Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-06 / 1. szám

1979. január в. SZABAD FOĺDMOVES Először este hívott fel, és én a kagylót felvéve nehéz léleg­zetet hallottam, amely mintha borgőzzel lett volna tele. — No mi az, írókám, íroga­tunk? — kérdezte rövid, szünet után egy ismeretlen hang. — Kt beszél? — Meg akarom mondani ma­gának az igazságot, írókám. Ügyis ritkán hallja. Csak él a világon, és azt hiszi, hogy ko­moly munkát végez, pedig nem kell maga az embereknek, iga­zán nem kell. Biztosan busás jövedelme van, hiszen egyre­­másra jelennek meg könyvei, és alighanem sokat is képzel magáról. Pedig annyi hasznot se hajt, mint — mondjuk — egy szúnyog. Hagyja abba az egészet, azt ajánlom, és vállal­jon valami munkát. Komolyan/' — Hogy mer velem így be­szélni? És kicsoda maga? Ha nem mondja meg, rögtön lecsa­pom a kagylót. — Csak csapja le. De azért ne felejtse el, hogy telefonált egy olvasó, és azt mondta, hogy amit maga csinál, az szeméti A többit nem hallottam — le­csaptam a kagylót. A következő alkalommal egy hét múlva hívott fel, pontosan este nyolckor, akárcsak először. Amikor megállapította, hogy én vagyok a telefonnál, mindjárt rákezdte: — No, hogy s mint? Elgon­dolkozott az olvasó szavain? Én úgy hívtam fel mint embert, tanácsot akartam adni, maga pedig borzasztóan megsértő­dött. Ledobta a kagylót__Esze ágában sincs meghallgatni a jó­indulatú véleményt, odafigyelni — hogy úgy mondjam — a tö­megek hangjára. Vagy nem ér rá? Az íróasztal mellől állítom fel? Megértem én: nem gurul a zsebébe a honorárium, ha nem ír. Márpedig — ezt tudom — takaros pénzeket kap, nem égy, mint magamfajta gyarló teremtmények. No ne húzódoz­zon, Zoscsenko polgártárs, Mi­hail Mihajlovics, mondja meg bátran: mennyit keres — per­cenként?! . r. — Ha nem hagyja abba ezt a huligánkodást, a rendőrség­hez fordulok. — No lám, már huligánná is előléptetett, és mindjárt a rend­őrségre akar hurcoltatní. Eszé­ben sincs, hogy barátságosan elbeszélgessen az emberrel. Csakhogy engem nem kap el soha. Én személytelen vagyok, én a tömeg vagyok, engem nem lehet elcsípni. Lakástele­fonom ntncs — nem tetszett a pofám az illetékeseknek. Énraj­­tam ugyan nem torol meg sem­mit! — Mit akar tőlem? Minek te­lefonál? — Hát tudja, érdekes elbe­szélgetni egy íróval. Lám, hány meg hány könyve látott napvi­lágot! Bizonyára a legeldugot­tabb zugban is tudnak Zoscsen­­kóról. Talán még külföldön is megjelenget. Én meg csak teke­rek néhányat a tárcsán az uj- Jacskámmal, és máris magával Zoscsenkóval beszélgetek, sőt még tanácsokat is bátorkodom adni neki. Ismerje el, nagyon érdekes ez egy egyszerű em­bernek. — Ide hallgasson, nekem dol­gom van. Zavar a munkámban, és pihenni sem hagy. Tegye le a kagylót! I -— De vallja be: ha azt mon­danám, hogy maga nagy író, a mi csillagunk, hogy' őrületesen el vagyok ragadtatva az alko­tásaitól, akkor tudna szakítani еду-két percet tehetségének ilyen odaadó rajongója számá­ra. Sokkal kegyesebb lenne! Mi? De mivel egészen kereset­lenül azzal kezdtem, hogy ha­szontalan irkafirkának tartom, amit ír, hogy a legutolsó kon­tárt is többre becsülöm magá­nál, hát mindjárt feldühödött, és a rendőrségre akar cipelni. — Dehogyis, nem az a baj. hanem az. hogy maga csakis azért hívott fel, hogy sérteges­sen. Ráadásul teljesen alaptala nul, mert biztosra veszem, hogy egy betűt sem olvasott az irkafirkáimból — ahogy kife­jezte magát. — Nem? Miből gondolja? Olvastam én! „Az arisztokrata hölgy“-et pedig éppenséggel felolvastam a kollégáimnak. Az még csak sikerült valahogy. Sőt én ismerek is egy olyan nőt. Ha akarja, bemutatom neki. Ha­nem tiszta röhef, hogy mikért kap maga pénzt! Hisz én száz olyan elbeszélést is papírra ve­tek egy nap. Mégpedig a maga vacak kis témáiról. — Bocsásson meg, dolgom van, most nem érek rá magával az alkotás folyamatáról cse­vegni: — Én tudók várni. Egy kur­ta hét múlva megint odacsön­getek. Majd szót értünk mi még! Egyelőre pedig ezer bocs, írókám!... Egy hét múlva ismét telefo­nált. Ezek a hívások már ele­mi csapásokká váltak. Ogy lát­szott, ennek az embernek es­ténként nincs semmi dolga. Né­met akkurátussággal pontosan nyolckor hívott jel — minden héten, hétfőn este. Undorítóan büdös hangon szidott engem is, a műveimet is, borzasztóan íz­léstelen kérdéseket tett fel, a­­hogy mindennapi életem, a fe­leségem, az ismerőseim iránt érdeklődött. Hidegvérrel végig­hallgattam a sértéseket, és egy hét múlva újra telefonált. Fele­ségemmel minden úton módon küzdöttünk az életünkbe beron­tó gonosz ellen. Megfogadtuk, hogy olyankor nem megyünk oda a telefon­hoz; csak ültünk — ki-ki a ma­ga szögletében —, figyeltük egymást, hallgattuk, ahogy vég nélkül csörömpöl a telefon. Majd rendszerint én felvettem a kagylót — nem bírtam to­vább —, és akkor diadalmasan szólalt meg az undok hang: — No mi az, írókám, íroga­tunk? Két hónap múlva elhatároz­tuk, hogy hétfőnként elme­gyünk hazulról. Feleségem csak hétfőre vett jegyet szín­házba vagy hangversenyre. Én magam mindig hétfőre tűztem kt a szerkesztőségi találkozó­kat. A hétfő olyan nap lett, ami­kor nem lehetett otthon marad­ni. De valahányszor késő éjjel hazatérve levetettem kabátomat az előszobában, és feltettem a szokásos kérdést: „Telefonált?“ — mindig azt a választ kap­tam: „Telefonált, telefonált Hétfő polgártárs! Egy fél év múltán megpró­báltam egyezkedni vele: —Miért csak engem hívogat fel? Sok szerző van az Írószö­vetségben. Egy költővel még érdekesebb is elbeszélgetni. Ki­vált fiatallal. Tudja, a fiatalok közlékenyebbek, meg hát ke­vesebb tapasztalatuk is van. ÉS ráadásul élnék-halnak a hír­névért ... — Ez az! A hírnevecske!... Maguk mind bolondulnak érte. Azért a becsületüket, az eszü­ket, a szülőanyjukat — min­dent odaadnak. Én azt hiszem, hogy az íróban az élete vége felé csakis ez a vonás marad meg elevenen. Minden egyéb kiég belőle. — No hát ezért forduljon fia­talokhoz ... — De tudja, magát valahogy megszoktam. Ez alatt az idő alatt olyan rokonfélévé vált. Külöben hát már régen megsej­tettem magában a rokont, még amikor ezeket az tncífinci el­beszéléseit olvastam... Nem és nem szállt le a nya­kamról. Néha szerettem volna meg­tudni, hogy kicsoda-micsoda ez a Hétfő polgártárs. Csökönyös­sége valóban- bámulatos volt — mindig kitért a válasz elől. A foglalkozására tett halványabb célzás is felbőszítette. — És maga micsoda7 Maga? Tiszta röhej! Nem szégelli így nevezni magát?! Azt hiszem, hogy a társadalmi helyzetét il­lető kérdésre Lev Tolsztoj ts azt felelte, hogy — mondjuk — földbirtokos, vagy földműves, nem pedig azt, hogy szépíró, vagy mit tudom én — a lélek mérnöke. — No, ebben talán igaza van. Bagricktj például erre a kérdésre azt írta az ívre, hogy ő — lehthylógus. és nálunk, Le­­ningrádban is él egy drámaíró, Jevgenyif Svarc, akit nagyon kedvelek — nos, ő bevallotta, hogy restellt írónak nevezni magát. Azt mondja, az épp olyan, mintha azt válaszolnám: én szép férfi vagyok. — Ügy látszik, еду-két ren­des ember mégis akad! De ma­ga csak úgy dobálózik az ilyesfélékkel: „Az író az élet tanítómestere, a szépség meg­testesítőjeÉn azt javaslom, hogy az Írószövetséget keresz­teljék át a Szép Emberek Szö­vetségére. és mire tanítja ma­ga az olvasót, mit mutat ne­kik? Az én rokkant és részeges szomszédomat, egy amolyan nyári mikulást. Undorító olvas­ni! Én bizony minden magasző­­rü írócskát elhallgattatnék... Megint le kellett tenni a kagylót. A feleségem borzasztóan ha­ragudott. Mindennap újabb és újabb rendszabályt talált ki, de sorra el is vetette őket. Költöz­zünk más lakásba, mondjunk le a telefonról, kérjük a szám megváltoztatását. Mindez med­dő kísérletnek ígérkezett. Ezzel a makacssággal Hétjó polgár­társ megtalál az új lakáson is, felderíti az új számot, vagy le­velekkel bombáz. Megmagyaráz­hatatlan volt a viselkedése. Végül egy különösen undorí­tó szóváltás után a feleségem elhatározta, hogy a rendőrség­hez fordul. Megpróbáltam le­beszélni. Az a kissé tompa tele­fonhang számomra már rég a hétköznapi hivatalnok hangfa lett, olyan emberé, akinek le­­ningrádi lakása, foglalkozása, családja van. Már világosan el tudtam képzelni a járását, a szemét, a micisapkáját. A fele­ségem viszont éktelen dühbe gurult. Azt mondta, hogy civi­lizált társadalomban élünk, hogy meg kell zabolázni ezt a telefonbetyárt. Magára kapta bundáját és elment a kerületi rendőrkapitányhoz.- Diadalma­san tért vissza: a telefonunkat figyelni fogják, és leleplezik a huligánt. — Téged hívnak majd be a rendőrségre! Megismerkedhetsz Hétfővel. Szemügyre veheted azt a pimašz alakot. Engem tu­lajdonképpen az háborít fél a legjobban, hogy ezt még érde­kesnek is találod. Ahogy is­merlek, szívesen megismer­kedsz vele. Igaz? , Nem válaszoltam. A rendőrség nem jutott sem­mire. Bizonyos idő múlva egy nagyon udvarias hang elmagya­rázta nekünk, hogy hétfő nyolc órakor utcai fülkéből telefonál­gatnak, alighanem a város egyik peremkerületéből, de hogy ki űzi ezt a játékot, saj­nos, a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem sikerült kiderí­teni. Feleségem sírva fakadt elke­seredésében, én pedig vigasz­­talgattam — a magam módján: — De hisz nincs is ennek a hétfőnek sem neve, sem testi alakja, sem lakóhelye. Én már rájöttem, kicsoda-micsoda: ez az én megszemélyesített hő­söm, elbeszélésem diadalmas­kodó kispolgára. Felháborítot­ták a leleplezéseim. Gavrilov, az ideges rokkkant telefonál­gat, vagy a felcser az „Egy be­tegség történeté“-bői, de lehet, hogy maga Misei Szinyagin. Itt nem lehet csinálni semmit. Tűrni kell. Előhívtam őket a homályból, életet adtam nekik, és most bosszút állnak rajtam. Törődj bele, vedd úgy, hogy veszélyes szakmában dolgozik a férjed. A telefon minden héten to­vábbra is csengett, csörömpölt, aztán a szidalmak özönét zúdí­totta az írókra, az irodalomra, a művészetre és énrám... Beszélgető társam sötét lelke hasztalan próbált megérteni va­lamit, hiába nyúlkált ahhoz, amit sehogy sem értett, így hát a nehézségek elől meghát­rálva szitkokban tört ki. Ügy rémlett, hogy évekig vonszoljuk ezt a keresztet... De mégis az történt, hogy a telefonhívások abbamaradtak. Igaz, ehhez világkatasztrófa kellett, elemi erejű, óriási rob­banás — végül is az hallgattat­ta el az én telefonos leleple­­zömét. Kitört a háború... És annak izgalmában, zűrzavarában, vér­­tengerében eltűnt, valahol a semmibe veszett hősöm Чапдщ Eltelt az első hétfő, a második — nem csörgött a telefon. — A hátországba menekült Leningrádból — találgatta a fe­leségem. „Kt tudja azt! Lehet, hogy éppen a frontra ment“ — gon­doltam én. Nehéz napok vártak Lenin­­grádra, már akkor fenyegette a blokád, az éhínség, a halál pusztítása. fisak nem halt meg valame­lyik lövészgödörben az én tele­fonpartnerem?“ ■— jutott e­­szembe néha. „Vajon találkozom vele a Nagy Földön?" — gondoltam, amikor a hátországba indul­tunk ... Eltelt a háború négy éve, a­­melyek megöregítettek ben­nünket. Evakuáció, Alma-Ata, Moszkva, hazánk nagy győzel­me. Élve, de jócskán megvál­tozva tértünk vissza Leningrád­­ba. Lám, már be is vannak vág­va az üvegek, újrafestve az ab­lakpárkányok, folyik a csapból a víz, ég a villany. Íróasztalom a régi helyén áll, a régi helye­men írom az elbeszéléseimet... És egy hétfőn — mintegy a békés idők jelképeként — meg­szólalt a telefon, és az ismerős, kissé tompa hang azt kérdi tő­lem: — No, mi az, írókám, íroga­tunk? Képzeljék el, roppant meg­örültem neki. — Így hát él? Jó estét, ked­ves barátom! Hol volt? A fron­ton? Nem sebesült meg? Miért nem hívott fel ilyen sokáig? Hosszú hallgatás. Majd fe­szélyezett, szinte restelkedő hang válaszol: — Igen, tudja, harcolgat­­tam ... Több frontra is elvetőd­tem ... Sikerült megúsznom, ha nem is olcsón. — ide hallgasson, meg aka­rok ismerkedni magával. Most rögtön jöjjön el hozzám egy csésze teára. — Ugyan már! Hogy tolhat­nám én oda ezt a pimasz pofá­mat? ... — Ne beszéljen szamárságot! Nekünk igenis okvetlenül meg kell ismerkednünk. Én gyakran gondoltam magára. Jöjjön el, most azonnal! Várom. Megint néma csend, hosszú hallgatás... — Hall engem? Hisz én még a nevét se tudom. Feleljen, hol van?! ■ — Bocsásson meg, Mihail Mt­­hajlovics! Most már nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire a bolondját járattam magával. Ne haragudjék ezért a betyárkodásért. Látom én, hogy az írók közt is akadnak emberek. Egészen meghat, amit mond. Amióta hazajöttem, senki így meg nem örült nekem, ma­gányos ordasnak, és most már az elbeszéléseit is más szemmel olvasom újra. Háború utáni lé­lekkel. Köszönöm ezeket a ba­ráti szavakat. De nem kell ne­künk megismerkedni. Én nem bírnám elviselni... Minden jót! — De nem, nemi Várjon! Ne búcsúzzunk el örökre. Hívjon fel a jövő hétfőn... Nem válaszolt. Hétfőn nem szólalt meg a telefon. És nem is volt több hívás soha ... Mihail Mihajlovics elhallga­tott. Aztán zakójának oldalzse­béből elővette jegyzetfüzetét és lapozgatva így szólt: — Ennek az elbeszélésnek a végét már — megírtam. Az utolsó bekezdést. Tessék. És olvasni kezdte: „Hétfő elvtárs! Abban a re­ményben írtam meg ezt az el­beszélést, hogy majd a szeme elé kerül. Örülök, hogy meg­változott. Legutóbb már egé­szen más ember beszélt velem. Nem tudom, ml változtatta meg: a háború-e vagy az iroda­lom. Hiszem és vallom, hogy az emberek képesek megváltozni, megjavulni, megokosodni. Ép­pen ezért írom én a magam kis elbeszéléseit. Ne felejtsen el! Hívjon fel, jöjjön el hozzám. Majd elbeszélgetünk — az iro­dalomról ...“ Följegyezte: JEVGENYiJA GYAKONOVA 7 DÉNES GXpRGY: Hát elszenvedtünk megint egy évet, és ahogy nő, úgy fogy az élet, s rakódik egymásra, kövezet kövezetre a felparcellázott idő, nyomunkat betemetve, már azt sem tudjuk, mikor, merre jártunk, a nyárfák lombja rég lehullt, elomlott, már elmosódtak mind a régi dombok, az ifjúság virágos partjai. Hahó! Oj év! Szeretnénk látni még a kelő napot, küzdelemre hajtőt, szeretnénk megnyitni azt az ajtót, amely mögött a jövő készülődik. Mert nem tudunk megülni csöndben, resten, csak az a vonzó, ami ismeretlen, amit hátunk mögé gyűrünk, a legyőzött idő s a kín, mit érte járunk. Az elménk nyugtalan, a vágy még nincs betelve, bukdácsolunk kegyetlen jégverésben, de poklokon is ott kísért az éden, a küzdelemtől kigyúrt lét szerelme. Miért e dac, e sziszifuszi próba, mért avat istenné szenvedésünk? Az idő felel, s ha el is omlik vérünk,’ le kell győznünk a végtelen tengerét. CSONTOS VILMOS: Nem mondhatjuk — te se, én sem, Hogy nem hiszünk a ihesékben, Hisz naponként tovább mondjuk. Elkoptatjuk, újjal toldjuk, S mint a gyermek, aki hallja, örülni is tudunk rajta, Mikor népe örökségén, Az a szegény Szolgalegény Győztes lesz a mese végép. S mi magunk is végigéljük, Valahányszor elmeséljük. A sárkánnyal úgy verekszünk, Hogy a harcban el ne vesszünk. Sok más rangost megelőzve, Hogy mi érjünk célhoz — győzve! így nyer a nép — örökségén — Mint a szegény Szolgalegény — Győzelmet a mese végén.

Next

/
Thumbnails
Contents