Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)

1978-02-11 / 6. szám

1978. február 11.

SZABAD FÖLDMŰVES.

Azon az István-napi szobron egész télen dolgoztam. Amikor csak ráértem. Iskolába már nem jártam, de akadt munkám: nappal a ház körül, meg a műhelyben is segítettem; alkalmi munkákra mentem, a Tisza-töltésre. Március végétől megint Dombiéknál. A napok tehát Igy-úgy munkában teltek, de az esték meg rövidek, s hamar fekszünk, drága a petróleum. így értsék, hogy egész télen dolgoztam azon a szobron. Sokszor napokra félbehagytam, nedves ruhával letakartam. Meleg április dereka volt, mire kitehettem száradni. Egy nap aztán, ahogy a libákkal kimentem, magammal vittem, megmutatni Feri ^bácsinak. „Az első igazi szobrom.“ Mert meséje van, mert sok szereplője van, vagyis, amit akkor még nem tudtam: mert kompozíció. Érdekes, milyen pontosan emlékszem rá most is, mintha csak látnám. Körülahhoz a kárhozatra szánt gazdaghoz jár? ... Tudod te egyáltalán, mi az, hogy gazdag?

— Hát persze. Szép ház, szép ruha, meg...

— Hát a szép ház, az hogy lesz? Meg a szép ruha, hogy lesz?

— Nem tudom.

— Hogyhogy nem tudod?! Nem láttad még, hogyan épül a ház?

— De igen. Rakják a vályogot, meg döngölik a földet. De a kastély, az gyári téglából van.

— Valaki azt is csinálja, nem? Hát a szép ruhát?

— Azt is. A szabó.

— Hát a szövetet miből csinálják?

— Tanultuk. Melyiket miből. GyapMESTERHAZI LAJOS:

belül arasznyi magas, kétarasznyl széles: egy deszkára alapoztam. Az egymásra kapaszkodó sok gyerek, a „szecessziós“ (ha tudtam volna, mi azl), de kőbe illő, fegyelmezett kompozíció. Az arcok, a mozgás: karakteres. Naívságában sem rossz munka. Feri bácsinak tetszett.

— Lám csak, a báró úr nem is tudta, milyen ünnepélyt rendez tinéktek!

— Nem minekünk rendezte, István napja volt. ű az Istvánl

Egy figurámra mutatott:

— örült-e neki úgy ő vagy bárki a vendégei közül, mint ez itt?... A te apád, az is István. Nálatok volt-e tűzijáték?

Nevettem, ö meg egy halat fogott. Nem valami nagyot. Betette a zsákba, nekem nyújtotta a botot:

— Próbáld meg! Látom, nagyon nézed.

Szerettem volna kézbe venni a botot, sandítgattam jobbra-balra.

— Jön Dombi bátyám, agyonveri

— „Agyonver?“ Miért ver agyon?

— Nem őrzöm a libákat.

— Mi jogon ver agyon? Talán az övé vagy?

— Hát övé, mert övé a liba.

— Pontos válasz, nem Is tudod, milyen pontos! Játszanod kellene, meg úsznod, futkároznod. Gyerek vagy!

Elkomorodtam. — Nem baj, hógv szegények vagyunk. A szegényeké a mennyek országa.

— Ezt a plébános úrtól hallottad,

mi?

— Tőle is. De ... Ez Így van. Benne

van a bibliában.

— Gondolom, István napkor a plébános úr apád vendége volt.

Olyan figurás ez a Feri bácsi. — Dehogy! A kastélyban ebédel olyankor.

— Ez aztán furcsa! Tiétek a menvnyek országa, a plébános úr mégis

jú, pamut... A takácsok szövik, vagyis a szövőgyárban, gépeken...

— Milyen jó, hogy mindent tudsz! Tehát akkor kiderül, hogy a szép ház, szép ruha, meg az egész gazdagság munkából van. Igaz?

— Igaz. Valakinek csinálni kell.

— Aztán mondd csak, mitől szegény az apád? Nem dolgozik?

— Dehogynem dolgozik! Még akkor ünnepen is dolgozott, meg is szidta érte a plébános úr.

— Hát a méltóságos úr mitől gazdag, olyan sokat dolgozik?

— Sok földje van neki.

—■ Láttad őt valamikor is kapálni vagy kaszálni azon a sok földön?

Nevettem még a gondolatára is.

— Szóval a föld — folytatta Feri bácsi. — És mitől az övé? Mi? A levegő nem az övé? A levegőt menynyiért adják?

— A levegőt semennyiért sem adják, a levegő mindenkié.

— Hohól Nem mindenkié,- csak azé, aki lélegzik. Nem igaz?

— De.

— Hát a föld? A föld nem azé, aki a földre született, és a földből él? Nem úgy volna igazságos, mit gondolsz?

— Nem tudom ...

— Hát a nagybátyáddal, akiről meséltél. Mihály bátyáddal, aki igazságot akart tenni, azzal mi lett?

— Meghalt. Hajmáskérre vitték, táborba, megfázott. Amikor kiengedték, már vért köpött, azt mondja anyám. Aztán meg is halt.

— És a mennyországba jutott?

— Nem tudom.

— Szegény is volt, igaz? Igazságot akart tenni, igaz? Szenvedett, mint Krisztus, az Igazáért. Kérdezd meg egyszer a plébános űrtől, ha mered: hová Jutnak a vöröskatonák, akik megfáztak a szabad ég alatt Hajmáskéren? Kérdezd meg tőle, hová Jutnak?

— A plébános úr azt mondja, a kommunisták megölték a papokat, meg az apácákat, bezárták a templomokat.

— Vagyis Mihály bátyád rossz ember volt? Ügy gondolod?

— Nem.

— Ha te volnál az Isten, aztán eléd állna az a szegény lélek, Mihály bátyád: ez voltam, még az voltam, Így éltem, így haltam. Mit csinálnál vele, a pokolra kflldenéd?

— Én nem.

— De a plébános úr igen!

Megint csak a horgát figyelte. Hallgattunk. Aztán megkérdeztem:

— Feri bácsi mi volt azelőtt, amikor színész volt?

— Hát ahogy mondod: színész voltam.

— Igazi?

— Nem tudom, fiam. Talán igazi voltam, talán az lettem volna, de nem volt rá időm. Lefagyott a lábam.

— Igen.

— Volt nekem otthon harisnyám, meg cipőm. Tető is a fejem fölött, tüzelő Is, valamenyi. De látod, ki keL lett mennem Galíciába, szabad ég alá. Cipő helyett papírbakancsban. A lefagyott lábamat nem' dörzsölték hóval, nem élesztették, hanem amikor üszkösödött, levágták. Nem is tudom, hány száz vagy hány ezer lábat csak azon az éjjelen is, amikor az enyémet. Hogy jutok én most már ilyen lábbal a mennyországba? Akik a panírbakancsot csinálták, azok nem kérdezik, látod. Azok már ott vannak a mennyországba. Itt a földön is... Ne hallgass rám, fiam, mert gonosz beszéd ez. De én azt mondom: ha ezt az Isten csinálta, ha van Isten, akkor az gazember... az az Isten. És lekönöm, nem imádom. Ha meg nem az Isten csinálta, akkor az emberek csinálták ígv. Akkor az emberek csinálták gazemberül.

Fájt a beszéde nagyon, de nem szóltam. Sajnáltam Feri bácsit. Hallgattunk megint egy sort.

— Aztán mi leszel, már elhatároztad?

— Apám mesterségre ad. Azt mondia, ha belekoplalunk is, de minden fia tanuljon mesterséget. Ne legyünk

senkinek a keze-lába.

_ Ne legyetek senkinek a kezelába, fiam? Akkor ne mesterségre adjon az apátok, hanem mindőtöknek adjon tízezer hold földet.

— Jö is volna!

— Mert különbén csak keze-lába az ember valakinek. Hacsak nincs olyan szerencséje, mint nekem, hogy lefagy a keze-lába. Mert ha olyan csuda szerencséje van, mint nekem, akkor — láthatod — pecázhatik naphosszat a Tisza-parton, nem veri agyon a Dombi bátyám. Akkor mit vehetnek még el tőle? A nyomorúságát? Vegyék isten hírével! Itt a megoldáá, fiam, az emberiség minden bajára: amputálni. Kinek a kezét, kinek a lábát, olyiknak a fejét amputálni. Az ambíciókat, a terveket, mindent amputálni! És amikor aztán olyan nyomorúságos, hogy bőg, aki rád néz, akkor boldog ember vagy, és senki keze-lába. Gyere, segíts fölállnt!

És amikor már fölsegitettem, hóna alá adtam a mankót: — Te pedig szobrász leszel, fiam. Majd beszélek apáddal. Van egy Ismerősöm Egerben. Isten áldotta tehetség vagy. Ha már belekoplal az apád, s ha már Így is. úgy is csak buta illúzió, hogy se keze, se lába nem lész senkinek, tízezer hold föld nélkül, legalább azt csináld, amit szeretsz. Ne libát őrizz, de- ne is bognárnak menj, vagy lakatosnak. hanem azt csináld, amit szerelsz. Ha már a munkáért meg kell csókolni a kezet, amelyik a munkánk eredményét zsebre rakja, legyen legalább örömünk abban a munkában.

iÄÄ' ti " i

j 4 + ’ c

IIHMSSÄ

SZOBORSORS — TÉLEN.

Finnydskodunk...

Szeretem a savanyú káposztát. Legkedveltebb téli csemegém, s bár évente becsületesen telegyalulom az e célra rendszeresített kts bádoghordómat, úgy vagyok én Is, mint iszákos a borával — meg sem érik, ki se forr, már

el is fogy.

Leplezheietlen volt tehát örömöm, amikor megtudtam, hogy Losoncon a Marx utcai zöldséges boltban hordós káposztát is árulnak.

„Ezt nem szalasztóm el, veszek vagy két kilót“, — gondoltam magamban, s hogy más is Így gondolta, azt a sorban előttem álló háziasszony szavaiból tudom. Káposztát kért a magával hozott tálkába.

„Lám, edényről megfeledkeztem, de sebaj, van nálam egy műanyag reklámtáska, az is megteszi“ — morfondíroztam magamban, s vágyakozó pillantásaimmal is sürgettem volna az elárusítónőt. Az asszony belenyúlt a káposztáshordóba s rakta a lucskos-leves csemegét.

— De... asszonyom, csak úgy, szabad kézzel!? Az előbb krumplit és répát mért ...I — buggyan kt a meglepett csodálkozás az előttem álló ajkán, s miután választ nem kapott, háborogva folytatta:

— De mégis, hogy képzeli... I? Legalább egy gumikesztyűt húzna, ha már egy kanál sem akad. Nincs egy kanala!?

— Képzelje, nincs! Kell a káposzta, vagy jinnyáskodunk? — válaszolt egykedvűen az elárusítónó s a nyilvánvaló feletetet meg sem várva lötytyentette vissza a tálka tartalmát.

Nekem pedig pont akkor jutott eszembe, hogy ezúttal le kell mondanom kedvelt csemegémről — a nálam levő műanyag táska biztosan szétrepedne, s a káposztalé beszennyezné táskám tartalmát,..

Pál bázy József

WéW

TÉLI

HANGULATKÉP.

Foto: —tt—

Jubiláló színházunk a szakember szemével

Vannak pillanatok az ember életében, amikor egy pillanatra elfogódik. Amikor megkapja valaminek a szépsége vagy monumentalitása. Ez az érzés fogott el engem is, amikor most a „Windsor! víg nők“ danaszerdahelyi előadása előtt először beléptem az (ij városi művelődési ház kitárt kapuján. Gyönyörű, hatalmas, modern, ízléses. Ezek és hasonló szavak hagyták el a társulat tagjainak aikát és szinte belefeledkeztünk a látványba. De nem soká hagytak várakozni, mert szívélyesen betessékelt bennünket egy fiatalember, én pedig felkerestem a művelődési otthon igazgatóját, MOLNÁR JÓZSEFET.

Kérdés: Kedves Molnár elvtársi Eljöttünk Önökhöz jubileumi darabunkkal, a „Windsor! víg nők“-kel, hogy mi is felavassuk az új színpadjukat. Ebből az alkalomból, mint régi ismerős, engedjen meg pár kérdést. Talán először is azt, hogy hogyan épült ez a gyönyörű épület és mi van benne?

Felelet: Dunaszerdahelynek nagyon régi problémája volt a művelődési otthon hiánya. Évek őta vájúdott a kérdés, amikor is végre 1973. augusztus 13-án megindulhatott a kultúra hajlékának az építése. Negyven milliós költséggel, állami költségvetésből épült fel és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évforduló ján adták át rendeltetésének. Sok ember: mérnök, tervező, kőműves, művész munkája van az épületben és mondhatjuk, hogy mindenki minőségi munkát végzett.

Kérdés: Milyen régi a kapcsolata a

jubiláló MATESZ-szal?

Felelet: Már gimnazista korom őta járok színházba és a MATESZ valamennyi darabját megnéztem. Az első darab, ami nagy hatással volt rám, Móricz Zsigmond „Kismadara“ volt. Igazi színházi élményben volt részem. A későbbiekben elmélyült a kapcsolatunk, s minden premieren ott voltam Komáromban.

Kérdés: Loglknsan adódik a további kérdés, hogy kikre emlékszik szívesen a jubiláló színészek közül, kiknek az alakítása tetszett?

Felelet: A jubilálók közül nagyon tisztelem Ferenczi Annát, Siposs Jenőt és Bugár Bélát. Az ő játékok mindig megkapott, lenyűgözött. Siposs Jenővel különben is kapcsolatban voltam, hisz ő sokat segített nekünk Nyárasdon agy-egy színdarab rendezésében. A fiatalok közül tetszik Dráfi Mátyás, Szentpétery Aranka és Boráros Imre játéka. Kedvencem Kuczmann Eta is, aki városunk szülötte. A kassai Thália színpad társulatára különös tisztelettel nézek, mivel úttörő munkát végeznek, s bár ugyanazon csúcs felé törnek, a nehezebb oldaláról közelítik meg a hegyet. Imponál náluk a fiatalok lendülete és töretlen ambíciójuk.

Kérdés: Mennyi fellépést terveznek számunkra?

Felelet: Nemrégiben a város lakói részére szétküldtfink 4000 kérdőívet. Amolyan közvélemény-kutatási célból. Ebben választ kértünk arra, hogy mennyi színdarabot, filmelőadást, kiállítást stb. szeretnének látni. Visszakaptunk 1600 darab kitöltött kérdőívet, ami egyrészt bármely közvélemény-kutatás becsületére válnék, másrészt nagy segítséget jelentett nekünk a műsor ás mnnkatarvünk öszszeálitásában. így egy évre 00 akciót terveztünk be: színházi, operai, koncert és folklór műsorokat. Ebben benne van a MATESZ és a Thália színpad összes produkciója, mégpedig minden alkalommal egy délntáni és egy esti előadás. Azonkívül kérünk diékelőadásokat és mesejátékokat is a MATESZ-tól. Minden előadásukra garantáljuk a telt házat.

Kérdés: Most, ha nem haragszik, elmondhatna valami érdekes esete' valamelyik MATESZ előadásról, ami meglepte, esetleg megnevezette?!

Felelet: Rengeteg élményem van a MATESZ előadásaival kapcsolatban. Csak egyet ragadnák ki Rudi Stahl „Adóm és Éva esete“ előadásán történt. A darab elején a rendezés szerint bejön a bíróság Írnoka és felszólítja a hallgatóságot, hogy mivel a bíróság belép, álljanak fel. No ét mi történt? Az első bárom sorban szépen fel is álltak az emberek. Aztán persze elnevették magukat, bogy Így átélték a helyzetet. Ez a pillanat dicsérte egyrészt a színész hiteles játékát, másrészt a közönség jó reagálását és átélését.

Kérdés: Volna-e valami megjegyzése a MATESZ szervezési kérdéseihez?

SEVES A

MATES

Felelet: Nagyon jó a kapcsolaton» a szervezési osztályukkal. Egyszerűen hiányzik nekem, ha nem keres fel a MATESZ szervezési titkára. Nagy László. Kapcsolatunk ’a hivatalos Jellegen túl baráti is, ami egyformán szolgálja mindkettőnk érdekét, a MATESZ és a városi művelődési hfiz érdekeit. S végső soron a közönség érdekét is.

Kérdés: Mégis mi volna a kívánsága?

Felelet: Mint kulturális dolgozó tudom, hogy sok minden befolyásolja a repertoárt, a műsortervet. A színháztól inkább azt kérem, hogy a már kiválasztott darabok szinpadravltelánél egységre törekedjenek a rendezés, a színészi manka és a közönség igénye közt. Ne féljünk attól, hogy a közönség nem érti meg a korszerű alkotásokat. Eszmei tartalmát meg tudja érteni fölösleges díszítések nélkül is. Megérti és értékeli.

Kérdés: Még egy utolsó kérdési Mit üzen a jubiláló MATESZ-nak?

Felelet: Hát először is legalább olyan szép színházépületet kívánok a MATESZ-nak, mint a miénk. Hogy méltóan tndjanak dolgozni. A jubiláló „öregeknek“ a nyngdíj korhatárig azt kívánom, hogy ha van be nem teljesedett szerepálmnk, az megvalósuljon. A fiataloknak azt üzenem, hogy vegyék át az idősebbektől a szakmai tudáson kívül a színház és a hivatás szeretetét, s legalább olyan soká legyenek színészek, mint Ők voltak. Nyerjenek idővel nagyobb érvényesülést nemcsak a színháznál, hanem a rádiónál, Tv-ben és a filmnél is.

A jókívánatokat köszöni a MATESZ nevében: SIPOSS ERNŐ