Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)
1978-04-29 / 17. szám
1878. április 29. SZABAD FÖLDMŰVES, 9!zéves voltam, amikor megsokallta a nép a hiába■ való vérontást. Tízéves, sápadt kis sovány fiú, aki még sosem ízlelte a tejfel sütött könnyű kalács fenséges ízét. Csak a hadiltsztböl sütött dercekenyeret ismertem, és a cibakot, amellyel a frontra induló, bevagonírozott katonák vendégeltek meg, ha az állomáson játszogattam. Elnyílt szemmel néztem a hazatéró katonák rajzását, akik a császári jelzésű sapkagomb helyére frissen nyílt őszirózsát tűztek és csillogó szemmel éljenezték a békét, a testvériséget. Még nem értettem meg, hocfy mi is történik körülöttem, de azért a lelkesedés magával ragadt engem is, és iskolatársaimmal egyetemben egész nap az utcát jártuk, a gyárváros szemetes és nyomorúságos sikátorait. Nyűtt, rongyos kis sereg volt ez, amelyikről messzire lerítt az éhség, elhagy at ott ság és kitaszítottság. Odasereglettünk a feltört üzletek elé, és a kihányt kacatok között kutattuk az ennivalót. Nem voltunk válogatósok. Mindent megettünk, ami emészthetnek bizonyult. Faltuk a savanyú káposztát, tömtük a széttört üvegekből a lekvárt, és hallgattuk a kárvallott boltosok sirámait. Mit törődtünk mi azzal, hogy lövöldöznek, lelkesen éljeneztünk az éljenzókkel és tömtük a gyomrunkat a drágaságokkal, amelyeket még tán sosem ízlelhettünk a háborúkba fulladt, nyúlfarknyi életünkben. Otthon esténként nem győztem regélni a látottakat és zsebeim mélyéről előszedegetni a nyalánkságnak szánt ennivalót, hogy testvéreim Is részesülhessenek a sok jóból. A legidősebb bátyám, a cipészínas, felnőttet játszva magyarázta a történteket: — Forradalom tört ki, szabadságharc... vége a háborúnak ... elzavarjuk a királyt és republikát kiáltunk ki, mint Petőfiék tették negyvennyolcban... TÄBOR ISTVÁN: Anyánk pirongatott bennünket, és pofonokat ígért a csavargásért. — A gyerek gyerek, és semmi köze a felnőttek dolgaihoz... tanuljatok, végezzétek a munkátokat becsülettel — vetette oda foltozgatás közben —, mert becsületes munka az alapja mindennek... Mit ért nekünk az anyai pirongatás, az apai feddés, a rokoni korholás. Fújtuk a forradalom friss dalait, és jártuk az utcákat továbbra is lelkesedéssel. Most már vezérünk is akadt, az inas bátyám, aki hé t évvel volt Idősebb, mint mi. Odahagyta az enyvszagú, sötét kis műhelyt és egy elhányt katonasapkát nyomott a fejébe, hogy tekintélyt szerezzen magának a vezérséghez. Mit tudta még ö akkor, hogy ez a frontokat járt és vércsöppekkel tarkázott katonasapka mire kötelezi az elkövetkezendő időkben. Büszkén hordta, és ő ts őszirózsát tűzött a gombjához, hogy annál szebb, mutatósabb és forradalmibb legyen. Vezetett bennünket, és vékony hangján fújta a marsokat tele torokkal. így telt el a kemény tél: csavargásokkal, sorbanállásckkal és nagy-nagy lelkesedéssel, és még nagyobb koplalásokkal. Igu virradtunk a tavasz első napjára, az én születésem évfordulójára. Ezen a napon kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A Fekete Város ünnepi díszbe öltözött, és a gyármetropolis kéményeire égő piros lobogókat tűztek, hogy a tavaszi szél részegülten dalolja a forradalom énekét. Utcai gyűlések váltották egymást, és mi mindenütt ott voltunk, hogy a szónokok szavait tüdőre szívjuk, mint a fakadó, friss tavaszi virágok illatát. Ktsbátyám egyik nap azzal állt elő, hogy beáll vöröskatonának. — A sapkám már megvan mondta felparázsló szemmel —, csak a zubbony kell és naprág ... Kerekre nyílt a szemem az ámulattól. Kiáltani akartam, hujjáznl, de csak annyit tudtam kinyögni, hogy én is vele megyek, és együtt harcolunk. Bátyám hangtalanul nevetett, mint mikor örülünk valaminek, de nem tudjuk a gondolatainkat szavakba formálni. — Vinnélek, de... le még gyerek vagy nagyon, és... — Te Is! — jött meg a szavam — Inas vagy... — Nono... — húzta kt magát a sovány képű cipőfoltozgató —, tizenhét évet be ts töltöttem... engem bevesznek... Igaza volt a kisbátyámnak. Nekem barackot nyomtak a fejemre, de vele elbeszélgettek, aminek az lett a vége, hogy hozzon szülői beleegyezést, és akkor megkapja a komiszt. Lelkendezve futottunk haza, bár tudtuk, hogy otthon kell a legnehezebb harcot megvívni, mert a mi anyánk kemény egy asszony volt, aki tizenkét gyermeket szült, és a munkában is megállta a helyét. Hallani sem akart arról, hogy a bátyám odahagyja a suszterált, és katonabőrbe bújjon. Szidott bennünket vastagon, és azzal fenyegetett, hogy bezár a disznóólba, ha fel nem hagyunk a zaklatásával. — Majd estére az apátok ellátja a balotokat, ad az nektek katonaságot és forradalmat! Apánk gondterhelten hallgatta végig az anyánk sirámát, és sokáig gondolkozott felette. Ml lesunyt fejjel hallgattunk és vártuk a lesújtó véleményt, amelyet aztán ember legyen a talpán, akt meg mert fellebbezni a mi családi körünkben. — Komoly dolog ez — nézett a bátyámra szófukar hallgatagsággal —, olyan, amivel nem szabad játszogatni ... A bátyám nyakig vörösödött. Szólni akart, de csak nyelte vissza a kívánkozó szavakat, mert a belenevelt fegyelem arra intette, hogy hallgasson, ha felnőtt beszél. —■ Komolyan gondoltam.... Az apánk úgy tett, mintha nem hallotta volna az izgalommal tele kibukó szót. Szaggatott szavai lassan hulltak a kis földes lakás homályában. — Komoly dolog ez. gyerek tizenkét évig volt rajtam az ördöqbör .. hosszú tizenkét évig... és ennek a tizenkét évnek a nagyobbik felét Bécsben töltöttem, Ferenc jóska lénunqján. . Megátkoztam még azt is, akt katonának való kőlyköl hoz a világra... fin a bátyám mellett feküdtem és egész tffal hallgattam az elnyomott, nehéz söhafatt. fóformán semmit sem aludtunk, és reggel karikás szemmel keltünk. Apánk megreggelizett, és készült a munkába. Már « küszöbön volt a lába, amikor visszafordult és a bátyámra nézett: — No, hol az a papír? A ktsbátyám kiveresedő arccal ugrott a papírért, ét nyújtotta az apánknak. — Itt van... csak alá kell írni... Apánk elolvasta a nyilatkozatot, bólintott rá egy kurtát, aztán rámnézett. — Nincs ceruza, kölyök? Szinte szálltam a ceruzával, és meg is nyálaztam, hogy jobban fogjon, amikor a papírra nyomja, hogy nagy, szálkás betűivel odakarmolja a nevét a nyilatkozat aljára. Megtörtént. Még tartotta a kezében az írást, hogy száradjon, de nem azt nézte, hanem a sovány kis suszterinast, a vékony dongájú kölyköt, aki katonának készül, vöröskatonának. — No, mehetsz ... lehet hogy én is követlek, bár fölöttem már elfárt az idő régen ... Anyánk megsápadt, tiltakozni akart, de csak sírás lett belőle, keserves sírás. — De hiszen gyerek még, gyámoltalan gyerek — hüppögte, az arcát a kezébe takarva —, el sem bírja a fegyvert ... — En is gyerek voltam, amikor a császár ördögbőrbe bújtatott — mondta kurtán az apánk távozás közben most azt a császárt kell megverni, asszony, hogy ne legyen többet kedve kaszárnyákat építtetni... Mindennap ott voltam a gyakorlótéren, ahol az újoncok kiképzése folyt, hogy a bátyám közelében lehessek. A kiképző tisztjük a sarki boltosunk volt, az öreg, háborút járt Kunzer bácsi, aki népszerű volt az egész gyárvárosban, mert hallgatag és végtelenül becsületes embernek tudta mindenki. Megtűrtek ott és azt ts megengedték, hogy a szünetekben odasomfordáljak hozzájuk, és a bátyámmal elbeszélgethessek. Barackot nyomtak a kopaszra nyírt fejemre, és katonanötákra tanítottak. Fújtam velük az új dalokat és hordtam a cigarettát a trafikból, hogy füstöljenek, mint a gyárkémények a hátunk mögött. Az egyik alkalommal katonasapkát nyomtak a fejembe, és a vállamra fegyvert akasztottak. Nevetve álltak körül. — Te vagy a felfiatalabb vöröskatona... Röstelkedtem előttük, de végtelen boldogság töltött el. Szétáradt bennem az öröm, mint a rét fölött a friss napsugár. Léptem is egypárat a fegyverrel, de bizony akárhogy igyekeztem, a földig ért. Nevettek a bajuszkák alatt, de csak úgy halkan, befelé, mert nem akartak megsérteni. Tudtam én, hogy csak játszanak velem, és azt is tudtam, hogy nem én vagyok a legfiatalabb vöröskatona, hanem a bátyám, a kis suszterinas, aki felnőtt komolysággal lépked a vezényszó taktusára. Tudtam, és mégis jólesett az évödés, a fegyver érintése, a katonasapka hűvöse. Három hétig tartott a kiképzés, aztán főtt a búcsúzát órája, mert a határokon már ott álltak az antantcsapatok. Egész öl virágot vittem a fiatal katonáknak. A bátyám sapkájára tűztem a legszebb szálat, így búcsúztam tőle. Ragyogott a szemünk, kipirult az arcunk, de szólni nem tudtunk egy szót sem. Szolnokra mentek, a Tisza hidat védeni. Eleinte trt vagy üzent, de később se levél, se hír nem főtt felőle. Szívszorongva lestem a postást és megdobbant a szívem, ha katonaruhás alak közeledett az utcán. Már akkor at apám is felöltötte a megúnt és megutált „ördögbőrt* és helyőrségre került, hogy a rendfenntartóknál szolgáljon. Végre jött a hír. Nem posta hozta, hanem menekülő katonaság. Az egész világ ránktört. Bujdosókkal telt meg az ország, bujdosókkal és sebesültekkel. Sok ismerősünk visszatért, de bátyám nem jött, neki nyoma veszett a kavarodásban.■ » Anyánk szeme folyton könnyben fürdőit, s ml, gyerekek is kedvetlenül játszogattunk. Hónapok teltek így el, amikor egyszer aztán egy sápadt és vértelen fiatalember toppant be hozzánk. Bátyám katonapajtása volt, aki több sebtől borítva érkezett haza. Elmondta, hogy a híd védelmében sebesültek meg Jóskával, aki tüdőlövést kapott. —Kiskunmajsán egy suszternál hagytuk, mert akt csak tudott, menekült a fehérek elől — mesélte komor s vonaglő arccal —, hónapokig bujkáltam, mire hazamerészkedtem ... Apám még aznap jeltarisznyázott, és útnak eredt Mafsa felé. Két hétig volt oda. Két hosszú hétig reszkettünk az izgalomtól és a titkos reménykedéstől. A második hét végén érkezett meg. Késő éjjel kopogtatott be az ablakon. — Nyiss ajtót, anyjukI Mire anyánk ruhát kapott magára, már én ott álltam a nyitott ajtóban és reszketve fürkésztem azt a vékonyka alakot, aki apám háta mögött állt, a hold homályos fényében. — Jóskai Pár pillanat múlva talpon volt az egész család és ölelték, csókolták a tépett zubbonyú, sápadt fiút. — Csakhogy élsz... csakhogy megjöttél.., Hervadt kis mosoly bujkált fáradt arcán. Szemei mélyen ültek, és fényük megtört. — Megjöttem... Hangja megfelhősödő s rekedt volt. Éveket öregedett a pár hónap alatt. Szája sarkában mély árok húzódott s ez beszélt, ha ő hallgatott is. Anyánk másnap orvost hivatott, ismerős, megbízható orvost. Megvizsgálta a hegedő sebet, meghallgatta a hörgő tüdőt, és elkomorodott az arca. Fejcsóválva nézett át az ágy felett az anyámra. Amikor ktklsértük, megmondta minden szépítés nélkül, hogy nagyon súlyos beteg a fiú. — Esetleg elhúzza еду-két évig, de aztán... Anyánk felfafdult: — Eladom a házat, és klinikára vitetem.., — Kár a költségért — tárta szét a karfát az orvos —, itt csak a természete segíthetne, az meg legyengült állapotban van.,. Három évet kínlódott, kerek három évet. Ügy fonynyadt el, mint a letépett virág. Lassan, jajszó nélkül, csöndben. A féltve őrzött katonasapkáfát én tettem melléje a sírba. Hosszú évtizedek teltek el azóta. Sírját már régen felverte a gaz, és jelfáját elgórta a kegyetlen idő. Most itt állok a besüppedt sírhant előtt a csepeli temetőben, és a legfiatalabb vöröskatonára gondolok, akt vérét adta azért, amit ml úgy hívunk, hogy világszabadság. Régi parcella ez itt, már bontogatják az öreg sírokat, és új, friss koszorúk kerülnek a friss sírhantok fölé. Vajon az én ktsbátyám maradhat-e a régi sírfában, ahol egy őszirózsás katonasapka őrzi az álmát?, Szép régi szókéi: • házak előtt. Ahol leány van, álljanak fenyők, Ha májas virrad, kikelet hava, Ha dalolni keid a szív madara. Haj, valamikor vittem én is (át, Tettem ágára piroa pántlikát. S keblemre rejtettem a madarat, Mely dalba kezdett ott a ta alatt. Tegnap elnéztem: ahogy ette lett, Elindult fiam, cél aa égeres. Vágott egy fát, és áttette oda, Hol éli Zsákáák kapuoszlopa. Elnéztem hosszan, öröm s bá között. Az Időt mértem, amely elszökött — De itt a madár, az a hajdani. Dalát fiam már kezdi hallani. JÄH FONlCAN: Fölöttünk szikrás égi mennyezet, erdők, hegyek, zöldje integet, e kétarcú, iker-magány szét vált veled, esőt vált veled. Csönd van, lezárjuk ámulö zzemünk, ölelni szalad bennönk a vágy. A világ fölött egyes-egyedül a perc kalásza kelleti magát. Fezedül az érzés, csönd, csak nyugalom, csókba érik az öleiéi, síinek, zajok tört hullámai: üdvözlés, üdvözlés. (Fordította: Dénes Györgyi Népviseletbe öltözött falusi asszonyok a május elsejei felvonuláson. Foto: —tt—•
