Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1979-03-10 / 10. szám

1878. március 18. SZABAD FÖLDMŰVES I. ZELENKA: A szaVaHék A fiú szállt ki elsőként. A sofőr még keresgélt egy ideig valamit az ülés alatt, aztán becsapta maga mö­gött a teherkocsi ajtaját. — Itt süllyedjek el, ha... — düny­­nyögte magában. — Mi van, apa? — Itt süllyedjek el, ha még egyszer útra kelek ilyen cudar időben... S ha nem lesz vége ennek a szibériai idő­járásnak, mehetünk szabadságra. Hi­szen ez a mai út is inkább lánctal­pasnak való volt... A fiú vattás kabátjába burkolózott és hallgatott. Kis idő múlva azonban bátortalanul megkérdezte: — S mi lesz, ha az a kislány nem lesz jobban? — Miféle kislányról beszélsz? — Hát arról ott az erdészlakban. Ahol megállítottak bennünket, amikor visszafelé jöttünk a rakománnyal. Megígértük... — Igen, tudom, megígértük, hogy visszatérünk, hátha orvosra lesz szük­ségük. Dehát ebben az ítéletidőben úgysem tudnánk eljutni odáig — vá­gott a szavába az öreg. A fiú csalódottan fordult el. Lassan a fűrésztelep irodája felé indult, hogy bejelentse az utolsó rakományt. Az öreg savanyú ábrázattal követte. — Nem lesz semmi baj, meglátod. A gyereknépségnél előfordul, hogy az egyik percben még lázas, kis idő múl­va meg már olyan eleven, mint a gyík. Majd megtudod te is egyszer... — mondta, mintha nem látná, hogy a fiú milyen feldúlt. A közös helyiségben délutánonként szoktak ücsörögni egy kicsit. Beszél­gettek, s a fűrészporkályha közelében szárítgatták nyirkos, átázott kabátjai­kat, s csak azután indulták hazafelé. Ma azonban már egyetlen sofőr sem tartózkodott ott. A fűrésztelep vezetője meghallotta a mocorgást, s kilépett az irodából. — Mindössze két térés — vetette oda kelletlenül a fiú. — Jó, jó, a többieknek úgyis csak egy volt... De... — akadt el a hangja hirtelen, majd folytatta: — Az előbb telefonáltak az erdész­lakból. Az apa meg a fia egymásra néztek. — Már csak ez hiányzott — szólta el magát az öreg. — Azt mondták, hogy magukkal megbeszélték, ahogy visszafelé jöttek, így hát tudják miről van sző. A kis­lány ugyanis egyre rosszabbul van, s nincs az a mentőautó, amelyik eb­ben az időben eljutna odáig. Ugye visszatérnek? — kérdezte jószívvel. — Csak nem gondolod komolyan? — vetette ellen csodálkozva az öreg. — Kiállítom a fuvarlevelet, s már mehettek is — fújta ki magát a fő­nök. S csitítólag még hozzátette: — Tudom én, Franto, hogy cudar egy út lesz, dehát... — Mi? Cudar? Oda egyszerűen nem lehet feljutni, ha tudni akarodI — vá­gott a főnöke szavába. Aztán dühösen rágyújtott egy ciga­rettára. A fiú tekintetét is magán érezte. — Mit bámultok úgy rám mind a ketten? Még te is... — fordult a fiá­hoz. — Már elfelejtetted, mint vert ki a veríték a félelemtől, amikor a sza­kadék fölött kecmeregtünk a hóvihar­ban? A fiú gyámoltalanul vonogatta a vállát. Mielőtt még dönthetett volna, hogy mit mondjon, az öreg leintette: — Kár minden szóért. Ti, fiatalok mindenbe belemennétek. Csak gye­rünk, gyerünk, s azt sem tudjátok, mibe is ütitek tulajdonképpen az or­rotokat. — De Franto, az is lehet, hogy em­beréletről van szól — Ügy bizony, arról, nyaktörésről. Méghozzá az enyémről! — magyaráz­ta heves, széles mozdulatokkal. — Meséld csak el nyugodtan — szólt a fiához —, hogy alig néhány órája mi­ként balanszíroztunk a szakadék fö­lött, hogy csak egy hajszálon mú­lott ... Nézd, miként hordja, kavarja még mindig a havat! Oda nem jutsz fel már gyalogszerrel sem — tette hozzá, mintha csak magát akarná megnyugtatni, mennyire igaza van. — Tehát benne hagyod őket a pác­ban! Szóval nem mégy? — kérdezte bizonytalanul a főnök. — Nem megyek! — vágta rá a fér­fi indulatosan, és kiköpte a nyelvére tapadt dohány törmeléket. Aztán mint­ha tűnődne egy kicsit, a kabátja zse­bébe dugta kezét, kinézett az ablakon és színtelen hangon dörmögte. — Szólj másnak! — Már szóltam — mondta a főnök csendesen, s közben a padlót nézte és a bakancsa orrával a szétszórt hamut piszkálgatta a fürészporkályha köze­lében. — Na és? — Semmi. — Hogyhogy semmi? — Már csak Mirkát értem itt. for­dának telefonáltam a lakására — mondta a főnök kelletlenül. A sofőr egyre kíváncsibb lett. — Mindkettőjük olyasmit emlege­tett, mint te — mondta a főnök csen­desen és elfordította a fejét. Az öreg nyelt egyet. A fiára nézett, aki gondterhelten figyelte minden mozdulatát, aztán a tanácstalan fő­nökére. A lelki szemei előtt megjelent a soványka erdészné kétségbeesett, pityergős ábrázata. Elszégyelte magát. — Na, mire vársz hát? írd már azt a fuvarlevelet! — mordult a főnöké­re. A fiú a székre tett kabátjáért nyúlt. — Te itt maradsz! — jelentette ki az öreg szigorúan. —- Apa! — kiáltott fel a fiú rémül­ten. Aztán csendesebbre fogta a szót, szinte kunyerálva kérlelte, mire az öreg gondolkodóba esett. A fene a kölykét! Ereje az van, tán több is, mint kéne, a rakodásnál úgy sürög-forog, hogy két embert is ki­tesz, s lám, mégis úgy tapad az ap­jára, mint egy tacskó — . állapította meg magában. A fiú tétován bújt a kabátjába. Ha­nem amikor látta, hogy apja elmoso­lyodik, sietve gombolta be magán a kabátot. — S te pedig nekem ne mondd so­ha többé, hogy benne hagyok bárkit is a pácban! Ilyen ostobaságot! — sziszegte a foga között, amikor átvet­te főnökétől a fuvarlevelet. A kerekek láncai hangosan csöröm­pöltek, ahogy elindultak. Amikor az­tán kiértek az útra, a csörömpölés beleveszett a motor búgásába. Az ab­laktörlők szinte bukdácsoltak az üvegre fagyott hócsomókon, körülöt­tük az egész táj egybefolyt ,nem lát­tak mást maguk körül, mint őrülten kavargó hópelyheket. — Te, apa! — szólalt meg egyszer csak a fiú. — Na...? — Hülye egy dolog ilyen messzi lakni az emberektől. — Miért? Ёп cserélnék akár mind­járt. Köröskörül erdő meg a csend... — Igen, de ha baj van, teljesen mások jóindulatára vagy utalva. Nem úgy van, hogy fogom magam és me­gyek, mint nálunk — látogatta han­gosan a fiú. — Ёп mondom neked, hogy cserél­nék velük. A teherkocsi rátért az erdei útra, amely egyre meredekebb lett a határ­­menti irtvány irányában. A kocsi át­vágott egy friss hótorlaszon és egy kicsit oldalra csúszott. Az öreg sebes­séget váltott, és mereven nézett ma­ga elé. Az út meg egyre emelkedett, a kerekek mind gyakrabban pörögtek egyhelyben. A szakadék fölötti jeges úton a teherkocsi megakadt a magas hótorlaszban, a kocsi fara meg a sza­kadék felé csúszott, úgyhogy az egész megdőlt egy kicsit. A fiú rémülten húzódott el a fülke üvegétől. — Várj, megpróbálok kikecmeregni belőle — mondta az öreg és szilárdan megmarkolta a kormányt. A kocsi könnyedén megrándult, az­tán csusszant egyet, és még jobban megdőlt. — Valamit kell rakni a kerék alá, és el kell hányni ezt a hótorlaszt. Hanem innen felőlem kell kiszállni mindkettőnknek — nyitotta ki az aj­tót maga felöl. Kimászott a fülkéből és kiszabadította a láncba gábalyodott nagy széles lapátot meg a szekercét és ledobta a hóba. A fiú gyorsan utá­na furakodott. A szél arcukba csapta a kavargó havat, meg a fákról potyogó jeges porhót, ami úgy marta a bőrt, mintha homok lett volna. Az öreg hangos szuszogással birkózott a hótorlasszal, a fiú meg derékig gázolva a hóban tördelte a fenyők alsó ágait. Meg­megcsúszott, birkózott a tomboló vi­harral, a hóbuckákkal. Végül sikerült a kocsihoz vonszolnia néhány fenyő­ágat és csenevész fácskát. Keresztbe rakni, minél több ágat keresztbe rak­ni a kerekek alá! Minden erejüket megfeszítve •húzták, vonszolták, cipel­ték a fákat, a fagyos levegő szinte égette a tüdejüket, az arcukat már nem is érezték, úgy kimarta a fagyos fenyőág, a hó- meg a metsző szélvi­har. A fiú a kesztyűjét is elhagyta a nagy igyekezetben, s egy széles fa­görcs felhasította a tenyerét. Holtfá­radt an, fogcsikorgatva, de csak rak­ták az ágakat a kerekek alá. Az öreg aztán óvatosan bemászott a fülkébe. A fiú kint maradt. — Apa! — kiáltott utána a fiú furcsán hörgő, sípoló, természetefíe­­nes hangon. Aztán a kerekek szép lassan forog­ni kezdtek, a láncok belekaptak az ágakba, a beékelődött vastag ághegy nagyott roppant, az ágtörmeléket ma­guk alá kotorták a súlyos kerekek, s a nehéz kocsi lassacskán távolodni kezdett a szakadéktól, ki az útra. A fiúnak könnyezett a szeme, de a szívét egyszeriben a boldogság mele­ge járta át. Az előbbi idegfeszültség és az ijedtség egyszeriben olyan tá­volinak tűnt, mint maga a szakadék, ami valahol alattuk tátongott. Kime­rültén, de végtelenül boldogan ro­gyott az autó ülésére. — Mindjárt ott leszünkt — léleg­zett fel az öreg, s levette ócska kucs­máját és megtörölte vele izzadt hom­lokát. A fiú csodálattal nézett az apjára. — Apa! — szólalt meg aztán re­kedtes hangján. — Mondani szeretnék valamit... Tulajdonképpen ... be aka­rok vallani valamit. Ott a rakodónál az irodában azt hittem, hogy... hogy fétsz nekivágni — mondta és rajong­va nézett rá. —• Te kis csacsi! — dörmögte mo­solyogva az öreg és félkarral átölelte a fia vállát. Fordította: VÉRCSE MIKLÓS iwvs lt. ]F*f * Verses üdvözlet nőnapra Tavasz virága nekik nyitja szirmát, őket köszöntik a rügyfakasztó ágak, hiszen hordozói ők a szebb világnak, őrzik az örök szeretetnek titkát. A szívük, mintha színaranyból volna s kenyeret osztó, áldott két kezük fényt, meleget varázsol mindenütt, a bölcső fölött altatót dúdolva, jövőt sugárzik hő tekintetük. Szerelem, részvét s ami szép a létben általuk lesz gazdagabb s virágzóbb, ők az erősek minden szenvedésben, kétségek között is boldogságot látók, mert lelkűk tisztán zengő földi dallam, dajkája minden szépnek és igaznak, lényükből álmok s virágok fakadnak és harmatoznak észrevétlen, halkan, őrizve fényét melengető napnak. Asszonyok, kik széles e hazában ott munkálkodtok mindenütt s reménnyel szövitek sorsunk, s jártok tiszta fényben, övezze hálánk lényetek virággal. Tavaszi szellő zengje most felétek a boldogság sugárzó himnuszát, hozzanak békét s új reményt az évek s új gyümölcsöt virágzó almafák. DÉNES GYÖRGY Nők napjára kalapot veszek Ebéd utáni kávézás közben, amikor éppen azon gondolkodtam, miszerint van valami gyönyörűen jelképes ab­ban, hogy minden évben kora tavasz­­szal, amikor csak éppen elolvadt a hó, s nyomában a kedves hóvirágok fehér harangocskái a természet örö­kös újjászületését hirdetik — egy na­pot a nők, az asszonyok és lányok ünnepeként ülünk meg, egészen vá­ratlanul meglepő kívánsággal rukkolt elő életem párja: — A hét közepén — szólt határozot­tan —, amikor majd hazaérsz, fogod magad és kitakarítod a lakásunkat. Ez igazán semmiség lesz neked! Annyira meglepődtem, hogy csak egy szót bírtam kibökni: — Én? — Persze, hogy te, nem is a szom­széd! — De mit jelentsen ez?! — kérdez­tem olyan hangnemben, amit csak ritkán és csupán akkor használok, ha valaki, nyilvánvalóan bosszantó szán­dékkal, belémköt. Megfelelő arckife­jezést öltöttem, hogy energikusnak és hajthatatlannak nézzek ki. — Mit képzelsz?! — tettem hozzá indulatosan, — Nekem arra a napra megvan már a saját programom. Dél­után a barátaim várnak ultipartira. Megígértem nekik, hogy elmegyek. — Nem érdekel! Különben is csak semmi izgalom, mert felmegy a vér­nyomásod, az pedig nem tesz jót. Hallgass ide inkább. Mire megjössz, én már minden szükséges kelléket — portörlőt, felmosórongyot s a többit — előkészítek a számodra. — Csakugyan komolyan gondolod, hogy én ...? — Igen, a legkomolyabban. A mun­ka persze látszatra soknak tűnik, ezt elismerem, egy percig sem tagadom, de te is tudod, hogy porszívónk is van. Nagyszerű porszívó, hazai gyárt­mány, kész gönyörűség dolgozni vele ha jó, ezt nyugodtan állíthatom. Most azonban valami kisebb hiba miatt ki­vágja a biztosítékot. Ezért azt taná­csolom, hogy holnap feltétlenül vidd el a javítóba és nézesd meg a szak­emberekkel. A javítási költség, az a pár korona, sem vág bizonyára a földhöz. Mi az neked? Persze ha nem akarod a porszívót használni, akkor az udvarban is vígan porolhatsz. Egy kis testmozgás úgysem árt. Egy pillanatra visszatartottam a lé­legzetemet, hogy arcom kipirosodását megelőzzem, majd halkan sóhajtva, a fogaim között préseltem ki a kíváncsi szavakat: — Ugye, csupán csak az előszobá­ról és a nagyszobáról van szó? — Dehogyis! Minden helyiségről. Félmunkát igazán nem érdemes vé­gezni, ha már ilyen jók a feltételek. — De miért tegyem én rendbe egyedül az egész lakást, amikor nem­régen volt nálunk nagytakarítás? — tudakoltam abban a reményben, hogy talán mégis sikerül a nejemet jobb belátásra bírni. — Mert már ismét poros, piszkos és okvetlenül rendbe kell hozni egy kicsit — a nemzetközi nőnapra. Elő­fordulhat ugyanis, hogy munka után eljönnek hozzánk a barátnőim. Céloz­tak rá a minap. Aha, itt van a kutya elásva! — öt­lött hirtelen az eszembe a felismerés. Tényleg, a nők nemzetközi napján kissé zajosan szokás már mifelénk az asszonyokat és a lányokat megünne­pelni. A munkahelyeken a néhány szál virág és apró ajándék mellett általában kis összejöveteleket rendez­nek, azután sokan a szórakozóhelye­ken s odahaza is találkoznak. A fér­jeknek is ilyenkor jut a eszükbe, hogv egy csokor vagy cserép virág kísére­tében ajándékot vigyenek haza a fele­ségüknek, amellyel azok a kolléga­nőiknek eldicsekedhetnek. No, de már az ünnep előtti nagytakarítást is egyedül a férj végezze, amikor a jo­gaink egyenlők? — Ne vitatkozzál, ne legyél unin­telligens — állított meg töprengésem­ben „oldalbordám“, majd mosolyogva néhány tanácsot adott:' — Azon a napon én közéletet élek, gyűlésen leszek és későn érek csak haza. Nyugodtan és zavartalanul ügy­ködhetsz kedvedre. Az előszobaszek­rényben mindent megtalálsz. A mat­racokat, a fotelokat porold ki, told el a szekrényeket, szedd le a függönyö­ket, a gázon melegítsél elegendő vi­zet, vigyázz, hogy a falat ne fröcs­köld le, az ablakokat szereld szét és úgy mosd meg, töröld jól szárazra őket, a bútort kend le tisztességesen, csak ne használj túl sok tisztítószert, úgyis rengeteg elfogy, alig győzi az ember. — Azt már nem! — vetettem ellent és kapszkodtam a megjegyzésbe, mint fuldokló a szalmaszálba. — Csak nem képzeled, hogy amolyan tessék-lássék munkát végzek! Ha már nekifogok a takarításnak, annyi tisztítószert hasz­nálok, amennyi kell, nem lehet ennél kicsinyeskedni... — Nos, jól van, akkor megegyez­tünk? — vetett véget okfejtésemnek szeretett hitvesem, de még azért hoz­zátette: — Tehát körülbelül ennyi az egész, csak jól csináld, mert majd ellenőr­zőm. Most pedig megint magadra hagylak, a varrónőmhöz megyek ru­­haprőbára. Az esti viszontlátásra! És elment, rugalmas léptekkel, a­­nélkül, hogy hátrafordult volna. Én pedig néztem utána, míg csak el nem tűnt a sarkon. A nemvárt feladatok, de főleg az elmaradó baráti összejö­vetel miatt, csak úgy forrt, fortyogott bennem a sértett férfibüszkeség. Gyámolatlannak, védtelennek érez­tem magam egészen addig, míg hir­telen rá nem döbbentem, hogy való­színű minden azért van így, mert ná­lunk egyedül az asszony viseli a ka­lapot. Én ugyanis eddig mindig fedetlen fővel jártam. Az idei nők napjára te­hát gyorsan vennem kell magamnak egy kalapot. Tiszteletem jeléül legalább meg­emelhetem a gyengébb nem képvise­lői előtt is a jeles ünnepen. Kanizsa István

Next

/
Thumbnails
Contents