Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)

1978-04-15 / 15. szám

1878. április IS. .SZABAD FŰLDMOVES, TAMÄSI ARON: Már esztendők óta özvegyi sorsban ás egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Ogy is teltek a napjai, örök egyfor­maságban, akár a megapadt folyócs­ka, ahogy folydogál. Végre azonban mégis történt vala­mi. Pedig az a nap is, amelyen megtör­tént a nagy esemény, egészen úgy in­dult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok versengve és nagy buzga­lommal, szótant kezdtek; s majd imitt­­amott vaktában ugatni kezdett egy­­egy kutya is. A kakasokat és a kutyá­kat egyaránt hallotta Mihály bácsi, sót, azt is meg tudta volna mondani, csupán a hang után, hogy melyik mi­lyen, s hol van otthon. Dehát ez nem is csoda, mert amióta özvegyen és egyedül él az öreg, azóta az első ka­kasszóra mindig felébredt. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal úgy ketyeg­te tovább ébren a perceket. Hát a kakasok szóltak, s itt-ott vak­­kantott egy-egy kutya. Aztán derengeni kezdett. S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból, s követte 6 maga is a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szo­kott. Amikor minden szükséges dol­got megtett, egy kövér cigarettát so­dort magának, s arra rágyújtott. S hogy nem történik semmi. Csak a keleti égen erősödött egyre Jobban a fény, s csak a pirosba hajló falevelek villadoztak, mint a madarak tükrei. Mert bizony már ősz volt. Így nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni; s miközben nem lá­tott ügyszólva semmit, lassacskán va­lami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég ts megúnja néha, hogy ne legyen semmt szél. Hát igen, legalább egy kis fuva­­lomra vágyott az öreg. Kiment tehát az útra, s ott mende­­gélnl kezdett, hátha lesz valami. Ment az Öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. Dehát nem jött senkt, S nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis fel­tűnt egy teherautó, amint nagy hatal­masan 1 örtet ni látszott szembe vele. Több időt gondolván az öreg mint amennyit a robogó alkotmány hagyott neki, csak az utolsó pillantásban tu­dott az út szélire ugrani, s bizony on­nét az útszélröl is szinte a híd alá fújta a kocsi szele, mert a dolog ép­pen egy híd mellett történt. — Nahát — puffant meg az öreg —, ez a teherautó mondhatni keresz­tülment rajtamI A nagy porfelhőben utánanézett a kocsinak, majd megindult ismét és szép csendesen mendegélni kezdett visszafelé. S amint így mendegélt, hát egyszer egy ember tűnik elő, aki friss mozgással éppen feléje tart az úton. Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban kö­zelített az ifjú ember, egyre bizonyo­sabb lett, hogy János, aki jön. Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség. — jó reggelt, Mihály bátyámt — köszönt is János, elég kedvesen. — Jó reggelt, egy-öcséml — fogad­ta az öreg. • — Hát hogymint van? — Biza rosszul! — felelte Mihály bácsi. Erre jobban odanézett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan amit monda az öreg. —- S mért van maga rosszul? — kérdezte. — En azért kedves öcsém, mert egy nagy teherautó keresztülment rajtamI János jobban az öregre kapta a szemét, s hát csakugyan, az öreg igen meghuppanva és gyámoltalanul áll­dogál. Ejnye, tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot takarja mégis?! Tréfa nem lehet, mert csakugyan igen roncsaiban áll az öreg, de a valóhoz mérten Igen ép­ségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés. Mert ha megesve saj­nálkozik, esetleg nevetség tárgya lesz majd, ha pedig pogányul veszi a dol­got, az örökséget veszítheti el. — Más ember ágyba dől Ilyenkor — mondta hát János. — Engemet is igen húz — felelte erre Mihály bácsi. Aztán elváltak. A szél is meglibbent, s meg az öregben ts a kedv, hogy hát mégis történik valami. S mosolyogva hazament. De egy óra sem telt belé, már nagy búsulásban egy vénasszony érkezett, hogy vajon még életben van-e mert éppen most hallotta azt az elborzasz­­tó nagy szerencsétlenséget. — Ki mondta? — János beszéli — felelte a vén­asszony. Hátha így van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból és tréfából el­kezdett. Folytatnia kell, mert külön­ben János marad a győztes. — Bizony, csak pislákolok — nyö­szörgőit az öreg. — Hát akkor mért nem fekszik le? — Nem tudok levetkőzni! Ha nem tudott, hát az öregasszony megkönyörült rajta, s gyöngéd ke­zekkel levetkőztette. Aztán szépen ágyba is fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert új látogatók jöttek, akik mind törötten ülték kö­rül az ágyat. Majd a sor végén János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekésse. Idejében is jött, úgy találta, mert a helyzet nemcsak egészen si­ralmas volt, hanem maga Mihály bá­csi is a végső szóhoz folyamodott. — Hagyakozni akarok! — mondta nehezen. S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelenlevő tanúk előtt s lelkiismere­tes szokás szerint minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont, ennek ellenében, két dolgot megtenni tarto­zik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő temetésről gondoskodjék; má­sodszor pedig tartozik azzal, hogy húsz pengő forintot rögtön lefizessen. Ennyit és nagy nehezen elmondhat­ván az öreg, végső megerőltetéssel félig felült az ágyban, és János felé fordult. — Így jó lesz-e? — kérdezte. A megtört szívűek mind Jánosra néztek,-a szerencsés rokonra, s a há­la kibuggyanását megilletődve vár­ták. S amit vártak, abban nem ts csa­lódtak, mert János fájdalmas szavak­kal jelentette ki, hogy az illendő te­metésről gondoskodni fog; majd a szavak után sújtotton felállt, és húsz pengőfortntott általnyújtott Mihály bácsinak. Az öreg megnézte a pénzt, majd a markába szorította, mintha a fájda­lom görcsében tette volna. Aztán visszaereszkedett lassan a párnára, és úgy nézte fektéből a gerendát, mintha ott a tetőn egy nyílást ke­resne, amelyen a lelke elszállhasson az egekbe. Egy öregasszony sírnt kezdett. De akkor hirtelen, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyű­szerrel felült az ágyban, és biztos mozdulattal lelépett a földre. S elkezdett öltözködni. Olyan erőben és egészséggel moz­gott, hogy egy darabig szólam sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéből, s nagy szemrehányással szólott az öregre, mondván: — Mért hazudta, hogy egy teher­autó keresztülment magán? — De bizony, keresztülment! — mondta az öreg. — Magán?! — Rajtam! — Hát nincs magának semmi baja! — Nincs, mert a híd alatt voltam — nevetett az öreg. S nevettek mások is, az egész gyü­lekezet. Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül az ő illedelmes vendégelt megkínálja. A költészet napja A vers életünk részévé vált. Verselő nemzet a magyar. Ezt mondják ró­lunk, hol nosztalgikus Irigységgel, hol elismerő csodálkozással, nagyobb népek, ismertebb irodalmak, mint a magyar. Statisztika sem kell. Elég egy pillantást vetni valamilyen könyvkirakatra. Valóban a népesség arányában sehol, a világ egyetlen országában sem jelennek meg oly tömegben, s lel­nek gazdára, olvasóra a verseskönyvek, mint nálunk. A költészet megbecsülése, rangjának, értékének elismerése nyilvánul meg abban is, hogy immár több mint egy évtizede, nagy proletárköltőnk, József Attila születésnapján, április 11-én minden évben megrendezik a költészet napját. Ez a megbecsülés az alkotások művészi rangján túl azon­ban annak a körülménynek Is bizonyítéka, hogy a magyar líra fejlődése során töretlenül s egyértelműen mindig a társadalmi haladás ügyének el­kötelezettje volt. Szószólói, a nép érdekeinek bátor védelmezői, forradalmi eszmék, harcok zászlóvivői voltak, janus Pannonius, aki gyönyörű versekben téve hitet hazája mellett, szenvedélyesen emelt szót a tudatlanság, a parla­giasság ellen; Balassi Bálint, aki a szabadság, a függetlenség, a férfias virtus legszebb magyar verselt írta meg s katonaként halt meg, harcolva ezért a szabadságért, ezért a függetlenségért; Petőfi Sándor, akinek alakja minden idők forradalmi ifjúságának eszményképe s akinek versel ma már a világ szinte valamennyi nyelvén hirdetik a világszabadság eszméjét, lel­kesítenek, mozgósítanak; Ady Endre, aki a szellem, az érzelmek és gondo­latok szabadságáért szállt szembe minden embertelenséggel és igazságta­lansággal; József Attila, akinek életműve a világirodalom talán egyedülálló példája arra, mint azonosul a költő és költészete azzal az osztállyal, a­­melyből maga is származik, azzal az osztállyal, amely korunkban az em­beri haladás eszméjének egyetlen igazi, következetes hordozója s megvaló­sítója a világon; íme a magyar költészet fejlődésvonala. S hogy ez a fej­lődés ma is töretlen, ma is legerőteljesebb vonása a magyar lírának, arra elég példaként az elhúnyt Váci Mihályt, Nagy Lászlót vagy Juhász Ferencet említenünk. ' Ünnep a költészet napja, s nemcsak a költők családi ünnepe, hanem a társadalomé, amely a szellem forradalmi átalakításában, a kultúra szocia­lista forradalmában éppúgy nem nélkülözheti az alkotás, a költészet aktív s tudatnevelő részvételét, ahogy az irodalom további bontakozása is fel­tételezi a szocialista társadalom bizalmát és támogatását. Száraz Pál ■■■■■■■еаншнммнвамш1 Nap országában nak lényeges a császárság fenntartá­sa, mert a demokratikus fejlődés jígyik akadályát jelenti. A palota után a Tokiói Állami Mú­zeum megtekintése következett, meg­lepetésünkre a nagy épületrendszer teljesen európai, újklasszikus stílus jelelt mutatta. Az európai múzeu­mokra is jellemző gyűjteményeken kívül jellegzetesen távol-keleti és Japán volt a sok, különböző nagy­ságú aranyból készült, vagy aranyo­zott Budha szobor. Továbbá külön­böző porcelán tárgyak ezrei, főleg vázák, szobrok. Aztán díszes kardok százai, néhány nagyon értékes, mar­kolata drágakövekkel kirakva. Min­denki megcsodálta a fejedelmi ruha­­gyűjteményt — kimonók, palástok, kendők, többnyire aranyszálakkal át­szőve, féldrágakövekkel díszítve. A következő napok eseményeiből kiemelkedett az egyik legnagyobb ja­pán autógyár, az Isuzu megtekintése. A gyárterület szerelőcsarnokai közül csak egyet néztünk meg. Tolmácsunk mérnökkel, művezetőkkel beszélge­tett. s közben a legfontosabbakat fordította. A termelőmunka teljesen futószalagrendszeren alapszik. Min­denkitől pontos munkát követelnek, nincs kimaradás a munkából. A szi­gorú fegyelmet azonnali elbocsátá­sokkal kényszerítik ki. Hirosima — a japán Golgota A Hikarl luxusgyorsvonat 200 к rit­es sebességgel röpített minket Hiro­sima felé. Ilyen nagy sebességnél szinte úsztunk a levegőben, mintha a kerekek nem is érintették volna a síneket. A kinti meleggel ellentét­ben a légkondicionált kocsikban kel­lemes hűvösség uralkodott. Kényel­mes fotelülésekben az ablak felé és a szemben ülők felé lehetett forogni. A vasút túlsúlyban a tengerpartok közelében haladt, egyik oldalon zöl­dellő hegyek, másik oldalon a vég­telennek látsző Csendes-óceán kékje, később a Setono tenger csaknem si­ma víztükre. Helyenként a zöldben, termő rizsföldek között, jellegzetes japán bambusznád-parasztfaluk hú­zódtak meg, s még a sínek közeiéi ben is virágzott a fehér lótusz. Az 1000 km-es távolságot rekordidő, hat óra alatt tettük meg. Kinéztem az ablakon. Az Óta folyó torkolatánál tarka panorámával tárult elénk az újjáépített város. 1945. augusztus 6-át írtak azon a napon. A világ első atombombája reggel 8.15 órakor rob­bant. Utána megnyílt a poklok ka­puja. A rombadőlt város napokig égett. Megrendülve, némán tekintettük meg a robbanás központja területén létesített Béke Emlékparkot. Itt nagy, sivár terület közepén 1952-ben épült egyszerű félkör alakú emlék­mű alatti márvány-szarkofág tartal­mazza az atomhalál áldozatainak név­sorát. A szarkofág szolid felirata: Nyugodjatok békében — a múlt soha többé ne ismétlődjönl Az emlékmű mögött emelkedik az atomdóm, a volt iparpalota romjai. Nem építették fel — emlékeztetésül. A másik oldalon, kőalapzaton a bombának megnagyí­tott mása, tetején gyermékleány ég felé nyújtott karokkal jelképezi az atombomba áldozatainak gyermekeit. Közvetlen emlékekkel szolgál az Atombomba Múzeum — borzalmas, félig elégett csupasz koponyák, ösz­­szetapadt csontvázak ráégett húsda­rabokkal, olvadt kövek, téglák, üve­gek, égett bútorok, párnák tömege. Végül a régi város hatalmas makett­je felett, nagy villanás után, megje­lenik a mesterségesen előidézett gombaalakú atomfelhő. Mindnyájan megrettenve néztük, amint gyorsan terjedt a mflváros felett egészen a kiállított csupasz csont valóságig. Mikor fogja elérni Hirohito császár trónját, aki belevitte népét a hábo­rúba, és az amerikai monopóliumok pénzmágnásainak márvány palotáit, akik felelősek Hirosima és Nagasza­­ki városokra ledobott atombombá­kért? Az előbbiekkel ellentétben, mintáz álnokság jelképe, emelkedik az ame­rikai kórház a Hidzsl dombon a su­gárbetegségek vizsgálatára. Mert itt nem gyógyítanakl Az atombomba ha­tását vizsgálják ki a szerencsétlen életben maradt áldozatokon. Sok kö­zépkorú fordul meg itt, akik a ször­nyű napon gyermekek voltak, s élet­ben maradtak. Többen csonkán vagy súlyos égési sebekkel. A pusztító sugárhatás felerősödve most, közép­korban végzi el roncsoló munkáját, és nem egy ember előtt nyílik meg a halál sötét kapuja. Kyoto, a régi császárváros A szárnyas Hikarl expressz tovább­ragadta csoportunkat Kyoto, a régi császárváros felé. Katsura és Kamo folyók partjainál, 1868-ig, a híres reidzsi reformok végrehajtásáig, me­lyek megszüntették a feudális job­bágytartó rendszert és megnyitották az utat Japán kapitalizálódása felé, főváros volt. A császári palotába va­ló belépés hasonlóan engedélyhez van kötve, mint Tokióban. Szerencsé­ről csoportunk Itt is rendkívüli eset­nek számított, s így bejuthattunk. Említést érdemel a nagy, palotákat körülvevő rendezett park különleges növényzetével, mesterséges tavaival, vízeséseivel, kis templomjaival. Köz­ponti helyet foglal el a Nizső palo­ta, a régi fejedelmek, sógunok lak­helye. Harminchárom fényűzően be­rendezett nagytermét több díszes fo­lyosó köti össze, a falakon sárká­nyok és tigrisek kergetik egymást, az ajtók, díszrácsok aranyozottak, — mindez a nagy pompa az év nagyobb részében üresen áll. A császári ud­var csak nyáron tartózkodik itt. A sok régi faépülettel rendelkező város másik különlegessége a közeli Kinu­­gasza hegyen épült Kinkakudzsi, az Aranypagoda, belsejében minden ara­nyozott. Szemhunyorgatva néztük a nagy ragyogást, melyhez hasonlót csak Pekíngben, az ottani volt csá­szári palotában lehet látni. Megnéz­tük a világ legnagyobb Budha szob­rát, amely 14 m magas, bronzból készült és 500 tonnát nyom. Kyotó­­ban van az egyedüli Gésa iskola — európai szemmel nézve balettiskolá­nak lehetne nevezni. A japán lányok a tánc művészete mellett általános műveltséget ts szereznek, mely szük­séges ahhoz, hogy az előkelő szállo­dákban és szórakozó helyeken a vendégekkel elbeszélgethessenek. A múltban különleges szerelmi kapcso­latokra is tanították a lányokat. Azonban 1958-ban betiltották a pros­titúciót, s így ezt a tantárgyat töröl­ték. Ugyanitt tanítják a teakultusz művészetét is. Végzett gésák a may­­kók — kezdők — először nyilvános előadáson, szabadtéri színpadon lép­nek fel, ahol mindent beleadva bon­takoztatják ki művészetüket. Ettől függ a jövőjük. A vendéglátó Intéz­mények megjelent képviselői egye­nesen innen szerződtetik őket. A tea­színházban. amely lényegében tea­ház, megtekintettük a tea elkészíté­sének és lvásának művészi kivitele­zését, gésák előadásában. Könnyű, sokféle virágmintás selyem ruhák­ban, hajukban lótusszal, könnyed tánclépésekkel hozták a karcsú élő virágok halk zene kíséretében ezüst tálcákon a kellékeket. Legnagyobb csodálkozásunkra a sárkányokkal dí­szített teásdobozból zöld festékhez hasonló port szórtak nagy kristály­tálba, leöntötték forró víázel, aztán kis nádseprűvel mint habverővel a gyanús színű folyadékot habosra ver­ték. Mindezt zene és tánc kíséreté­ben csinálták. Közben az egyik csi­nos gésa hol énekelve, hol beszélve előadta az istenektől származó tea mondáját. Az elkészített zöld színű teát — mint később rájöttünk, hogy a zöld festékpor porrá őrölt zöld tea volt — kis porceláncsészékben szol­gálták fel a csinos lányok a vendé­geknek. Természetesen cukor, citrom, rum nélküli Az illatos, keserű teá­nak nagyon * jó, különleges íze, aro­mája volt. Ennek titka: a zöld teát ginszeng gyökérrel keverik. Ez jel­legzetes kelet-ázsiai növény, jó ha­tással van az idegrendszerre és a vérkeringésre, meggátolja az érelme­­szesédést. Fudzsijáma és búcsú Japántól Tokió fővárostól délnyugatra epiel­­kedig a japán Alpok hóval borított legmagasabb csúcsa, a 3776 m magas Fudzsisan, külföldi elnevezése Fudzsi­jáma. A vulkanikus hegység tűzhá­nyója utoljára 1707-ben tört ki. A Szent-hegy területére 1868-ig nem léphetett a vallási szokások szerint nő. Azóta ezt a szigorú előírást ré­gen feladták. Csoportunk autóbuszok­kal egészen e hegy lábáig Jutott el. Innen szemléltük a fölénk emelkedő hegyőriást. Nem lett volna teljes ké­pünk japánról, ha ezt a látványossá­got kihagyjuk. Az elmaradhatatlan hal, rizs, tojás fogyasztása közben is állandóan a csaknem szabályos kúp alakú fehér hegycsúcsot csodáltuk. Ezzel a képpel búcsúztunk japáetAl.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents