Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1979-11-17 / 46. szám

1979. november 17. SZABAD FÖLDMŰVES KAROL СЛРЕК: Közönséges rendőrségi eset volt: egy autó reggel négykor a Žitná ut­cában elütött egy részeg öregasz­­szonyt, és továbbhajtott. Dr. Mejzlík­­nek, a fiatal rendőrfogalmazónak most ki kellett derítenie, hogy melyik autó volt az. Ilyen fiatal fogalmazó komolyan szokta venni a kötelességét. — Hm — szólt a 141. számú rend­őrhöz —, szóval maga háromszáz mé­ter távolságról egy gyorsan hajló autót és a földön egy emberi testet látott. Mit csinált legelőször? — Először is az elgázolthoz futot­tam, hogy elsősegélyben részesítsem. — Először is meg kellett volna ál­lapítania az autó rendszámát — mor­góit dr. Mefzllk —, és csak azután törődni a vénasszonnyal. De lehet — tette hozzá, ceruzájával a hajába tur­kálva —, hogy én is azt tettem volna, amit maga. Tehát az autó számát nem látta; és egyébként az autóra vonat­kozólag? ... — Azt hiszem — felelte a 141. szá­mú rendőr —, hogy sötét színű volt. De lehet, hogy kék vagy vörös. A ki­pufogóból kitóduló gáz miatt nem lát­tam jól. — 0, Jézusom, hát akkor hogyan állapítsam meg, hogy melyik kocsi volt az? Menjek talán oda minden egyes sofőrhöz, és kérdezzem meg tő­le: kérem szépen, nem gázolt el vé­letlenül egy öregasszonyt? No, mond­ja meg, mit csináljak most? A rendőr az alárendelt szerv ta­nácstalanságával vonta meg a vállát. — Kérem — mondta —, egy tanú je­lentkezett nálam, de az se tud sem­mit. Itt vár kint. — Hát vezesse be — morgott dr. Mejzlík kedvetlenül, és hiába igyeke­zett valami okosat kiolvasni a sovány jegyzőkönyvből. — Kérem a nevét és lakcímét — mondta gépiesen, rá se nézve a tanúra. — Jan Králik műegyetemi hallgató i— jelentette ki tanú szilárd hangon. — ön, uram, jelen volt, amikor egy Ismeretlen autó ma reggel négy óra­kor elütötte Božena Maeháčkovát? — Igen, jelen voltam, és meg kell mondanom, hogy a sofőr a hibás. Ké­rem, fogalmazó úr, az utca egészen üres volt, és ha a sofőr a kereszte­zésnél lassított volna ... — Milyen messze volt ön onnan? *— szakította félbe dr. Mejzlík. —- Tízlépésnyire. A barátomat kísér­tem el a ... a kávéházból, és mikor a Žitná utcába értünk ... — Hogy hívják a barátját? — szakította félbe újra dr. Mejzlík. — Nem látom a nevét itt a jegyzőkönyv­ben. — Jaroslav Nerád, költő — mondta a tanú kissé büszkén. — De 6 aligha mondana önnek valamit. — Miért ne modana? — morgott dr. Mejzlík, belekapaszkodva a szal­maszálba. — Mert ő olyan ... olyan ... költő. Mikor az a szerencsétlenség megtör­tént, sírva fakadt, és rohant haza, mint egy kisgyerek. Szóval, amikor a Žitná utcához értünk, hátulról őrült sebességgel egy autó közeledett... >— Mi volt a rendszáma? — Azt nem tudom, kéifm. Nem figyeltem meg. Én csak azt az őrült sebességet figyeltem, és éppen azt gondoltam, hogy... — és milyen volt az a kocsi? — szakította félbe dr. Mejzlík. — Négyütemű robbanómotor — mondta szakértelemmel a tanú. — Az autómárkákban persze nem isme­rem ki magam. — és milyen színe volt? Ki ült benne? Nyitott volt, vagy csukott? — Nem tudom — mondta a tanú megütödve. — Azt hiszem, hogy vala­mi fekete kocsi volt; de pontosabban nem figyeltem meg, mert amikor a baleset történt, azt mondtam Néród­nak: Nézd, ezek a pimaszok elütnek egy embert, és még csak meg se áll­nakI — Hm — szólt dr. Mejzlík elége­­gedetlenül —, ez ugyan egészen he­lyén való és indokolt erkölcsi reak­ció, de én jobban örülnék, ha megfi­gyelte volna az autó rendszámát. Uram, borzasztó, hogy az emberek mennyire képtelenek megfigyelni va­lamit. Ön persze tudja, hogy a sofőr a hibás, ön helyesen véli, hogy az emberek pimaszok, de a számot nem nézi meg. Ítélkezni mindenki tud, de rendesenf tárgyilagosán megfigyelni valamit... Köszönöm, Králik úr, kő szőnöm de nem tartóztatom tovább. Egy óra múlva a 141. számú rendőr becsöngetett Jaroslav Nerád költő szállásán. „Igen — mondta az asz­­szony, akinél Nerad lakott —, a költő itthon van, de alszik.“ A költő az aj­tóból a rendőrre meresztette apró, meghökkent szemét, sehogy sem tu­dott rájönni, mit követett el. A végén megértette valahogy, miért kell a rendőrségre mennie. — Okvetlenül el kell mennem? — kérdezte bizalmatla­nul. — Én ugyanis semmire sem em­lékszem; éjszaka kicsit be voltam ... — Rúgva — segített a rendőr meg­értőén. — Uram, én sok költőt isme­rek. Hát akkor öltözzön fel; megvár­jam? Aztán a költő és a rendőr beszél­getésbe mélyedt; az éjszakai lokálok­ról, az életről általában, a mennybol­ton tapasztalható különös jelenségek­ről és sok egyéb dologról csevegtek; csak a politika volt mindkettőjük szá­mára idegen. Ilyen barátságos és ta­nulságos beszélgetés közben érkeztek meg a rendőrségre. — Ön Jaroslav Nerad — szólította meg dr. Mejzlík a költőt. — Tanú úr, ön jelen volt, mikor egy ismeretlen autó elütötte Božena Maeháčkovát. — Igen — sóhajtott a költő. — Meg tudná mondani, milyen volt az az autó? Hogy nyitott volt-e, vagy csukott, milyen volt a színe, ki ült benne és mi volt a rendszáma? A költő erősen gondolkodott. — Azt nem tudom — mondta —, nem figyeltem meg. — Nem tud visszaemlékezni semmi apróságra sem? — próbálkozott dr. Mejzlík. — A, dehogy — felelte a költő őszintén. — Én ugyanis egyáltalán nem figyelek az apróságokra. — Hát kérem — fordult feléje dr. Mejzlík ironikusan —, mit figyelt meg egyáltalában? — Azt az egész hangulatot — fe­lelte a költő bizonytalanul. — Tudja, azt az elhagyatott utcát... olyan hosszú utca volt... hajnalban ...és ahogy az az asszony ott fekve ma­radt — s itt a költő hirtelen felugrott. — Hiszen én erről írtam is valamit, amikor hazaértem! Kotorászni kezdett a zsebeiben,, és kihúzott egy csomó borítékot, számlát és egyéb hasonló holmit. — Nem, nem ez az — morog­ta —, ez se az... Várjunk csak, ta­lán ez lesz az ■— szólt reménykedve, miközben valami boríték hátlapját né­zegette. — Adja ide — szólt dr. Mejzlík ba­rátságosan. — Nem sokat ér — szabódon a költő —, de ha akarja, felolvasom. — Lelkesen tágra nyitotta szemét, és a hosszú, szótagokat éneklő hangon el­húzva, szavalni kezdett: Komor színű házak menete: egy, kettő, állj! a hajnal játszik mandolinján, miért pirulsz leánykám? 120 HP géppel rohanunk a világ végére vagy Szingapúrba megállj, megállj, a gép repül nagy szerelmünk a porban fekszik a leány letört virág hattyúnyak, kebel, dob és cintányér miért sírok egyre? vasható, hogy, hm: ,Jiomor színű há­zak menete: egy, kettő álljľ Most legyen szíves megmagyarázni... — De hiszen ez a žitná utca — mondta a költő nyugodtan. — Két olyan házsor, tudja? És miért nem például a Národní út? — kérdezte d. Mejzlík kétkedve. — Azért, mert az nem olyan egye­nes — hangzott a meggyőző válasz. —■ Jó. Gyerünk tovább. „A hajnal játszik mandolinján.“ — Na jó, le­gyen. „Miért pirulsz leánykám?“ — Mondja, kérem, hogy kerül ide egy leány? — A hajnalpír — jelelte a költő lakonikusan. — Aha, bocsásson meg: „120 HP géppel rohanunk a világ végére“ — Nos? Alighanem akkor ért oda az autó. — Ennyi az egész — jelentette ki Jaroslav Nerad. — Kérem szépen — kérdezte dr. Mejzlík —, mi legyen ez? — Hát, az autóbaleset — csodálko­zott a költő. — Mi az, talán nem világos a vers? — Attól tartok, hogy nem — véle­kedett dr. Mejzlík bíráló hangon. — Én valahogy nem tudom kiolvasni eb­ből, hogy július 15-én reggel négy órakor egy ilyen és ilyen számú autó a Žitná utcában elütötte Božena Ma­­cháőková ittas állapotban levő koldus­asszonyt, a sebesültet az Általános Kórházba szállították, ahol a halállal küzd. Ezekről a tényekről az ön ver­se, uram — amennyire alkalmam voll megfigyelni —, nem tesz említést. Hát így áll a helyzet. — Ez csak a nyers valóság, uram — felelte a költő, és megdörzsölte az orrát. — De a vers... az a belső valóság. A vers szabad, szürreális képzetek egymásutánja, amelyet a va­lóság a költő tudata alatt életre hív, érzi? Látási és hallási asszociációk sora. Es az olvasónak alá kell vetnie magát ezeknek az asszociációknak — jelentette ki Jaroslav Nerad szemre hányó hangon. — Akkor megérti őket — És 120 lóerős volt? — Azt nem tudom; ez azt jelenti, hogy gyorsan hajtott. Mintha a világ végére akarna repülni. — Ja úgy. „Vagy Szingapúrba“ — Az istenért, miért éppen Szingapúrba? A költő vállat vont. — Azt már nem tudom. Talán azért, mert ott malájok laknak. — És miféle kapcsolat fűzi azt az autót a malájokhoz? He? A költő leverten izgett-mozgott. — Lehet, hogy az a kocsi barna volt, nem gondolja? — mondta gondolatai­ba merülve. Valami barnaságnak kel­lett ott lenni. Különben miért írtam Szingapúrt? — No látja — mondta dr. Mejzlík —, az a kocsi vörös volt, meg kék, meg fekete. Most melyik színt válasz­­szam? — Válassza a barnát — ajánlotta a költő. — A barna kellemes szín. — ,JNagy szerelmünk a porban fek­szik, a leány letört virág“ — olvasta tovább dr. Mejzlík. — Ez a letört vi­rág a részeg koldusasszony? — Hát csak nem fogok részeg kol­dusasszonyról írni a versemben? — szólt a költő sértődötten. — A kol­dusasszony egyszerűen nő volt, érti ezt? — Aha. És ml ez itten: „Hattyú­­nyak, kebel, dob és cintányér.“ Ezek szabad asszociációk? — Mutassa — mondta a költő meg­lepetten, és a papír fölé hajolt. — Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér —- mit akar ez jelenteni? — Éppen azt kérdezem én is —< morgott dr. Mejzlík sértően. — Várjon csak — gondolkodott a költő —, valaminek kellett ott lenni, ami ilyesmire emlékeztet... Ide hall­gasson, nem emlékezteti önt néha a kettes szám hattyúnyakra? Nézze — és ceruzával egy 2-est írt a papírra. — Aha — mondta dr. Mejzlík fi­gyelmesen. — És mi a kebel? — Az a 3-as, két ív, igaz? — ma­gyarázta a költő. — Még dob is van itt, meg cintá­nyér — mondta a rendőrtisztviselő feszülten. — Dob és- cintányér — gondolko­dott Nerad, a költő —, dob és cin­tányér ... az talán ötös lesz, ugye? Nézze — mondta, és egy 5-öst írt le. — Ez a has itt a dob, és a cintányér fent van! —, Várjon — mondta dr. Mejzlík, és egy papírra ezt a számot írta: 235. — Biztos benne, hogy annak az autó­nak a száma 235 volt? — Én nem figyeltem meg semmi­féle számot — jelentette ki Nerad, a költő, határozottan. — De ilyesvala­­minek kellett ott lenni, különben ho­gyan került volna ez bele a versem­be? — kérdezte csodálkozva, és to­vább töprengett a költeményén. — De tudja, ez a két sor a legjobb az egész versben. Két nap múlva dr. Mejzlík megláto­gatta Neradot; a költő ezúttal nem aludt, hanem valami lány volt nála, hiába keresett üres széket, hogy hellyel kínálja a rendőrtisztvselőt. — Én már megyek is — mondta dr. Mejzlík. — Csak meg akartam mondani, hogy annak az autónak a rendszáma valóban 235 volt. — Milyen autónak? — lepődött meg a költő. — Hattyúnyak, kebel, dob és cin­tányér — fújta gondolkodás nélkül dr. Mejzlík. — és Szingapúr is síim melt. — Aha, már tudom — eszmélt fel a költő. — No látja, hát ez a belső valóság. Felolvassak magának még néhány verset? Most már meg fogja érteni őket. Korszerű hajókikötő Lenin szülővárosában. [♦ *** »** *** «J» *3« «j* *3* «3* *3» »3* *3* «3* »3» * «3* «3* *3* *3* ❖ *3* *3* *3* ♦> MIHAIL ZOSCSENKO: ÉJSZAKAI TÖRTÉNET Megyek a napokban az utcán, éjsza­ka. Barátaimtól hazafelé. Az utca néptelen. Fülledt meleg van. Valahol dörög az ég. Megyek az utcán. Leve­szem a sapkámat. Éjszakai zefír len­gedezi körül a fejemet. Nem tudom, hogy vannak ezzel maguk, igen tisztelt polgártársak, de én szeretem éjjel az utcákat róni. Az ember Valahogy szabadnak érzi ma­gát. Lengetheti a karját. Senki se lök­­dösi. Lépegethet kedvére. Szóval, megyek az utcán, és egy­­szercsak furcsa nyögést hallok. Nem Is nyögést, inkább elfojtott kiáltást. Körülnézelődöm — senki. Fülelek — megint hallom azt a nyögést. Hirtelen, mintha a föld alól, ezt hallom: „Édes fiam! Édes fiam!“ Miféle ördögség ez? Felnézek az ablakokra. Talán ott zajlik, gondolom, valami kis családi jelenet? Megeshetl Talán egy részeg férj esett neki a feleségének, vagy ellenkezőleg, az nyűvi a férjét. Végignézem az emeleteket — nem, semmi. Egyszer csak hallom: valaki az uj­jaival kocorász az üvegen. Odanézek: egy üzlet. Az üzlet két ajtaja között elaggott férfiú ül egy tonetszéken. Láthatóan éjjeliőr. A bol­tot őrzi. Közelebb lépek. Megkérdezem: — Mi az, bátyó? Az éjjeliőr azt kérdi tompa hangon: — Hány óra, édes fiam? — Négy — mondom. — Jaj, azt mondja, még két órát kell itt üldögélnem... Nem hoznál nekem, azt mondja, egy kis vizet? Nyisd ki a csapot a pince előtt, és csurgass ebbe a bögrébe. Igen szom­jas vagyok. Meleg van! A kirakat törött felső üvegén ki­nyújt egy bögrét. Teljesítem a kéré­sét. Aztán megkérdezem: — Mi bajod, talán beteg vagy, hogy nem tudsz magadnak vizet hozni? Azt mondja az őr: — Hoznék én örömest! Szívesen járnék egy kicsit, hogy megmozgas­sam a tagjaimat. De nem tudok ki­menni innen, hiszen be vagyok zárva az utca felől. — Ki zárt be? — kérdem. — Hiszen te vagy az éjjeliőr. Minek téged be­zárni? Azt mondja az őr: — Nem tudom. Mindig bezárnak. Attól félnek, hogy itthagyom a bol­tot, és elkóborgok valamerre, a tol­vaj meg azalatt tisztára kihordja a boltot. De ha itt ülök a két ajtó közt, még ha elszundítok is, belémbotlik a tolvaj, én meg lármát csapok. Ez a szabály minálunk: egész éjjel a két ajtó közt kell ülnöm. Mondom neki: — Buta szabály. Sérelmes dolog itt zárt ajtó mögött üldögélni. Azt mondja erre az őr: — Én nem táplálok sérelmeket. Ne­kem is kényelmes, hogy elzárnak a tolvajok elől. Ügy félek tőlük, mint a tűztől. De ha bezárnak előlük, csöp­pet se félek. Akkor nyugodt vagyok. — Dehát, mondom, mért nem jársz­­kelsz legalább a boltban egy kicsit, papácska? Hogy megmozgasd a lábad. Itt ülsz, mint egy madárijesztő, a szé­ken egész éjjel. Utálatos dolog leheti Azt feleli: — Miket beszélsz, édes fiam? Ho­gyan mehetnék én be a boltba? Men­nék én szívesen, de a bolt ajtaja két lakatra van zárva, hogy be ne me­hessek. — Szóval, mondom, papácska, itt ülsz a két ajtó között és őrködöl? Azt mondja az őr: — Ahogy mondod... De te meg mért nem tágulsz már? Hoztál egy kis vi­zet, jól van, erldj isten hírévell Nem hagysz aludni. Csörögsz, mint a szarka. Az éjjeliőr erre megitta a vizet, megtörülte a száját a ruhája ujjával, és lecsukta a szemét, mutatva ezzel, hogy az audenciának vége. Tovább baktattam. Nem minden kí­váncsiság nélkül vettem szemügyre más boltok ajtaját. Ehhez hasonló éj­jeliőrt azonban nem láttam többet. Későn értem haza. Sokáig forgolód­tam az ágyban. Nem jött álom a sze­memre. Egyre azon gondolkodtam! nem lehetne-e feltalálni valami elekt­romos készüléket, hogy az csörögjön, ha valaki besurran a boltba? Mert bedugni két zárt ajtó közé egy ele­ven embert — ez bosszantó és elke­serítő. Mégiscsak: az ember a terem­tés koronája: És begyömöszölní egy résbe, mint valami csapdát < furcsa ötlet... Aztán arra gondoltam, hogy efféle elektromos készülékeket valószínűleg feltaláltak már. Például ha az ember rálép a küszöbre, dübörgés vagy csö­römpölés támad. De úgy látszik, ezt még nem vezették be, vagy talán drá­ga, vagy egyéb technikai akadálya van, ha egyszer emberi erőt állítanak be helyette. Aztán összekeveredtek gondolataim, és elaludtam. Almomban eljött hoz­zám az az éjjeliőr, és bögréjével a vállamra csapott. Azt mondta: „Mit kötsz te bele az éjjeliőrökbe? Békésen élünk, csöndesen. Őrködünk. Te meg a nyakunkra jössz az ambícióiddal. Tönkreteszed a karrierünket...“ Utána más álmok következtek, min­denféle könnyelmű álmok, tánccal meg énekszóval. És reggel egészen jó hangulatban ébredtem . — Kérem — robbant ki dr. Mejzlík. — Majd máskor — szólt gyorsan a — Vagy várjunk csak. Adja csak ide rendőrtisztviselő. — Ha majd megint az ópuszát. Köszönöm. Hát itt az ol- ilyen esetem akad, '.A násznép táncra perdül.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents