésére kihatnak. Előtérbe került a diktatúrák fennmaradásának kérdése, a politikai kormányzás előtérbe helyezése a katonaival szemben. Nem kétséges, hogy a polgári kormányzás visszaállítása nagyobb lehetőségekkel kecsegtet a megnyirbált és felfüggesztett alkotmányjogok viszszaállítására, mint a junták rendszere. Dolíviában a válság elsimításá-D ban érdekelt erők kompromisszumos megegyezésével pillanatnyilag megoldódott a válság, Gueiler államelnök asszony óvatos lépéseket tesz a politikai sakktáblán. Jobboldali ellenzéke sejteni enged valamit terveiből, s a hadsereg beavatkozásának a veszélye továbbra is fennáll, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy az általános politikai viszonyok rendezetlenségéből kifolyólag sokkal hamarabb kerül majd sor újabb elnökválasztásra, mint a múltban. Egy latin-amerikai ország bajaira viszont az figyeltetett fel, hogy a junta ellenfelei nyíltan kiálltak a porondra és odadobták a kesztyűt a diktatórikus rendszernek. ■Columbiáról van szó, ahol az M—19 fedőnevű partizánszervezet gerillái elfoglalták a dominikai nagykövetséget és túszokat szedtek. A nagykövetségen 19 nagykövet tartózkodott, nem szólván más beosztású személyekről, így a gerillák tette felette kényelmes helyzetbe hozta a bogotai kormányt. Megjegyzendő: a gerillák azóta (február végén történt a nagykövetség megszállása) tettek már Külpolitikai kommentárunk Válságok ás rniniválságok bizonyos gesztust, például szabadon engedték Ausztria nagykövetét, aki hazautazott súlyosan beteg feleségéhez, időközben a nőket, valamint a diplomaták nagy részét is elengedték, de a kormányszervekkel felvett tárgyalásaik csak nem vehettek eredményre. Az akciónak az a magyarázata, hogy amióta Julio Cesar Turbay Ayala tábornok különféle csalással elnökké választtatta magát, rendkívül szigorú gerillaellens intézkedések léptek életbe, felfüggesztették az alkotmány egýes rendelkezéseit, hajtóvadászatot rendeztek a partizánok pllen, tömegével tartóztattak le és állítanak bíróság elé illegális fegyveres szervezetekhez tartozó egyéneket. érdekeik és személyi biztonságuk védelmére. Garázdálkodnak a nagybirtok kosok, tőkések fegyveres terrorcsoportjai, igen befolyásosak a szervezett bűnözők, így aztán érthető, hogy a különböző árnyalatú, határozatlan ideológiájű baloldali vagy ultrabaloldali, balos erők is megszervezik a maguk fegyveres csoportjait. Ilyen szervezet a FARC (forradalmi fegyveres erők), az ELN (nemzeti felszabadítási hadsereg) és az említett, M—19 fedőnéven szereplő Április 19. Mozgalom, melynek közel 300 tagját állították bíróság elé, s ezek kiszabadításáért történt a dominikai nagykövetség elfoglalása és a túszszedés. Megjegyzendő, a mindenkori kolumbiai helyzetnek, legalább is a második világháború óta, volt egy változatlan közös nevezője: violencia. Igen, erőszakot Jelent ez a latin eredetű spanyol szó, melynek puszta hallatára rettegés fogja el csakúgy a nyomornegyedek, a favellák lakóit, mint azokat a gazdag polgárokat, akik azért annyira még nem olyan hatalmasak, hogy magánhadsereget tartsanak fenn |^em olyan drámai, mint Inkább elgondolkoztató a legutóbbi latin-amerikai hatalomátvétel. Az 1975- ben függetlenné vált Holland Guayanában, vagyis Suriname Köztársaságban zajlott le, s altisztek lázadásaként emlegetik. A 800 fős hadsereg őrmesterei őrizetbe vették Henck Arron kormányát. Üj kormány kinevezését helyezték kilátásba a Nemzeti Köztársasági Párt soraiból, továbbá alkotmánymódosítás lehetőségére utaltak. Tettük indítéka: keveselték fizetésüket. Egy puccs hátterében ez megmosolyogtató ok egy ilyen miniállamban — 163 300 négyzetkilométer területű és lakossága 440 ezer fő. Am ez az egykori holland gyarmat, mely a világ bauxitkészleteit tekintve az első helyen áll (hatmillíárd tonnára becsülik), kitermelésében pedig a második, függetlenségének öt éve alatt is a volt anyaország segélyétől függött (10 évre 3 milliárd 200 millió holland forintot szavazott meg annak Idején az amszterdami kormány). Lakosságának 40 százaléka megélhetési okokból elvándorolni kényszerült, többnyire Hollandiába. Az ország gazdasági életét ugyanakkor olyan idegen multinacionális társaságok irányítják, mint az ALCOA, (a Royal Dutch Shell leányvállalata), SURALCO stb. Ismét igazolást nyer: a nemzeti függetlenség csak a nem kapitalista fejlődési út választásával érvényesülhet. Ez pedig most a legtöbb latin-amerikai, ileltve dél- és közép-amerikai állam legfőbb gondja. LÖRINCZ LÁSZLÓ Tovább Helsaild szelemében ősszel tárgyalóasztalhoz ülnek annak a 35 országnak a képviselői, amelyeknek megbízottai öt évvel ezelőtt a finn fővárosban, Helsinkiben aláírták az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányát. Az utóbbi években nemegyszer hallhattunk Helsinki szelleméről, mely bonyolult nemzeközi kérdésekről folytatott tárgyalásokon dominált és egyengette a siker útját. Helsinki szellemének pozitív szerepe volt földrészünk általános légkörének pozitív szilárdulásában, az országok kölcsönös kapcsolatainak elmélyülésében. Kihatott a két- és sokoldalú kapcsolatok, s általában a nemzetközi viszonyok alakulására. Lendületet adott az európai népek politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatai kibontakozásának, sőt, Helsinki szelleme Európa határain túl is kedvezően hatott és jó alapot mutatott a különböző társadalmi rendszerű országok kapcsolatainak javítására. A helsinki értekezlet óta eltelt négy és fél év alatt már úgy látszott, hogy az általános, politikai enyhülés katonai területre is átterjed. Ezt bizonyították a különféle szintű leszerelési tárgyalások, s nem utolsó sorban a SALT—II. szovjet—amerikai haderőkorlátozási egyezmény bécsi aláírása is. Az emberiség ebben olyan aktust látott, amely kedvező távlatot nyithat az általános leszerelés megvalósítására, előbbre viheti a bécsi haderő- és fegyverkorlátozási tárgyalásokat és hozzájárulhat az európai béke megszilárdításához. Másrészt azonban a háború és a fegyverkezés hívei sem ültek ölhetett kézzel. A helsinki záróokmány rögzítette az európai tanácskozások folytatásának szükségességét. Az elmúlt időszakban történtek is ilyen Irányú lépések. Ilyen volt az 1977. évi belgrádi találkozó, amelyen a helsinki záróokmány aláírói annak a szilárd elhatározásuknak adtak kifejezést, hogy még következetesebben folytatják a megkezdett utat. Ez azért is fontos volt, mert a fegyverkezés és a hidegháború bajnokai a szocialista országok elleni frontális támadásra akarták kihasználni Európa pozitív fejlődését. Azok az erők, amelyek a több mint két évtizedes hidegháborúból hasznot húztak, nem tették le a fegyvert, hanem minden alkalmat megragadtak a kölcsönösen előnyös kapcsolatok fejlesztésének befagyasztására, hogy visszatérjenek a hidegháborúhoz. Az Egyesült Államok hadiipari komplexuma nagy ellentámadásba lendült, amikor már körvonalazódott a SALT—II. tető alá hozása. Mivel nem sikerült megakadályozniuk a Carter által is aláírt egyezmény megvitatását a szenátus külügyi bizottságában,- a kongresszusban készültek aláásására. A SALT—II. alkudozás eszköze lett az amerikai törvényhozásban. Am ez is kevés volt a hidegháborús erőknek. Az agresszív NATO-körök az utóbbi hónapokban újra előálltak az állítólagos szovjet veszélyről terjesztett dajkameséikkel, s a Nyugat biztonságának szilárdítása jelszavával Brüsszelben elfogadtatták a nukleáris rakéták újabb nemzedékének európai telepítését. Egyes NATO-körök szerint ez azért szükséges, mert az erőegyensúly a Szovjetunió javára billent. Persze nem ez az igazi ok, hiszen Carter elnök is elismerte Bécsben, hogy a SALT-szerződés nem bontja meg a két nagyhatalom erőegyensúlyát. A hidegháborús fegyverkezés újjáélesztésének igazi oka az, hogy a világ haladó erői egyes területeken nagy győzelmeket könyveltek el az elmúlt évtizedben. Sorozatos vereség érte a reakciós rendszereket: Etiópiában, Angolában, Nicaraguában, Kambodzsában, Laoszban, Iránban s végül Afganisztánban is győzött a nép. A reakció nagy vereségei, a szocializmus és a haladás előretörése nyugtalanítja a reakciós erőket, melyek úgy gondolják, hogy a fegyverkezési hajsza fokozásával megakadályozhatják, hogy a világfejlődés a szocializmus javára alakuljon. Az Afganisztánnak nyújtott szovjet internacionalista segítség nagy port vert fel az Egyesült Államokban, s az Afganisztánban érdekelt körök semmit sem tehettek pozícióik megmentéséért. Carter elnök, aki belpolitikai céljai közül semmit sem ért el, most, a választások küszöbén, a „héják“ élőre állott és kardcsörtető politikát kezdett. Ám megfeledkezett arról, hogy az Afganisztánnak nyújtott szovjet segítség összhangban van a szovjet-afgán kölcsönös segítségnyújtási szerződéssel, az ENSZ alapokmányával, és csakis az afgán néptől függ, kitől kér segítséget. Carter elnök belpolitikai kudarcait most külpolitikai aktivitással, szeretné ellensúlyozni. Az afganisztáni események csak ürügyül szolgáltak háborús hisztéria szítására, A moszkvai Pravdának adott nyilatkozatában Brezsnyev elvtárs rávilágított, hogy ha nem lett volna Afganisztán, az Egyesült Államok más ürügyet talált volna hidegháborús politikájának indokolására. Carter arra számított, hogy európai szövetségeseit maga mellett fogja tudni a Szovjetunió elleni hidegháborús mesterkedéseiben. Még a moszkvai olimpiai Játékok bojkottálására sem átallott felhívni őket. Az utóbbi hetek eseményei azonban azt mutatják, hogy Carternak vajmi kevés reménye van arra, hogy atlanti szövetségesei vakon követik példáját. Még az Egyesült Államoktól függő rendszerek sincsenek egészen egy véleményen Washingtonnal. A világ az elmúlt évtizedben hozzászokott a nemzetközi tárgyalások békés légköréhez, a megváltozott nemzetközi viszonyokhoz. Jurij Zsukov, az ismert szovjet tv-kommentátor jegyezte meg, hogy az amerikai választásoknak nem szabad kihatniuk a nemzetközi politikai életre. Európa népei nem engedhetik meg, hogy a politikában az érzelmek eluralkodjanak az értelem fölött. A szocialista országok elvárják, hogy a nyugat-európai politikusok az enyhülést ne áldozzák fel Carter választási hadjáratának. A madridi tanácskozás előtt tehát viharfelhők tornyosulnak. Az elmúlt időszak sok tanulsággal szolgál, melyet a Helsinki szellemét ellenőrző nyugati köröknek le kellene vonniuk. A madridi tanácskozás csakis konstruktív jellegű lehet, hogy teljesíthesse küldetését. Madrid nem lehet népámító kirohanásoknak, a szocialista országok befeketítésének fóruma, Sajnálatos, ha azok, akik Belgrád légkörét próbálták mérgezni, hasonlóan járnának el Madridban is. Európa és a világ békéje konstruktív lépéseket követel, hogy Madrid hozzájáruljon a békét súlyosan veszélyeztető problémák, a bonyolult kérdések megoldásához. PÉK VENDEL
