Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)

1978-10-14 / 41. szám

1978. október 14. SZABAD FÖLDMŰVES Jáki Viktor három nap szabadságot kapott. A dél­utáni vonattal érkezett, s a vacsoráig éppen csak annyi ideje maradt, hogy megnézze az anyja kert­jét. Jáki Viktor az öreg kovácsműhely­be is benézett, s elidőzött egy keveset a szerszámok között. Megtapogatta az üllőt, a nagykalajpácsot, melyet nem­csak az apja forgatott évtizedekig, ha­nem a nagyapja s a dédapja is. A ko­vácsház elég roskatagnak látszott a szomszédos új épületek mellett. Min­denütt új kerítés, új kapu, s a kapuk mögöt autók, motorok. A kovácsház szép helyen állt. A ház előtt patak kanyargóit, s a kaput csak egy do­­ronghídon át lehetett megközelíteni. A ház mögött nagy belsőség terült el, s a gyümölcsös felkapaszkodott a domboldalba. Jáki Viktor emlékezett rá, hogy hajdan, gyerekkorában, ha a szílvafák alatt heverészett, fektében is belátott a falusi udvarokba. így fe­dezte fel egyszer, hogy a túlsó szeren, a kút mellett Pintér Marika fürdőzlk az itatócsöbörben. Amikor az idősödő, vörhenyes baj­­szú kovács letette a kanalat, a mes­­terné felállt és lepakolta az asztalt. Metszett üvegben fixlis bor került az asztalra és poharak. Jáki Viktor az apja kezét figyelte, ahogy megtölti a poharakat, aztán koccintás nélkül jel­emeli a sajátját és kiissza. Jáki Viktor is ivott, majd fogta az üveget, s a po­harakat újra teleöntötte. A kovács­mester görbe pipát húzott elő a zse­béből, szép lassan megtömte, pöfékelt. A mesterné a mosogatódézsa és az asztal között jött ment, csörömpölt. Néha odaszólt a fiának: — A bátyád meg vett egy tehe­net ... — Tehenet? — Jól fizetnek a tejért. Jenő haza­teremti a takarmányt, a felesége pe­dig eteti, feji... — Hogy a Jenő tehenet tartson, ezt sem gondoltam volna... — Harminc új tehén van a falu­ban __Az istállók ugye megvannak régről, csak a takarmányt kell bete­remteni, de kapják a tápot, s lehet kaszálni részesben. A kovács kortyolt a poharából, az­tán megszólalt: — Mikor szerelszt le, fiam? — Két hónap múlva kellene, ha ugyan... — Mit, ha ugyan? — Mód lenne arra is, hogy tovább szolgáljak. A harckocsizóknál megbe­csülik a szerelőket. Tiszthelyettesi is­kolára is mehetnék, húsz hónap és az ember akkor mér valakiKosit, ruha, lakás... Meg kellene gondolni... mondta Jáki Viktor. A kovácsmester kivette a pipát a szájából és megrökönyödve a fiára nézett: — Ezt...? Minek..,? — Ha az ember már szakaszvezető, könnyebb továbblépni... És aztán én szeretem a tankokat. — Mit szeretsz rajtuk? — írtam édesapáméknak... Amikor a hadgyakorlaton erőszakos átkelést hajtottunk végre, az én harckocsim kelt át elsőnek a Duna alatt. Kiváló katona lettem ... A kovácsmester szívott néhány mé­lyet a pipájából, aztán megemelte poharát: — Egészségedre, fiam. Ittak. Nézték egymást. Jáki Viktor várakozott. Az apja sokára szólalt meg: — Felnőtt ember vagy, fiam, min­denki maga dönt az életéről. De ne­kem az a véleményem, hogy tankveze­tőnek lenni nem foglalkozás. Ha há­ború van ugye, és menni kell, hát az más. Akkor mindenki azt csinálja a katonaságnál, amihez a legjobban ért... De ilyenkor, békében... — Tudja, édesappám, amikor meg­lódulunk a mezőn, és megyünk át a szakadékon, bevág a szél, és érzi az ember, hogy ha most akarná... — Mennyi lenne a fizetésed? — Azt nem kérdeztem. — Ha visszajönnél ide a műhelybe, megkeresnéd a három és fél ezret, plusz a háztáji. De az ipart is kivált­hatnánk újra ... A kovácsmester felállt, s a tűzhely hamutartójába verte a pipáját, majd leült és rátömött újra. Jáki Viktor nézte az apja arcát, kezét, megrángó, nikotinmarta bajszát. Megvárta, míg a pipából előgomolygott a füst, aztán megszólalt: — A tank nekem valami óriási do­log. Erős, hatalmas, gyors, s a tűz­­ereje káprázatos. Ha rohanunk a me­zőn, s közben érzem a puskapor sza­gát, olyan boldog vagyok, mint ami­kor először fújtathattam édesapám­nak. Nagy dolog egy tank. Es a szer­kezetei olyan gusztusosak, hogy ... BERTHA BULCSÚ: Amikor fölbontunk egy motort, nem győzöm nézni, hogy mekkora dugaty­­tyúk mozognak ebben, micsoda tenge­lyek és csapágyak ... S az a jő szag... Az olaj és a fényesre kopott acél összekeveredett szaga. Ilyenkor érzem, hogy érdemes élni... Értelme van az egésznek... Benyúlok a szer­kezetbe, engedik... és én megcsiná­lom ... — Mikor születtél te, fiam? — 1952-ben édesapám ... — Hát ide figyelj, gyerek ... Szü­letésed előtt hét évvel, 1945 tavaszán ment át itt a front. Az oroszok Szeg­vár felől jöttek. Itt voltak akkor már napok óta a közelben... Jól lehetett hallani az ágyúzást, s a menekültek hozták a hírt, hogy elfoglalták Hosz­­tótot, Zalameggyest, Rigácsot. Amikor bent voltak Szegváron, a jegyző ki­eresztette a bort a hordókból. A né­metek felrobbantották a hidat a Mar­calon, aztán beásták magukat a falu végén a kertekben. Ml akkoriban nem nagyon hittük, hogy a Marcalon át tudnak jönni. De aztán egyik délelőtt megindultak. Átjöttek valahogy a fo­lyón. — Édesapám, egy jó tank úgy megy át a folyón, ahogy akar. A víz alatt is átmegy ... — Azok is átjöttek... A támadás éle már csaknem elérte a falut, ami­kor a németek lőni kezdtek a páncél­törőkkel. Kilőtték az elsőt, s a táma­dás megtorpant. Kilőtték a másodikat, aztán hatot egymás után, egészen a folyóig. — Es nem tudták elfoglalni a fa­lut? — De... Másnap, tüzérségi előké­szítés után. A tankok akkor már a mezőben jöttek, zöld hálóval, álcával borítva. A német utóvédnek nem volt visszavonulási parancsa, így addig lőttek, míg az oroszok el nem foglal­ták a szélső házakat. Akkor belero­hantak a géppisztolytűzbe, egyikük a pöcegödörbe fulladt. Ott akart el­bújni ... — Gondoltam ... — Mit gondoltál? — A harckocsikat nem lehet meg­állítani. — Néha igen, néha nem... De nem arról van szó. Amikor elvonult a front, kimentünk a folyóhoz, hogy az ideiglenes hidat megcsináljuk. Sorra el kellett mennünk a tankok mellett. Olyan bűz jött ki belőlük, hogy felke­veredett az ember gyomra. Gumi és égett hullaszag. Czibak sógor, a susz­ter, bemászott az egyikbe. Matatott a belsejében, aztán kidobott belőle egy elszenesedett csizmafejet. — „Ezek acélkoporsók, mozgó acélkoporsók“ — mondta, aztán egy hétig hallgatott. Amikor elkészült az ideiglenes híd, mi jó messziről elkerültük á tanko­kat. Nem így Czibak sógor. Sorra le­szerelte róluk a hernyótalpak belse­jében futó gumikerekeket, s felszele­telte valamennyit cipőtalpnak. — Édesapám, azok a tankok még ... — Ne mondj semmit, fiam. Idd meg a borodat. Anyád már lefeküdt. Az lesz a legjobb, ha mi is lefekszünk. Felhajtották boraikat, aztán átmen­tek a szobába. Jáki Viktor sokáig feküdt álmatla­nul a nyirkos dunyha alatt. Hallotta, hogy az anyja asztmáson szuszog, s az apja horkol. Később, éjféltájban a kutya is felugatott az udvaron. Vasárnap már besütött a nap az ab­lakon, amikor felébredt. — Na, te hétalvó, mit kérsz regge­lire? — fogadta az anyja. — Ami van — m ndta Jáki Viktor, aztán gyorsan megmosdott a tűzhely mellett a lavórban, s közben oda-oda­­pislantott az édesanyjára, aki szalon­nát pirított a serpenyőben, aztán rá­ütött három tojást. A falusi reggelek megszokott régi illata bekerítette Jáki Viktort. Sietve felöltözött, aztán asztalhoz ült. Falta a lágy szalonnás tojást és sűrűn kor­tyolgatta hozzá a boros teát. Amikor elfogyott a tojás, keze fejével megtö­­rölte a száját és hátradőlt a széken. — Mi újság a faluban, édesanyám? — kérdezte. — Nincs itt újság, fiam... Sok az új ház. Mindenki gürcöl, épít. Azon vannak a népek, hogy vigyék vala­mire. A kanász meg motort vett. — Hát az Ughi Jenő? — Az asztalosműhelyben dolgozik, mint régen. A nyáron átvette az apja méhészetét is. Az öreg Ughinak na­gyon remeg a keze... — Es Pintér Marikának hogyan megy a sora? — Leveleztek, nem...? — Nem levelezés az. Csak néha egy-egy képeslap, viccelődve. Van már fél éve, hogy én sem küldtem kártyát, meg Marika sem. — Ott van még a téesz-irodán. Nem hallani felőle semmit, Este mulatság lesz a kocsmában, ha elmész, majd összetalálkoztok. Jáki Viktor délelőtt segített az ap­jának elkészíteni egy sürgős kapuva­salást, délután pedig kisétált a folyó­hoz. Az utat gyerekkorában még egé­szen Szegvárig eperfák szegélyezték. Az eperfákat azóta kivágták. Az út két oldala csupasz volt, semmi sem akadályozta a szemet. Be lehetett látni a mezőben egészen a karakai erdőig, délen pedig Zalameggyesig. A nagy szövetkezeti táblák elnyelték a régi tagútokat. Nyoma sem volt már annak a bakhátas földútnak, amin el szoktak szekerezni a sümegi rétig, ahol volt egy kevés földjük. A mezőnek már csak az illata volt a régi, a formája megváltozott. A Szegvárra átvezető utat is kiszélesítették leöntötték bitu­mennel. — Meg-megállt, méregette az utat. Most egymás mellett elfért volna rajta két tank is. Szép egyenes út volt. Mire visszaérkezett a faluba, már alkonyodon. Sopánkdva fogadta az anyja: — Merre jársz, fiam? Éppen most ért véget a szüreti felvonulás. A téeszben felpántlikázták a lovakat és a kocsit, a lányok pedig pártát tettek, mint az én gyermekkoromban... — Van itt még lő? — Persze hogy van, fiam. Kettő. A téesz mind a kettőt kölcsönadta a fel­vonuláshoz. Eszel valamit? — Eszem, édesanyám. Jáki Viktor délről maradt, felmele­gített kacsasültet evett, sok kenyér,­­rel, vöröskáposztával. Amikor végzett az evéssel, lekefélte az egyenruháját, lesimítgatta, aztán megállt a tükör előtt és jól megnézte magát. Elége­dett volt a látvánnyal. Tűnődéséből az anyja riasztotta fel: — Viktor... Odatettem a tükör elé egy kis pénzt... Vidd magaddal fiam, szükséged lesz rá... Jáki Viktor kétszáz forintot talált a tükör előtt. Zsebre tette, aztán meg­csóválta a fejét: — Ej, édesanyám ... A kocsmában már basaneltek a já­­nosházi cigányok. Az ajtó, ablak tár­va volt, s így messziről látszottak a szerpentinek, a girlandok. Az aszta­loknál ünnepi díszbe öltözött legé­nyek, lányok, sógorok és komák üldö­géltek. Mindenütt üvegek, szóda. Nem ment be. Előbb az udvar felé került és megállt a kuglizónál. Ott volt az apja is. Nagy csatát vívott, mert csak későn, jó félóra múlva fedezte fel a fiát. Akkor félrevonta és adott neki kétszáz forintot. — Menj be a kocsmába, és mulasd ki magadat, fiam — mondta. Jáki Vtktor belépett a kivilágított vendéglőbe. Köszöngetett jobbra-balra. Jáki Viktor ekkor az ivó túlsó fala mentén hirtelen megpillantotta Pintér Marikát. Nagy asztaltársaság közepén ült, nevetgélt, billegtette a fejét. — Megbocsáss — fordult régi ba­rátjához, aztán odament a lányhoz, és felkérte táncolni. — Ni csak, a Viktor — örvendezett a lány, és felugrott, ment vele. Körülkerülték az ivót és becsoszog­tak a táncolók közé. — Nem is tudtam, Viktor, hogy ide­haza vagy — mosolyodon el újra a lány. Jákinak úgy tűnt, boldog vala­miért, amihez neki semmi köze. — Kaptam három nap szabadsá­got,., De ha az utazást beleszámít­juk, csak kettőt. Hogy megy a sorod? — Nagyon jól, Viktor... Nagyon Jól... — Sokat gondoltam rád az utóbbi időben, Marika. — Mindig jó pajtás voltál, Viktor.. t Jaj azok a muris kártyák, amiket két­szer is küldtél, úgy megnevettettek... Megállt mellettük egy vékony, hosz­­szú hajú fiatalember és meghajtotta magát. Pintér Marika köhtntett egyet, aztán megszólalt: — Viktor, te még nem ismered a Tibit, bemutatom ... A Tibi bólintott, aztán megfogta a lányt és elpörgött vele odább. Jáki Viktor csodálkozva nézett utánuk, az­tán visszaballagott Ughiék asztalához. Leült, nagyot ivott, aztán nézett maga elé. Ughi Jenő hátba vágta: — Mi lelt, komám?! — Te Jenő, ki az a vékony fiú, aki a Pintér Marikával ott táncol? — Az... Hát az egy borbély. Sü­megről jár ide a lányhoz. — Mióta? — Hát úgy fél éve... Egyszer a Marika bement Sümegre hajat csinál­tatni ... Ehhez került... — Ez ilyen női fodrász? — Az. Szeretik az asszonyok, ügyes kezű. Sok borravalót kap. Azt ígérte Pintér Marikának, hogy esküvő után beköltözteti Sümegre. Szövetkezett la­kást vesz, szép konyhával, tapétá­val ... Fürdőszoba is lesz. Városi la­kás. Marika meg tudod, mindig lenéz­te egy kicsit a maga fajtáját... — Nem tudom, mennyivel jobb egy borbély ... — Városi... Mozi, kirándulás... A Marika azt mesélte az én Sárimnak, hogy Sümegről majd minden szomba­ton elutaznak a Balatonhoz. Fürdőz­­nek... — Minek annyit fürödni? — Én nem tudom. Az asszonyok meg azt mondják: Csak... Nem mész velük semmire. Jáki Viktor nehezen emésztette meg a hallottakat. Amikor aztán megértet­te, nekilátott az italozásnak. A sava­nyú vidéki bor jól csúszott a kacsa­sültre. Éjfél tájban aztán Ughival összefogózva énekelni kezdtek. Abba­maradt a tánc... A vendéglős kitett egy táblát a söntés fölé: „Füstölt csülök kapható“. Jáki Viktor rendelt egyet, Ughi kettőt ts, mert a meny­asszonya nem tágított mellőle, még a nótázások alatt sem. Jóízűen ettek, aztán még kértek két üveg bort. Az is elfogyott. Jáki Viktor reggel ötkor éppen csak benézett a szüleihez. Elbúcsúzott tő­lük, aztán alvatlanul kiment az állo­másra, és felszállt a reggeli gyorsra. A maradék kacsasültet becsomagolta neki az anyja. A pakk ott zsírosodon a feje felett, és az otthonra emlékez­tette. Az ital nyomta a fejét, levegőre vágyott. Lehúzta az ablakot és kidug­ta a fejét a szélbe. A szél aztán meg­nyugtatta. A nyers őszi szél, ami szer­tehordja az országban a hervadó leve­lek fanyar illatát. Ha becsukta a sze­mét, úgy érezte, hogy a gyakorlóté­ren van, két erdő között, egy ködös novembert hajnalon. Szerette ezeket a hajnalokat. Szeretett megállni két er­dő között és elszundítani a nagy vas­testben. Várni a parancsot, a rádiós ébresztését. Leginkább a szelet szeret­te, ami a keskeny, alacsony ablakon bevágott a harckocsi belsejébe, és összekeveredett a szerelvény és a technika zsíros, fémes illatával. * <

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents