Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-01 / 48. szám
1979. december í, SZABAD FÖLDMŰVES Az ország északi részében már meg rázta szakáUát a Télapó. Fotó: srtt-s Végigmentek a szegjűágyások között, a rózsalugason át. Ezernyi méh dongott a birágkelyhek körül. Beljebb kerüllek a lakásba. Mindenütt illatos jüvek, aranysárga gombák száradtak a leterített papírokon. Sokáig matatott Tóbiás az öreg komód fiókjában, mire előkerült a szivarravaló. Boldogan rohant a szivarért. Azzal, hogy Tóbiás a barátságába jogadta, mintha a titkok kapuja tárult volna jel előtte. Amikor visszatért a boltból, Tóbiás olyan átszellemült arccal tekintett maga elé, mintha élete nagy pillanata érkezett volna el. Nagyokat csippentett orrával a szivar illatából. De nem gyújtotta meg, jüle mellé tette, mint a boltos szokta a plajbászt. Megsimogatta kócos fürtjeit, s azzal bocsátotta útra, hogy máskor is látogassa meg. Tóbiás sokféle dologba beavatta. Az utcabeli gyerekek mind irigykedve, kandi szemekkel lestek be Tóbiás portájára, nem értették, mivel érdemelte ki a vadember kitüntető bizalmát. Tóbiással gyakran járták az erdőt. Tőle tanulta, hogy felderítse, hol lehet éppen legszebb kankalint, ibolyát, gyöngyvirágot, szentgyörgy gombát, szegfűgombát, kucsmagombát lelni. Csak Tóbiás kezét figyelte, hová nyúlt a levelek közé. Mintha nem is a földből, de Tóbiás tenyeréből nyíltak volna az illatos virágok, ízletes gombák. Nemcsak a virágokat, a gombákat ismerte Tóbiás, de a füvek gyógyító hatását is. Ha valakinek a tehenébe, disznajába nyű esett, hozzá jöttek növényi főzetekért, kenőcsökért. Egyaránt gyógyította a kehes lovakat és a göthös gyerekeket. A kificamodott végtagokat egyetlen mozdulattal helyreigazította. Tóbiás egy hűvös őszi napon megfázott. Ágynak esett hetekre, hónapokra. Artur mindennap elment hozzá. Tóbiás mindig összekapart anynyit, hogy egy szivarra kiteljen. Amikor kézbevette, átderengett sűrű szakállán egy halvány mosoly. Artur meg volt győződve róla, hogy Tóbiást nem a teái, hanem a szivarok gyógyítják meg. Amikor a kis falusi boltból elfogyott a szivar, iskola után átment a szomszéd faluba is. Hogy miért csak egyet hozatott, Artur sosem gondolt rá. Talán, hogy mértékletességben tartsa magát, talán azért, mert csakugyan nem volt egyszerre sosem több pénze. Tavaszra felépült Tóbiás, lábadozott, s már az erdőbe is ki-kijártak. Artúrt megtanította a rigók, a tücskök hangját utánozni. — Artur, te tudhatod, nekem olyan szemem van, ami a sárban is meglátja a nemes követ, értéket. És mondom neked, sokra viszed még. Lehet belőled akár diplomata i-s. De akkor hozzál nekem Havannát, amilyent csak az urak szívtak régen! Kérlek, sose feledd a te öreg barátodat! Bizony rég volt. Hányszor gondolt azóta Tóbiásra! Hányszor vehetett volna neki igazi kubai szivart. De mindig arra készült, hogy eljuthasson majd messzi országokba, hogy „originál kubai“ szivart hozhasson egyszer öreg barátjának. S azt is elmondhassa, milyen tüzes a kubai lányok szeme, vérpezsdítő a tánca. Itt lesz végre a pillanat. Mennyi harc, mennyi megfutamodás és újrakezdés van a pillanat mögött. S ha nehéz volt, mindig csak Tóbiásra gondolt, magán érezte sokat váró, biztató tekintetét. Annyi év után most visszatér a kis tiszántúli faluba. Igazi kubai szivarral. Sokat gondolkodott a sofőr azon: Artúrnak mi dolga lehet itt az istenhátamögötti faluban, hogy messzi külföld után első útja ide hozza. Többször is szóba hozta, de Artur minden alkalommal kitért a válasz elől. Mit is mondhatna egy szörmók öregemberről, aki vénebb lehet már, mint az országút. Szorongás szállta meg, amikor megállt a falu végén. Hóna alá csapta a nagy doboz szivart, s kiszállt a kocsiból. A ház előtti hosszú, keskeny híd, amelyet éjszakánként a virtuskodó legények is gyakran elbontottak, hiányzott. Az udvart felverte a dudva, szerbtövis. Artur tétován állt, nagy kerülőt kellene tennie, hogy az erdő felől bejusson Tóbiás portájára. Kétrét hajlott öregasszony bújt elő a szomszéd házból. — Csak nem Tóbiást keresi? — Öt bizony. Csak nem beteg? — Nem. Nem beteg. Istenem, maga az Artur! Jaj, hogy mennyit emlegette magát! Minden nap elolvasta a leveleket, képeslapokat, amiket a messzi országokból küldött neki . — Hol van? —■ kérdezte Artur türelmetlenül. — A múlt héten kiköltözöt a Bocskörtetőre. Az influenza vitte el... — Kár, nagy kár. Istenem, menynyire örült volna ennek a doboz szivarnak!' Akár egy hétig szívhatta volna! % — 'Aligha. Nem látta azt, kérem senki szivarozni. De halála után egy egész láda szivart találtak a lakásán. Nem tudni, mire gyűjtögette, mire tartogatta. Artúrt üres kongás ütötte szíven. Váratlanul szegényebb lett. De a múlt is gazdagít — gondolta később. Mindeddig azt hitte: a faluban csak ő ismerte egyedül Tóbiás igazi lelkét. De lám, az emberi életnek milyen tájai maradtak árnyékban — ezt már sosem tudhatja meg. HAMAR IMRE: á w m s6 ň b Gondosan elmunkált földeken és álmos falvakon suhant át a fekete Mercedes. Artur elmélyülten szemlélte az abrakkeretbe foglalt, ismerős tájat. Arra gondolt, rég nem járt ezen a vidéken. Lélekben nagyon készült a látogatásra. Az ülésen nyugvó fekete táskára pillantott. Felkattintotta a zárját, s elétárultak a szivarosdobozok. Emlékeiből Tóbiás, öreg barátja torzonborz ábrázata ugrott elé. Szinte előre látta borostás arcán szétterülni az elégedett mosolyt, amint a hosszú kubai szivart szertartásosan orrához emeli. Nem gyújtja meg mindjárt, csak szagolgatja. Lucullus sem láthatott nagyobb kéjjel lakomáihoz, mint Tóbiás a szivargyúftáshoz. Tóbiás értett az ékesszóláshoz, hiszen a falu hivatásos kántálója volt, de semmiről sem tudott olyan megkapóan beszélni, mint a szivar illatáról, elködlö kék füstjéről, utolérhetetlen varázsáról. Messze volt még a kis falutól, de ’Artúr egyre izgat ott abb lett, s egészen beleélte magát a viszontlátás örömébe. Senkire nem gondolt annyiszor, mint a falu habókos emberére. Annyi év után most is pontosan le tudná írni Tóbiás birodalmát. A falu végén, néhány száz méterrel beljebb az utcafronttól, áll az épület. A vízvezető árok a portája előtt széles szakadékká tágul. Keskeny fahldon lehet csak bejutni Tóbiás birodalmába. A ház mögött nagy kert, annak végében kezdődik az erdő. Télidőben szabad átjárásuk van innen nyulaknak, özeknek. Régen, amikor a faluba kerültek, s megbarátkozott az utcabeli gyerekekkel, sok fura dolgot meséltek neki Tóbiásról. Az éltesebb legények félbolondnak tartották, akadt olyan is, aki rosszindulatú kuruzslónak bélyegezte. Maga is tapasztalta: amikor Tóbiás imbolygó alakja feltűnt az utcán, a gyerekek megszeppenve lapultak a kerítéshez. A siheder legények olykor a kertjébe lopakodtak, hogy megdézsmálják gyönyörű rózsalugasát. Tóbiás mindig résen volt. Ha megcsíphette a vámszedőket, arcát elöntötte a kénköves harag, s félelmetes hírű, ólomsújtásos ostorával kíméletlenül odacsördített a menekülők ülepére. De az eladósorba serdült lányok és menyecskék között osztatlan volt Tóbiás népszerűsége. Tóbiás szépen gondozott kertjében kora tavasztól késő őszig pompáztak a virágok. A faluban minden asszonyról pontosan tudta, mikor tartja nevenapját, születésnapját. Gyönyörű csokrokat kötött, s testre szabott rigmusokat faragott, pontosann lajstromozva az ünnepelt nő bájait, erényeit. Tóbiásnak nem volt háztartása, de az asszonyok ellátták étellel, itallal, s úgy élt, akár egy választófejedelem. Ellenállni nem tudván az erdőszélre kihajló spanyolmeggy csábításának, még nem tudta, hol kezdődik, hol végződik Tóbiás jundusa. Átmászott a kerítésen, s felkúszott a fa csúcsára. Két marékkai tömte magába a bölevű, jóízű spanyolmeggyet. Egyszerre odacsapott az ágak közé Tóbiás mennydörgő hangja: — Hát, te istenfattya, mit művelsz ott? Artúrban megszorult a lélek. Feljebb kúszott a kihajló ágon, s arra gondolt, néhányszor megbillenti, s az ág kirepíti a kerítésen túlra. — Hát, csak úgy, megéheztem — motyogta. — No, akkor le ne gyere, amíg jól nem laktál! Tóbiás félelmetes alakjával ott állt a fa alatt, de hangjából most valami meleget érzett. Megkönnyebült, mert arra gondolt, itt már nagy baj nem eshet vele. Tóbiás is • szemezgetni kezdett, s egy-egy nyelet után nagyot csettintett nyelvével. — Tíz éve ojtottam ezt a fajtát, azt faszem, jó ízű a termése. Te is úgy találod? — Csuda jó! Amikor lefelé ereszkedett, inába visszalopta magát a félsz. Hátha csak csapdát állított Tóbiás barátságos szavaival, s most jól elagyabugyálja? Éppen Tóbiás karjaiba huppant. — Nehogy azt hidd, büntetlenül elmehetsz! Azzal szolgálod meg a kóstolót. hogy elmégy a boltba, s veszel nekem egy szivart! 3 Falun tanultam tisztelni az embert... (BESZÉLGETÉS LOVICSEK BÉLÄVAL) Mint a harmadvirágzás legtöbb prózaírója, Lovicsek Béla is faluról indult. Szerintem, még ma is az onnan fakadt élményforrás táplálja műveinek jelentős részét, új és új lehetőségeket kínálva a regényekhez, elbeszélésekhez és a drámához, hiszen Lovicsek Béla mind a három műfajban otthonos. A város mint kényszerűség vagy inkább mint lehetőség keretezi életét, de eszmélkedésének és gondolkodásának kialakítását a falusi közeg határozta meg, mint egyedüli és kizárólagos tényező. A falusi talaj, ahová annak idején gyökeredzett, még ma is a bizonyosságot jelenti nála, a realitást, ahová fogódzik, ahonnan tájékozódik. Innen kap erős impulzusokat ma is egy-egy új témához, egyegy témakör megírásához. Mindebbe belejátszik még a háborús élmény, a második világháború tragikus színárnyalata, a hadifogság, ugyanakkor a felszabadulás utáni évek fel-felszárnyaló reménykedése, a közösségi élet nyomába szegődő jobb sors... Első elbeszéléskötete, a „Haragosok“ 1957-ben jelent meg, majd négy évre rá nagysikerű regénye, „A cslllagszemű asszony“ látott napvilágot. Következő regénye az 1963-ban megjelent „Tűzvirág“ volt. Tpbb kisregénye' jelent meg a hazai lapokban, ugyanakkor jelentős közönségsikert arattak színművei: a „Baj van a szerelemmel“, a „CslllagszemO asszony“, az „Eztlstlakodaiom“, a „Végállomás“ stb. Több színmüve is nyert, a „Csillagszemű asszony“-t a Komáromi Magyar Területi Szíház mutatta be. Legutóbbi színműveit, a „Tűzvirág“-ot és az „Alattunk a város, fölöttünk az ég“-et a komáromi színház, illetve a Thália mutatta be sikerrel.... Vallatom az őszhajú, de még életkedvtől duzzadó írót, meséljen sorsáról, életéről... Rágyújt, kifújja a füstöt és csendesen beszél. — Tágabb értelemben a Garam mentén, pontosabban a Szikince-parti Nagypeszeken születtem. Kies vidék. Kelet felől dimbes-dombos a határ, nyugat felé síkságba szelídülnek a lankák. A szülőfalumban kezdtem Iskolába járni, majd Léván és Zselizen folytattam, jóval a felszabadulás után pedig Bratlslavában tanultam, 1950-től tizenkilenc éven át tanítóskodtam, közel 10 évig voltam a Hét szerkesztője, most a CSEMADOK Központi Bizottságának titkári funkcióját töltöm be. Harmincegy évvel ezelőtt nősültem, fiam, lányom, vöm, menyem van, no meg három unokám. Kölcsönösen szeretjük egymást, így hát elmondhatom, hogy 57 éves koromra boldog nagyapa vagyok, vagy ahogyan az unokáim szólítanak: „papa“. — Tulajdonképpen mikor jegyezted el magadat az irodalommal? Milyen tényezők, illetve erővonalak hatottak rád ezen a pályán? — Nehéz erre válaszolni... Talán már akkor, mikor nagyapám térdén ültem és áhítattal hallgattam a meséit a hosszú téli estéken, jegyeztem el magam az irodalommal. Hogy milyen ember volt a nagyapám? Emlékszem, amikor nyári hajnalokon felkelt, és kiment az udvarra, s ráfütytyentett a rigó a diófáról, ő megemelte a kalapját, és visszaköszönt: Adjon isten neked is! És még hozzáfűzte: Váljék egészségedre az éjszakai nyugalom!“ ... Szénszavú ember volt, sokat kaptam tőle útravalőul... Később, serdülő koromban, nagy hatással volt rám a falu szigorú rendje, erkölcse s íratlan törvénye. Akkor s ott tanultam meg tisztelni az emberben az embert, hitem és bizalmam az emberben onnan adatott és onnan táplálkozik. A serdülő évek után egyszeriben legény lettem, aztán jött a katonáskodás, a frontszolgálat, hadifogság, majd a hazatérés utáni nehéz évek, az újrakezdés, amikor a mosolyba fogcsikorgatás is vegyült, s végül elérkezett az első nap, amikor tanítóként átlénbettem az iskola küszöbét, és odaállhattam a gyerekek elé, akik emberséget és, okos szót vártak tőlem. És akkor, abban az időszakban kívánkoztak ki belőlem az összegyülemlett érzések és gondolatok. Tollat fogtam hát, és írni kezdtem lázasan és önfeledten. Bíztam és hittem a leírt sző erejében. Egyszóval meg akartam váltani a világot, teli akartam szórni nemes eszmékkel és gondolatokkal, meg akartam tisztítani minden szennytől. így, visszaemlékezve és elmondva túlságosan szépnek és naivnak tűnik a szándék, s bizonyára megmosolyogni való. A valóság sokkal ridegebb és kegyetlenebb volt. Következett egy máig érő hosszú út, teli apró sikerekkel, nagy bukásokkal és csalódásokkal. Írói sors ... — Tehát nem vagy elégedett Írói munkásságoddal? — Az utolsó gondolatomból csakis az következhet, hogy — nem. Bár sokat írtam: novellát, regényt, színdarabot, s riportot is rengeteget — minőségileg azonban... hogyis mondjam ... nem rengettem meg velük a világot... Hogy az olvasók mégis szeretik írásaimat — mert azt határozottan tudom és érzem —, nem tudom mivel magyarázni. Ezt a fura ellentmondást nem tudom hová tenni. Anynyi bizonyos, hogy az életem csupa nyugtalanságból, útkeresésből áll. Egyrészt még mindig tele vagyok lelkesedéssel, akarással, másrészt pedig bizonytalansággal. Talán furcsán hangzik,. de mind a két véglet megfér egy gyékényen. Keresem a hangom, az igazit, a kifejezőt, a sokat mondót. Szeretném ezt a hangot megtalálni, Nagyon akarom, s nagyon szeretném ... — Mi ösztönzött a drámaírásra? Mi vonzott annyira a színpad világához? — Mint falusi tanítónak, nemcsak az Iskolában kellett helytállnom, de az iskolán kívüli munkában is. ősztől tavaszig betanítottam egy-két színdarabot falusi fiatalságunkkal. Ahhoz, hogy megfelelő színművet találjon az ember, amit kis színpadon, kevés szereplővel, egyszerű díszletekkel el lehet játszani, sokat kellett kutatnom, sok színművet kellett átböngésznem. Ebben az időben hirdetett pályázatot új drámai művekre a Népművelési Intézet. Éltem az alkalommal és megírtam az első színművemet, a „Húsz év után“-t. És első díjat nyertem vele __Kettős célom volt a drámaírással: elsősorban az, hogy segítsek a falusi színjátszóknak, másodsorban, hogy megpróbáljam magam a dráma nyelvén is kifejezni, a színpadról elmondani a közönségnek, ami engem abban az időben nyugtalanított, foglalkoztatott. Első színművemet még hat követte. Jelenleg két drámám vár a fiókban. — Már évek őta nem jött ki köteted. Mi ennek az qka? Egyáltalán mit szólnak hozzá olvasóid, hiszen sokezres olvasótáborod van? — Könyvkiadónk van. Kéziratom ugyancsak van. No már most, ahhoz, hogy egy könyv megjelenhessen, mind a két félnek akarnia kell. Az én esetemben évekig nem volt minden rendjén, nem lehetett rendjén, mert az említettek közül csak az egyik akarta a könyv megjelenését. Magyarán mondva: könyvkiadónk munkatársai idegenkedtek kéziratomtól. S az olvasók? Kértek, hogy írjak. És vártak... Mindehhez hozzá kell fűznöm, hogy a helyzet az utóbbi Időben megváltozott. Rövidesen megjelenik az új könyvem. Mindez jóleső érzéssel tölt el. — Hogyan határoznád meg a csehszlovákiai magyar író magatartását? Miben látod elsőrendű hivatását? — Abból a talajból táplálkozzon, amelybe gyökeret eresztett. Azok életéről és azoknak írjon, akik között járni és beszélni tanult. És mindig az igazat, csakis az igazat írja, hogy a ma és a jövő olvasója tisztelettel emlékezhessen nevére. Az interjút Dénes György készítette, /
