Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1978-09-23 / 38. szám
1978. szeptember 23.. SZABAD FÖLDMŰVES TÜLI JÖZSEF: Február 23-án, pénteken este háromnegyed kilenckor a Borona utcai toronyház tizenegyedik emeletéről, az erkélyről, a huszonöt éves Szarvas Attila építészmérnök a mélybe vetette magát. Tettének oka ismeretlen. A boncolási jegyzőkönyvből kiderült, hogy a fiatalember, tettének elkövetésekor, erősen alkoholos állapotban volt. Föltehető, hogy tettét ennek hatása alatt követte el. * Néhány perccel elmúlt öt óra, amikor a toronyház előtt megállt a Fiat 128-as és kiszállt belőle egy elegánsan öltözött, magas, a halántékán enyhén őszülő, bajuszt és körszakállt viselő fiatalember. A hátsó ülésről kivette lapos diplomatatáskáját, meg egy henger alakú, műszaki rajzokhoz használatos dobozt, aztán becsukta az ajtót. Mielőtt bement a házba, körbejárta az autót, amelyet apjától kapott ajándékba, diplomaosztás napján, s noha tudta, hogy valamennyi ajtó zárva van, mégis meghúzta mindegyik kilincset; a szokás hatalma erősebb volt benne a bizonyosságnál. Gyalog ment föl a tizenegyedik emeletre, hiába könyörgött neki anyja, hogy ne tegye, nem hallgatott rá: kiszámolta ugyanis, hogy naponta mindössze négyszázharminc métert gyalogol, ami egészségügyi okokból roppant kevés; ezt ellensúlyozandó ment gyalog a tizenegyedik emeletre; s a tervezőintézetben, ahol dolgozott, sem vette igénybe a liftet. Anya az ajtó előtt várta a fiát, — ugyanúgy, ahogy immár tizenkilenc esztendő óta mindennap, azóta, hogy egyszem fiacskája elkezdett iskolába járni; megcsókolta és elvette tőle a táskáját. — Marika már itt van? — kérdezte Attila köszönés helyett. Elsőéves egyetemista volt, amikor Kovács Marikát megismerte, aki akkor tizenöt éves volt és vendéglátóipari tanuló. Hét teljes hónapig jártak együtt anélkül, hogy ismerték volna egymást a szerelem teljességében, s azóta minden szabad idejüket egymás társaságában töltik. Eszébe sem jutott soha egyiküknek sem, hogy más társat keressenek maguknak; Mária megvárta amíg Attila végez, aztán eljegyezték egymást, s az esküvőt ez év májusára tervezték. Kovácsék akkorra tudták nélkülözni Marika keresetét, amit addig a lányuk fillérre pontosan hazaadott. Attila megértéssel vette tudomásul a sokgyermekes Kovácsék helyzetét és türelmesen várt az esküvővel: az ötgyermekes Kovács családnak szüksége volt lánya pénzére, amíg a következő gyerek, Laci, keresőképes sorba nő. Marikának már itt kellett volna lennie, délelőttös volt, s tizenegy órakor, amikor telefonon beszéltek egymással, azt ígérte: fél ötre itt lesz. Sohase fordult elő, hogy Marika késett volna. Talán megsejtette, hogy az utóbbi időben, különösen azóta, hogy Attila végzett, nem szívesen látott vendég Szarvaséknál? Föltehető, bár Attila kijelentette: ha valamit is éreztetnek a szülei Marikával, s nem úgy fogadják, mint a lányukat, elköltözik otthonról. S noha anya azt ígérte, még az eljegyzés előtt, hogy inkább kiugrik az emeletről, de akkor sem engedi be a családba „ezt a kis prolilányt“, Attila hajthatatlan maradt: szereti Marikát, a többit meg bízzák rá, magának házasodik ... Anya, miután Attila átöltözött, vacsorázni hívta a fiát; ilyenkor szokott Attila vacsorázni, aztán nekiállt dolgozni, s lefekvés előtt csak egy üres teát ivott. — Megvárjuk Marikát — mondta, s indult a saját szobájába. — Addig legalább iszunk egyet! — lépett ki a szobából az apa. Attila furcsának találta, hogy apa itthon van. Sohase szokott ilyen korán hazajönni. Sokszor este tízig is bennmaradt a műhelyben, s ha hazajött, perceken belül tele lett a lakás az égett műanyag szagával... Fröccsöntő kisiparos az apa, műanyag játékokat készít; néha az Elektromos KTSZ-nek is fröccsönt műanyag foglalatokat. Hivatalosan csak egy fröccsöntő gépe van, a valóságban azonban négy. de a másik három el van telepítve, öreg nyugdíjasok dolgoznak rajtuk. Az adóhivatal azonban csak egyről tud. Bejelentett embere nincsen, SZTK-adót nem fizet. — Te már itthon vagy, papi? — Még a születésnapodon is dolgozzam, ftam? — Köszönöm, hogy megjöttél! Attila lakrészébe mentek, amely két szobából állt: az egyik a dolgozó, a másik a háló volt; s Attila hiába tiltakozott, hogy nem iszik, arra való hivatkozással, hogy neki Marikát majd haza kell vinnie, apa nem fogadott el semmiféle kifogást. — Majd a taxi elvisz benneteket, meg haza is hoz — mondta apa. Nem szokta Attila az italt, de ez a pohárka konyak most nagyon jólesett neki. És egyre gyakrabban nézte a falon a kakukkos órát, amelyet anyától kapott tavaly a születésnapjára; egy antikváriustól vásárolta, tizennégyezer forintért. — Nem értem — mondta Attila. — Gombház, fiam... — válaszolta apa és töltött. Aztán az üzletről kezdett beszélni az apa, hogy a fia figyelmét elterelje. Azt mondta: igen tetszetős, künynyen szerszámozható játékokat kapott egy ismerősétől, akinek Franciaországból hozták, s ezzel a játékkal karácsonyra be fogja teríteni a piacot; félmilliót kell hoznia ennek a három típusnak. Attila valójában nem is hallotta, amit apa beszélt; a telefonhoz ment, és fölhívta a presszót, ahol Marika fölszolgált. Ott azonban azt mondták, hogy Marika legalább másfél órája elment. — Nem értem — tette vissza a hallgatót a helyére. — Még a tavaszon elkészíttetettem a szerszámokat, október elejére külön-külön mindegyikből lenyomatok hatvanezret, november közepére beterítem a piacot. Félmillióért, fiam! — Csak nem történt valami baj? — s már a harmadik pohárkával itta Attila. S ebben a pillanatban megszólalt a lakáscsengő. Attila arca földerült, és szinte eszelősen rohant az előszobába, Marika fogadására. Hamarább ért az ajtóhoz, mint anya. Az apa is jött a fia után, s az előszobában egymásra néztek anyával... Hát mégis eljött? Azt ígérte pedig, nem jön el. A gyalázatos kis ribanca! Az ötvenezret elfogadta, még is eljött. Ogy látszik, a fiunk kell neki, arról nem mond le, az nagyobb üzlet... Az egyenruhás boy egy csomagot adott át Attilának, aki alighogy becsukta az előszobaajtót nyomban fölbontotta a nevére érkezett, kék selyemszalaggal átkötött dobozt. A tetején egy levél volt: „Hiába keresnél, nem találsz meg. Köszönök mindent, amit Tőled kaptam. Nagyon szeretlek. Isten veled, kedvesem!; A borítékban benne volt a jegygyűrű, is. Attilával megfordult az előszoba, megtántorodott, s a doboz kiesett a kezéből. Egy halom ötszázforintos bankjegy fordult ki belőle. Attila nézte a széthullott pénzt, aztán a szüleire emelte a tekintetét. Mindent megértett. De nem tudott megszólalni, csak valamilyen, az emberéhez nem hasonló hangfoszlányok szakadtak föl belőle, amelyek nem tudtak szavakká szilárdulni. Enyhe szédülést érzett, elhomályosult a szeme, ködös szürkeség gomolygott előtte, ami betakarta apát és anyát. és a következő pillanatban megingott, s mintha elfogyott volna maradék ereje is, összerogyott.... A fiatal orvos, aki a harmadik emeleten lakott és huszonkét perccel később injekciót adott Attilának, megnyugtatta a szülőket: — Egy óra múlva már semmi baja sem lesz a mérnök úrnak. De arról nem volt hajlandó nyilatkozni, hogy mi baja van. — Pihenésre és nyugalomra van szüksége mondta búcsúzóul. Miután az apa kikísérte az orvost, visszajött és besüppedt az öblös fotőjbe, szemben asszonyával, aki nem vette le a szemét a fiáról. — Azt mondta az orvos, hogy pihennie kell — szólt apa sokára. Anya nem válaszolt. Hallgatták fiuk egyenletes lélegzését, s néha, ha találkozott a tekintetük, sietve elkapták egymásról, mintha szégyelltek volna egymás szemébe nézni. Nem merték egymást vádolni gondolatban sem, bűnösnek érezték magukat, bűntudatuk volt. Együtt találták ki, hogy „annak a kis senkinek“, csak fölajánlanak ötvenezer forintot hagyja békén a fiukat. Arra azonban nem gondoltak, hogy visszaküldi... De hát, miért verte meg őket az isten egy ilyen, az ő családjukba nem való kis prolilánnyal? És hogyan lehetséges, hogy éppen az ő, jobb sorsra érdemes fiuknak kellett belebolondulnia egy ilyen kis senkibe? Rendben van, megtűrték mellette, amíg Attila tanult; egyszem gyermeküknek elnézték, azzal, hogy legalább nem kell a lányok után szaladgálnia; kényelmes állapot volt, tanulhatott Attila nyugodtan... De most már egészen más! Az ő fiuk kész mérnök, diplomás úriember, hozzá feleségnek legalább egy orvosnő való, nem egy ilyen kis fölszolgálólány. És milyen önérzetes ez a kis ringyó! AZ ötvenezer forintot csak úgy visszaküldte. Pedig ugyancsak rájuk fért volna: öt gyerekkel ~ilnek abban a szoba-konyhás lakásban, még fürdőszobájuk sincs. Innen hozzon az ő diplomás fiuk feleséget? Erről a nyomortanyáról? Attila kinyitotta a szemét, s hol apát nézte, hol meg anyát. Idegen volt neki ez a két ember, ez a szeretetükkel gyilkoló kegyetlen emberpár. — Jobban vagy, fiam? — kérdezte apa. Attila úgy hordozta körül a tekintetét, mintha nem tudná, hol van, s ismerkedne az őt körülvevő tárgyakkal. — Kisfiam ... Drága kisfiam ... Attila sokára szólalt meg: — Menjetek ki — mondta álig hallhatóan, s hogy a szülők nem mozdultak, rájuk kiáltott: — Menjetek ki ebből a szobából! Gyűlöllek benneteket! S amikor a szülők kimentek, Attila fölkelt, és ivott. Az ital kellemes bizsergéssel folyt szét benne. — Ne igyál, kisfiam — nyitotta rá anya az ajtót, de ahogy Attila anyához fordult, és ránézett, az gyorsan visszahúzódott. Attila ivott, aztán kinyitotta az erkélyajtót, hogy friss levegőt szívjon. Rákönyökölt az erkély korlátjára, és érezte, hogy hívja a messzeség, a mélység, és gyűlölettel nézte a ház előtt álló, apától ajándékba kapott Fiat 128-ast. „Ebbe én bele se merek ülni, Ati", hallotta Marika hangját. Hát akkor meg minek? Csak annyit érzett, hogy össze kellene törnie-zúznia ezt az autót, amely ott áll a ház előtt, pontosan az erkély alatt... Február 25-én, vasárnap délelőtt tizenegy órakor, egy idős házaspár, a Duna-parton sétálva, egy női hullát látott fönnakadni a hajóállomáson veszteglő hajóhíd kikötőkötelében. A hulla karjára csavart szegényes-olcsó táskából előkerült személyi igazolvány szerint Kovács Máriának hívták. Született 1952. január 6-án. Tettének oka ismeretlen. CSXXXXXXXVSN\\XXX\X\>>X>A>X\VV>XXXXX\XXXX\NXX\\XXXXXX\XVVXXXXXX\X4\XXXNXVvXXX\XXXXXXXXXXXX\XXXXXXN>XXXVV>; A jubiláló MATESZ humora... AKIVEL MINDIG TÖRTÉNIK VALAMI... A mi Animskánk nemcsak a közönség kedvence, de a társulaté is. Huszonöt év alatt élszínésznővé küzdötte fel magát, sok nagy szerep áll mögötte, s mind megannyi siker. De nemcsak sikeres szerepeiről nevezetes, hanem arról is, hogy vele mindig történik valami a színpadon, s néha nem is a legkellemesebb. Többek között vele történt meg, hogy egy szabadtéri előadáson Oroszkán odaballagott a színpadhoz a cukorgyári éjjeliőr és előadás közben botjával megkocogtatta Annuska lábát .mondván — „Kisasszony, hol van a maguk igazgatója, mert szavam volna vele.“ — A cukorgyár udvarán játszottunk, azt ázerette volna megtudni, hogy meddig tart az előadás, s mikor csukhatja be a kaput. S ehhez ezt a szokatlan módot választotta az öreg. Persze a közönségnek ez nagyon tetszett. Nekünk már kevésbé. No de hadd meséljem el a legtréfásabb esetet Annuskáról. Az „Ingyenélők“-et játszottuk és abban volt egy hosszabb szünete, majd utána ez a mondata: „... Mi volt ez?... Lassan világosodik a homály s én látom, hogy ellenségeim vesznek körül.“ Ez egy nagyon szép, drámai jelenete volt Annuskának. Nos az egyik vidéki előadáson az első sorban ült egy kövér bácsika, aki az előadás közben, bizonyára a jó vacsorától, elszundított. De ez még nem lett volna baj, de amikor a fenti jelenet elérkezett, hát álmában akkorát horkantott, hogy csak úgy zengett bele a terem. Persze maga is felébredt, s ijedten nézett körül. Ekkor következett az a bizonyos mondat, amit Annuska már mondott is: „Mi volt ez?l ... Lassan világosodik a homály s én látom, hogy ellenségeim vesznek körül.“ Az álmából felriadt ember első rémületében azt hitte, hogy neki szól a korholás s tőle kérdi Annuska, hogy „Mi volt ez?!“ s ő Annuska ellen sége. Amilyen kövér volt, olyan kicsire húzta magát össze és az előadás végéig fel sem mert pislantani a színpadra. Talán még most is azt hiszi, hogy Annuska őt szidta meg a horkantásért s nem a szöveget mondta. Az igazat megvallva megérdemelte volna. Siposs Jenő Dalolva szép az élet. Fotó: -tt* RÄCZ ANDOR: A heti sütésből gondosan félretett nagybecsű kovásznak, dolgos Édesanyám estharangszó után puha nullás lisztből fehér ágyat vetett. E művelet alatt mind ott settenkedtem s ittam az illatot, míg Anyám dolgozott a nyálat serikentő öt deka élesztőn, melyet Heizleréktől két tojásért vettem. Lesve, rájön-e, hogy amíg haza értem, a drága csemegét jócskán megdézsmálva, bűnözésre tértem. De nem, ő nem vádolt, csak úgy rám-rám nézett, s neki szánalomtól nekem bűnbánattól arcunk összevérzett. És hogy minden teher ne szakadjon rája, Nagyanyám résen állt, ritmusba terelve, meny-anyós lelkében a munka dallamát. Kenyérsütőlapát fából mesterkéive, szénvonó, piszkafa, szalma, izék, rőzse, nagyanyám kezétől hajnalkakasszóra bevetésre vártak a pitvarajtóba: A kovász lassan kelt, házunk aludni tért, s álmunkban csókoltuk egymás leheletét. Kemencénk tüzétől gyulladt ki a hajnal, s nyüzsögtek anyáink leeresztett hajjal. Gyönyörűséges volt kerek ábrázata az izzó kenyérnek, s arra felébredni, hogy ők és Jó Anyám hangosan beszélnek. Restaurállak a Klapkaszobrot Klapka György honvéd-táburnokről, a komáromi vár hős védelmezőjéről, az 1848—49-es magyar szabadságharc vezéregyéniségéről számos tanulmány, monográfia, és elemzés jelent meg. Az elmúlt évben Szénássy Zoltánnak, a Madách Könyvkiadó n. v. gondozásában jelent meg egy 136 oldalas műve, amelyben a szerző végigkíséri Klapka György életútját, tevékenységét, katonai pályafutását. Aki ezekben a hetekben a Leninparkba látogat, egy deszkából készített hatalmas bódéra lesz figyelmes, melynek belsejéből messzehangzó érckopácsolás hallatszik. A hányatott sursú szobrot az idők vasfoga kikezdte, megrongálta, s ezért a Járási Műemlékvédő Igazgatóság vezetőségének döntése értelmében a szobrot ú| köntösbe öltöztetik, hogy ez a monumentális alkotás ismét régi szépségében hirdesse a bátorságot, hősiességet. A szobor restaurálását a bratislavai művészipari központ dolgozóinak hárumtagú csoportja végzi Miroslav Báláz restaurátor vezetésével. A munkálatok szakmai és művészettörténeti felügyeletével Jozef Lenhart történészt bízták meg. A 2,86 méter magas szobrot megtisztítják a rárakodott szennytől, koromtól, időállóvá teszik és felállítják eléje az eredeti, bátorságot szimbolizáló oroszlánszobrot. Képünkön Klapka György szobra látható a Lenin-parkban, előtte pedig unokája Marie Thérése Masselin de Klapka és ennek leánya, akik 1969. szeptember 3-án, Komárom város vendégeként érkeztek Párizsból, mely alkalommal koszorút helyeztek a szobor talpazatára. A szobor eredetileg másutt állott, de eltávolították és hosszú ideig ismeretlen helyen volt, míg végül a Lenin-parkban kapott helyet. Most, amikor a szobrot felújítják, időszerű lenne a szobor környékének parkosítása is. Én úgy érzem, hogy legalább ennyivel tartozunk Klapka Györgynek, Komárom hős védelmezőjének! Andriskin József
