Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1978-07-29 / 30. szám
1978. Július 29. SZABAD FÖLDMŰVES JURIJ BONDARJEV: Így kezdődött az a hangulat: „Nyugaton a szénakazlak között áttetsző kandiscukorként függött a hold, a Nagy Medve ívben hajló farkbojtját ráhullatta a felfehérlő keleti égre. Már a harmat is szétterült, meleg volt, s kevéske világosság telepedett a földre. A folyóhajlatban balga önkívületben kiáltoztak a békák...“ Mikor láttam, éreztem mindezt? Fölidéztem a csöndet, a falu határát, a nyári éj hangját, s abban az éjszakában láttam magam mezítlábasán,, alvatlanul, a horgászbotot ígérő várakozás boldogságában. Vállamon enyhe nyomással csúszkált az evező (egész éjjel a füvön hevert), a másik evezőt a testvérem hozta, leereszkedtünk a folyóöbölhöz, ahol a rézsű alatt, a fák sötét árnyékában, könnyedén himbálóztak a csónakok, s a lágyan gyűrűző hullámok halk loccsanással simogatták szurokba vont fatestüket. Mezítlen talpamon éreztem a homok nedvességét és láttam, mint remegteti magát a víz a nádas derekánál, s fordul a hajnalpír rózsaszínébe. Es ez a koranyári reggel mindmáig másra is emlékeztet, mint amit a folyó, a hajnal, a fák, a hideg homok szült meg — a félméteres, égővörös uszonyú ónos jászokra, ezekre az erős, ruganyos halakra, melyek az este vízbe rejtett horgászzsinórt megfeszítve igyekeztek kiszabadítani magukat és velünk is harcoltak, kicsúsztak a kezünkből, mint a titokzatos folyómélyek kerekszemű, lovagi aranypáncélos szépségei. Azután, feszesen csapkodva a farkukkal, mégiscsak ott feküdtek a csónak alján, engem pedig valami szent lelkesedés lepett meg a kifogott szépségek láttán, és beszívtam magamba az ősiszap illatát, a fekete örvényektől fényesre mosott fatönkök illatát, melyek nemrégen még úgy uralkodtak, mint a vizek széles hátú, magabiztos parancsolói. Halászok, vadászok csiklandós-édes érzését nemegyszer átéltem gyermekkoromban, s mindig elfogott a győzelem boldog örömujjongása. Lehet, hogy ókori ősök árama lüktetett az ereimben azokra a régés-régi időkre emlékeztetve, amikor az emberi faj létgpése függött a sikeres vadászattól. ' Mégsem a zsákmányolt élelem miatt ereztem gyönyörűséget, hanem a szépség erejétől, mely ott rejtőzött a vörös pikkelyes jászok hideg-feszes testében, s ez a szépség sehogy sem tudott átalakulni gyermeki tudatomban valami régen vágyott, az emberi élet folytatásához, szükséges étel izévéillatává. Elragadtatott csodálkozás volt ez a kifogott, élő aranytömbök, a folyó megfejthetetlen titkában mesés jelei, s anriak az egész nyári, reggeli világnak csodája fölött.., Mi a női szépség? Szabályos vonások? A test harmóniája? A tekintet? A járás? Ki tudja megmondani: mi váltja ki a szerelmet? Máig él bennem bizonyos örömérzés, emlékezve távoli kamaszkorom nyári reggelére, amikor először láttam meg őt a nyaraló orgonával benőtt teraszán. Ott ült a szalma-hintaszékben, töprengőn, fűszálat rágcsálva és olvasott — hűvös árnyak foltos hálót siklottak a könyv lapjain, fiatal fedetlen térdein, melyek szinte a szemembe vágódtak, amikor a kertből a teraszra futottam. A fű illatáig emlékszem erre a nyár eleji csodálatos reggelre, a seregélyes zöld lombokra, a hintaszék finom csikorgásaira, s azokra a fénynyel-árnnyal simogatott kerek térdekre, melyeken a könyv pihenhetett, megérintette a nőt test melegét. Es emlékszem a kamaszos tisztasággal vegyes érzelmekre is, amit fölgyújtott bennem az a titokzatos ismeretlen, aki egy szőke hajú, fiatal férfivel érkezett hozzánk a nyaralóba. Ez a fiatalember jól szabott nyersselyem nadrágot, rövid ujjú selyem sportinget vtselt és nem tudom, miért, azonnal fájó féltékenységet éreztem fizikai ereje, ruganyos járása, magabiztos, tömött fehér fogsorát kivillantó nevetése láttán, és amikor aznap alkonyaikor megláttam, hogy röplabdázott — mesteri módon nyitott, nagyszerűen passzolt és blokkolt, magasra fölugorva meggörbítette nagy, kisportolt testét — s amikor láttam öt is, a nőt, aki együtt játszott vele a hálónál, tréfásan, nevetgélve, kis kendővel letörülte partnere homlokát, akkor féltékenységem valami közeli, elbírhatatlan gyűlöletté változott iránta. Azon az éjszakán halk füttyszó ébresztett föl. Nyaraló környéki barátaim szoktak így jelt adni esténként a kerítés mögül, elhívva hazulról ezzel az egyezményes jellel. A sarki szoba egy szűk, forró benyílójában aludtam, csukott ablaknál, így védekezve a fullasztó hőségben a kegyetlen, júniusi szúnyogok ellen. Meghallva az álmaimba beszűrődő fütty jelet, leugrottam az ágyról, kitártam a holdfényben fürdő fél ablakszárnyat, s arra gondoltam, hogy éjszakai horgászásra megyünk a közeli tavakhoz, kacsamód kétszer elhápogtam magam, ami azt jelentette: hallom, mindjárt kimegyek, hogy megbeszéljük a programot. Am még arra sem maradt időm, hogy becsukjam az ablakot és inget húzzak, ismét fölhangzott a jel, s fű meleg nedvességgel együtt a holdas kertből lépések könnyed hangja hatolt a szobámba, nyomában ágak reccsentek valahol a ház közelében. Mindez nem utalt a mi egyezményes jelünkre, csodálkozva, óvatosan kitekintettem a kékes levegővel öblített orgonásra, s ott, egészen a ház közelében egy pillanatra felvillant, majd kialudt egy zseblámpa sárga fénye, s ugyanarról a helyről vidám, visszafogott suttogás hallatszott fel: — Hé, manzárdlakó, álomszuszék, ne merjen aludni ilyen éjszakán! A- zonnal jöjjön le a kertbe, parancsolom, hallja? Akkor megláttam öt: jütyörészve járkált az almafák alatt, és lentről, zseblámpával játékosan rá-rávillantott a manzárd ablakára, jeleket adva a szőke hajú, röplabdázó istennek, aki ámulatba ejtett minket a mai játékon szoborszerű testének férfias szépségével, fogainak villanásaival. A továbbiakban akaratlan tanúja lettem mindannak, amit az én kamaszkoromban egyáltalán nem kellelt volna látnom. Ezért is emlékszem életemben arra az éjszakára. Halkan válaszolva, a férfi, vállára vetett kiskabátban, fehér nadrágban lement a kertbe és átölelte a nőt; ő pedig csodálkozva, gyermekien füttyentgetve, karjaival átkulcsolva a férfi nyakát, fölnevetett, lehunyt szemmel lábujjhegyre állt és fölkattintott zseblámpájával végigpásztázta az almafaágakat, feje fölött fényesen bearanyozva a leveleket. . < — Figyelj — mondta a nő kissé eltávolodva, ujjaival játékosan dobolva a férfi mellén —, nem veszel el feleségül? Hiszen én jó vagyok... — Elveszlek, ha akarod — válaszolta nevetve. — Csak nem örökre. Szegény mérnök vagyok, szerény lehetőségekkel. Mit csinálnék veled? — Mit? Szeretni fogsz, én meg reggelenként kávét főzök neked ... Este odaülünk az ágyadhoz és felolvasok egy regényből. Rossz lenne ez neked? — Oh kedvesem, ehhez legalább egy paradicsomi kunyhó kellene. De nekem még egy saját kalibám sincs. Mit fogok csinálni veled, te szürke szemű kis ajándékom? Há? ... — Szeretni fogsz. Es most már tudok egyet-mást. A volt férjem mondta, hogy van bennem valami az ideális nőből. — Érdekes, és mi az a valami? — Nincs jogom beszélni róla. Először is nem való, másodszor, nem akarom lefegyverezni magam. — Mégis? Nagyon kíváncsi vagyok. Légy szíves... — Hogy mondjam el neked? Na jól van, mindegy... Azt mondta, hogy az ideális nőnek pajkosnak kell lennie.. . Kettesben el kell felejtenem a női méltóságot. De vele nem ment. Féltem, nem tudtam legyőzni magamban a szégyenérzetet. Remegtem, mint az egér. De borzasztó, borzasztó pajkosnak lenni!... — Es velem? Velem is az lenne? — Veled? Mit veled? Hogyan veled? Miért? Magam sem tudom, hogy veled... — Próbálj meg pajkoskodni — mondta a férfi kedveskedő leereszkedéssel, és kabátját ledobta a fűre, az almafa alá. — Tudsz? Há? A nő aprót füttyentett, ajkai nevetésre rándultak, zseblámpájával a férft mellére világított, az pedig a lámpával együtt lenyomta a kezét, s egy pillanatra a meleg fénysugárban megláttam lengedező szoknyáját, térden, amint ismét lábujjhegyre állt és ajkával odatapadt a férfi szájához — és ekkor csaknem elsírtam magam, fulladoztam a szomorú féltékenységtől, a szerelemtől, hangjától, kacajától, a földre hulló fénysugártól, mely megcsillantotta a füvet, a zakót, a fehér szoknyát és a fehér pantallót fez modernnek számított a harmincas években); azután ismét felhallatszottak a suttogó női szavak: — Akarod, hogy a feleséged legyek itt, az almafa alatt? — Azt hiszed, hogy egy drága ajándékot, egy ékszert feleségül lehet vennil Bársonydoboz kell, ami megőriz téged. Hogyan szeressen valaki egy ékszert? A nő zseblámpájával élesen az arcába világított. A másik fölnevetett, fogait csillogtatta. — Furcsa — mondta a nő egy idő után elvékonyodott, remegő hangon. En szeretlek, de ... legalább annyira gyűlöllek isi — Drágám, ez olyan dosztojevszkijes, két érzés egy emberben — válaszolta egyszerűen, vidáman. — Egész nap Dosztojevszkijt olvastál. Attól romlott, el a hangulatod. — En a lovagregényeket szeretem, nem Dosztojevszkijt. — Az istenért, ne beszéljünk ilypn fennkölt dolgokról. Hol a te pajzánságod? Kivette a nő kezéből a zseblámpát, kikapcsolta, laza mozdulattal a fűre dobta, azután könnyed leereszkedéssel átfogta a derekát, s én újra láttam, hogy hozzásimul, az ajkaihoz, de a holdfényes félhomályban inkább csak sejtettem a nő arcára kiülő furcsa, kínlódó kifejezést, szemöldöke rándulásait. Sokáig csókolta, elszakíthatatlanul, kínzón, úgy, hogy a nő felnyögött, hátrahajolt, ő pedig kidombolta a blúzát, s mintha büntetné, ajkával rátapadt kibomló mellének fehérségére, amit életemben először láttam ilyen szemérmetlenül. Kimondhatatlan bánat keserű könnyei fojtogatták, befátyolozták a szememet, s hiába küszködtem ellene, torkomból tompa, szaggatott hiiDpöaés bukott ki. Odaugrottam az áqyamhoz, arccal a párnára buktam, hozzádörgöltem könnyes arcomat, fuldokoltam az oktalan zokogástól. Ilyen felszabadítón', telies magányosan, elszigetelten, amikor úgy tetszett, hogy mindennek vége, csak gyermekkoromban sírtam. Félve, hogy meghallják a sírásomat, egy idő múlva mégis leugrottam az ágyról, kipillantotam az ablakon, amely mögött a lég már hajnallá sápadt, holtan áldozta magát a fakuló hold a fák között; s az egész kert, az plmaják, a virágágyak között kanyargó füves gyalogutak sötétszürke mozdulatlanságba dermedtek. A nő lassan, mintha ittas volna, odabotorkált a tömött, öreg orgonával befalazott kerítéshez, megállt, megigazította a haját, lehajolt egy bokorhoz, leszakított egy ágacskát. A bokor ruganyosán kiegyenesedett, elhullatott néhány szirmot, ö pedig arcát fölemelve remegni kezdett, mint kábítószeres lázban, feje fölött megrázta az orgonabokrot, s a lehulló harmat pókhálóereket rajzolt az arcára. A férfi az almafa alatt állt vállára dobott kabátjában, markában az eloltott zseblámpát forgatta, határozatlanul mosolygott és hallgatott. Reggel elutaztak és soha többé nem láttam őket. Amikor visszatértem a háborúból, egy családi ismerősünk közölte, hogy az a nő meghalt az evakuációban. De máig emlékszem az igaztalan sértettség, keserű reménytelenség érzésére, mintha az a fiatal, szilaj nő, aki azon a reggelen a napfény tisztaságával sugározta be nyaralónkat, helyrehozhatatlanul becsapott volna különös, szent titkával, nem is sejtve, hogy nem az a másik, az öntelt, szőke, cinikus férfi, hanem én tudtam volna őt szeretni mindenkinél jobban a világon és sajnálni, védelmezni, megóvni őt az élet gorombaságaitól. A szerelem megoszthatatlanságának ez a meztelen érzése, azt hiszem, megkíméli a felnőtt embert. Szép volt az о nő? S vajon ismerjük-e a szépség igazságát, lényegét? Elutazása után mintha ködben éltem volna, időnként elsírtam magam, átélve a féltékenység pokoli kínját, melyből az első szerelem nem ad szemernyi kiutat sem: abban az évben voltam tizenkét éves. Most már megettem a kenyerem ja vát, ő már régen nincs az élők sorú ban, az idő bő vízzel mosogatja a múl tat. De most is a nőiesség, a fehér büntelen tisztaság teljes fényében Iá tóm azt az elbűvölő nyári reggelt s őt, első szerelmemet: ott ült a szál ma-hintaszéken, töprengőn, fűszálat rágcsálva és olvasott — hűvös árnyak foltos hálói siklottak a könyv lapjain fiatal, fedetlen térdein .,. BíarJitúásí-^ Hajladozva sír a szélben, fejet hajt a kaszaélen, olyan fáradt, olyan áldott, átöleli a világot, búzakalász, búzakalász. Könnyel verték a barázdát, úgy nevelték gyönge szárát, megöntözték égi fénnyel, körülfogták reménységgel, búzakalász, búzakalász. Hogyha égi fergetegre gyúl a nyárnak régi kedve, s vi’láin sújt a kaszaélre, meghasad a szív is véle, búzakalász, búzakalász. Hajladozva ring a szélben, fürdik a nagy fényességben, benne csillan anyám vére, benne sóhajt nemzetsége, bűzakalász, búzakalász. DÉNES GYÖRGY ELLI PEONIDOU (Ciprus): Két méternél magasabb Két méternél is magasabb volt. Emlékszem, esténként a tornácon üldögélve láttuk, mikor kimenőből jött haza; mindannyian vártuk a nyakigláb kamaszt. Sietve köszönt, azután gyorsan és szégyenlősen szaladt haza. De minden esetben beütötte a fejét az ajtófélfába. Sohasem tanulta meg, hogy lehajtsa a fejét, mielőtt belép az ajtón — talán mert az utolsó hónapokban, hirtelen nőtt meg ilyen magasra. A katonaságnál ez nem volt akadály, hiszen így vagy úgy mindenkinek le kellett hajolnia, hogy belépjen a sátorba. Egész családjuk ilyen magas volt, kivéve az apját. Az idősebb lány miatt sokáig féltek is, hogy hórihorgassága megakadályozza a férjhezmenetelben. Azonban két héttel a puccs előtt — ez az annyira gyűlölt nap sorsfordulója lett mindannyiuk életének — „a puccs előtt vagy után“, akaratlanul is így beszélünk, eljegyezte magát, mégpedig egy jogásszal. Fiatalember még ő is, s most nem akad munkája, de akkoriban igen szerencsésnek mondhatta magát. Akármilyen magas is volt a kislány, a fejét sohasem ütötte be az ajtófélfába. Csak azér említem mindezt, mert összefügg történetünkkel. Egy szó mint száz, akár akartuk, akár nem, fel kellett figyelnünk a fiúra, hiába szeretett volna elrejtőzni az emberek között. S különben is akkora cirkusz volt minden egyes hazajövetele a laktanyából, hogy felfigyelt rájuk az utca, mihelyt meglátták, rohantak elébe: először a két kicsi, majd a gimnazista és a nagylány akinek vőlegénye is volt — s végül az anyjuk. Már kinn az utcán ölelgették-csőkolgatták, és ő szeretett volna eltűnni a hosszúra nőtt lábával, kezével. Egyetlen fiú volt a négy lány mellett, így aztán öt nő ugrált állandóan körülötte. Természetes tehát és magától értetődő, hogy egy ilyen hosszúra nőtt kezű-lábú, szégyenlős kamaszt, aki magasabb, mint ^két méter, nem lehet úgy elfelejteni, hiszen olyan jó gyerek volt, még az óvodás lányom is így beszélt róla: — A mi Andrikkoszunk a család szeme fénye! Hogy miért kellene elfelejteni?___ Kamaszunk egyike a kétezerszázkilencvenhét „ismeretlen sorsú“ ciprusi görög katonának. Eltűnt a tragikus háború első napjaiban, azóta nem tud róla senki — írta róla az édesanyja egy kérvényben, s arra kért engem, az „írástudót“, hogy segítsek az összeállításában. Akkoriban leveleket írt, járta a hegyeket szenvedélyes türelmetlenséggel, barátokat és ismerősöket kért, hogy járjanak közben a Vöröskeresztnél. Még az északra költöző törököket Is megkérte: ha látják a fiát, azonnal értesítsék őt. Homályosan megvolt benne a remény: él a fia valahol. Később azután állandóan sírt; szinte nem is tudta már, mi történik körülötte. Reggelenként sírástól bedagadt szemmel üldögélt a tornácon, hosszú órákon át bámulva a semmibe. Kertje, amely a puccs előtt (ismét a fordulópont) híres volt szépségéről, gazdagságáról, lassan elsárgyilt. Szinte egybeolvadt gazdája arcával. Mi, szomszédok is kerültük a vele való találkozást, ezeŕegy kifogást keresve, hiszen mit is mondhattunk volna néki: „hogy vagy, mi újság?“ Az élet mégis ment tovább. Andrikkosz emléke lassan elhalványult, a távolba veszett lelkűnkben. Mikor hasonló tragédiákról hallottunk, mi is elmondtuk: „A mi szomszédunkban Is lakott egy fiatal fiú, szinte gyerek volt még, amikor eltűnt. Szegény édesanyja ...“ Egyszer azonban hirtelen megváltozott az anya. A kert ismét varázslatos zöld színekbe burkolózott, a sárga gyomokat kiirtották. Mire beköszöntött a tavasz (hányadik a puccs után?), már a szomszédok között szokásos mindennapos csevegés is olyan volt, mint régen: „Szép napunk van ma! Hogy vannak?“ — „Köszönöm, jőll“ Talán megtudott valamit szegény — gondoltuk, és megkérdeztük a legkisebb lánytól, milyen jó hírt kaptak? — Anya elment a jósnőhöz, és világosan kivette Andrlkkoszt a kávézaccban. Jól van és képzeljék el, azóta még tovább nőtt... Tegnap két kőműves jött a szomszédunkba. Percek alatt kibontották az alacsony ajtót. Az új, melyet a helyére tettek, negyven centiméterrel magasabb. Az anya pedig keményen és reménykedve, határozottan és lelkesen adta a kőműveseknek az utasításokat. Az új nemzedék is bontogatja szárnyait, s láthattuk őket szerepelni — még hozzá kiválóan — a CSEMADOK zselizi ás gombaszögi ünnepélyén. ^tt— I 4 *
