Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-06 / 1. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1979. Január 8,

14

• VADÄSZAT ф VADÄSZAT ф VADÁSZAT # VADÁSZAT # VADÁSZAT # VADÁSZAT ф VADÁSZAT Ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф VADÁSZAT ф

Nincs ok az aggodalomra!

A természet szépségeit kereke vadász lelkében az élmények és tapasztalatok mély nyomokat hagynak. Élményeinek tudatos fejlesztésével idővel a természet tökéletes ismerőjévé válik, s aztán távlatokban bontakozhat ki előtte a csodálatos és örök szépségében gazdag világ. A természet íratlan törvényei meghatározzák minden lény szerepét és kijelölik a helyét.

Minden élőlénynek joga van az élethez, mégis örökösen harcolnia kell érte. A küzdelemből mindig az ügyesebb, az erősebb kerül ki győztesen. Sokszor látszólag egyenlőtlen küzdelem folyik a támadó és a megtámadott között, holott a természet bölcs elrendezése folytán mindkét félnek vannak „fegyverei“. Ha az egyiknek erőt és támadó fegyvert adott a természet, ugyanakkor a másiknak az alkalmazkodás és az éber figyelés képességeit biztosította. Ezáltal kiegyenlítette az erőviszonyokat. Általában az egyensúly jellemzi a természet törvényeit. Helyenként — főleg az emberi beavatkozás következtében az élettani egyensúly megbomlik és egymást követik a pusztulás vagy a túlszaporodás jelenségei.

A természetjáró vadász otthonosan mozog minden területen; erdőben, réten, szántóföldön, hiszen mindenütt jó ismerősre lel. Ismeri az állatokat, a fákat, a susogó nádast.

A haszon és a kár fogalma a vadászok körében nagyon szűk keretek közé szorult. Pusztuló értékeink sorába kerültek a ragadozó madarak is. Természetvédelmi törvényünk mindaddig csupán írott szabály marad, amíg a vadásztársaságok tagjai és vadőrei nem érzik szükségét annak, hogy a — hasznosság és a kártétel nagysága szempontjából — még nem tökéletesen ismert ragadozó

madarakat, mielőtt fegyvert emelnének rájuk, jobban megismerjék.

A ragadozó madarak lelövése rendszerint a téli hónapokban gyakori, amikor más tájakról, főleg Szibériából sok érkezik hazánkba is. Ezek jelentős apasztói apró vad-állományunknak. A vendég madarak azonban tavasszal visszatérnek hazájukba, ha ugyan le nem lőtték őket. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a természetvédelem minden egyes vadászt kötelezi.

A vadászok sokezres táborában az utóbbi időben egyre gyakrabban hallható a vadásztársaságok határainak módosítására vonatkozó kérdés. Többen tudni vélik ugyanis, hogy a vadászszervezetek által bérelt területek némelyikén állami kezelésű vadgazdálkodással számolnak. Felteszik a kérdést, hogy az Állami Erdészet tényleg átveszi-e a jelenleg használatban levő vadászterületek gondozását és hogy mi lesz a vadásztársaságokkal.

Akad néhány „jól értesült" egyén, aki tévesen tájékoztatja ismerőseit s ezzel zavart kelt a vadásztársaságok tagjai között. A felelőtlen híresztelések semmiképpen sem szolgálják vadgazdálkodásunk érdekeit, hanem inkább megzavarják annak biztonságát. Esetleg káros rablógazdálkodáshoz is vezethetnek.

Hogy tudomást szerezzek az illetékes szervek vadgazdálkodási elképzeléseiről, Zvolenban, az Erdészeti Kutatóintézetben felkerestem Ján Katrniak mérnököt, aki elmondta, hogy az intézetükben az 1971—1985-re kidolgozott — a vadászterületekre vonatkozó — körzetesítő és minősítő programterv végleges, tehát valótlanok a megtévesztő híresztelések.

Tény azonban, hogy a vadállomány túlzott elszaporodása

egyrészt előidézhetné erdeink növényzetének minőségi lerom-; lását, másrészt magában hord-^; hatná a vadállomány nem ki-" vánt pusztulásának a csíráját' is. Az erdők ugyanis csak bizo-< nyos számú vadállományt elé-t gíthetnek ki eleséggel. A vad-, állomány szaporítása előtt te-} hát tudományos vizsgálattal r kell megállapítani, mennyiben biztosított egy-egy vadászterii- > let természetes vadeltartó ké-| ( pessége, s az állomány szapo-, t rításának a lehetősége. «1

A fenti tények figyelembe-''1 vételével tehát a körzetesítésig az alábbiak szerint alakult: A1, szarvastenyésztésre több mint , 2 millió 150 ezer, az őz részére \ több mint 1 millió 200 ezeréi hektár vadászterület esedékes.,' A minősítés módszere azonban,' minden vadásztársaság részére,1 ismeretes. I

Egyes vadászterületeken azon-1, ban megváltozott a vadeltartás'i természetes lehetősége s ennek velejárójaként a vadgazdálkodás lehetősége is változott., Ezek szerint nem biztos, hogy, a vadászterületek eddigi hatá-j1 rai jók. i

Számolni kell tehát azzal,* hogy a vadászterületeken — a1 vadászás jogának gyakorlóitól függetlenül — néhol új határo-| kát jelölnek ki. Ennek mégha-, tározásánál esetenként a fő szempont — elsősorban a terű- 1 let vadeltartó képessége, a me- ' ző- és erdőgazdaság érdeke —r kerül előtérbe. Valószínűleg ezen tények figyelembevételé- , vei módosítják az egyes va-*[ dászterületek határát. 11

Előfordulhat, hogy a határ-'i módosítás alkalmával az egyik I vadászterület párszáz hektár-,I ral nagyobb lesz, a másik pe-J dig annyival kisebbé válik.: Aggodalomra tehát nincs ok. Nem kell a felelőtlen híreszteléseknek, pletykáknak hinni. «

%

J. M. HabrovSký *

ban. A meneküléskor lámpaszerűen világító folt tartja össze a csapatot a rossz látási viszonyok között. Megfigyeltek egy másik szokásváltozatot is. Az erdőjáró emberek ismerik a megriasztott őzbak dobbantással kísért méltatlankodó riasztását, ami a kutya ugatásához hasonlít. Nos, a mezőn élő őzek között a riasztás nemigen tapasztalható. Bizonyára azért, mert a mezőn ritkán érik őket meglepetéseik, mert mindent azonnal észlelnek.

антщ

A vadászok szemében az őzbak értékmérője az agancs. A mezőgazdasági területeken élő őzek agancsa nagyobb tömegű és térfogatú, azonban halványabb színű, mint az erdőben élő őzbaké. Hamarabb tetőzik a fejlődésben és ezt tovább is tartja. A sutáknál sajnos több az ikerellés, sőt gyakori a hármas ikergida is. Ez persze még akkor sem kedvező, ha jobb a táplálékuk, mint az erdei őzeknek. Ez a különbség annak tulajdonítható, hogy a nagyüzemi mezőgazdaságban termesztett takarmánynövények tápértéke jó, a műtrágyázás pedig növelte a növények kalcium-, foszfor- és magnéziumtartalmát, ami az őznek főleg az agancsfelrakáshoz kedvez. Csökkent a kézi és gépi munkák gyakorisága, így a nagytáblás művelés mellett mindig van nyugalmat biztosító terület az őzek részére. Ez a nyugalom is befolyásolja az

őzek szaporodását és növeke« dését.

Sajnos, a mezőgázdasági te« rületen nevelkedő gidákat sok-t kai nagyobb és több veszély, fenyegeti, mint az erdőben élő« két. Gondolok itt a nagy telje-* sítményű munkagépek okozta sérülésekre. Az ellési idő ugyanis május-június hónapokban esedékes, amikor a suta gidáival leginkább a lucernád sokban tartózkodik. így az egy« két hetes gidák még nem tud« nak elmenekülni a kaszálógé« рек elől, veszély esetén inkább ösztönösen meglapulnak, csak az utolsó pillanatban szánják el magukat a futásra és ez ö végzetük.

Az őzgidák másik nagy ellen« sége a „segítségére“ siető ember. Évről évre az erdőn, de fő« leg a mezőgazdasági területen élő „árva“ őzgidát találnak, ezt hazaviszik, hogy felneveljék. Ez nagyon ritkán sikerül, mert a gida nagy hasmenést kap és el« pusztul. Ha valahogyan mégis sikerül azt felnevelni, az már úgy hozzászokott az emberhez, hogy ha szabadon engedik, az esetek többségében elpusztul, Ha pedig őzbakról van szó, az a párzási időben olyan agreszszívvá válhat, hogy még életve« szélyes sérülést is okozhat.

Sok őz esik áldozatul a gépkocsiknak is, amikor váltójukat az országút keresztezi.. Ilyen helyeken nagyon fontos a gépkocsi vezetőjének az óvatossága. Különösen az erdős-bokros területek mellett, de ott mindenképp, ahol erre figyelmeztető táblák hívják fel figyelmét. Higgyék el, kedves gépkocsivezetők, hogy a baleset elkerülése mindkét fél érdeke.

Safarit József

HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT • HORGÁSZAT^

Лр'и fölé hajló fűzfa ágai alatt nem ül senki. A horgász odaérve, a fához támasztotta a kerékpárt, a földre dobta a tömött hátizsákot és a viaszosvászonba burkolt horgászbotot, majd a belső zsebéből elővett egy lapos üveget és egy kis kortyot húzott belőle. Megtörölte kezefejével a száját s csak azután nézett körül.

A vízen még rajta ült a hajnali pára. Szemben — közel a parthoz — néhány vízityúk bogarászott s pár méternyire a horgásztól egy nádirigó ült mozdulatlanul a nádszálakhoz kötözött fészkén. Előtte a parton egy álmos béka pislogott szomorúan, mint akinek fáj, hogy megzavarták békés szendergését.

Rövid szemlélődés után a horgász szerelni kezdett. A viaszosvászonból egy kétrészes, ezeréves acélbot került elő. Egy mozdulattal csúsztatta össze a botot, amelyen a rozsdás, töredezett és fityegő gyűrűk, karikák és a máladozó, ide-oda csüngő kötöző selyemszálak minden valamirevaló horgászt elriasztottak volna. A hátizsákból malomkerék nagyságú tárolóorsót vett elő, amelyen vagy kétszáz méter kötélvastagságú zsinór volt. Az élőké testvérek között is megvolt vagy hetvenes vastagságú. Az élőkén horog csüngött.

De milyen horog, szentég! Ilyet a boltokban nem árulnak. Valószínűleg a horgász maga kovácsolta, öntötte, vagy reszelte valamilyen erős vasból, mert amikor a kezébe vette ezt az ormótlan és hatalmas ágas-bogas valamit, szinte szeretettel simogatta meg. A horogra főtt kukoricát rakott, elfért rajta majd egy maréknyi, majd a felcsalizott rémséget jó tíz méternyire a vízbe dobta.

Ilyen felszereléssel horgászott a kerékpáros s így nem csoda, hogy közel tízéves horgászpályafutása alatt eddig csak egyetlen egyszer fogott halat. Igaz, akkor aztán nagyot. Egy hatkilós ponty volt az, amely valószínűleg öngyilkossági szándékból fogatta meg magát és ez az emlék azóta is bearanyozza a horgász életét.

A botot felfektette egy villás ágra, a nyelet pedig egy vaskengyellel a földhöz erősítette. Ezután falatozni kezdett. Egy szál házikolbászt, félkilónyi kenyeret percek alatt eltüntetett, majd amikor már a kolbász és a kenyér elhelyezkedett a gyomrában, végignyúlt a zöld fűben és a kalapját a szemére húzva elaludt.

Két óra telt így el. A környéken semmi sem mozdult. A zsinór pedig ott lógott a vízben, a folyó sodra néha-néha nekifeszült, de ezt a horgot, ezt a súlyt talán még egy árvíz sem tudta volna elmozdítani.

Nemsokára egy piros Zsiguli állt meg, alig húsz méterre az alvótól.

Amikor az autó utasa meglátta az alvót, egy pillanatra meghökkent, de aztán megrándította a vállát és maradt. A motorzúgásra a kerékpáros is felébredt. Felült, s amikor meglátta az autóst, hangosan odaköszönt:

— Adjjon Isteni

— Jó napotI — köszönt vissza a másik. — Nem zavarom? — A, dehogy. Van itt hely kettőnknek is.

A másik nem felelt, csak hálásan odabiccentett, majd szerelni kezdett. Egymás után kerültek elő a gépkocsiból a szebbnél szebb dolgok.

— Maga aztán jól felkészült, mesteri — jegyezte meg a kerékpáros. i

i— Hát nem mondom, van egy pár darabom — válaszolt az

autós, majd a kerékpáros horgászhelye felé pillantva folytatta: — Ügy látom, maga csak egy bottal horgászik.

— Elég erre az egyre is vigyáznom!

— Acélbottal — állapította meg az autós.

— Hát én már csak maradok emellett. Nem szeretem ezeket a nyim-nyám botokat. Az ember egyszer bevág velük istenigazában és ripityára törik az egész mindenség.

— Ki így, ki úgy! — nevette el magát a másik, s közben egymás után csalizta fel a horgait. Egyet a fenékre dobott, vagy húsz méterre a parttól, a másikat pedig úszóval a partközeibe dobta be, oda, ahol szinte állt a víz. Az úszó környékét még meg is szórta valami masszával. — Ezel keszegezek — magyarázta. — Hátha az jobban akad ilyenkor.

— Keszeg? — húzta el megvetően a száját a kerékpáros. — En ugyan nem foglakozom velük, nincs abból semmi.

— Pedig jó szórakozás azl — mondta az autós. — Egy csapatból, kis szerencsével, akár tizet is ki lehet fogni. Ehol ni! — kiáltotta. Es valóban. A keszegező úszója előbb csak megbillent, majd elkezdett úszni az árral szemben. Alig észrevehető mozdulattal emelkedett meg az autós keze, s a.következő pillanatban már egy jó félkilós dévért kormányozott bele a kiemelőszákba.

— Szálkás: Csupa szálka az egész! — legyintett a kerékpáros. — A fene se kínlódna velük.

— Szálkás, az igaz, de a halat elkészíteni és enni is tudni kell.

Oj csali repült a vízbe és nem telt el egy félóra, már a nyolcadik keszeg került a haltartóba. Volt köztük kilós is. Az autós értette a dolgát. A botot már régen a kezében tartotta és alig billent meg az úszó, ő már meg is akasztotta a halat. A fenekező mozdulatlanul hevert a mederben, arra nem volt kapás.

A kerékpáros pedig ott ült mellette a fűben és elmerülten nézte a másik mesterkedését. Az autóst nem zavarta nézelődő túrsa, teljesen elragadta a horgászszenvedély. Hallgattak mind a ketten. 1

A némaságot egyszer csak nyikorgás, slvltás, recsegés zavarta meg, s mikor az autós a társa horgászhelye felé nézett, látta, hogy annak botja ugyancsak inog a villáságon s a zsinór megindulva az orsón, csakúgy vágja a vizet.

— Kapása van! — kiáltotta, de nem volt szükség a figyelmeztetésre.

A kerékpáros, mint akit puskából lőttek ki, rohant a helyére, egy mozdulattal rántotta ki a földből a rögzítő kengyelt, majd két kézre fogva a botot, rettenetes erővel bevágott de иду, hogy ha mondjuk, egy kétkilós hal lett volna a horgon, az irtózatos erejű bevágás következtében biztosan keresztül repült volna az erdősávon.

De nem kétkilós volt, annál jóval nagyobb lehetett, mert erre a félelmetes bevágásra csak annyi történt, hogy’a hal egy pillanatra megállt, hogy utána aztán megállíthatatlanul törjön előre.

A bevágás után vagy tíz méterrel arrébb felvágta magát, hatalmas örvényt kavarva a csendes vízben s aztán csak ment tovább előre, akár egy ló.

Amur! — szólalt meg az autós, akit elfogott az izgalom és letette a saját botját, most már csak a másik küzdelmét figyelve.

— Engedje utána a zsinórt! — tanácsolta.

A kerékpáros engedte is, mert mi mást tehetett volna? A tárolöorsón nem volt fék és a hatalmas hal csak húzta lefelé a zsinórt. Közben az ormótlan orsó nyikorgóit, akár egy kellemetlen kocsikerék. A kerékpáros úgy kapkodott a körbeforgó fogantyúhoz, mint Bernát a mennykőhöz, míg végre sikerült neki elkapni.

A hal akkorra már valahol messze járt; a zsinór másik vége lehetett, vagy száz méterre a parttól, de az 6 számára eleve reménytelen volt ez a küzdelem. A kétszáz méter hosszú, kötélvastagságú zsinór, a hetvenes élőké, az eltörhetetlen horog és a valami különös véletlen folytán letéphetetlenül megkötött csomók semmi esélyt nem hagytak neki. De azért nem adta meg magát. Még ki tudott törni jobbra és balra is, ezt még megengedte a nagy távolság, de mást már nem tudott csinálni.

A horgász most döntő akcióra szánta el magát. A botot ledobta a földre és jobb kezével elkapta a zsinórt, és kézzel kezdte a halat bevontatni. Vékonyabb zsinórral ez kockázat ns dolog lett volna, mert az úgy elvágta volna a horgász kezét, mint kés a vajat. Ám ezzel a kötélszerű zsinórral és ezzel a két kérges tenyérrel ezt is meg lehetett csinálni.

Hozom a szákot! — indult volna az autós, de a másik megállította.

— Nem kell! — s azzal egy mozdulattal kiemelte a halat

a kopoltyújánál fogva, majd felvitte a töltés tetejére és ott letette a földre. Valóban amúr volt. Egu méter — eau méter húsz lehetett. *

— Gyönyörű példány, van ez vagy tizenöt kiló is! — jegyezte meg az autós és hangjában nem volt semmi irigyséa —• Mit kezd vele?

— Mit? — ismételte a kerékpáros az izgalomtól még zihálva, de széles jókedvvel. — Estére összejövünk a cimborákkal főzünk halászlevet, megiszunk egypár üveg sört.

Gyorsan összepakolt. A halat nylonba csavarva betette a hátizsákba, amelyből az amúr farka úgy állt ki, akár egy gyárkémény. Majd a kerékpárjára támaszkodva még megállt egy pillanatra és odafzólt az autósnak:

— Mert tudja, mester, a horgászathoz nem elég a jó felszeszerelés, kell oda még más is! — s azzal mutatóujjával sokatmondóan megbökdöste a homlokát. _m. _

I

A mikor megkezdődött ha** zánkban a nagyüzemi gazdálkodás, az a szóbeszéd árta, hogy az kedvezőtlen lesz tz apró, de főleg a nagyvadra. \z eltelt idő azonban alaposan rácáfolt ezekre a nézetekre, i a nagyvad állománya nemmgy csökkent volna, hanem nkább gyarapodott. Ez szembetűnő, a legnagyobb létszámú nagyvad, az őz esetében. Amint tudjuk, évről évre több őzet ejtenek el, számuk az elmúlt tíztizenöt évben mégis csaknem megduplázódott.

Az állomány nagyobb része a Csallóközben, mezőgazdasági területeken él, s jelenlegi életkörnyezetük kedvezőnek mondható. Mostani tartózkodási helyük jócskán megváltoztatta az őzek életmódját, viselkedését, táplálkozási körülményeit. A változás olyan nagy, hogy a mezőgazdasági területeken és az erdőben élő őz több tekintetben különbözik egymástól, pl. testsúlyban , agancsméretben stb.

Az erdőben élő őznek aránylag kicsi a mozgási köre, mindössze egy-két kilométer. Itt a bakok élőhelyüket pontosan körülhatárolják szagjelzéssel, agancsdörzsöléssel, kaparással és egyéb jelekkel, melyek bennünket, vadászokat kitünően tájékoztatnak az őz jelenlétéről,

Teljesen más a határban élő őz magatartása. Az életmód és a táplálkozás megváltozása sajátos átalakulásokat váltott ki viselkedésében, ami ősztől tavaszig szembeötlő. Míg az erdei őzek ritkán verődnek csapatokba — négy-ötnél többet még zord tél, vagy nagy hó idejér sem látni együtt —, a mezőgazdasági területeken nem ritka £ negyven-hatvan tagú őzcsapat Az ilyen csapat valamelyik tagja mindig figyel és jelzi a; esetleges veszélyt. Egyébkén: még keveset tudunk az ilyer őzcsapat életéről, szokásairól társas rangsoráról és az egyél viselkedést „szabályozó“ ténye zőkről. Megállapították például milyen érdekes szerepe van < téli szőrzettől elütő fehér far tíiknrnpk a rsanat fiss^ptarta^a