Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1978-10-21 / 42. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1978. október 21. RIDEG SÁNDOR: к fusvtdqiÁ hmnmír nyilatkozata-Megmondom mindjárt az elején, hogy engem most az a ritka szerencse ért, hogy a kisuatyal harangozó nyilatkozatával egytdőben igazi nagy emberről írhatok történetet. Itt hozzátehetem azt is, hogy nem hízelegni akarok ennek a nagy embernek, ahogy ez mostanában a tolljorgató körökben szökés, hanem fáradságot nem kímélve, a teljes valósághoz tartom magam, s hogy ml lesz a fizetségem, már nem is firtatom. A kisvatyat harangozó hivatalához illő komolysággal éppen babot válogatott a kemencesutban, amikor ráköszöntem. Ezután midjárt elmondtam neki, hogy a haldani plébános ügyében jöttem, aki azóta sokkal nagyobb ember, mint gondolnánk, azonbelül most újra elő akarják léptetni. Már a római pápa is foglalkozott a dologgal. A harangozó megint csak hivatalához illő komolysággal azt kérdezte tőlem, hogy melyik pápa beszélt a plébánosáról, a református-e vagy a katolikus pápa? Mondtam, hogy nyilván a katolikus pápáról van szó. Illik tehát, hogy mint egyházi dolgokban járatos személy, szintén szóljon valamit, mert föltehető, hogy van némi sejtelme, mint olyan embernek, akt magasabb körökben forog, főként harangozás idején. Nekem elmondhat mindent — biztattam —, mert egyrészt tttoktartó katolikus ember vagyok, másrészt meg magam is Kisvatyáról származtam valamikor. A harangozó éppen befejezte a babválogatást, előtörülgette száját a szőr közül, és beszélni kezdett. En ugyan nem tudok tájszólással beszélni, de annyit mondok el a nyilatkozatából, amennyit mondott, nem veszek el belőle egy igét sem: — Ott éltünk hármasban a kisvatyat parókián, én meg a plébános úr, meg a Zsófi nevű gazdasszony, akt nem volt több húsz esztendősnél. Eccer aztán, mikor javában éldegéltünk, a papomat váratlanul meglátogatta a püspök. A papom, mint illik, kezet csókolt a püspöknek, aztán körülvezettük az udvaron meg a kertben, megmutattuk neki a kiszáradt körtefát, a deszkából ácsolt budit, a disznóólát, majd a plébános hálószobájára került a sor. A szoba összes bútorzata egy kopott szekrényből és egy ágyból állt. A falon néhány szentkép lógott, de az már nem sokat javított a dolgok vagyoni helyzetén. A plébánosom restelkedett a nagy szegénység miatt, és elmondta a püspöknek, hogy úgy él, mint a hajdani szent apostolok: minden munkát maga végez, imádkozik, rendes időben misét mond, litániát tart, ruhát foltoz, harisnyát javít, mos, főz és takarít. Ez így nagyjából Igaz is volt, mert a húszéves gazdasszonyok nem szokták agyondolgozni magukat a parókián. — Micsoda szörnyűség! — csodálkozott a püspök. — Bizony, nagy a mi szegénységünk, püspök atyám — mondta a papom —, olyan szegények vagyunk, hogy tökkel harangozunk a toronyban, ahol már a bőregerek is éhen pusztultak a nagy éhség miatt. Ami engem illet, leginkább káposztán élek. Tyúkot csak képes újságban láthatok, meg a gazdák udvarán. A püspök szomorúan ingatta lila kobakos fejét, mert nagy emberbarát volt, és igen sajnálta a bőregereket. — Van-e valamilyen gazdasszonyod, akt néha ebédet főzne, fiam? — kérdezte a jóságos püspök. — Van gazdasszonyom, püspök atyám, kegyes engedelmével, de őt se tudom kellően ellátni, mert mindennap többet kíván. — Hány éves a gazdasszonyod, fiam? — kérdezte a püspök. — Húszéves lesz karácsony szent napján, kegyes atyám. — Aztán hol szokott aludni a gazdasszonyod, ha már nincs több ágyad? — Itt szokott aludni mellettem az ágyban, püspök atyám. Ügy segítünk magunkon, ahogy lehet. Kerülöm a pénzkiadást, mert vékonyan áll az eklézsia erszénye. — Hát ez rettenetes — sóhajtott a püspök —, és hogyan bírod ki mellette, ha teszém azt: éccaka önfeledten kitakaródzik, és meglátod a keble fehérségét, meg miegymást? — Van ám egy hosszú vasalódeszkánk — mondta a papom —, a desz kát végigállítjuk az ágy közepén, s így el vagyunk egymástól kerítve. így beszélgetett plébánosom a püs pökkel, míg teljesen meggyőzte, hogy erkölcsi javakban egyáltalán nincs hiány a parókián. A püspök ezután megigazította fején a lila színű ко bakját, és elment a másik faluba. Sze rencsére ez a püspök ts csak holtig élt, és a plébánosommal álkerültünk egy zsírosabb parókiára. Ott már olyan tói ment dolgunk, hogy én, ha megfrüstökőltem, szalonnával tőrül gettem meg a számat. De nemcsak én éltem jól, meg a papom, de még a balhás kutyám is palacsintát szivarozott ebéd után. En, mint rendesen, most is háromszor harangoztam naponta, a papom néha belenézett a könyvbe, nehogy elfelejtse a cirkumdederumot, aztán olyan jóízüeket aludt utána, -hogy a kert végére hallatszott a hortyogása. Így éltünk a parókián, amikor egy kerek hasú püspök látogatott el hozzánk. Aszongya egy reggel a papom: — Miska, te! Szerezz magad mellé egy embert, és minden szebb bútordarabot vigyetek le a pincébe. Nem akarom, hogy a püspök úr meglássa gazdagságunkat, mert könnyen megtörténhetne, hogy ezt a helyet is odaajándékozza valamelyik pártfogoltjának, mink meg mehetünk makkolni valami istentől elhagyott koldushelyre. Minden díványt és- fotelt vigyetek le a pincébe, csak a régi faágyat hagyjátok bent a hálószobámban. Nem akarom, hogy a püspök úr sokáig időzzön nálunk. Képes volna meggyóntatni bennünket, aztán imádkozhatnál helyettem is vagy három hónapig ... Olyan tizenhét-tizennyolc év körüli leány volt a plébánosom gazdaszszonya, akinek teljesen szabad keze volt a vagyoni dolgokban, de a plébánosom most őt is ellátta tanáccsal ilyenformán: — Marosa, szedd össze magad, és tűnj el a parókiáról! Gyön a püspök úr! Nem akarom, hogy véletlenül is meglásson nálam. Ilyen vén papok tele vannak ártó irigységgel, és szinte bizonyos, hogy kár érné erkölcsödet, ha észrevenné, hogy milyen szép kebled, lábod szára és milyen fehér bőröd van... Marosa el is ment a parókiáról rögtön. Volt a faluban egy kocsis, aki el akarta vinni, azt kereste föl az istállóban. En meg a sógorommal minden bútort lehordtám a pincébe. Csak a falra akasztott szentképeket hagytam benn a házban, meg a régi faágyat, így vártuk a püspököt a legteljesebb szegénységben. Estefelé meg is érkezett a püspök. A plébánosom megcsókolta rajta a bőrkesztyűt, aztán kivezette a kertbe, megmutatta neki a legnagyobb tököt, ami valaha a földön termett, és bevezette a házba. A püspök látta a nagy szegénységet, és igen csóválta a fejét. — Ilyen szegényesen vagy, fiam? — kérdezte a püspök a papomat. — Szegény vagyok, püspök atyám, mert szegény az eklézsia. Már majdnem ott tartok, hogy magamnak köll harangozni. Kevés a stólapénz, keresztelés alig akad, temetés pedig még ritkábban fordul elő, bár úgy ünnepnapokon igazán szívhez szólóan dicsérgetem a túlvilágot. A megátalkodott parasztok egyáltalán nem akarnak meghalni. Még azt se mondhatom, hogy a köszvény gyűri őket, de a garast a fogukhoz verik, és már a kötelező párbért sem akarják megfizetni. Ciberén éltünk farsangban, és ciberét eszünk böjtben. A miseborhoz nyúlni sem merek, nehogy magva szakadjon ... — Még egy rendes ágyad sincs, fiam! — szörnyülködött a püspök. — Szállást se tudsz adni püspök atyádnak. — Elférünk ebben az ágyban ketten is — szíveskedett a papom —, ugyanúgy hálunk szükségből, mint régi nagy elődeink, a szén apostolok, akik ugyancsak gyakran háltak együtt a puszta földön, és igen sokszor vacsora nélkül feküdtek le. Magam boldognak érzem magam, ha szent elődeim halvány nyomdokába léphetek. Már régen tapasztalom, hogy a tisztes szegénységben üdvözítő erőm van, ugyanúgy, mint a jámbor tudatlanságban. így beszélt a plébánosom a püspöknek, és végül teljesen elbeszélgette a vacsora ügyét. Abban reménykedett, hogy a püspök hamarosan odébbáll, a püspök hasát pedig úgy ítélte meg, hogy máris túl van táplálva, s bizonyosan javára válik, ha vacsora nélkül marad. A püspök látva, hogy a parókia szegénységéből egy vaésora sem telik, szegre akasztotta lila kobakját, levetette cugos cipőjét, lerakta nyakából a láncot, a rózsafüzért meg a többi kacatot, és elrebegte az esti fohászkodást. Imádkozás után mindjárt ledőlt az ágyra, és egy fertályóra múlva olyan vígan fújta a kását, mintha egész héten vályogot vetett volna. A papom lehúzta a firhangot, hogy nyugodtabban pihenjen a püspök, aztán hogy más ágy nem volt a házban, ő is lefeküdt a püspök mellé. Azonban a régi vasalódeszkát elfelejtette elhelyezni az ágy közepén. Mindamellett hajnalig nem történt semmi különösebb hiba a papom szobájában. De ekkor megszólalt az utcán a csordás száján a duda, amivel a tehenes gazdákat figyelmeztette, hogy siessenek kihajtani a teheneket... A csordás istentelen dudálásától a papom is eszmélni kezdett, de csak a füle környékén és ahelyett, hogy a püspök létezésére emlékezett volna ébreszgetni próbálta a gazdasszonyát a koromsötét szobában, ilyenformán: — Marosa, te!... Fene a csülköd!... Ébredj! Marosa! Hajtsd ki a teheneket! ... Siess, Marosa aztán majd újra lefekhetsz mellém... Ne kéresd magad, Marosa, mert úgy letaszitlak az ágyról, hogy a nyakad is kitöröd... A Marosának vélt püspök háta a papom tomporát melegítette, és nemcsak hogy nem sietett fölébredni a tehenek miatt, de olyan csúnya szamárhangon hortyogott, mint a kincstári öszvér. A papomat elöntötte a pogány harag, és tomporával igen nagyot taszított a Marosán. A püspök pillanat alatt lepuffant a padlóra, ott aztán akkorát kurjantott, amekkorát bírt. 6 se érkezett mindenre emlékezni, és azt hitte, hogy el akarja vinni az ördög, vagy már el is vitte. Nem volt hozzászokva a hajnalt ébredésekhez, és nem tudta felfogni ésszel, hogy miként került az apostolokat megillető csupasz földre. Reggel aztán bekövetkezett minden, amitől a papom félt. A püspök beült a gyóntatószékbe, és meggyóntatta a papom. Majdnem dél lett, amikor abbahagyta a gazdám vegzálását, és eltávozott a parókiáról. Ekkor a papom kijött hozzám a kertbe, és azt mondta: — Miska, te! Itt van egy pakli hármas dohány, imádkozz el helyettem negyvenkilenc miatyánkot, kilencvenhat űrangyalát, kilencvenkilenc üdvözlégyet, és hetven rózsafüzért! Amíg imádkozol, ne lógasd száladban a pipát, mert anélkül is olyan buta ábrázatod van, mint a bivalybornyúnak ... Abbahagytam a' krumplikapálást és leültem a szilvafa alá imádkozni. Teljes egy héten keresztül hánytam magamra a keresztet, és három hétig imádkoztam egyfolytában. A püspök akkora pentitenciát szabott a papomra, hogy akármilyen gyorsan daráltam az imádságot, nem tudtam vele előbb elkészülni. A szüret hajdanában. A hiú színész Nem ritkaság a színészek között. De olyan hiúnak lenni, mint az egyik kollégánk volt, az már szinte patologikus esetnek számított. Ű volt mindig a legjobb, a legszebb, az ő hangja csengett a legkifejezőbben, neki mindig igaza volt, és ha valaki más véleményen volt, hát rögtön megsértődött. Persze a társulatban nem szimpatikus az ilyen színész, s a közösség elöbbutőbb megtalálja a módját, hogy heccelje, leégesse. Két esetre emlékszem, amikor alaposan megleckéztettük a hiú kollégát. Egyszer próba közben, amikor ő volt a színpadon, észrevette, hogy két kolléga a színfalak mögött beszélget és közben halkan nevetgél. A jelenet végén dühösen kiugrott a színpadról s rátámadt a két beszélgetőre. — Ti rajtam nevettetek? — kérdezi te szikrázó szemmel. — Rajtad nevetni? — felelte vissza az egyik kolléga. — Rajtad csak sírni lehet... Azt hittük, hogy rögtön megüti ä guta hiú kollégánkat a méregtől. Másik alkalommal egy nagy drámai jelenetet próbált, s neki nagyon tetszett, ahogyan csinálta. Végén a nagy önlelkesedéstől odafordult a kollégához és a legnagyobb — leghamisabb i— pátosszal kiáltotta: — Fiúk — zengte —, én ezzel a Jelenettel lángra gyújtom az összes kultúrházat, ahol ezt játsszuk. — Azt ne tedd — szólt közbe az egyik kolléga —, mert akkor hol lépünk fel?! Hónapokig nem beszélt a közbeszólóval. De a fellépésénél a kultúrház falai sem dőltek ki a tapstól. Siposs Ernő Anyanyelvűnk tisztasága.. . Kétségtelen, hogy a több nyelvű te ríileteken élő népek nehezen tudjál megőrizni anyanyelvűk tisztaságát. Ép pen ezért az ilyen területeken fokO' zottan kell harcolnunk az idegen nyelv hatása ellen. Főképp a hivatalos elnevezéseket vesszük át a helyi nyelvből, de ezenkívül is nagyon sok idegen eredetű szót használunk. Figyeljük csak meg a munkahelyünkön, a villamoson, a vonaton stb., hogyan is beszélünk. Az egyik munkatársam pl. ezt mondta: — sietek, mert délután schódzánk lesz. A másik meg főtt bóőlkot tízóraizott. A szomszédasszonyom újságolta, hogy éppen most jött mrazený tovar a zelovocba. — De nézzünk csak körül szűkebb környezetünkben is. Hogyan beszélünk otthon, a családban. Azt mondjuk kisfiúnknak: vedd föl a teplákidat, mert megfázol. Ne felejtsd itthon a keckydet, tedd be mindjárt a vakba. Hányszor hallottuk már, hogy a háziaszszony párkyt főzött vacsorára, és hányszor jelentettük ki, hogy knédllvei szeretjük a vadas húst. — A napokban a barátnőm kislányával találkoztam az utcán. Kézenfogva vezette az öccsét. Megkérdeztem, hová mennek. Ezt válaszolta: „Viszem az öcsit a školkába. Tetszik tudni, ő ott is ebédel, én meg a druzinában, az anyuka meg az apuka pedig a závodná kuchyňán.“ — Megkértem Zsuzsit, hogy ugyanezt mondja el még egyszer, de az egészet magyarul. Azt hiszem, jó lenne, ha a szülők többet törődnének gyermekeik nyelvtanulásával. Nem árt, ha tudják a gyerekek, hogy a škôlka = óvoda, a družina = napközi otthon, a závodná kuchyňa = üzemi konyha. A felnőttek bizonyára tisztában vannak azzal, hogy a schôdza = értekezlet, a bóőik = császárhús,a mrazený tovar =*= fagyasztott áru, a zelovoc = zöldségbolt, a tepláky = melegítő ruha vagy tréningruha, a kecky = tornacipő, a vak = sportzsák, a knédli = kelt gombóc stb. Tudatosítanunk kellene, mennyire ártanak anyanyelvűnk tisztaságának, szépségének a fölösleges idegen szavaik. Már a régiek is azt valották, hogy nemcsak a népművészet, népdal, zene kincseit kell védelmezni, fenntartani, hanem a nyelvét is, sőt talán elsősorban ezét. Ha nyelvünk, ez a legősibb, legáltalánosabb legösszefogóbb műveltségi javunk egyszer kivetkőzik ősi sajátosságaiból, elhagyja a maga értékeit, nem lehet azt majd úgy visszahozni, mint ahogy talán fölújíthatjuk a kuruc zenét vagy a hajdani népviseletet. Mert a nyelv nem áll annyira öntudatunk kormánya alatt. Parraghy Johanna Falvainkon is korszerűsítik az építkezést, és a soklakásos blokkok egész sorát láthatjuk. A felvételen látható, régi családi ház Cebovcén (Csáb), a társasház pedig Trhové Mýton (Vásárút) található. Fotó: —tt—
