Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-13 / 2. szám

ár n. SZABAD FÖLDMŰVES Huszonnyolc év az élet forgatagában Amikor Dömény Jánost ezerkilenc­­százötvenben Topoľníkyn (Nyárasd) a földművesszövetkezet előkészítő bi­zottságának tagjává választották, hely­beli raktárosa volt a terményfelvásár- 16 üzemnek. Akkoriban a túlsúlyban nádfedeles házakbókáüó faluban szin­te egyedüli lehetőség volt ez az ál­landó munkahely. Más alkalom eset­leg nyáron valamelyik gazdánál ré­szesaratóként kínálkozott. Ez azonban a rokkant ember részére nem volt távlati megoldás. Egy esztendő múlva —'1951 — itt Is megalakították a földmüvesszövet­­kezetet. Elnökévé a jó szervezőképes­­ségú, gerinces, javakorabeli Dömény Jánost választották, aki senkinek nem ígérgetett, hanem inkább azt mondta, hogy a javakból ki-kibecsületes mun­kája szerint részesedhet A kezdő szövetkezetnek akkoriban százhuszonhárom hektár földterülete volt. A gazdálkodást az elhagyott föl­deken állatállomány és gépek nélkül kezdték. A következő évben — 1952 — azonban a község minden földmű­vese a szövetkezet mellett döntött. A közös gazdaságnak ezerháromszázöt­­ven hektár földje lett. A belépők né­hány gazdasági felszerelést és igavo­nó állatot vittek a szövetkezetbe. Mi­vel az állatok elhelyezése gondot okozott, elkezdték a közös istállók építését és 1955—56-ban összpontosít­hatták azokat: A kezdeti időszakra Dömény János ma így emlékezik vissza: „A megala­kult szövetkezet terméseredménye egyesek részére nem volt biztató, s a gazdaság nem fizethette ki a munka­díjakat. így az 1953—54-es években hetvenkét gazda kilépett a szövetke­zetből. Ebből elég nagy bonyodalom támadt. Kosztyankó Antal elvtársnak, a Calovói (Nagymegyer) Járási Párt­­bizottság titkárának a támogatásával persze ezen is túltettük magunkat. Akik a szövetkezetben maradtak (két­százan), azok hűek voltak a gondo­lathoz, vállalták, a kezdeti nehézsé­geik leküzdését. Olyan házirendet ve­zettünk be, melynek segítségével meg­szilárdíthattuk a lúunkafegyelmet és az ellenőrzést. így a szövetkezet 1956- ra teljesen konszolidálódott és a ko­rabeli nagymegyeri járás legjobb kö­zös gazdasága lett. Akkor léptem be a pártba“. Akik korábban kiléptek a szövetke­zetből, azt láthatták, hogy az elnök és a többiek fegyelmezett magatartá­sukkal a közösben olyan eredménye­ket értek el, amilyenekre az egyéni­leg gazdálkodó paraszt képtelen volt. Ezért ismét kérték felvételüket a szö­vetkezetbe. A vezetőség mérlegelte a kérelmeket és módot nyújtott min­denkinek a visszatérésre. így lett Nyárasdon végérvényesen az egész községre kiterjedő szövetkezet. Akko­riban vettek át a szomszédos, hrobo­­iíovői (Alistál) szövetkezettől négy­­százötven hektár földet, s így a közös gazdaság ezerhétszázötven hektáron gazdálkodhatott. A járások területi átszervezésével (1960) Nyárasdot is a Dunajská Stre­­da-i (Dunaszerdahely) járáshoz csa­tolták. Ez a szövetkezet 1976-ig min­den tekintetben a járás legkonszoli­dáltabb gazdasága volt. A nyárasdi, a Trhové Mýto-i (Vásárvámos) és az ohradyi (Csallóközkürt) szövetkezetek egyesítésével létrejött egy 4750 hek­táros nagygazdaság. Már az első év eredménye azt mutatta, hogy a tár­sult gazdaságban továbbra is tartják a jó színvonalat. — Miben látta az elnök a sikerek lényegét? — tettem fel a kérdést az 1963-ban munkaérdemrenddel 'kitün­tetet Dömény Jánosnak. „A nyárasdi szövetkezet megalakításakor arra tö­rekedtünk, hogy a vezetőséget fejlő­dőképes fiatalokból válogassuk ösz­­sze. A vezetők életkora akkoriban harminc-harminckét év körüli lehe­tett, s ami a legfontosabb, mindegyi­kük nagyon komolyan vette a szövet­kezetben betöltött tisztségét, a fegyel­met, a gazdálkodás haladó formáit. Ma több mint negyedszázad múltával mondhatom: sikereink elérésében nagy jelentősége volt annak, hogy hanyag­ság és alkalmatlanság miatt egyetlen szövetkezeti vezetőt sem kellett levál­tani. Mindenkitől az optimumot köve­teltük. így ki-ki a maga szakaszán a lehető legjobb eredmény elérésére tö­rekedett. Nem lényegtelen persze az sem, hogy egyes vezetők huszonöt­­huszonnyolc évig ugyanabban a tiszt­ségben teljesíthették a rájuk bízott feladatokat, természetesen politikai és szakmai képességük állandó bőví­tésével. Csak azok váltak ki közü­lünk, akiket a kegyetlen halál elra­gadott, helyükbe azonban újabbak kerültek“. A okosan szervezett és irányított gazdálkodásnak minősíthető, hogy Nyárasdon az 1956—57. években a nö­vénytermesztés eredménye — a ko­rábbi évek átlagához képest — 2,5, az állattenyésztésé pedig három­szorosával javult és 1957-től mind a szarvasmarha-, mind a sertéstenyész­téssel az állami törzstenyészetbe ke­rültek. Ez rangot jelentett a gazda­ságnak és nagy tekintélyt a vezetők­nek. Ez persze egyben azt is megkö­vetelte, hogy mindenkivel szemben tovább növeljék az igényeket. Az 1968—69-es években, amikor a jobboldali opportunista bajkeverők hazánk gazdaságának tönkretételén és a politikai hatalom elferdítésén fáradoztak, a nyárasdi szövetkezetben tovább szilárdították a termelést és ötszáz tehéntől már abban az időben négyezerkétszáz-négyezerháromszáz literes évi tej hasznosságot értek el. Ez megkövetelte a vezetők szakmai ismereteinek bővítésén kívül, hogy a tehenészet dolgozói részére is szak­­tanfolyamokat szervezzenek. Termelé­si eredményeik persze más gazdasá­goknak is példát mutattak. Az élvonalba kerülés tulajdonkép­pen hajtómotorja lett a szövetkezet továbbfejlődésének. Ezzel összefüg­gésben Dömény János' így nyilatko­zott: „Sikereink hírére egyre több gazdaságból látogattak hozzánk ta­pasztalatszerzésre. Ez azt jelentette, hogy ha továbbra is lépést akartunk tartani a követelményekkel, új hasz­nos dolgok elsajátítása céljából ne­künk is körül kellett néznünk. így nemzetközi kapcsolataink is alakul­tak. Jó együttműködés jött létre szö­vetkezetünk, s a Nitrai Mezőgazdasági Főiskola és rajta keresztül számos ország tudományos kutatóintézetének több dolgozójával. Kölcsönös látoga­tásaink és eszmecseréink alkalmával minden új dolgot megfigyeltünk és a hazatérés után az ismereteket meg­próbáltuk hasznosítani. Ez adta a len­dületet szövetkezetünk további fejlő­désének. Nagyra értékelem persze a politikai és a gazdasági intézmények önzetlen segítségét is. Amit magunkra vállaltunk, azt becsülettel teljesítet­tük. Ez aztán arról győzte meg az illetékeseket, hogy mindig számolhat­nak velünk. Milyen a különbség a hajdani és a mai Nyárasd között? A kérdésre Dö­mény elvtárs így válaszolt: „Nagyon időszerű kérdés ez. Falum első fiatal­ja ugyanis 1960-ban szerezte meg a mérnöki diplomát. Azóta már har­minc-harmincötén végeztek különféle főiskolákon és több százan középisko­lákon. És az is említést érdemel, hogy Nyárasd szocialista falu lett. Az élet persze megy tovább és huszonnyolc évi elnöki pályafutásom után nagyon jó érzéssel adom át a stafétabotot. Annak tudatában megyek nyugdíjba, hogy amit a munkatársaim közremű­ködésével és a szövetkezet dolgozói­nak segítségével elértünk, az hasz­nára vált társadalmunk egészének. Persze az is jó érzés, hogy rátermett emberek vezetik tovább a közben megnagyobbodott gazdaságot. Ez biz­tosíték a továbbfejlődéshez. Még talán annyit: ha az utódok hasonló lelkese­déssel, becsületes helytállással végzik a rájuk háruló feladatokat, mint év­tizedeken keresztül mi, később majd ők is emelt fővel adhatják át a sta­fétabotot ...“ Hoksza István A korszerű utáni vágy — Kaszát kalapálni, fenni tudsz? — Sose volt kasza a kezemben — válaszol nevetve Lakatos József. — Manapság a modern mezőgazda­ságban géppel kaszálnak — morfon­díroz Koeztyu Imre. — Ekevasat élezni tudtok-e? — Igen, azt a kovácsműhelyben már csináltuk — feleli a két másod­éves tanuló, a Leleszi (Lelesz) Mező­­gazdasági Szaktanintézet műhelyében. A GÉP MEGSZELÍDÜL A két fiú aztán magyarázni kezd: sok mindent tanulnak, de a cél mégis az, legyenek képesek a korszerű ma­sinák karbantartására, javítására és vezetésére. — Szaktanintézetünk növényter­mesztési, gépesítési és állattenyésztési szakú — mondja Sipos Győző igazga­tóhelyettes. — Lényegében olyan alapismereteket tanítunk, amelyek ké­pessé teszik az itt végző szakmunkás­­tanulókat arra, hogy a gyakorlatban jól érvényesüljenek. Jelenleg százti­zennyolc tanulónk van. Két első, szin­tén két második és egy harmadik osztályunk ,van. Az elméleti és gya­korlati oktatásról négy szaktanító, hat mester és három nevelő gondos­kodik. — Ogy van *az, hogy a leleszi Május 1. Efsz-ben találkozunk a mo­dern gépekkel — folytatja Kosztyu Imre. — És ami a képről, könyvből szörnynek tűnt, a valóságban megsze­lídül. — Látjuk, hogyan működik a való­ságban amit tanultunk, s mindjárt értjük, mi miért van — toldja meg Lakatos József. Csendesen figyelem a javítóműhely­ben Bodnár Árpád mester magyará­zatát. A kenőrendszerekről magyaráz, s a traktorok gyakorlati karbantartá­sát tanítja. — Bonyolult dolog ez, hiszen az itt tanulóknak meg kell ismerni a régi gépekej, amelyek még futnak, de az újakat is, hiszen mind több a mező­­gazdaságban a bonyolult gép — tájé­koztat az oktató. A fiúk hegesztést, kovácsismereteket, egy sor vasmunkát tanulnak és csupa olyan ismeretet, ami nélkülözhetetlen a korszerű erő­gépek működési elvének megértésé­hez. „MI LESZÜNK AZ IPAR...“ — Mit jelent nektek a föld? — kérdem beszélgető partnereimet. A két fiú egymás szavába vág: — Azt az anyagot, ami meghatá­rozza, hogyan kell beállítani a gépet, az ekét, milyen technikát kell válasz­tani a különböző talajban és időjá­rásban. — Mi már nem leszünk igazi pa­rasztok — folytatja Kosztyu Imre. — Talán úgy lenne a legpontosabb, ha azt mondanám: mi leszünk az ipar a mezőgazdaságban. — A gépé a jövő — egészíti ki La­katos József. — Sok szépség van a traktorban, kombájnban, silózóban, fűkaszálóban — hogy ne soroljam vé­gig. Én nem bántam meg, hogy ide jöttem, mert tudom, nagyon fontos, amit csinálni fogunk. Őszintén izgatott, mit is értenek az itt tanulók a „Mi már nem leszünk igazi parasztok“ alatt. Ezzel a kér­déssel fordultam Szabó Katalinhoz, aki éppen a traktor vezetést gyakorol­ta Most másodéves. A lány rámné­­zett, késedelem nélkül felelt: Mi szakmunkások leszünk. A leleszi szaktanintézetből többen is megerősítik, hogy ők szakmunká­sok lesznek. De vajon mit értenek ez alatt? Állok a traktor mellett. Megvárom, míg a kis termetű lány kiugrik a kormánykerék mögül, megigazítja haj­fürtjét, s így válaszai kérdésemre: — Mit jelent munkásnak lenni? — Pontosan dolgozni, a teljes mun­kaidőben, hasznosan. — És hallottál már arról, hogy munkáshatalom? — Igen — mondja határozottan. — A muifkáshatalom azt jelenti: van sok kötelességem és ezután sok jogom. Lehet, akad aki vitába száll a kis Szabó Katalinnal, én nem. Ha felfo­gása szerint cselekszik egész életé­ben nem tévedhet el a jó úton. — Csak hallani kellene őket • SZISZ-összejöveteleken — mondja na­gyon vidáman Ovák Ferenc nevelő. — Tudnak vitázni. — Mi mindent tanulsz az iskolá­ban? — érdeklődőm Szabó Katalintól. — Sok mindentl Azt, amit a fiúk, talán még többet, mert mi lányok a szakgyakorlat keretében tanulunk varrni, főzni, a háztartási dolgokat, sok érdekességet. — A tanulók hogyan hasznosítják a szabad időt? — kérdezem Ovák Fe­renc nevelőtől.-- Szaktanintézetünkben különböző érdekkörök működnek. Az ateista körben a tanulók politikai dolgokkal foglalkoznak. Van fényképészeti kö­rünk. A honvédelmi nevelés kereté­ben lövészkörünk. Sport- és turiszti­kai kör. Jól működő zenekarunk és tánccsoportunk van. A sakk-körünk is fellendült. Felépítettünk egy röp­labda-, egy kosárlabdapályát és még ebben a tanévben felépítünk egy ké­zilabda- és egy teniszpályát. Hetente egyszer filmvetítés folyik. Tehát a tanulók kedvejk szerint sportolhatnak, szórakozhatnak nevelői felügyelet mellett. A tudatos felkészülés, a felelősség­­érzet, & társadalomban rájuk váró he­lyük, a munka tisztelete hatja át a diákokat a Lelesi Mezőgazdasági Szak­tanintézetben. Meggyőződhetünk róla, hogy valóban olyan használható alap­­ísmereteket tanítanak az oktatók, a­­melyekre a gyakorlat, a továbbtanu­lás során építeni lehet. Illés Bertalan Vitafórum Melyik módszer az előnyösebb? Mezőgazdasá­gunk dinamikus fejlődése, s ezen belül az üzem­­szervezés és gazdaságirányí­tás tökéletesítése bonyodalmakkal jár, problémák sorát veti fel. Ezek közül a munkatermelékeny­ség fokozása, a tartalékok feltárá­sa és hasznosítása, a termelés gaz­daságossága mindinkább előtérbe jut. Mind nagyobb mértékben, cél­tudatosabban kell hasznosítanunk az ez irányú lehetőségeket. Gyakran előfordul azonban, hogy a papíron, az íróasztal mellett ki­számított gazdaságosság nem egye­zik a gyakorlati munkában elérhe­tő gazdaságossággal. Ha például az ipart összehasonlítjuk a mező­gazdasággal, lényeges a különbség: alkatrészek nélkül gép nem gyárt­ható; nekünk a mezőgazdaságban viszont akkor is termelni kell, ha kevés a műtrágya, ha nincs Burex vagy Bronál, vagy egyéb termést védelmező, vagy azt növelő vegy­szer. Arra is hiába várunk, hogy valamelyik ellátó vállalat felvásár­lója borravalót ad nekünk azért, hogy kapjon kenyeret, húst vagy zöldséget. Ezért is szükséges, hogy a me­zőgazdaság sok gyakorlattal, élet­­tapasztalattal rendelkező vezetői, szakemberei gyakrabban megvitas­sák problémáikat, szorosabb kap­csolatban legyenek a tudományos dolgozókkal — a termelés gazdasá­gosabbá tétele érdekében. A tu­domány ma már nélkülözhetetlen, ezzel tisztában vagyunk, mi mező­gazdasági dolgozók is. Ám vannak esetek, amikor a tudományos is­meretek alkalmazása nem hozza meg a kívánt eredményt. Ilyen például az itatásos borjú­nevelés. Nézzük meg, ml az elő­nye. Állítólag a munkaerő-megta­karítás, a tejtakarékosság, a fer­tőzés-megelőzés, valamint a borjak szopásról való leszoktatása. De nagyon is vitatható az utóbbi, ami természetellenes... Nem ártana az egész borjúnevelésí módszert át­értékelni! Persze, az átértékelésbe feltétlenül be kellene vonni a gya­korlati mezőgazdasági szakembere­ket. A közelmúltban meglátogattam egy csehországi szövetkezetét, s mit tapasztaltam? Arra a kérdésre kaptam választ, ami sok éven át nem hagyott nyugton: mármint az itatásos borjúnevelés. Legnagyobb megelégedésemre, nemcsak a meg­látogatott szövetkezetben foglal­koznak behatóan a szoptatásos borjúneveléssel, hanem járási mé­retben. Mi az elképzelésük? A bor­jak 10—12 napig a saját anyjukat, utána öt-hét hetes korukig pedig az erre a célra kijelölt, úgyneve­zett „dajka-teheneket“ szopnák; két borjú egy tehenet. Mik az eddigi tapasztalataik? Ily módon jelentősen csökken a bor­jak elhullási aránya, kevesebb a gyógyszerfogyasztás, a felhasznált tej olcsóbb és teljesebb értékű, mint a tejgyár többmilliós költségű berendezésein keresztül „kerge­tett“ tejpor, s ami a leglényege­sebb: egészségesek, életerősek a borjak. E módszer hátrányairól nem beszéltek, de ismerem a ml borjúnevelési módszerünk fogyaté­kosságait. Mi a dercsikai (Jurová) székhe­lyű Barátság szövetkezetben 8—12 napig hagyjuk a borjút az anyja alatt. Már ezen idő alatt is csök­kentjük az édes anyatejet, de az­után teljes mértékben kénytelenek a tejet nélkülözni. Hogy pótoljuk a tejét, igyekszünk a borjaknak összehozni valamit — Laktavit, Kolostrán, TKS, injekció és tablet­ta —, szóval mindent, csak éppen teljes értékű tejet nem. Hát mi ez? A borjak megnyomorítása, hiszen épp akkor nem kapnak tejet, ami­kor a szervezetük a legjobban igé­nyelné. Ehhez még hozzá kell szá­mítani azt is, mint hátrányt, hogy nem mindig tökéletes az, amit ké­szítünk — a tejpótló egyszer me­leg, másszor langyos, hígra, vagy sűrűre sikerül. Ezt követi azután a hasmenés, vagy az elhullás gya­kori előfordulása. További hátrány: nem mindenütt megfelelő a tejpótlék-adagoló, vi­szont a kannából kannába öntöge­­téskor nagy a veszteség. Amikor ezt említettem egy állatorvosnak — mármint a borjúnevelés tökéle­tesebb, jobb módszerét nálunk is bevezetni —, válaszától megrökö­nyödtem. így hangzott: „Hét az­után mi mit fogunk csinálni...? !“ Meglehetősen tömör vélemény­­nyilvánítás, ugye? De hét egy ál­latorvos mondta. Megbékélhetünk az Ilyen válasszal? Sohal » összegezésképpen: Ha papíron, száraz számokkal akarnám az ita­tásos és a szoptatásos borjúneve­lési módszert összehasonlítani, könnyen meglehet, hogy az előb­bire billenne a mérleg nyelve. Ha viszont figyelembe vennénk a bor­jak fejlődési tényezőit, egészségi állapotát, az elhullási arányt, gyógyszeriparunk exportfeladatai­nak teljesítését, akkor a mérleg valószínűleg egészen mást mutat­na. Bartal Rudolf, a dercsikai (Jurová) BARÄTSÄG efsz elnökhelyettese JEGYZET Füst, tűz, halá Azzal a nem kedves hírrel ébreszt a rádió, hogy megint tüzet okoztak a dohányosok. Szép kis szenvedély — füstölgőm —, és eközben érzem, hogy a házpanelek résein alattomosan szi­várog fölfelé a füst a lenti lakásból. Gyors szellőztetés. Ez is környezeti ártalom. Küzdeni kellene ellene, de hogyan? Nem fölösleges energiapazarlós a dohányzás ártalmairól szólni vagy írni? A töprengés, úgy vélem, helyén­való. Alapkérdés: lehet-e a káros szenvedélytől, ez esetben a dohány­zástól valakit meggyőzéssel megszaba­dítani? Különben is ez a szándék nem okoz-e kárt? Netán gazdasági veszteséget. Néha a tiltás sem árta­na: szűk szobában étkezik egy tucat ember. Fele aktívan szívja, fele pasz­­szívan. Az fuldoklik, aki kénytelen tűrni a füstöt. Ha megtiltják, akkor a másik hat válik ingerültté, noha tisz­ta körülöttük a levegő. A társas lakóház bejáratánál hir­detmény közli a pontokba szedett há­zirendet, az együttélés írott szibá­­lyait. Mert van aki „szenvedélyből“ bömbölteti в rádiót, szétszedi a liftet, teleszemeteli a lépcsőt, folytonosan kalapál valamit. Szólni lehet, de mi­nek? Veszekedés lesz belőle. Mikor tanulunk meg másokra tekintette! lenni? Ezt szinte naponta megfogal­mazzuk, kimondatlanul. Tesszük ezt a munkahelyen, amikor kollégánk úgy dolgozik mellettünk, mintha egyedül ő élne ezen a világon; az utcán, ahol a többi közlekedő némelyike vagy túl lassú, vagy túl gyors manőverei­vel veszélyhelyzeteket teremt, idege­ket borzol. „Jogom van hozzé!“ — harsogják társaink, akik csak önnön jogaikkal, kényelmükkel, előmenetelükkel törőd­nek egy olyan társadalmi környezet­ben, amelyben a közösségi gondolko­dás, érzés, magatartása példaadó. Űk magabiztosan úsznak az árral szem­ben? Z.-nek, H.-nak és a többieknek ter­mészetesen joguk van ahhoz, hogy füstölögjenek bárki orra alá, akár szünet nélkül is. Oly kevés helyen tiltják meg ezt. Sőt, azt is megtehetik, hogy elalvás előtt is dohányoznak, álmukban felgyújtják saját ágyukat, vagy erdőtüzet, robbanást idéznek elő egy hanyagul eldobott égő csikkel... Igen, ennek már következményei is vannak. Olykor megdöbbentőek. A szenvedélyhez való jog nem az egyet­len, talán nem is a legértékesebb. Ki­váltképp, ha az hanyagsággal, köny­­nyelmüséggel párosulva, még halált is okoz. Fülembe cseng a rádió híre: megint tüzet okoztak a dohányosok. Mi lenne ebben a világban, ha senki sem vi­gyázna senkire? (bálint)

Next

/
Thumbnails
Contents