Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)
1978-05-20 / 20. szám
I 1Я78. május 20. SZABAD FÖLDMŰVES, 7 GAI AM&OS ltUOSi Két éve nem lártanf erre, hittel mondtam mégis üt Harsaimnak, hogy az útszéli csárdánál álljunk meg: remek kiszolgálásban lesz részünk. — Melegsör, — mosolyogtak a társaim, — és zöld szendvics. — Ugyan! — Ezen a tájon csak ilyesmi lehetséges, — vélték. El kellett mondanom előre, hogy Hódi Miskánál különb üzletvezetőt aligha ismertem országjárásaim során. Talpig becsületes ember, a kezére adott „vendéglátóipari egységnél“ soha hiánya nem volt, nem épített Villát, nincs személyautója, csupán szép mívű, térdvédös motorkerékpárja. Háza rendes, televíziója rendes, ruházata rendes, három fia diplomás, ennél több vagyona nincs, még egy víkendtelke se. „Nem egészen. Nyáron hideg sört fogtok inni mindig, és friss ételt kaptok a nap bármely órájában.“ Persze e téli napon már — a sofőrön kívül —- minden munkás megkapta előre a félliternyi forralt borát. így aztán két-három hét alatt megtelt a jégverem, meglett a verem oldalfalához a nádborílás. Olyan friss hűsokat lehetett ott kapni szüntelen, mintha abban a pillanatban vágták volna le a disznót, holott .három-négy napra kapta meg előre a húsadagját Hódi. Mit tett? Be a jégre, ráborította a nádlemezt, bezárta a verem ajtaját, s ha kén valamit a vendég, frissen szeletelt a frissensülthöz mindig. Az effajta hűtésnek ugyanis megvan az az előnye, hogy a hús rostjai között nem jelentkezik jégréteg. Príma ételei vannak — mondtam még. — De tulajdonképpen miért „e melték ki“ Hódi Miskát? — Gyanús volt. — Találtak valami visszaélési élét, szabálytalanságot? — Ö, uraim, éppen ez volt a gyanús, az ö nagy rendje. Nekem is ez a véleményem. Hiszen itt, egyszemélynyi vezetőként, pláne, ha a beosztottja a felesége, mindenhez hozzányúlhat az ember. Nála semmi. Hosszú éveken keresztül egy fillér hiány se. Az italok minden ellenőrzéskor tiszták voltak. Még a kálóját is az üzletre költötte. Fizetésén és prémiumán kívül nem vett fel semmit. Közel hajolt hozzánk a kövér ember, s mondta: — Ügy hírlik, nem normális, Mármint az ilyen. Ó, értik, ugye? Bent a városban találkoztunk Hódi Miskával; ekkor már a társaim sem mosolyogtak rajtam. Hódi hideg sört küldetett az asztalunkhoz és ízletes szűzpecsenyét. Nem beszélt senkivel, nekem is éppen csak köszönt. Beállt a sarokba, szemmel tartotta a vendégsereget, csak én láttam, hogy megráncosodott szemére olykor fáradtan esnek le pillái. Mindtmiltt ilyen szépen kellene parkosítani a járdák szélét. — Élhetetlen ember? — Tiszta. Elmondhatom, hogy ez a csárda réges-rég magántulajdon volt, ide vették fel tizenhat éves korában Hódi Miskát mindenesnek. Amit látott, úgy tanult. A nagy változások után ki lett volna alkalmasabb a csorda vezetésére? Holott akkor már bevezették oda a villanyt, hűtőgépet hoztak, eszpresszógépet szereltek be, a nádfedeles portát kipucolták, grillsütőt is hoztak vagy tíz év múlva, szóval modernizálták az „egységet" olyannyira, hogy az épület tőszomszédságában levő jégvermet is le akarták bontani. Akkor fellázadt Hódi Miska: „Azt nem!“ „Miska, hát minek ez a verem? Van hűtőszekrényГ „Igaz. Van hűtőszekrény, Le- 125- ös. Négy-öttagú családnak megfelelő. De mire jutok én ezzel itt? Beteszek öt kiló húst, tíz üveg sört, tíz üveg Colát, néhány szendvicset, és akkor passz. Ráadásul a jégvermet azért sem ajánlanám felszámolni, mivel a nádteteje igen jól mutat itt, a csárda mellett. Ez a kúp, micsoda gyönyörűség!“ „Ez romantika, Hódi elvtárs." „Lehet, bár én hasznát érzem Inkább." „De ha egyszer van hűtőszekrény, nincs keret a jégveremre, világos? jeget nem tudunk hordatni bele. „Vannak emberek, akik hozhatnak.“ „Nem érti, hogy nincs rá keret?" „Értem én. Hogyne." „Csak a látványossága miatt maradhat meg a jégverem. „lót van akkor ügyif.“ — Hát így történt, — mondtam még a kocsiban velem utazó barátaimnak, — hogy megmaradt a gyönyörű, nádfedelü jégverem. De ne gondoljátok, hogy pusztán látványnak. A! Hódi Miska mégiscsak meqtöltette minden télen azt a vermet. Pénzügyi kerete nem volt rá. Volt azonban négyszázalékos kálója. Ezt, ha nem meríti ki az üzleti céloknál, megtarthatta volna magának. Ámde jöttek erre az áfésztól meg a szövetkezettől fuvarozó emberek gékocsikkal. akik a nagy tó mellől Üres járattal tértek volna vissza. Mondotta nekik: „Visszafelé hozzatok egy-egy kocsi jeaet." „Miből?" „Adok rája pénzt, vágassatok ott napszámosokkal." „És a. mi részünkről csak úgy, Isten neviben?" — A sör is ideális nála, mindenkor plusz tizenkét Celsius-fok körül. Haladtunk a kocsival. — Kíváncsiak vagyunk erre a te nagy vendéglősödre, — mondták. Világosnak tűnt, hogy egy szavamat sem hiszik. Nem győzködtem tovább, majd meglátják maguk, ha kiszállunk. Kiszállván, a csárda két év előtti, normális képét mutatja: rendes portál, néhány kerti szék és/asztal az udvaron. — Hol az a kúptetös verem? — kérdezték társaim. jól emlékeztem rá, hol állt, most grupp volt a helyén fonnyadt virágokkal. Mégis betemettették Hódival? — Itt ülünk le, vagy menjünk beljebb? — mosolyogtak társaim. — Menjünk beljebb. Belépvén, kopottnak tűnt minden. Koszosnak ugyan még nem volt mondható a helyiség, inkább árvának; olyannak, mint amelyiken nincs rajta a gazda szeme. Alacsony, hatalmasul elfolyt testű férfi jött hozzánk, igen nehezen vette a levegőt a melegben. Lomhán mozgott, szeme csak akkora volt, mint egy inggomb. — 0, — mondta, — mit parancsolnak? — Hódi elvtárssal lehetne beszél* ni? — Ö, vele bent a városban lehet. — Nincs már itt? —- A városi éttermünkben fizetőpincér lett ö. Kiemelték innen, magasabb alapbérrel. — Ez kiemelésnek számit? • — Ö, uraim, honnan tudjam én ezt? Nekem, az én asztmás tüdőmnek min-denesetre jó ez a ligetes kis csárda. A vendég is kevesebb mint Hódi Miska idejében volt, hálaistennek. Akkor rajzónak itt az emberek, nem is tudom hogy bírta. Ketten, a feleségével. Rettenetesen féltem elvállalni az én testemmel akkoriban ezt az „egységet“. De nyugalmas hely lett. Mit hozhatok, uraim? — Hideg Colát a gépkocsivezetőnknek. — Van, van. — Jó hideg sört nekünk. — ö. ilyen időben? Kint állnak a ládák a napon, az én mozgásommal talán ha tíz üveggel tudtam betenni a szekrénybe néhány perccel ezelőtt. Társaim csak mosolyogtak rajtam. Mintha betemették volna a jégvermet. Miért? — Uraim, modern egységnél jégverem? Szégyen az, úgy mondták. A ven Duna is Hozza a tavasz szelét. Foto: —tt— Veszett fejsze nyele (Dr. BUGA LASZLÖ ORVOSlRŰ Tegnap, amikor leszálltam az autóbuszról, azt éreztem, hogy elveszítettem valamit. No de mit? Sorba szedtem mindent, ami hozzám tartozik. A felsó zsebben a szemüveg, noteszem a helyén. Pénztárcám a kezem ügyében. Táskám a hónom alatt. Köpenyem rajtam. És mégis ... Mégis éreztem, hogy elveszítettem valamit. Van így néha az ember. Megérzi, hogy valamije hiányzik, csak azt nem tudja, hogy mi. Visszagombolyítottam a napot. Hogyan is kezdődött? Leveleket olvastam. Olvasóink leveleit. Az egyik azt írta: „ ... kétségbeestem, mert nem figyelmeztettek, nem mondta senki, hogy ...“ Hogyan? Hát a nem mondás is kétségbeejthet valakit? — gondoltam, aztán olvastam tovább „ ... erre Ű azt mondta, hogy maga ezzel ne törődjön, mert nem ért hozzá. Azt tegye, amit mondok!“ A parancs az parancs. De az is vitathatatlan — mondorrt —, hogy a puszta parancs magyarázat nélkül nem élég az üdvösségre és levélírónk izgalma érthető. Matattam tovább a levelek között. Az egyik innét, a szomszédból jött. Komárom megyéből. Még kórházi elbocsátót is csatolt hozzá olvasónk. Néztem. Becsületes, gondos, alapos munka. Ilyen részletes kivizsgálás még a klinikának is a becsületére válnék. Mindent megtettek, mindent megnéztek, mindent megadtak, amit csak kellett. Sőt talán még többpt is! Jó munka volt, de a beteg mégis aggódik. Tájékozatlan, bizalmatlan, mert egyet nem kapott: megnyugtatást. Magyarázó, értelmes, jó orvosi szót, ami néha még a patikabelí orvosságnál is többet ér, mert megerősíti a beteg gyógyulásba vetett bitét, megacélozza gyógyuló akaraterejét és tudjuk, tiogy vegetatív úton ezzel valóban biztosabb és gyorsabb a gyógyulása. Néztem tovább és találtam egy levelet, ami ugyanezt bizonyítja.......... mondtam, hogy fáj, hogy se éjjelem se nappalom, de ő odébbment és azt mondta, hogy ez a maga baja. Nekem ez a szó fáj a legjobban.“ El Is hittem! Sőt még azt is, amivel egy másik, egy igen nehéz kézzel Írott levél kimondta a végső igazságot: „ ... meg sem hallgatott, még a köszönésemet is alig fogadta, vártam, hogy mondjon legalább egyetlen szót, de azt sem mondott“. Megint az egyetlen jó szó, ami — lám csak — úgy látszik elengedhetetlen kelléke az életnek. A jó szó, ami ha nem is gyógyít, nem, is segít, de vígasztal. Szóvá tettem én már ezt 1969-ben, amikor a Medicina kiadta az egyik könyvemet, aminek azt a címet adtam, hogy „Gyógyító szó“. Abban újra elmondtam ugyanazt, amit 1967-ben a Rádió és Televízió évkönyvében: „... a kétkedők, az érdeklődők nem maradhatnak egyedül gondjaikkal, hiszen az egyedüllét, a tanácstalanság a legszörnyűbb a világon“. Szóvá tettem, amikor egyes hozzá nem értők megvádoltak, hogy az egészségügyi tájékoztatás, a szerintük „felesleges szószátyárkodás“ képzelt és képzett betegeket nevel. Szavam a pusztába kiáltott, mert lám még ma is sokszor hiányzik a szükséges megnyugtató beszéd, az emberséges vigasztalás, a becsületes, jó szó. Sőt a káros hallgatásról és a kíméletlen nyilatkozatokról is beszélhetünk. Sokáig magamnál hordoztam két levelet. Az egyikben a gondtalanul, vagy tévesen értékelt röntgenlelet majdnem a halálba kergetett valakit. Igen! Röntgennel is gázolhat a könvnyelműség, nemcsak gépkocsival. Gázolhat, hiszen mind a kettő gép. A másik meg arról a gúnyos néma mosolytól szólt, amelyik az egyik főorvos szája szélén fitymélkodott és hónapokra tönkretette a jóindulatú körzeti orvos gyógyító iparkodását. Sajnos, akadnak Ilyenek is, SAJTÓ ALATT LEVŐ KÖNYVÉBŐL) pedig de máé lett volna az ügy folytatása, ha nem néma a száj, vagy ha azt mondja amit kell, amit az emberség diktál. Az elmúlt évzárás előtt a „Kirakat“ című lap megkérdezte, hogy mit várok 1977-ben a kereskedelemtől. Azt mondtam: „Emberséges magatartást, barátságos, jó szót a pulton innen és a pulton túl“. Mert az nyugtalanít a legjobban, hogy ma ez a legveszedelmesebb hiánycikk. .Szóval a nap folyamán ezek a kérdések kínoztak. Ugráltak a falon, duruzsoltak a fülembe, tépték az agyamat, feszegették az akaratomat, de nem tudtam, vagy nem mertem szembenézni velük, hogy nyugodtan nézzek, hogy tisztán lássak, önmagamat vizsgáztattam: Hol a jó szó? Nincs már belőle? Elfogyott a barátságos, emberséges beszéd? Valóban némák, embertelenek, durvák az emberek? No nem! De valami kis igazság mégis van ebben a vajúdásban. Sajnos, a nyitott fül útón-útfélen hallhatja a kurta, a hidég, a szívtelen, a durva, a trégár, taszító szót, pedig a jó pénzbe sem korül. Önzők, türelmetlenek, befelé élők az emberek? Ezt sem hiszem! Egyesek szerint a közösségi érzés napról napra erősebb. Egyre világosabbá válik mindenki előtt, hogy az összetartozás, az összefogás a jövő legbiztosabb ígérete. Ez ma már köztudomású! Vitathatatlan. De hát akkor hol a hiba? Hogyan is gördült tovább a mai napom? Amikor a szerkesztőségből kijöttem, figyelni kezdtem önmagamat. A sarkon megálltam, hogy előreengedjek valakit. Hátulról rám rivalltak: „Mit áll meg, mtért nem megy, mért tátja a száját?“ Amikor az autóbuszra akartam felszállni, félrelöktek és azt bömbölték, hogy ne tolakodjak, pedig eszemágában sem volt. Végül bedagasztottak a kocsiba és akkor ... ... akkor felállt egy fiatalasszony. Nem lehetett több 30 esztendősnél. Biztos, hogy nem ismert meg, mert nem az olvasó, vagy a hallgató szemével nézett. Rám nézett és a helyére mutatott: — Tessék, üljön le! Annyira zavarba hozott ez a ritkán tapasztalható udvariasság, ez a nem várt jó szó, hogy nem is tudom, mit makogtam. Hogy egyáltalán megköszöntem-e, vagy csak lenyekkentem az átadott helyre és süketnémán bámultam magam elé. Az emberek nyüzsögtek. Hajszolták, őrölték a napot. Keresték, vagy siratták az örömöt, ölelték, vagy taszigélták egymást. Hegykélkedtek, vagy alázkodtak és nem törődtek önmagukkal, de másokkal sem. Én meg lekeemeregtem és akkor döbbentem rá, hogy elvesztettem a jó szót! A becsületből fakadó, szívességet megköszönő jó szót, ami emberséget ad az embernek. Még én is elvesztettem. Bambán ballagtam hazafelé. Araszoltam az aszfaltot. Botladozva, kacmeregve aggatózva. Kínlódtam, viaskodtam magammal. Szégyelltem magam és elhatároztam, hogy másnap visszamegyek, hogy megkeressem. Megkeresem, mert nélküle ízetlen, süket az élet. Megkeresem, mert érzem, hogy jó szó nélkül elveszítem önmagamat. Ezt a pár sort pedig — mintegy régi, de jól bevált receptet — megírom, mert hátha megértik, akik elolvassák. Megértik és velem együtt ők is megkeresik. Meg, mert — állítom, hogy többet ér, mint egy marék patikaszer, aminek egy részét ma már úgyis recept nélkül adják még a gyógyszertárakban )s. Megkeresem és megtalálom, hogy ne csak a veszett fejsze nyele maradjon a kezemben. A termelőerők és termelési viszonyok problémái a ma szocialista társadalmában is egész sor nyitott és bonyolult kérdést tartalmaznak. Természetes, hogy ezen kérdések megoldása, a fejlett szocialista társadalom építésének és megerősítésének feltételei közt, a tudományos-műszaki haladás és a gazdasági fejlődés gyorsulásának korában egyre nagyobb jelentőséget nyernek. Egyik legtartalmasabb mű, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik a Pravda Kiadóvállalat gondozásában jelenik meg, a „Termelőerők és termelési viszonyok összhangjénak törvénye a szocializmusban" címmel. Szerzője az ismert szovjet közgazdász. Nyikolaj Dmitrievics Koleszov. Müvében elsősorban ennek a törvényszerűségnek a lényegét és különlegességeit vizsgálja. Az első fejezetben a szerző a szocialista társadalom termelőinek egyes elemei kötött fennálló belső viszonyokat elemzi. Foglalkozik továbbá azzal a nagyon érdekes kérdéssel, hogy a tudomány közvetlen termelőerő e, és a tudományt, mint „általános társadalmi termelőerőt“ detiniálja. A második fejezetben a szocialista termelési vitsanyokkal foglalkozik, hasonló részletességgel. A termelési viszony a termelőeszközökhöz velő viszony. Ennek alcpja a szocializmusban a szocialista állami tulajdon, melyből az összes meglevő gazdasági viszonyok rendszere adódik. A szocializmus alap ellentmondása • termelés kösvellen társadalmi jellege és a javak tulajdonba vételének a módja közötti ellentét. A negyedik fejezetben a szerző részletesebben foglalkosik a termelőerők és termelési vissonyok törvényszerűségeinek a kölcsönhatásával. Az egész műben a szerző következetesen ebből a tényből indul ki, hogy a ssocfalista társadalom, tiszteletben tartva az objektív gazdasági törvényszerűségeket, tudatosan és tervszerűen hat a termelési viszonyok fejlődésére. Stanislav Konečný 4 Könyvespolc
