Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-19 / 20. szám
TERSÄNSZKY JÓZSI JENO: 1979. május 19. _ SZABAD FÖLDMŰVES, Ш Ш Л Az írónő mámorban volt. Szerelmi mámorban? Nem! Italmámorban? Nemi Hanem abban a mámorban, amit megdicsőülés névvel illetnek. Az írónőt szinte testi gyönyör fogta el, ha az előtte heverő papírlapra nézett. A lapon egy versnek piszkozata kuszálódott, tekintélyes pacákkal és vaskos húzásokkal. Ďe ez a vers egy dal volt. A dal az irodalom legnehezebb műfaja. Van nem egy nagy költőnk, aki életén át sóvárgott az után, hogy egyetlen dalt is költsön. Es nem sikerült nekiI Mert köteteket összeírni százszor könnyebb és mindennapibb, mint egy dalt költeni. Azaz olyan pár sort vetni papírra, ami rögtön megkapja és zengve-zengeti az emberi lelket. Néha semmiségek fölött. Egy szókapcsolat, egy rím, egy eszmécske teszi néha dallá a dalt... Ez sikerült az írónőnekI Erezte szivéből. Es most a vers piszkozatának letisztázása külön édes, andalító gyönyör mámorába ejtette az írónőt. Dala a kővetkező egyszerű mondanivalóból állott. A város minden testi és szellemi kényeztetése közepette sosem ismerte úgy meg a csók, az ölelés, az érzelem teljes gyönyörét, mint eg kis vidéki kertes házikóban. Ennyi volt az egész. Két egyszerű, keresztrímes versszakban, ügyesen, csilingelöen, elbájolóan kacagott, búgott, zengett a dalocska erről. A remek. Az, amiből venni, amihez tenni, amtn változtatni halálos vétek, kiáltó ostobaság, fölháborító lehetetlenségI 2. Az írónő sietett kéziratával a szerkesztőhöz, hogy remeke közreadassék mindenek örömére. Hát a szerkesztőt valóban megillette, megkapta a dal. Minden tünet erre vallott. Tüzesre szívta cigarettáját, míg átfutotta a dalt. Megtörölte pápaszámét, és még egyszer átfutotta a dalt. Végül mosolygott. Kérem-kérem! Más az, ha egy közönséges ember sír egy temetésen. Más az, ha egy pap, egy kántor fakad sírva. Az elfásultságot megindítani, egy szerkesztőt mosolyra bírni néhány sorral, akinek a sok betű már hányingert okoz, fia nem jó szövegel alkot... Ez a siker! Szóval a szerkesztő mosolygott. Szíve kérge ellágyult a dal hatására. De hát követöleg csakis kötelessége szerint öltött megint tárgyilagos, szigorú képet, és így szólt: — A vers nem rosszt Kedvest Leadjuk okvetlenI Csak egy apró, lényegtelen javítás az, amit meg kell eszközölni egyik során. Azt írja a kartársnő: kerti ház. Ehelyett alkotóházat képzelünk egy kartársnő kikapcsolódási, pihenési helyéül. Nézze, drágám! Ennyi legalábbis megilleti demokráciánkat, hogy az írói munka alátámasztására alapított intézményeit kissé elismerjük és magasztaljuk is. Ha netán hangot nyert volna az a belső sikoltás, ami erre a jóindulatú beszédre az írónő lelkében előtört, hát a szerkesztőség összeszalad, hogy: valakit gyilkolnakI Hiszen a vers, a dal ütemén, ezen a könnyed zenén fordult meg szinte a dal hatása. Es most egy szótaggal több belerakva, kertes ház helyett alkotás háza, vagy alkotóház, tönkrenyomorítja a dalt. Az írónő elvörösödve, hebegve próbált effélét megértetni a szerkesztővel: Hogy hát, őmaga is, amikor tökéletesnek érez valamit, ha abba belenyúl, akkor, akkor ... Akkor a szerkesztő újabb, fölényes, kedves mosolyt szánt az írónő aggályaira: — De, drágaságom! Nem akadhatunk föl ilyen csekélységen. Minden költő azt hiszi, világomlás következik, haegy rímét megváltoztatjuk, egy sorát helyesbítik ... 3. Az írónő szó szerint kínokat szenvedett el, amikor elvállalta a dal átjavltását. Csak kötelessége szerint, hogy: írónő nem késleltetheti müve nyilvánosságra jutását, kicsi átdolgozás miatti... ' Az írónő kínjai aztán csak növekedtek, átkai az eget csapkodták, amiközben valahogy, keservesen átsajtolta, átsúrolta dalának kérdéses sorát, a szerkesztő utasítása szerint. Már ötször készen volt. Már ötször változtatott a soron. Már úgy is képzelte, hogy jobb a sor, mint az eredeti. Már rájött, hogy csapnivalóan sántít a régihez képest. De a kötelesség, kötelesség! Az írónő benyújtotta újra a dalt közlésre, kellő átdolgozásban. Már most minden remek, elsősorban üdvösen nyugtalanító hatású is, az élvezetesség mellett. A szerkesztőt emberilég is izgatta a dal. Eredménye az lett, hogy lép ten-nyomon csevegett róla. A többi között kitűnő zeneszerző barátjának is megmutatta a dalt. A hiúz ugrása tetümászás althoz a gyorsasághoz képest amivel a zeneszerző kikapta a papírlapot olvasás közben a szerkesztő kezéből: 4. — Ez zenéért ordít, esedezik, követelőzik ez a dal! Még ma rávetem magam. Nincs dal! Érts meg! Rohadt, buta, unalmas, döcögő, tudálékos versifikáció, az van. Dalunk nincsen! Zenének, előadni való szöveg, dalszöveg nincs! Így vitte el izgulton, diadalmasan zongorájához a zeneszerző az írónő dalát. Nyilvánvalóan legfőbb kötelessége szerint, hogy remekbe alkosson hozzá méltó zenét. Az ám! Csakhogy a zeneszerző ügy volt, mint minden zeneszerző, aki nemcsak hangszeres, hanem szöveges zenében működik. Megtorlón raktáraiban a sok dallam, mert nem talált alkalmas szöveget hozzá. Ennek a remek szövegnek viszont rögtön talált kész dallamot a raktárában. Csupán egy icipici bökkenő akadt. A dallam megcsonktthatatlan volt változataiban. De egy icipicit eltért ütemében, vagy inkább méretében az írónő dalától. A zeneszerző kivételesen lelkiismeretes szerző volt. Ha nem az? Egyszerűen maga ejti meg a dalon ezt a csekély változtatást, kiegészítést, ami adott dallamához kell és illik. Így a zeneszerző érintkezést kapcsolt fel az írónővel, és előadta neki csekély kívánalmát. Az írónő még egyszer átélte kegyetlen szenvedéseit a dalnak újabb átcslszolásával, csak kötelessége szerint, hogy dalát a zene hatalma is lendítse a halhatatlan remekek panteonjába. De az írónő valamelyest azért kárpótolva érezte magát gyötrelmeiért azzal, hogy a zeneszerző dallamát elbűvölőnek találta.,. 5. A zeneszerző kötelességszerüleg is, de ésszerüségileg is a legnépszerűbb énekesnek kívánta műsorába illeszteni a dalt. Hadd terjedjen mindenek örömére! Ä legnépszerűbb énekes daliás szépfiú volt. Ez némileg hozzájárult, hogy a pályáján megelőzte önmagát mint énekest, azaz még nagyon is támaszkodnia kellett hangképzési, kiejtési, hangvételi iskolázására. Amivel együtt jár bizonyos aggályoskodás, nehezebb előadási mozzanatoknál... Viszont azt az ostromot muszáj volt kiszolgálni, amely föllépéseire számított irgalmatlan. Egy szó mint száz, a népszerű énekes a népszerű zeneszerzőnek kifejezte aggályait a dalszöveg bizonyos részei fölött. Ö betűt és ő betűt énekelnie itt és ott lehetetlen, míg á betűvel és é betűvel játszva, ragyogóan kivágná a hangot a dallamban. A lelkiismeretes zeneszerző az írónőhöz utasította a népszerű énekest. — Ezt csak vele tárgyalhatod meg, kérlek! Mire az énekes, csakis kötelessége szerint felkereste az írónőt, és folyamodott segélyéhez, az 6 betű á-sítására és az 6 betű é-sítésére a dalszövegben. Az előadását tökéletes lendületűnek akarta, a dalhoz méltóan. 6. Az írónő törhetetlen kötelességérzetében újferit átélte a szörnyűséges kezdeti gyötrelmeket, a remekbe készült dalocska átírásával. De csak azért is elkészült! Remélhetőleg ezúttal az örökkévalósághoz méltó változhatatlanságban. 7. A terem zsúfolásig megtelt. A szerkesztő. a zeneszerző, az énekes mindent megmozgatott, hogy az írónő remeke érdekes keretet kapjon, és villámcsapásként kápráztassa el a közönséget. Az írónő maga természetesen ott ült a nézőtérért. A lélegzetét egyremásra torkábá szorította az izgalom, annak elképzelésénél, hogy: mindjárt hallani fogja elbájoló alkotását, és látni fogja, a hatást, amit az emberekre gyakorol! Nos, a müsorszámok peregtek egymás után, kivárhatatlan hosszadalmasságban. Az írónő hol úgy érezte: csúfos kudarc várja igénytelen kis remekét, hol úgy érezte: tomboló önkívületbe fogja kergetni műve a közönséget. Végre-végre! Az énekest jelentik be és a dalt. Szövegét szerezte X. Y. A zongora bevezető futamai már hangzanak. Az írónő hévül, és a hideg futkós hátán. Az énekes gyönyörű tenorja már felharsant. De mi ez? Az írónő, bár hegyezte fülét, hegyezte minden más érzékét, egyetlen szót nem ért remekművéből, ahogy az énekes énekli, gyönyörűen, meg köll hagyni! De a szöveg? Tisztára ez: Aó, Váó, 6a, oe, haó, csaé, láó, Máó, báó, páé, veó, heó, meó, nyeó. A dalnak vége! A zongora rövidet dorombol befejezésül. Az énekes meghajtja magát. A közönség abba a tombolásba tör ki pontosan, amit az írónő elképzelt. A közönség ismétlést követel. Az énekes újra kezdi a dalnak a második, befejező szakaszát. De az írónő visszás reszkedelemme! újra csak értelmetlen, kificamodott szótöredékeket hall remekművéből. Keserű csalódás, vad indulat, ernyesztő csüggedés hullámai rázzák végig az írónőt. Míg végül az emberi élet legnagyobb ajándéka, amely más szerves és szervetlen lénytől megtagadtál ott a teremtésben, a kacagás emeli az Írónőt a helyzet fölé. Es ez így szövegeződik meg benne hivatás- és kötelességszerüleg. Csak az a bosszantó, hogy hányán és miért kínozták annyit ennek a dalnak a szövegével, ha íme nélküle is ekkora sikere van. HUSZAROK a Thália színpadi bemutatója О Az ú] blokkok előtt, — a lehető legrövidebb időn belül megkezdődik a fásítás. Fotó: Pierre Aristide Bréal békeharcos szerző. Nemcsak a háború borzalmait, embertelenségeit, de annak értelmetlenségét is hangsúlyozza. Párbeszédei, jó ütemű képváltásat szórakoztató jeleneteket biztosítanak. Bréal hű humorral komédiázik, s így az olykor vulgárisnak tűnő fricskái sem hatnak Ízléstelennek. Remekül ábrázolja a napóleoni háborúk figuráit és a legkisebb szerepeknek is határozott jellemrajzot ad. Nyilván tavaszi-nyári szórakozásnak szánta ezt az előadást a Magyar Területi Színház Thália színpada, ahol Takáts Ernőd decens rendezése ilyen értelemben is persziflálhatta a jelzett kor színjátszását. Takáts Ernőddel kapcsolatban szinte kritikusi lehetetlenség lenne nem beszélni bizonyos „fanyar humorról“, a groteszkről és a színpadi fegyelemről. Ezt mostani rendezése is tükrözi, holott e kétrészes tragikomédiában inkább a szánalom, mint az abszurditás, vagy csupán a helyzetkomikum lenne a domináns elem. Fölényes játékintelligenciával, emberiszínészi síkon tudja megtartani azt az összhangot, amely által egy nagyon jó és mulattató előadást produkált. Elvégre miért ne örülnénk egy jó komédiának? Miért ne kellene örülnünk annak, hogy egy bemutató során nem ócska nevettetés szórakoztatja a nézőt, hanem olyan játék kötheti le figyelmét, amely húsvér embereket ábrázol, és ahol igényes mondanivalót szolgál az érvelő komikum? Szerintem Bréal színdarabjának mondanivalója több egy szokvány históriánál. Ezt a színészek is tudják, mert a rendezői koncepció alapján sok mulatságos mozdulattal és fegyelmezett szellemességgel közölhetik mindezt a közönséggel. Sző sincs itt holmi „leporolásról“l Kellemesen pergő, modern játékot látunk, amelynek során Takáts Ernőd újfent bizonyítja, hogy van (1) ritmus- és humorérzéke. Csak a „csomagolási“ jelenet döcögősén kéne változtatni, mivel a látott mise en scéne (megjelenítése) nemcsak hogy lefékezi az itt feltételezett izgalmat, hanem zavarja is aritmikus ügyetlenkedéseivel. A rendezés értéke még az is, hogy nem csak a szerző adta helyzetkomikumot domborítja ki, hanem színészeinek (a szereposztás ez esetben lehető legjobb) kitűnő egyéni alakításaira bazírozva, éri el a kívánt eredményeit. Kopócs Tibor adekvát díszletében és jelmezeiben, a függöny szétnyílásakor, egy szabóság rekvizítumait látjuk. A Lippi-család menekülni készül egy Milánó melletti faluból, ahová francia huszárok törtek be éppen harcaik során. A burleszk keveredik itt a kabaréformával, groteszk a viccelődés komolykodó filozofálgatásával. És ahogyan zajlanak a jóütemű jelenetek, formálódnak a pontosan körvonalazott szerzői-rendezői-színészí jellemek, egy kitűnő előadásnak lehetünk a tanúi és örülünk annak, hogy színházunk dramaturgiája ez esetben jól vizsgázhatott. Gyurkovics Mihály (ha Gouce) és a Miskolci Nemzeti Színház vendégművésze Kulcsár Imre (Flicot) fesztelenül, szabadon érzi magát testreszabott szerepében. A közönség szorongva figyeli sorsukat. Ok ugyanis a „huszárok“. Olyan emberek, akiket a „könyörtelen sors rendelt ide“, hogy „embertelenek legyenek“, játékuk remekül hangzik össze. Gyurkovics gúnnyal és öngúnnyal alakítja huszárőrmesterét, Kulcsár Imre bölcs groteszkséggel kelti életre egy közhuszár figuráját. Nagy élettapaszta-i lat birtokában figyeli-fürkészi a körülötte zajló életet: megítéli, de el nem ítéli az embereket. Katonákról lévén szó. hadd említsem itt meg Lengyel Ferenc (Kapitány) szerepét, akinek maszkja és játéka a tőle megszokott színvonalon halad. Érsek György irnok-alakja is kellő hangsúllyal van jelen a katonai bonyodalmaknál. Udvardy Anna élbeli színésznőnk, mindenféle külön magyarázat nélkül- Ezt most is bizonyítja Baglione aszszony szerepében. Lendületes belépő jelenete, tempót diktál a színpadon. Mák Ildikó is vendégszereplője ennek az előadásnak. A leleményes, életvidám Cosina szerepében, a rendezői alaptónus kesernyés íze mellett, fanyarul csipkelődő, szentimentalizmusát elűző arckifejezései és maró hangsúlyai is vannak, amelyek egyben a rendezői koncepció belső kompozíciójának lényegét is jelentik, így a fegyelmet és az összpontosítást, ami valamennyi szereplő játékára vonatkozhat. Szoby Gabi (Elisa) könnyed iróniával és némi unalommal fogadja Pierto naivan lelkes szerelmeskedéseit. Horváth Lajos jó ütemű érzéke színessé teszi páros jeleneteiket. Szabó Rózsi (Maria) ízlésesen ka-* rikíroz. Kovács József (Giuseppe Lippi) lendülettel ellensúlyozza a zajló jelenetek derűsebb-borúsabb hangulatait. László Géza hitelesen alakítja Raphaello Visenti pipogya alakját. Mázik István hebegő Giacomoját is megdicsérjük, aki olyan lelkesedéssel olvad bele az előadás ritmusába, hogy szinte maga teremt önmagának játéklehetőséget elfogulatlanul és kellő fegyelemmel. Nem kell — és nem Is lehet —* minden bemutatónak kitűnőnek lennie: elkerülhetetlen, hogy hullámzik a műsorszerkezet, a rendezés vagy a játék, miáltal a produkciók színvonala is változik. Ezért örülünk a hasznos vendégszerepléseknek, amelyek egyrészt megoldják a kényszerszereposztást, másrészt mert felszínre hozzák színészeink valőrjeit és a közönség is „új arcokat“ fedezhet fel a színpadon. Örüldnk, amikor színészeink arra törekednek, hogy játékukban mindig legyen valami új, valami váratlan. Amikor nem hagyják kialudni a közgondolkodás tüzét, amelynek lángolni kell! De a lángot lobogtatni csak úgy lehet, ha nemcsak azok fújják a parazsat, akik a műsort „csinálják“, hanem a nézők is, a közönség sokezres tömege, hogy elkerülhessük az olyan „helyzeteket“, amikor félig telt széksorok előtt kell játszaniok. És ez nem pénzkérdés — szemlélet dolga ez, no és a szervezésé, amely már nem is egyszer bizonyította ezirányű tehetetlenségét. Suchy M. Emil
