Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1979-02-10 / 6. szám

1979. február 10.

SZABAD FÖLDMŰVES

m

m

Magányosan botorkálok a füstölgő kéményekkel teletűzdelt, kanyargós utcán. Körülöttem egyre sűrűsödik a sötétség. A szél fiatalos hévvel tombol: körültáncol, bedudál a kabátom alá, majd pajkosan az arcomba hint egy maroknyi havat, s ettől elakad a lélegzetem. Néhány lépés után ismét megállók, résnyire nyitott szemmel igyekszem leolvasni a házsámot, de nem sokat látok belőle. Az ezernyi darabból összemesterkélt vaskerítés azonban jelzi, jó helyen járok. Lehet, hogy valóban türkizkék, de ennek a sötétben nem sok hasznát veszem.

Megnyomom a villanycsengő gombját, várok. Sietve újra csengetek, megint semmi. Pedig a ház üvegszeme elevenen pislog a hófüggöny mögött. Hirtelen elhatározással megrázom a kiskaput. A zár enged, a szél kitépi a kezemből a kilincset és könyörtelenül sarkig vágja az ajtót, hogy belényekken. A szomszéd kutyája vonítani kezd, de mire körülpillantok, nincsen-e veszélyben a nadrágom, hirtelen fény villan s a ház ura papucsban, fedetlen fővel áll a tornácon és integet, siessek, mert még felkap a szél.

Az öregek jó szívvel fogadnak. Megpiszkálják a parazsat és a kályha közelébe ültetnek. Sonka, kolbász, egy kancsó vörös bor kerül az asztalra. Kedves szóval kínálnak, s merő illemből maguk is asztalhoz ülnek. Beszélgetünk; sorra vesszük a közös ismerősöket, megemlítjük a tavalyi gazdag búzatermést, együtt szapuljuk a pékeket a savanyú kenyér miatt, együtt aggódunk a végre dunna alá került őszi vetések sorsa fölött.

Igyekszem a régebbi múlt felé terelni a beszélgetés fonalát, de az öreg ajkáról egyszeriben elfogy a szó.

— Apus, mondd el — kérleli az asszony a férjét, az meg csak legyint: minek felrázni az emlékeket. S mert hallgat tovább szemérmesen, végül is Eszti néni kezdi:

— Tizenkét hold földünk volt. Mint a barmok, annyit dolgoztunk, hogy valahogy megéljünk belőle. Mire úgyahogy egyenesbe jöttünk, kitalálták a szövetkezetesítést. Negyvenkilenc tavaszán itt is szervezkedni kezdtek az emberek, és mert az uram nem állt közéjük az első szóra, hát kuláklistára tették. Két hónapon át rajtunk derült a fél falu. A másik fele, a zsírosparasztok meg '„bratyizni“ akartak a Jánosommal. Aztán jöttek az agitátorok ...

— Kézből kézbe adták a kilincset — buggyan ki végre János bácsi ajkán a szó. — Mondtam nekik, hagyjanak gondolkozni, magam akarok dönteni a sorsom felöl. De nem hagytak békén, hát megmakacsoltam magam. És akkor... beállított az a fiatalember. Mondtam, menjen a fenébe, mert dühös vagyok, az éjjel megdöglött három birkám. Nem tágított. Csak győzködött, fújta a maga igazát, én meg hozzácsaptam a lúdkosarat. Elkezdett káromkodni, fenyegetőzni. Egyszer azt találta mondani, hogy az ilyen nyakas kulákokat nem kérni kellene, hanem felhúzni. Ez már elevenbe vágott. Gondolom, 6 is megérezte, hogy elvetette a sulykot, mert futólépésben indult az ajtó felé. En meg utána hajítottam az első tárgyat, ami a kezem ügyében volt: egy pörölyt. Ha egy szemvillanással később billenti be maga mögött a kiskaput... A háromkilós kalapács tompa puffanással egy lécnek csapódott és szilánkokra zúzta.

Berkes Jánosék két nap és két éjjel

reszketve várták a csendőröket. A harmadik nap reggelén János gazda úgy határozott, félreteszi a haragját és megkeresi a fiatalembert. Azt azonban soha többé nem látták a faluban.

Viszont János bátyám azon a délelőttön összetalálkozott egy volt bajtársával, aki szintén a szövetkezet megalakítása mellett kardoskodott.. Egész nap vitatkoztak, s este nyolc óra is elmúlt már, amikor bekopogtak a szervező bizottság elnökének ajtaján, adna-e János bátyámnak belépési nyilatkozatot.

— Negyvenkilenc őszén kezdtük az új életet — porolgatja János bátyám az emlékeket. — Sok volt a föld, gép meg csak mutatóba akadt. Nehéz volt elhinni, hogy valóban jó ösvényt taposunk, hiszen néha még mi adtunk a közösnek, hogy legyen mit vetni. Es látja, hogyan megerősödött az a vézni kis gyerkőcI

Bizony megizmosodott s a közel három évtized alatt szilárd gazdasági egységgé kovácsolódott a hajdan háromszázötven hektárral és tizenkilenc taggal induló földművesszövetkezet. E gazdaság három éve a magvát alkotja egy több mint négyezer hektáros társult szövetkezetnek, mely a legjobbak közé tartozik a járásban.

Es a társulás előtt nyolc éven át Berkes János volt az elnöke a szövetkezetnek!

— Voltam én itt már minden, csak éjjeliőr nem -A mosolyog a vendéglátóm, s ismét teletölti a poharakat. — Az első hónapokban csak egy pár gebét adtak a kezem alá, később meg rám bízták az egész gazdaságot. Közben elröppent húsz év s én voltam traktoros, szőlész, ellenőrző bizottsági tag és növénytermesztő.

— Látom, nem volt könnyű az út, de azért valami szépségnek is kellett lenni az egészben, hogy ide kösse az embereket.

— Szépség? Inkább a föld szeretete. Meg aztán... Emlékszem, amikor megkaptuk az első kombájnt, még a határból is hazasqaladtak az emberek, hogy megcsodálják. S amint ott kerülgetjük, simogatjuk a masinát, odalépett hozzám az elnök: „Te, Jánost A vezetőség úgy határozott...“ Meg sem vártam, amíg befejezi; villámgyorsan felkapaszkodtam a nyeregbe, nehogy valaki észrevegye a szemem sarkában reszkető könnycseppet.

János bácsi újra átéli az esetet, kicsit megremeg a hangja, inkább elhallgat. Kortyint a borból, odább tolja a hamutartót, elsimítja a tűzpiros tulipánokkal díszített terítő ráncait. A feleségére pillant, bólint s már ismét nekem szól:

— Mondja barátom, látott-e már olyan traktorost, aki minden reggel és este megsimogatja a gépet, mint a jó lovas az okos paripát? Nem látott? Akkortájt, amikor maga született, nagyobb becsülete volt a gépnek.

— Egészségünkre! — emeli magasra János bátyám a poharát s amint kihörpintette a bort, kétfelé törli a bajuszát és feláll az asztaltól.

— Hozok egy kis abrakot ennek a mihasznának, mert odafönt már bizonyosan didereg a kémény — biccent az álmosodó kályha felé s megmarkolja a szeneskanna fülét.

Eszti néni azonnal megelevenedik. Pillanatok alatt körülfutja a lakást és telerakja az asztalt elsárgult fényképekkel, oklevelekkel meg kitüntetésekkel. Valahonnan a fiók mélyéről még a régi bizonyítványok is előkerülnek.

— Sokat dolgozott az én emberem — szakad fel a néniből a sóhaj - meg sokat tanult. Mesteriskolát végzett, hogy szőlész lehessen, s amikor növénytermesztőt csináltak belőle, megint beült az iskolapadba. Kitüntetéssel érettségizett, itt van ni az írás róla.

János bátyám egy kanna szénnel meg egy zsák hideggel tér meg a szeneskamrából. Gyorsan megpakolja a kályhát, aztán a tenyerével jobbrólbalról megtapogatja az oldalát. Közben így beszél hozzá: „Pipázz, kis öreg, mert odakint ugyancsak erőlködik a hideg, mi pedig nem szeretnénk megfagyni“.

Amikor az asztalra téved a pillantása, a két bozontos szemöldöke hirtelen egymásnak ugrik.

— Anyjuk, ezeket rakd el gyorsan a fiókba. Mára elég a múltból.

— Akkor beszéljünk a jövőről — javasolom és a kezébe adok egy képet a gyerekeiről meg az unokáiról.

— Nincs rajta mind — mondja s keze a szemüvegért nyúl. A hangja még kicsit rideg, de homlokán már elsimultak a barázdák.

— Ezt még tavaly húsúéikor fotózta a Zoli fiam, Jutkát viszont azóta tette a fenyőfa alá a gólya.

— Szép nagy család — mondom, nehogy elakadjon a szó

— Szép — bólint az öreg s tovább nézi a képet. Aztán mégiscsak felszakad belőle: — Csakhogy . temetés vagy legalább hármas ünnep kell hozzá, hogy mindenki hazataláljon.

— Messzire repültek a fiókák?

— Száz kilométer ma már nem távolság. Meg egyébként is, mindegyiknek segítettünk kocsit venni... gyakrabban is ránk nyithatnák az ajtót!

— Ügy tudom, a fia főállattenyésztő itt ,a társult szövetkezetben. Hát a lányok?

— Ilonka óvónőnek tanult, Erzsi könyvelő egy állami gazdaságban. Mindegyiknek van családja, dolgos férje, takaros háza. A fiam is jól él. Az emberek dicsérik, érti a dolgát. Ha nem mondanák, akkor is tudnám, hogy így van, mert nyugdíj ide, nyugdíj oda, reggelente azért csak elballagok a szövetkezetbe.

Ismét koccintunk, ez már a búcsúpohár. Megköszönöm a vendéglátást, a hívés szót. Kézfogás közben még megkérdezem:

— Mit szólnának, ha holnap beállítana valaki és azt mondaná: vissza az egész, mindenki vegye vissza a földjét és gazdálkodjon rajta belátása szerint.

A két öreg egy pillanatig, döbbenten néz rám, aztán összevillan a tekintetük. Eszti néném a szekrényhez lép, keveset matat az alján, végül egy szárnyaszegett vaskalapácsot tesz az asztal közepére.

— A deszkapalánkot már ötvenkettőben elbontottuk, tűzre vetettük, de a pöröly még megvan — mondja János bátyám halkan, de a kelleténél egy árnyalattal keményebbre sikerült hangsúllyal, s határozott mozdulattal marokra kapja a törött nyelű kalapácsot.

A következő pillanatban már mind a hárman felszabadultan, jóízűen kacagunk.

A kapuig kísérnek, biztatnak, jöjjek el máskor is. Amikor bedörren mögöttem az ajtó, a sarkon leselkedő szél nekibátorodik s messzire röpíti a fejemről a kucsmát. A nagyablakos kultúrházból ide haitik a műkedvelő virtuóz dobszólója, s a szomszédban ismét köszörüli a torkát a délutáni elöénekes, a kerítésnek rontó farkaskutya.

KÄDEK GÄBOR

7

Dr. Jozef Veneni, kiállított képei előtt. Fotó: Krajcsovics

V ízfesték és életöröm

Talán az ötödik X-nél is korosabb emberek tudnák a leginkább bizonyítani — az évek pergése megállíthatatlan. Aki ezt tapasztalta, bizonyára e mögött nyugtalanságot is érezhetett: „Jó sínen vezettem-e az életemet, avagy mivel Is lehetne az idő pergését lassítani, az esetleges bosszantó nyugtalanságban megtalálni a nyugalmat, életörömöt?“ Hogy az utóbbit; a jó életérzést, a kiegyensúlyozottságot, önmagát hogyan is találta meg túl az élet derekán egy ötvenhat éves férfi, erről őszinte vallomásán keresztül az olvasó is meggyőződhet.

— Habár a köztudatban ez nem így él, de valamikor a faluban a kovácsmester alkotó, gondolkodó embernek számított. Amit csinált, abba belevitte önmagát; elképzelését, fantáziáját. Az apám is kovács volt, tőle tanultam meg keményen dolgozni, gondolkodva alkotni. Aztán a sors később a jogi pályára vetett. Habár a főiskola jól felkészítette diákjait az életre, a nehézségek elleni küzdelemre, már az első években tudatosítottam: ez a pálya nem elégíti ki az igényeimet; más sínen kellene továbbhaladnom.

Az útkeresés nem volt könynyű. A Príroda Lap- és Könyvkiadó Vállalatban kötöttem ki. Eleinte szótárszerkesztő voltam, majd amikor a grafikai osztályon megüresedett egy hely, odakerültem, azóta is a kiadó igényeinek megfelelő könyvborítók tervezésével, betűgrafikával foglalkozom. Dióhéjba foglalt életrajzom e pontjánál egy pillanatra megállnék. Ugyanis ezen a munkakörön keresztül kerültem a képzőművészethez, ahhoz a művészeti ághoz, melyben fiatal korom óta otthon éreztem magam, melyben tevékeny alkotó emberré válhattam. Persze nyugtalanságom így sem szűnt, s érezni, kezdtem: valami lakozik bennem, amit ki kell fejeznem, amit a mélyről a felszínre 'kell juttatni. Hoszszú évek teltek el, mígnem ..;

Jozef Veneni életében negyvennyolc éves korában állt be érdekes változás. A „csoda" története egyszerű, mondhatnám hétköznapi, az ő életében viszont komoly fordulat:

— ... 1973-ban, egy prágai szolgálati utam alkalmával, a szállodai szobám ablakából figyeltem, hogy hajnalodik. Az annyira megragadó látvány kikívánkozott belőlem. Festeni kezdtem. Valami arra késztetett, vegyem elő az ecsetet, örökítsem meg ezt a fenséges égi színjátékot. S elkészült életem első akvarellje.

Aztán elkészült a többi is, melyek különös világában, rejtelmes színkombinációiban csak hosszú évek után gyönyörködhettek az ismerősök, kollégák. Ugyanis...

— Először csak a magam gyönyörűségére alkottam. Áprilisban festettem a legtöbb képemet. Ugyanis a hajnali égbolt, minek színváltozásai életerőt adtak, alkotásra késztettek, áprilisban a legszebb. A nap korongjának színe ilyenkor leírhatatlanul szép: a napsugarak még tompán szétszóródó fény-árnyék játéka áprilisban mesésen gyönyörű. Persze ez az égbolt csak tiszavirág életű, ezért a festőnek gyorsan kell dolgoznia, s ezért csak a legnagyobb, a legszebb érzéseit örökítheti meg, viheti vászonra... Az akvareli vonzásában mindig hittem, eleinte azonban kételkedtem magamban. Alkotásaim értékesek? Érdemes ezen az úton továbbhaladnom?

Az olvasó most azt gondolhatná: „Vízfesték? Akvareli“? Ezt a festéket, technikát a kisdiákok alkalmazzák.,^? iskolában. Igen ám, de aki foglalkozik festészettel, az tudja, hogy a festészeti módok közül az akvarellfestés a legigénýesebb, a leggyorsabb munkát igénylő. A műkedvelő festő éppen ezért állítja: „A festő csak a legnagyobb, a legszebb érzéseit örökítheti meg.“

A műkedvelő festő önbizalmát, alkotó kedvét Čemický László nemzeti művész erősítette meg igazán, aki az akvarellfestés területén is óriási eredményeiket ért el, aki így biztatta őt: „Képei, művei, figyelemre méltók, éppen ezért művészetét feladnia nem szabad. Az akvarellfestés technikája a legnehezebb festészeti módok közé tartozik, aminek igazi mestere Szlovákiában csak néhány akad. Ha a témáit kibővíti, s az emberi kéz formálta objektumok ábrázolásához is hozzányúl, hamarosan az említett kis számú gárda tagjává válhat.“

A neves festőművész biztatása termékeny talajra talált. Jozef Veneni egymás után „szülte“ az — olykor izgága színekben tündöklő, vagy tompított fényhatású — elvont dolgokat vagy a valóságot. Az eredmény nem maradt el. Első önálló kiállítását, amelyet sokan megtekintettek, a Príroda kiadóvállalat tanácstermében rendezték meg.

Festői buzgalma továbbra sem szűnt. Ez év januárjában Veneni Jozef Bratislava III. kerületi művelődési otthonának kiállító termében megrendezte ä második kiállítását is. Az itt felvonultatott művek már fejlett ábrázolásmódot. a valóság szokatlan, érdekes megörökítés! formáját jelzik. ErrőJ tanúskodnak a Banská Bystrica októberben, Az öreg Bratislavában, a Slovnaft című művei is.

Jozef Veneni a két sikeres kiállítás után művein keresztül hatalmas alkotó kedvvel, fiatalos lendülettel keresi, kutatja az akvarellfestés lehetőségeiben, módjában az újabbnál újabb témákat. Elismerésre méltó kedvteléséhez sok sikert, rendíthetetlen alkotókedvet kívánunk.

KALITA GÄBOR