Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)
1978-01-21 / 3. szám
14 SZABAD FÖLDMŰVES, 1978. január 21. A méhek itatásáról A méhek itatásáról annyit hallattam és olvastam, hogy kezdd koromban azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Mindig az egyszerűség vonzott. De a bonyolultabb dolgok felett sem hunytam szemet, hiszen ezekről annyi szó esik a méhészek között. A hallgatóság és olvasók a példás méhészektől mindig újat várnak, ha azok előadnak vagy írnak. Ennek következménye, hogy sokszor felcseréljük a jót a roszszal. Szerencse, hogy a méhek itatósával nem követhetünk el nagy bajt, ha különböző módszereket alkalmazunk. Az a legkárosabb, ha egyáltalán nem itatjuk méheinket. Egy kiváló méhésznek a szava megdöbbentett, amikor azt állította, hogy azért ér el jó. eredményeket, mert egész évben itatja méheit. Mégpedig sós vízzel. (Több újságban is írt erről évek során.) Betelelés után a félmézkamrákba tette az etető üvegeket sós vízzel és körülötte mohával megtöltötte a mézkamrákat, hogy a víz meg ne fagyjon. -£s azt állította, hogy semmi baj, ha a méhek ezt a vizet fogyasztják. Hasonlóan cselekedtem én is az első évben... Húsz család közül egy sem fogyasztott a sós vízből. Még tavasz kezdetén sem, amikor a kinti itatőn sok méh megdermedt a hidegtől. Kaj azonban nem volt a családoknál, mert a korán nyíló barkós fűzről valamenynyi hordta a virágport. Ez annak a jele. hogy a fiasítás megkezdődött. Anya minden családban volt. Az anyátlan nem gyűjti a virágport, míg álanyássá nem válik. Ahhoz pedig hetek is kellenek. Elmondtam az esetemet a kiváló méhesznek. Azt mondta, hogy nem volt elég meleg a mézkamrám. Szerinte azért nem fogyasztották a vizet a méhek. Más évben még melegebbre készítettem a mézkamrát. Tél végén pedig, amikor a fiasítás megkezdődött, meleg vizet öntöttem a hideg víz helyébe és majdnem forró téglákat raktam köréje és zsákkal is betakartam a mohába ágyazott itatókat. Az eredmény nem változott. A méhek hozzá sem nyúltak a vízhez. Ismét a kinti itató hozta meg az eredményt. Azt látogatták bőven, amíg elég melegen sütött a nap. Estefelé pedig ott dermedtek, pedig akkor is meleg vizet öntöttem az itatóba. Ez az önfeláldozás csak azt bizonyította. hogy a méheknek nagy szükségük van a vízre. De azt is tapasztaltam, hogy meleg időben sem minden kaptárból jönnek az itatóra. 'Éppen azok a méhek repültek a patakra, amelyekhez az itató a legközelebb volt. Ogy voltak a vízzel is mint később a nektárral. A kaptárak elé vetett somkörőra idegen méhek jöttek. Az enyémek továbbszálltak, idegen méhek elé. Csak szovjet kutatók cikkei nyomán értettem meg miért. A méhek a viz helyét és annak irányát a levegőben írt táncfigurákkal jelzik a többieknek, akárcsak a nektárét. Ehhez pedig bizonyos távolság szükséges. A nektárnál nagyobb távolság. Mert a nektár már a gyűjtőméh gyomrában kezd átalakulni mézzé, amit a méhek mindig a legkedvezőbben igyekeznek kihasználni, ha van rá lehetőségük. Ez az oka annak is, hogy nem egyforma magtermést hoz a virágmező, amelyAmikor jóra fordult az idő, a családokat átvizsgáltam. De csak a mézkészlet megállapítása céljából. A fiasításos lépekből egyet sem emeltem ki, mert ilyenkor a fészek hamar kihűl és hibás méhek kelnek ki a sejtekből. Ahol elegendő élelmet találtam, ott hígabb szörppel etettem. Egy liter vízhez negyedkiló cukrot kevertem. Amely családnál kevés volt az élelem, ott egy litert öntöttem az etetőbe, egy az egyhez keverési arányban. Az etetést késő délután végeztem, hogy rablásra ne kerüljön sor. Még kutatás, keresgélés, szaglászás se történjen. A jól takart etetőből mindaddig kifogyott az élelem, míg az le nem hűlt, Ha véletlenül nem fagyott el az élelem, azt újból melegítettem, de csak következő nap adtam vissza a családnak. Az így serkentett és etetett család még szorgalmasabban látogatta a kinti itatót, amikor az idő jóra fordult. Tapasztalatommal ellentétben külföldi szakemberek azt állították, hogy ,,A vízzel és virágporral bőven ellá-HOZZÁSZÓLÁS nek csak a széleire telepítik a vándorkaptárakat... De maradjunk a víznél. Nálam azok a családok már jól látogatták az itatót, amelyek legalább 8—10 méterre voltak hozzá. Mikor távolabb tettem az itatót, eleinte a már betájolt méhek mindig visszaszálltak az üresen hagyott helyre. Csak később találták meg az itatót. Elsőnek azok a méhek szálltak rá, amelyek azelőtt a közelség miat nem látogatták. Ebből az a tanulság, hogy a legkisebb távolságnak legalább 8—10 méternek kell lennie. De még jobb volt, amikor távolabb egy másik itatót is felállítottam. A baj ott kezdődött, hogy az idő kissé rosszra fordult. A méhek kiszálltak és az itatőkon megdermedtek. Kénytelen voltam tovább keresni a belső itatás lehetőségét. Most nem sorolom tovább azokat, amelyek nem sikerültek, hanem arról írok, amelyik bevált. Itatás helyett cukorszörppel serkentettem a méheket. Egy kiló cukrot egy liter meleg vízben oldottam és abból két, három deciliteres adagokat öntöttem az Hatókba, illetve a benti etetőkbe. Ezt mindennap megismételtem, míg a változó rossz idő tartott. Ez is közügy! Mindazok, akik a méhek életfolyamatát ismerik, bizonyára elégedetten olvashatták Kovács Lajosnak „Hogyan teleltetem át méheimet?“ című írását. Idézem: „Minden é.vben elhangzik ehhez hasonló kérdés. Olyan gyakran azonban mint az idén, még egyetlen évben sem kérdezték ezt“. A szerző ezután ismerteti az időjárás következményeit, majd így folytatja: „Arra törekedem, hogy a téli élelmet a méhek minél előbb beíedelezzék, mert a kifolyó mézet a méh gyorsan fogyasztja, vastagbele megtelik és idő előtt ürítkezésre kényszerül“. Befejezésként hangsúlyozza: „Ez az esztendő hordás tekintetében a leggyengébb volt“. Miért idézem a fenti sorokat? Nem szükséges hangsúlyozni, -hogy méhegészségügyi szempontból a fő figyelmet — a téli hónapokban — erre kell fordítani. Ezt mindenki tudja, csak sokan elfelejtik, hogy az ezzel kapcsolatos teendők elméleti és gyakorlati tudást, gondos munkát és nagy körültekintést igényelnek. A teleltetés fontos célja, hogy a méhcsaládokat a betegségektől, valamint az állati kártevőktől megvédjük. Ehhez azonban ismerni kell a mézelő méhek anatómiáját is! Tudjuk, hogy a vegyszeres növényvédelemmel nemcsak a káros rovarokat, hanem sokszor a hasznos méheket is elpusztítjuk. A legnagyobb probléma a méhek elhullásával kapcsolatban a peszticidek túlzott mértékű felhasználásából származik. Sokszor írtunk már erről. A betegségek elleni védekezés azonban nemcsak méhészeinknek, de a jmi dolgozóinak, az állategészségügyi szerveknek állandó kötelessége volt és reméljük az is marad. A teleltetésnek azonban másik jelentős oldala is van. Méheinket ugyanis nemcsak a betegségek, mérgezések pusztítják, de vannak ellenségeik, amelyeket lebecsülünk. Ezek a méheket a téli nyugalmukban zavarják. / A mézkészlet „tolvajának“ nevezett halálfejes lepke kártételéről jól tudjuk, hogy az egy kanálnyi mézet is képes egyszerre felszívni és megkárosítani az egész méhcsaládot. Az egér szintén a méhek ellenségé és gyakran a gyomorvész okozója. Miatta kevés méh éri meg a tisztuló repülés idejét. A méheket pusztító cickány szintén kártevő. Ügy védekezünk ellene, mint az egérnél. Télen kerülhet sor a különböző betegségek megelőzésére is. Törvényeink szabályozzák a méhek vizsgálatához szükséges munkálatok időbeni elvégzését. így például az atkavizsgálathoz méhhullákat gyűjtünk a kaptár aljából és vizsgálatra küldjük. A vizsgálatához szükséges munkálatok leírására oldalak kellenének, így sajnos, egy rövid cikk keretében ezzel nem foglalkozhatok Mindenesetre a vizsgálati anyagot úgy kell előteremteni s az illetékeseknek elküldeni, hogy az a célnak megfeleljen. A méhészeti tanfolyamok, de a szövetkezeti munkaiskolák előadóinak, szervezőinek az a teendője, hogy a méhészeket Is pontosan informálják. Nemcsak arról van szó, hogy méhészeink elsajátítsák a „méhésztechnika“ fogásait, az okszerű teleltetés módját, hanem arról is, hogy bevonjunk mindenkit a méhek védelméért folyó harcba, hiszen nagy szolgálatot tesznek mezőgazdaságunknak. Befejezésül szabad legyen idéznem a lap ugyanennek a számának „Л méhek hasznának tudatában“ cím alatt megjelent írásban a Sadi szövetkezet elnökének, Eget mérnöknek, az írás befejezésében olvasható figyelmeztetését: „A kaptárokat és a méheket könnyen beszerezzük, de lesz e hozzá jól képzett, tapasztalt méhészmesterünk?“ Ez bizony csakugyan komoly kérdés. Megoldása azonban nemcsak a méhészektől, hanem másoktól is függ, tehát közügyi KMOSKÖ LÁSZLÖ, mérnök tott, serkentett családok méhei rossz időben nem repülnek ki a kaptárból". Kirepülnek még estefelé is és vissza is térnek, mert erősek, élettől duzzadtak. Amikor kint kellemetlen idő fogadja őket, nem szállnak az itatőig, hanem rövid körözés után visszarepülnek. Még táncfigurákba se kezdenek, amivel az itatót kellene jelezniük. A nem etetett családok hasonló rossz időben nem szállnak ki, hanem bent maradnak és kiszórják a Hasítást. Ezt csak azért jegyeztem meg, mert lapunk is átvette négy évvel ezelőtt azt a cikket, amelyből idéztem. A sóval kapcsolatban megoszlanak a nézetek. Van aki egyáltalán nem ajánlja, mások sokat adnak belőle az itató vízhez. De, hogy kell a méheknek, azt bizonyítják maguk a méhek. Ha tavaszkor az itató vize nem sós, akkor a méhek a trágyatelepet, pöcegödröt keresik fel és az itatót nem látogatják. Ha azonban csak azután teszünk sót az itatóba, amikor látjuk, hogy a méhek rossz helyre járnak, az már késő. Ilyen eset vélem is megtörtént. Cukorszörppel csalogattam vissza őket. Más esetben a mézes víz hozott sikert. Tavaszkor az itatót sohasem hagyom kiapadni. Esetleg vizet cserélek benne. ha az már hideg. A só mennyiségéről most nem írok. Nem akarom kifogni a szelet a vitorlából. Bizonyára vannak olvasáink között olyanok, akik még többet kísérleteznek vele, mint én. Ezzel rá is érünk, hiszen tél van. De a benti itatás se okozzon gondot a méhészeknek, mert a kaptárban keletkezett párából, lecsapódásból elég vizet találnak a méhek létük fenntartásához és a tél végi kevés fiasítás itatásához. Még fölösleg is van belőle! Ezt bizonyltja a kijárőn kicsordult víz az erős családoknál. CSURILLA JÖZSEF Több éve olvasom Csurilla József hasznos írásait, amelyek sok tapasztalatról tanúskodnak. Cikkeiből kitűnik, hogy már nem fiatal. Azért szólok hozzá írásához, mert néhány dologgal csak részben értek egyet. Ezzel azt akarom elérni, hogy tisztázzunk olyan dolgokat, amelyek esetleg a cikk tömörsége miatt nem egészen érthetők és esetleg egyesek félnek felhasználni azokat. Az írás 10., 11. bekezdésében találtam vitathatót. Ebből kitűnik, hogy a cikk írója nem szűkíti családjait beteleléskor. A 11. bekezdésben ez) olvassuk: „Ezáltal megtörtént, hogy a fészek két szélén megmaradt méztől az egyik oldalra húzódott a fürt, a másikon pedig a táplálék ott maradt érintetlenül. Nekem kellett a fészekhez átrakni, hogy a család el ne pusztuljon. Ha későn köszöntött be a tavasz, akkor a család annak ellenére éhen pusztult, hogy méz volt a kaptárban“. Ehhez szeretném hozzá fűzni tapasztalataimat, bár ez nem jelenti azt, hogy további hozzászólások ne írjanak még hasznosabb dolgokat. Tapasztalataim szerint a , fészekben csakis azok a rámák maradhatnak télre — nem beszélve a tavaszi fejlődésről —, amelyeket a méhek sűrűn takarnak. Ezekben legyen annyi méz, hogy nem télen, hanem április közepéig, illetve a gyünfölcsvirágzásig, kitartson. Rohamos fejlődést csak így várhatunk! A leszűkített, fészekben lehet három, esetleg négy, üres lépes ráma teleléskor, de a szélső két ráma, teljesen mézes is lehet, sőt ilyennek kell lennie. Az idejében betelelt családok veszteség nélkül áttelelnek. Több mint három, évtizede méhészkedem, de méhészetemben még nem pusztult el egyetlen család sem! Amint azt az említett cikkből iS olvastuk, egyik oldalról a másikra húzódott . a család —‘ ott hagyta a mézet is — a levegő miatt. Tehát teljesen felesleges rámák voltak a fészekben. Egy betelelt családnak azokon a rámákon kell kitelelnie, amelyeken a telelőfürt megalakult. Ha netalán valamelyik családnál betelelésnél olyan lépeket találunk, amelyek a fiasítás kikelése után kevés mézet tartalmaznak, azokat kicseréljük más családtól elvett rámákkal, de ha nincs 'ilyen, utána etétünk. A betelelést szeptember utolsó napjaiban, illetve október elején fejeztem be. Ekkor 2—3 liter szörp nem rontja a telelést. Bár jobb, ha erre nincs szükség. A kijáró nyílással kapcsolatos, dologgal teljesen 'egyetértek. Adjunk levegőt, családjainknak erre szükségük van. Hisz oh/ástuk, — még a mézet is otthagyták a levegő végett. A kijáró nyílást mindig a 1 fészek közepén helyezem el télire, így a telelőfürt is középen alakul. Egyetlen kezdő méhész se féljen attól, hogy megfagynak a méhei. A levegő minden élőlénynek szükséges! Az elhasznált levegőnek pedig távoznia kell a fészekből. Ez csakis a kellő nagyságú kijárőnyiláson keresztül történhet meg. Javaslatom: minden jól takart léputcára hagyjunk egy, egy és fél négyzetcentiméter levegőt. Ezt hagyjuk meg még 18—20 fokos hidegben Is! Csurilla lózsef cikkét így fejezte be:: „Örömmel olvasnám méhésztársaim véleményét, mert a méhésznek ha jó eredményt akar elérni, szintén holtig kell tanulnia“. Ezért szóltam hozzá a cikkhez és tudom, hogy írója megértéssel fogadja azt, hiszen mindannyiunk érdeke az eredményes méhészkédés. Nagy Kálmán A méhészek mindig arra törekednek, hogy maximálisan kihasználják azt a néhány hónapot, amikor a kis, szorgos állatkák gyűjtik az olyannyira kedvelt méz alapanyagát. E célból egyre korszerűbb méhkasokat szállító kocsikat gyártanak és ezzel eljutnak a legjobb „mézlegelőkre“. ífyf с-Щ Íteíüíí tiktémte Távol áll tőlem, hogy az alábbiakkal talán valakire célozzak. Az eset megtörtént. Azzal a reménnyel írom le a tapasztaltakat, hogy jól essen a mosoly a téli estéken azoknak is, akik bizonyos ismeretek hiányában kezdtek a méhészkedéshez. El sem tudom képzelni, hogy az alábbi eset még ma is megtörténhetne, bár ki tudja! Évekkel ezelőtt egy méhészeti tanfolyamon vettem részt és ott esténként a mosoly nagyon jól esett. Ezért mindegyikünk elmondott egy-egy élményt ... Az egyik méhész elbeszélte, hogyan akarta megszerezni az első rajt. — Szomszédomban szép méhészet volt, de két méteres tömött deszkakerítés választott el tőle. Amikor észrevettem, hogy a szomszédban pergetnek, az ablakon keresztül figyeltem azt. Láttam a gyönyörű lepecsételt mézes lépeket és ebből arra következtettem, hogy a méhészet kifizetődő, de ehhez méhek kellenek. Erre hamarosan alkalmam volt. A szomszéd naphosszat távol volt és az egyik napon a raj kertemben telepedett le. No, itt az alkalom — gondoltam —, meg kell szerezni. Soha nem olvastam a méhekről, így gondoltam, ketten talán többet tudunk. Elmentem a sógorhoz, mert tudtam, hogy az édesapja valamikor kasokban méhészkedett, így kas is lesz a raj befogásához. Arra az elhatározásra jutottam, hogy este Holdvilágnál fogjuk be a rajt. Igen ám, de hátha a szomszéd látta már a rajt! Azt pedig sehogy sem akartam, mert ebből kellemetlenség lenne. Megszületett a döntés: — csak a raj felét fogjuk be, így nekünk is lesz bizonyos méh mennyiségünk és a raj másik fele a helyén marad. Ezzel este tíz óra után hozzákészültünk a raj felének befogásához. Jó helyen volt a raj. Csak egy szál tollal meg kellett mozdítani, hogy annak alsó jele beleessen a szalmakasba. Mivel vékony ágon volt a raj és este nem láttuk jól, hová támasztottuk a létrát, így pont akkor, amikor a raj felét elválasztottuk, a létre megcsúszott s ez a rándulás majdnem az egész rajt lesegítette a gallyról, Így az a nyakunkba zuhant. Ä sógor, aki alul tartotta a létrát, önkéntelenül felnézett, mire az 6 nyaka is tele lett méhekkel. A kast eldobtam. • Ruhánk tele volt méhekkel, így jobbnak láttuk minél messzebbre kerülni a helytől. Igen, de vittük magunkon a méheket is. Ezek serkentettek minket a futásban, ami már nem segített. Megpróbáltam megszabadulni a ruházattól, s ez a csípések következtében bizony nehezen ment. Körülbelül kétháromszáz méterre voltunk a helyszíntől, szinte pucéran, mikor eszünkbe jutott, hogy nem messzire van egy jól ismert tó. Ez talán segít — gondoltuk — és bele g tóba! Amikor ügy véltük, hogy tiszta a levegő, kijöttünk a vízből. Á ruhadarabokat messzire elkerülve, sóhajtozva indultunk haza, az asszonyok már vártak. Nem tudták elképzelni, hogy miért tart olyan sokáig■ egy raj befogása. Amikor vizesen, szinte pucéran a házba léptünk, az asszonyok a legrosszabbra gondoltak. Ügy vélték, megbetegedtünk. Csak akkor, amikor jajgatásunkat hallották, szaladtak segítségünkre. Számtalan fullánkot szedtek ki belőlünk. A szomszéd, s az egész falu■ tudomást szerzett az esetről, mert a létrát még reggel sem mertük elvenni a fától, így a szomszéd észrevette mi történhetett, mert hiszen a méhek a fán maradt anyához tömörüllek. Egy hétig alig láttunk, annyira bedagadtunk. Amikor a raj tulajdonosa megtudta mi történt, jót nevetett és a rajt nekem ajándékozta. Persze ő fogta be. Ebből az a' tanulság, hogy a méhek életét meg kell ismerni, s aztán lehet velük dolgozni és hasznot várni tőlük. Ezért ha a környéken tapasztalt méhész van, kezdéskor kérjük ki a véleményét. Legtöbb régi méhész örömmel beszél a méhek életéről és tapasztalatairól. szívesen adja át tudását. N. K.
